Kapu

 

A szüleim elutaztak hétvégére, és megengedték, hogy a srácok itt aludjanak. Csak hogy ne legyek olyan egyedül. Bálint és Szabi elsőre igent mondtak a kalandra. Gabit meg azért hívtam meg, mert év elején megfenyegetett mindenkit az osztályban, hogy nélküle ne merjünk bulit szervezni, mert laposra ver minket. Mindig mindenhol ott akart lenni. Főleg, ahol ingyen kaja volt.

Pizzát rendeltünk, energiaitalt ittunk, horrorfilmet néztünk. Ilyenkor örültem volna, ha anyáék itthon töltik az éjszakát. Arra az esetre, ha történne velünk valami.

Hogy mi történhetne? Szellemek, élőhalottak, szörnyek. Bármi hasonlóan borzalmas. Bármi, ami egy ilyen sötét éjszakán történhet tizenhárom éves srácokkal. Bármi. A többiek nem vallották be, de tuti ők is féltek. Árnyak suhantak a falakon, recsegett a ház, suttogott a szél. Hajnalig beszélgettünk, ökörködtünk, hogy palástoljuk a félelmünket, mire elnyomott bennünket az álom.

Napsütésre ébredtünk. Nappal minden vidámabbá vált. Nem is értem, mitől riadtunk meg annyira. Árnyakat a falakra az ablak előtt álló fa rajzolta, leveleit fújta csak a szél.

Nevetve ugrattuk egymást.

– Jól beszartatok – röhögött Gabi.

Ő volt a legnagyobb hangú. Izmos, tagbaszakadt srác. Birkózó, aki a suli bajnokságon mindenkit legyőzött. Mind féltünk tőle, de azért hárítottunk és váltig tagadtunk.

Szobámban üres pizzás dobozok hevertek a szőnyegen. Megtúrtuk, akadt még néhány szelet.

– Maratoni Stranger Things?

A harmadik évadot egyikünk sem látta, és bár kevésbé tartottuk félelmetesnek, nemrég teljesen rákattantunk a sorozatra.

– Nyomasd! – feküdt el Szabi az ágyon, maga elé tornyozott maradék pizzaszeletekkel.

– Hé! Hagyjál nekünk is! – szóltam rá

Teli szájjal vigyorgott. Bálint a számítógépemet izzította. A gépem hangosan indult, és az asztal fölött hirtelen megjelent egy spirál. Bálint hátraugrott az asztaltól, keresztülesett rajtunk. Akkor is megijedtünk volna, ha tegnap este nem horrorfilmet nézünk.

Sötétszürke örvény kavargott. Kitágult, belepett minket. Semmit sem láttam, valami fura édeskés füstöt éreztem. Köhögtem. Hallottam a srácok krahácsolását magam körül, de mire tényleg bepánikolhattam volna, a spirál visszahúzódott.

– Mi a szar volt ez? – kiáltotta Szabi.

– Ezt te csináltad? – kérdeztem Bálintot.

Nem válaszolt.

– Hol van Gabi? – nézett körbe a szobámban.

– Ezt te csináltad? – ráztam meg a vállát.

Bálint megrázta a fejét.

– Hol van Gabi? – kérdezte meg újra.

– Beszippantotta ez a szar – vinnyogott Szabi remegő hangon.

– Ez, hogy lehet? – dadogtam.

Eddig azt hittem, hogy mindig a legkisebbeket, és a leggyengébbeket ragadják el a szörnyek. Gabi sem a legfiatalabb nem volt, ráadásul jó erőnek örvendett. Sportolt, megvédte magát, senki nem mert belekötni a suliban. És most mégis őt húzta be a spirál. Nem pedig engem.

– Mi volt ez? – állt fel Bálint. Visszament az asztalhoz. Szabival követtük, és végigtapogattunk mindent, de se a spirálnak, se Gabinak nyomát nem találtuk. Mintha itt sem lettek volna.

– Mi a picsa volt ez? És hol van Gabi?– sikította Szabi, pontosan úgy, mint egy lány. Ha nem lettem volna ennyire beparázva, kiröhögöm.

Felcsörrent a telefonom. Az Annabelle zenéjétől a hideg futkosott a hátamon. A kijelzőre pillantottam.

– Gabi az.

A srácok közrefogtak, füleltek, amikor felvettem.

– Nélkülem csináltatok bulit? – förmedt bele Gabi a telefonba. – Ezért kinyírlak benneteket! – fenyegetőzött, mielőtt lecsapta.

– Mi a fene történt? – értetlenkedett Bálint. – Miért nem emlékszik, hogy itt volt.

– Ez egy időkapu volt. Ami elnyelte – magyaráztam.

– Elmagyarázzuk neki – szögezte le Bálint.

– Fogadjunk, hogy nem hiszi el – sipítozott Szabi. – Bosszút fog állni!

Tudtam, hogy így lesz. Sosem fogja elhinni, ami történt.

A spirál újra megjelent az asztal felett.

– Mi lenne, ha beleugranánk?

Egymásra néztünk. Jó ötletnek tűnt.

Összekapaszkodtunk és ugrottunk. Berántott minket az örvény.