Próba

 

1.

Csoda. Csodás. Csodaszép – dúdolgatta Vanda csendesen, miközben egyik lábáról a másikra billegett, és az édesanyját várta a tündériskola kertjében.

A tavaszi virágok csodálatos színekbe öltöztették a kertet, meg-megcsillant szirmaikon a napfény, és szárnyas kis bogárkák döngicséltek körülöttük. A levegőben édes, finom, langyos illat szállt, ahogy a tél tovarepítette a tavasz utánozhatatlan illatát. Csodás Tündérföld, csodás zamata.

Felhő kúszott a nap elé, árnyékot vetett az iskola kertjére. Vanda felemelte a fejét, és körbenézett az iskolaudvaron. A többi kistündért már mind hazavitték, már csak ő maradt a virágok között, és a kedves Pille tanár néni, aki addig nem mehet haza, amíg mindenkiért el nem jöttek a szülei.

Vanda még egyetlen egyszer sem maradt ilyen sokáig, rendszerint már a becsengetés utáni pillanatokban érte jött az édesanyja. Vanda beharapta az alsó ajkát és a reggeli beszélgetésükön morfondírozott.

Vajon mondta az anyukája, hogy később jön, csak nem figyelt oda eléggé? A nektárral volt elfoglalva, hogy elegendőt csurgathasson a reggelijére, de mégse túl sokat, mert akkor ehetetlenné válik. Nagyon koncentrált. Arra tisztán emlékezett, hogy a nektár előbb cseppenként, majd vékony folyamban ért le a tányérjára. Átsütött rajta a reggeli nap. Arra is emlékezett, hogy napfény íz ömlött szét a nyelvén, amikor belekanalazott a gyümölcspelyhébe.

De arra nem emlékezett, mit mondott az édesanyja, azon kívül, hogy igyekezzen, mert megint el fognak késni, és anyunak nagyon fontos tárgyalása volt reggel. Az óriásokkal kellett megbeszélnie valami nagyon-nagyon fontos dolgot. De Vanda nem emlékezett rá, hogy mit. Hiszen gyerek még, nem érdekli a felnőttek unalmas munkája. Felnőtt dolog fenntartani Tündérfölde biztonságát. Anyu mindig azt mondta, hogy az ő dolga a játék, és az, hogy minél több érdekes, színes dolgot megtanuljon. Anyu dolga meg az unalmas tárgyalások levezénylése. És az, hogy mindig idejében érte jöjjön az iskolába. Vagy, ha nem ér ide, akkor szóljon idejében.

Vanda a szoknyája szélét gyűrögette. Persze, biztosan szólt reggel. Csak az ő figyelmét megint más kötötte le, mint általában. Anyu rendszeresen figyelmeztette, hogy figyeljen rá. Vajon ma reggel is figyelmeztette? És ő nem vette észre? Büntetésből hagyta rá? Hogy megtanulja? Anyu sosem tett ilyesmit. Cézár apukája minden nap büntette Cézárt, de az Vanda anyukája kedves volt, és türelmes. Ezért is lehetett anyu az udvari tanács elnöke. A királynő jobb keze.

Talán a királynő maga mellett tartotta egy csésze finom akácvirág teára. Meglehet, hogy beszélgetnek, és észre sem vették, hogy elment az idő. Ha lenne Vandának apukája, akkor könnyebben megoldanák. De neki csak anyukája volt. És otthon is anyunak kellett megoldania mindent.

Vanda Pille tanár néni mellé szaladt. A tanár néni nagyon türelmesen ült a padon, és halkan dúdolgatott. Pille tanár néninek csodálatos hangja van, olyan, hogy minden megáll egy pillanatra, hogy csak őt hallgassa. Vanda odacsücsült mellé, majd hamarosan hozzá bújt.

– Pille tanár néni – suttogta. – Hol késik az anyukám?

Tőle meg merte kérdezni. Neki el merné árulni, ha esetleg megkérdezné, hogy nem emlékszik, hogy anyukája figyelmeztette, hogy késni fog.

Pille tanár néni magához ölelte és ringatta.

– Biztosan hamarosan megérkezik érted – vígasztalt Vandát. – Anyukád megbízható tündér. Nem aggódom!

Nem aggódom – mondta, és Vanda nem értette, miért mondta. Talán aggódni kellene?

– Üzenhetnénk neki? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Vanda.

– Ma nem szabad – simogatta meg a fejét Pille tanár néni. – Bizonyosan mondta neked, hogy fontos megbeszélés folytat az óriások királyával.

– Az óriások királyával? – álmélkodott Vanda. Egyenesen a királyával? Anyu?

– Bizony ám – simított végig a homlokán Pille tanár néni. – Anyukád a mai nap legfontosabb embere.

Vanda tekintete felcsillant, és büszkeség dagasztotta a mellkasát.

– Igazán?

Pille tanár néni bólintott.

– Bizony. Természetesen a királynő után – tette hozzá mosolyogva. – A legfontosabb tündér természetesen mindig a királynő. És anyukád közvetlen mögötte foglal helyet.

– Akkor várjunk? – kérdezte Vanda elmélázva.

– Várjunk – felelte Pille tanár néni.

2.

Vanda a virágok színes szirmait nézte, hallgatta a bogárkákat, és anyura gondolt. Elszomorodott, amikor eszébe jutott, hogy reggel nem figyelt rá, és most nem emlékszik, anyu mit mondott neki. De akkor azt hitte csak a szokásos reggeli rutin. Anyu azért sürög körülötte, hogy hamarabb elkészüljenek, és ha ő nem hallja, akkor is többször elmondja ugyanazt, amíg végre megérti. Vajon automatikus igeneket mormogott az orra alatt, ahogy szokta, és anyu azért nem foglalkozott vele? És ez tényleg azt jelenti, hogy nem foglalkozott vele?

Az óriások királya. Vanda becsukta a szemét, és elképzelte anyut az óriások királya mellett. Olyan nehezen ment, hiszen még egyszer sem látott igazából óriást, csak képeken, és anyu gondolatkivetítőjén, amikor róluk mesélt. Bár azt mondják, a gondolatkivetítő pontosan olyan, mintha élőben látná a dolgokat. És az óriás olyan hatalmas volt, hogy be sem fért a feje a házukba. Fura nyelven, zengő mély hangon beszélt, Vanda nem értette a szavait. De anyu lefordította neki. Mert anyu az óriásokkal is tud beszélni. Érti őket.

Érteni azt jelenti, hogy nem csak a nyelvüket érti meg, a szavaikat, és azt, hogy mit mondanak, hanem azt is, miért mondják úgy, érteni annyi, mint a gondolkodásukat is megérteni, és együtt gondolkodni velük. Anyu éppen ezért a legfontosabb tündér. (Természetesen a királynő mögött.) Mert mindent ért.

Patadobogás hallatszott az égből, nyihogás. Pille tanár néni és Vanda egyszerre emelték az arcukat felfelé. Nézték világoskék égen kirajzolódó zöldalma színű hintót, előtte a két hófehér szárnyas lóval.

– A királynő hintója – suttogta Vanda megilletődötten.

Kecsesen ereszkedtek le a lovak az iskola udvarára, úgy, hogy a hintó alja finoman ért földet, és körülötte fel sem szállt a por. Hamarosan a királynő jelent meg az iskolaudvaron. Pille tanárnő, és Vanda felpattantak és pukedliztek uralkodójuk előtt.

Vanda sokáig tanulta a tökéletes térdhajtást, mielőtt anyukája egyszer bevitte a királyi udvarba, hogy játszhasson a királynő gyermekeivel. Akkor egyszer látta a tündérkirálynőt, sőt a tündérkirályt is, mert ő is éppen odahaza volt. Vandának az volt élete egyik legcsodálatosabb napja. Persze csak a születésnapjai után, mert a születésnapokat rendkívül szerette. Mert anyu a születésnapokon mindig vele maradt, egész nap.

Olyankor későn keltek, virágszirom tortát reggeliztek, és hintáztak a kertben kifüggesztett kétszemélyes hintán. És repkedtek a pillangókkal. És nevettek, és nevettek, és nevettek. Egész nap.

Vanda a királyi gyerekekkel is sokat nevetett, kacagásuk visszhangot vetett a palota falain, de anyuval mégis minden egészen más. Mert anyu, az anyu. És, ha együtt lehettek annál csodálatosabb dolog nem is létezett egész Tündérföldén. De talán az egész világon sem.

A királynő Vanda felé nyújtotta a kezét.

– Gyere velem – kérte csilingelő hangon.

Vanda tágra nyílt szemmel nézett királynőre.

– Én?

A királynőnek nem szokás ellent mondani, de olyan hihetetlennek tetszett számára, hogy beülhet mellé a hintóba, és a repülő lovakkal felreppenhet az égbe, és közelről csodálhatja a felhők habos fodrait.

Pille tanár néni megérintette a karját.

– Menj bátran! – mondta.

– Édesanyád vár rád – csilingelte a királynő.

Vanda megfogta a tündérkirálynő ujjait, és beült mellé a hintóba.

3.

Vanda alig várta, hogy találkozhasson az anyukájával.

– A gyermekeim alig várják, hogy játszhassanak veled – szólalt meg a királynő a hintóban.

– Ne haragudj, királynő, de előtte láthatom az anyukámat?

A tündérkirálynő elmosolyodott.

– Első a kötelesség, utána jöhet a játék.

Vanda szája a füléig szaladt, olyan szélesen mosolygott, majd kitekintett az ablakon. Körülöttük felhők úsztak el a világoskék égen, a hintó könnyedén siklott el közöttük. Olyan finoman, hogy Vanda észre sem vette, hogy már úton vannak.

Álmélkodva nézte a hófehér felhő bodrokat, a madarakat, akik szétterjesztett szárnyal feküdtek fel a szél hátára, és röptették magukat. Úgy siklottak el mellettük, hogy meg sem mozdították a szárnyukat.

Villámsebesen a palotába értek, Vanda alig eszmélt fel a csodálkozásból, amikor már meg is látta az égig érő kecses tornyokat. A csúcsos tetőkön megcsillant a nap fénye, és egy pillanatra elvakította a szikrázásával.

Udvari tündérek nyüzsögték körbe a királynőt, amint megérkezett, és a királynő mindenkire kedvesen rámosolygott. Vanda látott néhány értetlenkedő arcot maguk körül, amikor ő is kiszállt a hintóból a királynő után. Megszeppenve vékony vállai közé húzta a nyakát, de a királynő felé nyújtotta a kezét, és úgy vezette be a palotába. Vandának elszállt a félelme.

A palota egyik kicsiny termébe ültek le a puha, aranyszínű fotelekbe. Párnák simultak Vanda köré, gyöngyvirág illatot árasztottak magukból. Ha behunyta a szemét, akkor úgy érezhette, hogy egy tavaszi réten ücsörög, csak a madarak éneke, meg a bogárkák döngicsélése hiányzott, de azt könnyedén el tudta képzelni.

Álmodozásából arra riadt fel, hogy a királynő két kezébe fogta az ő kicsi kezeit.

– Anyukádnak szüksége van a segítségedre!

Vanda bólintott. Gyakran segített anyunak otthon. Varázslatokra sem volt szüksége, hogy megtegye, hiszen alig néhány percet vett igénybe mindez. Reggelente bevetette az ágyát, összehajtogatta a kimosott ruháját, megterített étkezések előtt, és olykor még letörölte a port is, hogy meglepje az anyukáját.

– Nélküled nem boldogulhat az óriások birodalmában – folytatta a királynő.

Vanda szeme tágra nyílt. Ez komolyabban hangzott, mint bármilyen segítség, amit ő eddig véghezvitt. Hiszen ő olyan kicsi még. Csak egy tündérgyerek. Varázslatokat is alig tanult még. Miképpen tudna segíteni az anyukájának az óriások birodalmában?

– Hogyan tudok én segíteni neki?

– Anyukádnak szüksége van rád. Nem tud visszajönni az óriások birodalmából, hacsak nem teljesít három próbát, ami elé az óriások királya állította. Mindenekelőtt, mielőtt teljesítené a próbákat, maga mellé kell, vegye azt a személyt, aki a világon a legfontosabb a számára. Tudod, ugye, ki a legfontosabb anyukádnak ezen a világon?

– Én – lehelte Vanda.

Mint ahogy nekem is anyukám a legfontosabb. – tette hozzá gondolatban.

– Igen. Te, Vanda! Te vagy a legfontosabb.

– De hogy tudnék én neki segíteni?

– Majd ő megmondja neked!

A tündérkirálynő egy hatalmas tükörhöz vezette Vandát. Megálltak előtte, és a királynő egy varázsigét mormogott. Vanda semmit nem értett belőle. A tükröt nézte, és benne a királynő magas, nyúlánk alakját, aranyszín haját, áttetsző szárnyait, amik kilátszottak a válla mögül, és csukott szemhéjait, meg vékony piros ajkát, ahogy dünnyögte a varázslatot.

Majd a tekintete saját aprócska termetére siklott. Piros térdig érő ruhácskájára, narancsszín copfjait figyelte, amik ide-oda csapkolódtak, amikor megrázta a fejét, fitos orra körüli nevető szeplőkre, és aprócska, ügyetlen szárnyaira.

Hogyan tudna ő segíteni a három próbában?

Anyu olyan okos, és bátor. Egyedül is kiállná a próbákat. Biztosan kiállná.

Ahogy megfogalmazódott benne a gondolat, máris füst gomolygott a tükörben és megjelent anyu a legszebb lila ruhájában. Halványlila szárnyai megrebbentek.

Vanda a tükörre tapasztotta két tenyerét, és úgy nézte anyut, akinek a tekintete megállapodott rajta.

– Vanda! – mondta ki simogató hangon.

Pontosan olyan érzés volt, mintha itt lenne mellette, érezte leheletének cirógatását is, még puha ölelését is. Biztosan ez is csak valamiféle varázslat lehet, hiszen anyu odaát van a tükör másik oldalán.

– Anyu!

– Szeretném, ha átjönnél az óriások földjére, és mellettem lennél

– Hogy tudok átmenni hozzád? – tapogatta Vanda a tükröt.

– Emlékezz a dalra, amit minden este eléneklünk!

– Hunyd be a szemed, tárd ki a szíved, és a csodák rád köszönnek!

Merj lépni, merj élni, és a kapuk megnyílnak előtted.

Nevess, ölelj, örülj!

Sose feledd, veled vagyok minden pillanatban!

Nyújtsd felém a kezed!

Repülj!

Repülj a képzeleted szárnyán!

Hunyd le a kis szemed! Nyújtsd felém a kezed!

Vanda behunyta a szemét, úgy énekelte el a dalt másodszor. Kinyújtotta a kezét maga elé, és elképzelte, ahogy anyu ott fekszik mellette az ágyban. Elképzelte, hogy együtt énekelnek. Elképzelte, hogy nem az álomba repül most, hanem egyenesen át a tükör másik felére, az óriások birodalmába. Anyuhoz.

Repült a képzelete szárnyán, az ujjai belesimultak anyu tenyerébe. Kinyitotta a szemét. Anyu magához szorította. Érezte finom jácint illatát is.

4.

Vanda karján felálltak a finom szőrszálak, ahogy megborzongott. A tükör túloldalán hideg volt és sötét. Csak anyu körül derengett halványan némi lila fény. Anyukája a karjaiba zárta, és Vanda odasimult jácintillatú ölelésébe.

– Hol vagyunk? – kérdezte suttogva.

Nem mert hangosabban megszólalni, nehogy valaki meghallja, és megtudja, hogy bejutott a tükör mögé.

– Az óriások birodalmában – simított el anyu egy rakoncátlan tincset Vanda homlokából.

– Bántanak?

– Nem bántanak, csak próbára tesznek, érdemes vagyok-e a bizalmukra. Kíváncsiak, méltó vagyok-e a szövetségükre. Mert ők nem állnak akárkivel szóba.

– Mint, ahogy nekem sem szabad? – kérdezte Vanda izgatottan.

Anyu minden nap az orrára kötötte, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Még, ha kedvesnek is tűnnek. Még, ha tündéreknek is tűnnek. Hiszen nem lehet biztos benne, milyen fura lények próbálják csapdába csalni.

– Így tehát érted, mire ez a próba.

– Akkor nem is akkora baj, ha nem teljesítjük?

– Ha nem teljesítjük, akkor visszatérünk Tündérföldre.

– Jó lenne visszatérni – sóhajtotta Vanda. – Jobb lenne, mint itt a sötétben üldögélni.

– De nekünk szükségünk van az óriások barátságára – mondta anyu szelíden. – Csak nyernénk vele, ha barátok lehetnénk. Sok szép virágjuk van, és történeteik, amiket kár lenne kihagyni. Megismerhetnénk a dalaikat, a játékaikat. Megismerhetnénk a gondolataikat, a szívüket.

– Ha olyan jók, akkor miért zártak ide a sötétbe minket?

– Mert félnek tőlünk?

– Félnek? – álmélkodott Vanda. – Tőlünk?

– Nem jó dolog félni, igaz?

– De mi olyan kicsik vagyunk egy óriáshoz képest. Barátságos tündérek vagyunk, senkit sem bántunk. Hát miért félnek tőlünk?

– Mert nem ismernek minket! Megengeded nekik, hogy kicsit megismerhessék a tündéreket?

Vanda bólintott.

– Megengedem. De miért éppen az én engedélyem kell hozzá?

– Mert te vagy itt velem. Te leszel az, aki bebizonyítja nekik, hogy nincs mitől félniük. Látod ott azt a fénycsíkot a plafonon?

Vanda felfelé fordította a fejét. A sötétfeketeségből egészen vékony, aranyszínű világosság szűrődött át.

– Látom.

– Az egy átjáró az Óriások birodalmába. Amíg egyedül voltam, addig zárva maradt előttem. Miattad nyílt résnyire. Hogy megtaláljuk a feléjük vezető utat. A te segítségeddel sikerülni fog.

– Átférünk rajta?

Anyu felé nyújtotta a kezét és Vanda keze az anyukája tenyerébe simult, és felreppentek a plafon felé. Ahogy közeledtek az átjáróhoz, úgy tűnt egyre szélesebbnek a rés. Most már bizonyos volt, hogy átférnek rajta. Mind a ketten.

Vanda kíváncsian reppent a fénybe. Elvakította a hirtelen napsütés. Hunyorgott egy kicsit, amíg hozzászokott a szeme, majd apró szárnycsapásokkal követte az anyukáját. Megérkeztek az óriások birodalmába.

 

5.

Megtorpantak a kapuban. Egy vadvirágokkal díszítette réten hatalmas lények szaladgáltak. Olyan magasak voltak, hogy Vandának olyan érzése támadt, az égig kell emelnie a fejét.

Felszállt, hogy jobban szemügyre vehesse őket odafentről. Kipirult arcú, kertésznadrágos, és szoknyás alakokat látott. Kacagó, pufók arcokat, mókásan csillogó tekinteteket, szélben szálló masnikat, hátat verdeső copfokat, és kócos rövid fürtöket. Vanda rádöbbent, hogy ezek a hatalmas lények gyerekek. Óriásgyerekek, akik nevetve futkároztak a réten. Lábuk alatt rengett a föld, visszhangot vetett a közeli hegyeken. Ezen a réten még a virágok, és a fűszálak is óriásira nőttek. Sokkal hatalmasabbnak tűnt minden, mint Tündérföldén.

– Próbálj meg összebarátkozni velük – biztatta az édesanyja.

– Nem értem, mit mondanak – szeppent meg Vanda.

Édesanyja a varázspálcájával felé suhintott, körzött és varázsigét mormolt. Anyu mindig mindent megoldott.

Vanda egy ideig figyelte az óriásgyerekek játszadozásait, megértette a beszélgetéseiket, és figyelte, kihez reppenjen oda. Ki legyen az, akivel először szóba elegyedik.

Egy vörös hajú, szeplős fiúcskát választott, aki a fűben kuporodott. Négykézláb mászkélt, és bogárkákkal játszadozott. Vanda leszállt elé, egy pitypang terebélyes szirmaira.

– Szia! – köszöntötte az óriásgyereket. – Vanda vagyok.

A fiú felpillantott rá, és izgatottság csillant a tekintetében.

– Szia – felelte egészen mély hangon. Vanda eleinte furcsának találta egy gyereknek, de aztán elfogadta, hiszen az óriások magasak, és zömökek, biztosan ez tükröződik a hangjukból is. – Én meg Boldizsár. De a barátaim Boldinak szólítanak.

– Szólíthatlak én is így? – kérdezte Vanda. – Lehetek a barátod?

Boldi bólintott.

– Te beszélő pillangó vagy? – csodálkozott.

– Tündér vagyok – felelte vékonyka hangon Vanda, ami meglepetésére alig ciripelt az óriások világában.

A fiú Vanda felé nyújtotta széles tenyerét, és a tündérlány könnyedén az ujjaira lépett. Boldi felnevetett.

– Csiklandozol.

Vanda megbillent, ahogy a fiú felemelte a tenyerét, és készült összezárni az ujjait.

– Összenyomsz! – szólt rá Vanda megriadva, és erővel feszült neki, hogy az ujjakat eltolja magától.

– Vigyázok rád!

– Ne zárd össze a tenyeredet – kérte Vanda, és a fiú tiszteletben tartotta a kívánságát. Csészét formált a tenyeréből, finoman behajlította az ujjait, és hagyta, hogy Vanda megkapaszkodhasson benne.

– Azt tanultam, a tündérek sok galibát okoznak – mondta Boldi. Egészen az arcához tartotta a tenyerét, és úgy figyelte Vanda rebbenő szárnyait. – De olyan cseppnyi vagy, mint a harmat egy fűszál végén. Éppen olyan picike és átlátszó – ámuldozott. – Nem okozhatsz akkora galibát. Miért vagy itt?

– Játszani szeretnék.

– Velem?

Vanda bólintott.

– Veled. És a többiekkel.

– Mit tudnál velünk játszani? – kérdezte az óriásgyerek pislogva.

Vanda elgondolkodott. Annyira nem különbözhetnek egymástól a gyerekek. Biztosan ugyanazokat a dolgokat szeretik minden világban, a föld bármely táján. Akár óriások, akár törpék, akár emberek, akár tündérek. A gyerekek mindenhol ugyanolyanok. Még akkor is, ha másoknak néznek ki.

– Fogócskázhatnánk. Biztosan tudok olyan gyorsan repülni, mint amilyen gyorsan ti futtok. Megpróbálhatnánk.

– Megpróbálhatnánk – pislogott Boldi, és hozzá, egyetértése jeléül lassan bólogatott.

– Bújócskázni is tudok.

– Nagyon kicsi vagy – tiltakozott a fiú. – Könnyedén elbújsz bárhová, és mi sosem találunk meg.

– Akkor én leszek a hunyó – kacsintott rá a kislány. – Mit szólsz? Megpróbáljuk?

Boldi rábiccentett.

– Akkor bemutatsz a többieknek?

Boldi erre még lelkesebben bólogatott, a haja vidáman integetett a mozdulataira.

– Tetszel majd nekik! Ők sem láttak még beszélő pillangót. Már amennyire én tudom!

– Nem vagyok pillangó – tette csípőre a kezét Vanda. – Tündér vagyok.

– Tündért sem láttak még – vonta meg a vállát Boldi.

Felállt. Vigyázva, hogy ne essen Vandának baja, de a kis tündérlány így is imbolygott az ujjai között. Erősen kapaszkodott, és a sarkát Boldi puha tenyerébe vájta, hogy megvethesse a lábát.

– Srácok! – kiáltott Boldi harsányan. Vandának túl élesnek, hangosnak tetszett a hangja. – Találtam egy tündért!

A többiek körbeállták őket. Vanda felé nyújtották a karjukat, ujjbegyükkel érintették, leheletükkel cirógatták. Álmélkodtak, csodálkoztak.

Később sötétedésig játszottak.

Vanda egy pipacs kelyhébe bújva anyu karjaiba kucorodott.

– A gyerekek tényleg mindenhol egyformák – ásította fáradtan. – Szeretnek játszani, nevetni, és mókázni.

Anyu álomba ringatta, és Vanda izgatottan várta a következő napot. Az újabb kalandokat.

6.

Reggel szemerkélő esőre virradtak. A pipacs, amelyben aludtak, összezárta felettük a szirmait, így csak a cseppek csendes kopogtatását hallhatták.

– Mi lesz a mai feladat? – kérdezte Vanda.

– Ha kimegyünk, akkor meglátjuk!

– Te sem tudod? – pislogott a kis tündérlány.

– A próbák ilyenek, kislányom – mosolygott rá anyu. – Túl egyszerű lenne, ha előre tudnánk, mit kell teljesítenünk. akkor felkészülhetnénk rá. A próbák lényege, hogy ne lehessen rájuk felkészülni.

– Meglepetések?

Anyu bólintott.

– Igen. Ez a megfelelő szó rá. Meglepetések. És csak rajtunk áll, hogy kellemes vagy kellemetlen meglepetésben lesz részünk.

– Hogy-hogy mi döntjük el? – pislogott Vanda.

– Minden azon múlik, hogyan közelítünk a helyzethez. Bátor szívvel, vagy tele félelemmel.

– Akkor is, ha esik?

– Elfelejtetted, mit tanítottam neked az esőről?

– A fénylő cseppek miatt olyan gyönyörű – gondolkodott el a kislány –, és a szivárvány miatt. Itt is van szivárvány, anyu?

– Ahol napsütés van, ott szivárvány is van.

Vanda szélesen elmosolyodott. Óriások birodalmában van napsütés, hiszen tegnap egész délután látta a napot, érezte, ahogy melengette az arcát, és cirógatta a szárnyait.

Anyu megsimogatta belülről a pipacs selymes piros szirmait.

– Köszönjük, hogy menedéket adtál éjjelre, drága pipacs – mondta csengő hangon. – Kérlek, most engedj utunkra.

A pipacs kitárta szirmait. Néhány hatalmas esőcsepp bepottyant, reggeli frissítőként hatott Vandára. A kis tündérlány felkacagott.

– Menjünk! Keressük meg a szivárványt.

– Vigyetek a szirmaimból – kérte őket a pipacs.

Megrázta magát és két hatalmas piros szirma hullott alá. Anyu elkapta őket.

– Köszönjük a gondoskodást, kedves pipacs – cirógatta meg búcsúzóul Vanda.

A pipacs lágyan bólintott a fejével feléjük, majd vidáman táncolt, hullámzott az esőben.

Vanda elleste az édesanyjától az esernyővarrás technikáját. Ágacskából és a piros szirmokból varrták össze hosszú fűszálak segítségével. Így a szárnyacskájuk nem nedvesedett át az esőben, és rebbenve gyorsabban haladtak, odafentről pedig szemügyre vehették az alattuk elnyújtózó tájat. A fákat, mezőket, földes utat, és a közeli hatalmas házikókat.

Fehérfalú, piros tetejű kerek épületeket. A cserepeken ütemesen dobolt az eső. Az égen a sötét felhők lassan tovaszálltak, és előbukkant a nap. A nap megjelenése pedig egyet jelentett a szivárvánnyal.

– Odanézz! – mutatott előre Vanda. – Megszületett. És óriási. Mint ez az egész birodalom.

A hatszínű szivárvány ismerősen ívelt át az égen, ahogy a nap sugarai megcirógatták az esőcseppeket. A vörös sáv volt legfölül, úgy, mint a tündéreknél is. Azt követte a narancs, a sárga, a zöld, a kék és végül az ibolya. A színek összemosódva olvadtak egymásba, árnyalatokat hozva létre, és ez egy ilyen óriás szivárványon pontosan kivehető volt.

Vanda arra nyújtotta a kezét, hátha megérintheti. De a szivárványt, pontosan úgy, mint otthon, itt sem lehetett megérinteni. Csak álmélkodva szemlélni, és csodálni a szépségét. Vanda remélte, hogy még sokáig fog szemerkélni az eső, hogy minél tovább csodálhassa a szivárványt.

– A szivárvány is épp olyan, mint mindenhol máshol. Mindenki ugyanolyannak látja. Ugye, anyu?

– Ha keressük, mindenben megtaláljuk a csodát – bólintott az édesanyja. – Még a legzordabb dolgoknak is van szép oldaluk. Csak meg kell találni őket.

– Csak rajtunk múlik – csillant fel Vanda szeme.

A felhők elvonultak. Az eső abbamaradt, és a szivárvány lassanként eloszlott az égen. A házakból előmerészkedtek az óriások. Vanda tátott számmal bámulta a felnőtteket, akik sokkal-sokkal hatalmasabbra nőttek, mint a gyerekek. Aprócskának érezte magát mellettük.

 

7.

A férfi és női óriások mezítlábasan, ásítozva nyújtózkodtak az ég felé. Talpuk csobbant a pocsolyákban, sár fröccsent a bokájukra, de észre sem vették. Vagy csak nem törődtek vele.

Vanda megült az egyik ház ereszén, a csatorna csobogását hallgatta, ahogy a víz öblösen csorog lefelé, hogy lent hófehér habot köpködve törjön elő egy keskeny árokba.

– A vízelvezető árok eldugult – szaladt egy köpcös óriás a többiek felé. Talpa alatt döngött a föld, és magasra csapott a sár. – Hozzatok ásókat! Segítsetek!

Vanda elnézte a méhkasként felbolyduló óriások sokaságát. Úgy tűnt össze-vissza rohangásznak. El-eltűntek a házaikban, majd ásóval a kezükben bukkantak fel újra.

– Mi történt? – kérdezte Vanda az édesanyját.

– Látod itt ezt a vékony kis erecskét? – mutatott le a ház mögé az anyukája. Egy kis patakocska csobogott összegyűjtve az ereszcsatornákból bugyborékoló vizet, és úgy hömpölygött tova a kertek felé. – Ezzel a vízzel öntözik a konyhakertjüket, hogy jó legyen a termés. Hogy legyen mit enniük télen.

– Értem – bólintott Vanda. – Ha eldugul, az baj – állapította meg.

– Nagyon nagy baj. Az összegyűlt víz nem tud továbbfolyni, és kitör az árokból, alámossa a házaikat. Emellett nem jut el a kertekbe, és nem locsolja a földjüket.

– Nem elég a kerteknek az eső?

– Az óriások birodalmában tikkasztóan forró a nyár. Kevés az eső. Nagy az aszály. A kerteknek szüksége van minden csepp vízre.

– De a házaknak nincs rá szükségük – vonta le a következtetést Vanda. – Mit gondolsz? Tudnánk nekik segíteni?

– Mindenképpen.

Az óriások után röppentek. Egészen odáig, amíg megtalálták a beomlást. Többen ástak már, de a föld annyira elázott, hogy folyamatosan továbbomlott az oldala, ahogy alámosta a víz.

Vanda az édesanyjával megült egy kedvesnek tűnő melák vállán.

– Segíthetünk bármiben? – kérdezte anyu csilingelve.

Az óriások fáradtan pillantottak rájuk.

– Ugyan miben tudna segíteni nekünk két beszélő szitakötő? – kérdezgették egymást lemondóan.

– Tündérek vagyunk – húzta ki magát Vanda.

– Tündérek! – legyintett egy széles vállú férfi. – Az óriások birodalmában nem léteznek tündérek. De ha mégis léteznének, túl gőgösek. Biztosan nem arra fordítanák a figyelmüket, hogy egyszerű óriásoknak segítsenek a legendás varázserejükkel.

– Mit jelent az, hogy gőgös? – fordult az édesanyja felé Vanda. Sosem hallotta még ezt a szót. De ahogy az óriás kimondta, éreztem, hogy nem dicséretnek szánta.

– A gőgös szót arra használják, aki túlságosan elbizakodott. Aki saját magát túlzottan különlegesnek, mindenkinél kiválóbbnak képzeli.

– Hát akkor mi nem vagyunk azok – szögezte le Vanda.

– Mi nem vagyunk azok. A tündérek nem gőgösek.

– Akkor bizonyítsuk be ezt az óriásoknak is – rebbentette meg a szárnyát Vanda.

Az óriások közé repültek.

– Engedjetek utat! Segíteni szeretnénk!

Az óriások morgolódva hátrébb húzódtak. Bár dörmögtek, odaengedték a tündéreket a torlaszhoz.

– Mit csináljak? – kérdezte Vanda az édesanyját. – Hogyan tudok neked segíteni?

– Mindent csinálj utánam. Figyelj a szavaimra, és utánozd a mozdulataimat.

– És ha elrontom?

Az anyukája magához ölelte.

– Menni fog! Ne feledd! Minden csak olyan tud lenni, amilyenné teszed! Ha félsz, a félelem maga alá temet. Ha bízol, akkor ez a hit felemel.

Még gyengéden megszorította, mielőtt elengedte.

Vanda előkapta a kis varázspálcáját. Ugyanúgy suhintott vele, mint az anyukája. Elismételte a varázsszavakat. És láss csodát, tényleg megtörtént a varázslat. A föld szétnyílott, utat engedett az összegyűlő víznek, és stabilan a helyén is maradt.

Az óriások hálálkodtak. Némelyiknek még a szeme is könnybe lábadt meghatottságában. Meghívták Vandát és az anyukáját ebédre. Hatalmas asztalon hatalmas cipók gőzölögtek. A tündérkék morzsákat szedegettek, amik még így is elég nagyok voltak, hogy zsemleként használják őket. Sajtforgácsot tettek rá, és jóízűen falatoztak. Fűszálról csepegtettek nekik az óriáskecskék tejéből, ami zamatosnak és édesnek találtak. Vanda megállapította, hogy ha éhes a tündér, akkor az óriások reggelije is van olyan mennyei eledel, mint a tündérek édes mannája.

Barátsággal búcsúztak el egymástól.

– Az felnőttek mindenhol egyformák – állapította meg Vanda, ahogy tovaszálltak nyugat felé. – El vannak foglalva sok felnőtt dologgal, és képtelenek megbízni az idegenekben, amíg azok nem bizonyítottak.

– De talán nem javíthatatlanul önfejűek? – morfondírozott anyu somolyogva.

– Hát a felnőttek mindig felnőttek maradnak. Kár, hogy nem játékként élik meg a feladatokat. Úgy sokkal könnyebb lenne nekik is. Nem gondolod? – nézett Vanda az édesanyjára.

– A felnőtteknek nehéz gyerekfejjel gondolkodniuk.

– Pedig néha sokkal egyszerűbb lenne – mondta Vanda, majd megült egy virágzó cseresznyefa ágán. – Mi lenne, ha megpihennénk? És csak sütkéreznénk a napon?

Anyu nem tiltakozott. Így hát a napfény felé fordították az arcukat és élvezték a tavasz illatát, ami óriásföldön is éppen olyan volt, mint mindenhol máshol.

8.

Mókus futott végig a cseresznyefa ágán. Valódi óriás mókus volt, hiszen nagyobbra nőtt, mint anyu. Letelepedett melléjük, és mogyoróbarna szemében izgatott fény csillant.

– Az óriások királya vár benneteket! Gyertek velem! – mondta gyors pergésű beszéddel. Bozontos farka világos aranyló barnán meredt az ég felé, homlokán kis hajcsomó állt össze, amibe aranyszínű masnit kötött. – Most. Most. Most! – sürgette őket.

Vanda nyújtózkodott.

– Honnan tudtad, hogy itt találsz minket? – kíváncsiskodott.

– Én vagyok a futár. Egy futárnak mindig tudnia kell mindenről a birodalomban.

– Mit csinál egy futár? – érdeklődött Vanda. – Mármint azon kívül, hogy fut.

A mókus felkacagott. Csípőre tette a kezét, és felszegte az állát.

– Én ugrómókus vagyok – felelte dölyfösen.

Vanda úgy tartotta bántóan magas lóról beszél vele. Talán azért, mert megsértődött, hogy ő nem ismerte fel rögtön.

– Még sosem találkoztam ugrómókussal – válaszolta szelíden. – Ne haragudj, ha megbántottalak.

A mókus pislogva legyintett.

– Szóra sem érdemes – hadarta vékony hangon. – Gyorsabb vagyok, mint bárki a birodalomban. Ezért teljesíthetek futári feladatokat a király mellett. Üzeneteket közvetítek. Most történetesen azt, hogy az óriások királya vár benneteket. Kövessetek a palotába! Rögvest! Gyerünk! Gyerünk! – csapta össze apró tenyerét. – A királyt nem szabad megvárakoztatni!

Anyu megfogta Vanda kezét és felreppentek a cseresznyefáról. Néhány fehér virágszirom lehullott körülöttük.

– Itt az idő – szorította meg Vanda kezét az anyukája.

– Milyen idő? – tudakolta Vanda.

– A pillanat, hogy a király elé járuljunk. Amikor elválik, teljesítettük-e a próbákat.

Vanda keze megremegett. Próbákat. Vajon mi számított próbának? Az árok akadálymentesítése? Az biztosan.

– Gondolod elégedett lesz velünk az óriások királya?

A mókus toppantott egyet.

– Ha nem érünk oda időben, akkor bizonyosan nem.

Fáról-fára ugrándozott, olyan távolságokat átszelve, hogy Vanda ámuldozott, miként képes erre.

– Izmosak a lábai – mondta Anyu csendesen. – Siessünk! Nehogy lemaradjunk.

Az óriások palotája egészen másképpen festett, mint a tündérpalota égbe nyúló tornyaival. Az óriáspalota zömöknek tűnt, mégis gigantikusnak. Hatalmas bejárat ásított rájuk félelmetesen. Előtte két őr strázsált, egy-egy kardot szorongatva.

– Arra megyünk! – mutatott jobb felé a mókus. – Nekem közvetlen parancsom van a királytól. Felesleges az őrökkel vesződünk. Nehézfejűek. Csak a gond van velük – mondta lenézően.

– Nehéz kedvelni – sóhajtotta Vanda. – Úgy tűnik, mindenki fölé helyezi magát. Mindenkinél okosabbnak, és többnek képzeli magát.

– Biztosan van szerethető oldala is – mosolygott anyu. – Ha lesz időnk megismerni, megtudhatjuk.

Vanda bólintott.

A mókus egy ablak széles párkányán állapodott meg. Megvárta, amíg odaérnek hozzá, és leszállnak mellé.

– Várjatok itt. Bejelentem jöttötöket.

Vanda bekémlelt az ablakon. Egy színpompás, aranyszínben ragyogó trónuson ott ült az óriások királya. Kísértetiesen hasonlított arra a falusi férfire, ott az árok mellett. Jobbján sötéthajú, pirospozsgás óriásnő ült földig érő világoszöld csipkeruhában.

A mókus eléjük szaladt, és udvarias meghajlást követően gyorsbeszédű szónoklatot adott elő. A király és a királyné az ablak felé fordult. Vanda az anyukája kezébe csimpaszkodott. Amikor az anyukája pukedlizett, és meghajtotta a fejét, ő is követte a mozdulatait.

– Gyertek közelebb – szólt zengő hangon az óriás.

A terem másik végéből az a vörös hajú óriásgyerek szaladt elő, akivel az első napon Vanda összebarátkozott. Kócos haján csálén állt a koronája, arca kipirult az izgatottságtól.

– Te vagy az? – kíváncsiskodott és Vanda felé nyújtott a kezét. A kis tündérlány leereszkedett a tenyerére, de közben a trónuson ülő uralkodópárt figyelte.

– Gratulálunk – zengte az óriások királya. – Kiálltátok mindhárom próbát. Elnyertétek a gyerekek és felnőttek bizalmát egyaránt. Emellett képesek vagytok mindennek megtalálni a jó oldalát is. Emlékezzetek csak a szivárványra. Mondd meg a tündérkirálynőnek, hogy méltónak találunk benneteket az együttműködésre. Tárgyalhatunk a tündérek és óriások szövetségéről.

Boldi odahajolt Vandához.

– Akkor most játszol velem? – kérdezte. A lehelete megingatta Vanda egyensúlyát. Összenevettek.

Vanda az anyukájára nézett.

– Megengeded?

Anyu mosolyogva bólintott. Már elengedhette maga mellől. Nem várt rájuk több próbatétel.

9.

A tündérkirálynő kezeit tördelve várt rájuk a tükör túloldalán. Arca sápadtan tündökölt a lámpafényben, amint kiléptek elé.

– Annyira féltettelek – ölelte meg anyut először, majd karjába kapta Vandát is.

A kis tündérlányka megilletődötten simult hozzá, és behunyt szemmel elbágyadt az illatoktól. Tündérország megmásíthatatlan milliónyi virágillatától.

– Soha többé nem kérlek ilyen nehéz küldetésre.

– Hiszen könnyű volt – vágta rá Vanda kacagva, és ujjaival végigsimított a tündérkirálynő selymes haján, és sápatag arcbőrén. – Csupán nyitva kellett hagynunk a szívünket. És meglátni mindennek a jó oldalát. Ugye, anyu? Könnyű volt.

– Neked köszönhetően – szorította meg a kezét az anyukája. – Együtt veled minden könnyűnek tűnik.

– Melletted is minden egyszerű – vigyorgott Vanda fáradtan.

Az anyukája előhúzta a levelet, amit az óriások királya írt a tündérek királynőjének. Vanda tudta, hogy most már csak rajtuk áll a barátság létrejötte. Ő remélte, hogy mihamarabb viszontláthatja Boldit, meg a többi óriásgyereket. Meg a mókust is. Bocsánat, helyesebben az ugrómókust, hogy megismerhesse a jó oldalát.

– Köszönöm a szolgálatot, amit a birodalomért tettetek! Rátok fér a pihenés! – bocsátotta el őket a tündérkirálynő.

Vanda pislogva nézett fel rá.

– Megígértem, hogy játszom a gyerekeiddel – mondta.

Ígéretet megszegni csúnya dolog, mert az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Különben mi értelme lenne az egésznek?

– Van kedved hozzá? – simított végig a haján a tündérkirálynő.

Vanda szája lebiggyedt, és lassan megrázta a fejét.

– Fáradt vagyok. És álmos – vallotta be. – De mindenképpen szeretnék a gyerekeiddel játszani. Ha már megígértem.

– Menj haza, és aludd ki magad. Visszatérhetsz majd, ha kipihented magad. Akkor játszhatsz a gyerekekkel. Az ígéret így teljesülni fog.

A tündérkirálynő a hintóját is elővezettette, hogy gyorsabban hazaérjenek. Anyu az ablakból megmutatta az alattuk elsuhanó tájat. Mindenről volt meséje, és bár Vandának folyamatosan csukódtak le a pillái, mégsem aludt el, mert nem akarta kihagyni a meséket, a kalandot anyuval. Mert anyuval jó.

– Megígérem, hogy ezentúl mindig figyelni fogok rád – súgta anyu fülébe.

Anyu magához szorította és puszit nyomott a homlokára.

– Éppen eléggé figyelsz rám – nyugtatta meg. Az ismerős jácintillat körbeölelte Vandát. Biztonságban volt.

– Lehet, hogy legközelebb is szükséged lesz a segítségemre.

– Könnyen meglehet – mosolygott anyu kedvesen.

– Időben fel akarok készülni a kalandra. Biztosan szólsz majd?

– Ki nem hagynám – simított el egy tincset anyu a homlokából. – Jó csapat vagyunk.

Vanda bólintott.

– Jó csapat vagyunk – ismételte meg mielőtt lecsukódtak a pillái.

Elnyomta az álom.

És az álmok birodalmában újabb kalandok vártak rá. És az anyukájára.