A halál csak a kezdet

 

Nem bírom tovább magamban tartani, ki kell írnom magamból az egészet. Kattog a billentyűzet, a suttogások is megszűnnek körülöttem, mintha minden és mindenki a monitorra tapadva figyelné, a szavaimat. Végül hátradőlök a széken és utoljára elolvasom a levelet, mielőtt szétküldeném.

 

„Szia!

Engedd meg, hogy elmeséljem neked, miként lesz egy ártalmatlannak tűnő baráti beszélgetésből rémálom. Hogyan torkollik egy könnyed csevej tömeggyilkosságba.

Figyelj oda a jelekre, mert veled is megtörténhet!

A haverokkal péntek este a szokásos hétbúcsúztató összeröffenést tartottuk. A héten meghalt egy távoli, ismerősünk túladagolásban. Mindannyiunkanak megvolt a véleménye az esetről, és egyikünk sem rejtette véka alá. A halott srácot – nyugodjék békében – sosem kedveltük igazán.

– Bevégezte a szerencsétlen, ilyen rohadt fiatalon! Szívás!

– Várható volt, hogy egyszer túltolja az anyagot.

– Kurvára nem kár érte.

– Előbb utóbb úgyis beledöglik, jobb előbb, mint később.

– Egyszer mind így végezzük, csak minket a pia visz el. Kivéve Lacit, ő szex közben fog elpatkolni.

Röhögtünk. Csak Beni nem.

– A halál csak a kezdet – adta tudtunkra komoly képpel.

Nyilván nem véletlenül dolgozott a patológián. Ott csak a fura figurák maradtak meg.

– Ne baromkodj! – löktem oldalba nyerítve. – Minek a kezdete?

– Mindennek a kezdete! Mindennek, ami az élet után van!

– Mi van az élet után? – vihogott Kata.

– A temető!

– Meg a kukacok, akik szétrágják a testedet.

Jókedvűre ittuk magunkat. Csak Beni nem. Mindenesetre jó buli volt, sikeresen rákészültünk a hétvégére, nem is emlékszem, hogy értem haza. Már elmúlt dél, mire kikászálódtam az ágyból, és a kávém mellé végiggörgettem a közösségi oldalamat.

Beni posztján megakadt a tekintetem.

„Bebizonyítom, hogy a halál csak a kezdet!”

Kis híján félrenyeltem. Már vagy százan kommenteltek alá, boldog Halloweent kívánva. Többen megjegyezték, hogy elcsúszott a köszöntés, Halloween csak egy hét múlva lesz. Mások meg azt kérdezték, mit szívott, megint mások meg azt, hol tartja a bulit.

Nekem meg gombóccá állt össze a gyomrom. Mi a frászt jelent ez?

Rácsörögtem Benire, de amikor harmadszorra sem vette fel a telefont, feladtam. A legjobbnak láttam, ha felhívom a bandát a közös cseten. A srácok többségében még aludtak, kásás hangon, morgolódva jelentkeztek be.

– Láttátok Beni posztját?

Sejtettem, hogy a hívásomra felizzanak a közösségi oldalak, és mindenki lázasan keresgél a posztok között, vagy egyenesen Beni oldalán.

– Mi a szar ez?

– Mikor rakta ki?

– Hajnalban. Akkor még hulla részeg volt – röhögött Tomika.

– Aggódom – vallottam be.

– Akkor menj oda! És tájékoztass!

– Én is megyek – mondta Kata. – Találkozzunk ott.

– Oké, akkor én viszem a sört – ajánlotta Tomika.

– Ez nem buli, srácok! – kiáltottam. – Mi van, ha csinált magával valamit?

Hümmögtek, de megbeszéltük, hogy Beninél találkozunk. Nem várunk egymásra a ház előtt, hanem aki megérkezik, bemegy.

A kocsim nem indult, és mivel a metró sem járt, elkaptam egy metrópótló buszt. Csigalassúsággal zötyögtünk, a forgalom araszolt, majd teljesen bedugult egy baleset miatt. Tíz percig cifra káromkodásokat mormoltam magamban, majd úgy döntöttem, megindulok gyalog. Még akkor is gyorsabban odaérek, és legalább érzem, hogy haladok. Mindennél jobbnak láttam, mint itt állni a belváros közepén a csodára várva.

Végigrohantam az utcán. Folyamatosan szlalomoztam a tömegben. Utolsóként érkeztem Benihez. Lélekszakadva rohantam fel az emeletre. A szomszédok az ajtó előtt tömörültek.

– Már hívtuk a rendőrséget!

– Biztos, hogy lövések voltak?  kérdezte fontoskodva egy öregasszony.

– Rettenetes.

Félrelöktem az embereket az utamból.

– Engedjenek!

Megrángattam az ajtó kilincsét. Zárva találtam. Rátapadtam a csengőre. Semmi mocorgást nem hallottam odabentről. Hol vannak a többiek? Hol van Beni?

És mi ez a tömörülés az ajtó előtt?

Két kézzel dörömböltem az ajtón.

– Beni! Engedj be! Én vagyok!

– Lövéseket hallottunk bentről.

– Lövéseket? – fordultam hátra. – Pontosan hány lövést?

– Nem számoltam.

– Többet.

– Nem láttak senkit bemenni az ajtón?

– Kora délután elég sokan érkeztek – tördelte a kezét egy középkorú asszony. – Talán még odabenn vannak.

Újra felváltva dörömböltem, és nyomtam a csengőt, majd a vállammal az ajtónak feszültem. Akármilyen régi, megvetemedett is volt, mégsem engedett.

Egy férfi a vállamra tette a tenyerét.

– Ezt hagyja abba. Majd a rendőrök elintézik.

Már hallottam a szirénákat.

Nem akarlak elborzasztani, ezért nem írom le részletesen azt a látványt, ami Beni lakásában fogadott. Elég csak annyit tudnod, hogy vérfürdőt rendezett. Vér fröccsent a falakra, a bútorokra, vér áztatta a szőnyegeket. És azt a szagot lehetetlen leírni. Nem is próbálkozom vele, mert semmihez nem fogható bűz szabadult ki a lakásból. Vér, hányás és ürülékszag keveréke. Öklendeztem.

Az összes barátom ott hevert vérbe fagyva, golyó által szétroncsolt arccal, vagy elvágott torokkal. Beni középen, két csuklóján mélyen felvágott erekkel, üdvözült mosollyal az arcán.

Elkéstem. Azzal, hogy utolsónak érkeztem, én azonosíthattam a holttesteket. A barátaimat. Szégyellem, hogy többször hánytam közben.

A rendőrök faggattak.

– Honnan volt a barátjának fegyvere?

– Honnan szerezhette?

– Utaltak-e jelek?

Már a hajamba markolva ismételgettem, hogy nem tudom, nem tudom!

– Nem tudom! – üvöltöttem.

– Bulit szervezett a lakására. Nem sejtettek semmit?

– Nem tudom! – ingattam a fejem.

Hiszen nem is Beni szervezte meg. Én riasztottam ide mindenkit.

– Én voltam – gyúrtam az arcomat, az ujjaim a húsomba vájtak. – Én tehetek erről az egészről.

– Nyugodjon meg fiam, szólok az orvosnak, hogy adjon magának nyugtatót – szorította meg a karomat egy civilruhás rendőr.

– Nyugodjak meg? – pislogtam rá. – Megmondaná, hogy a fenébe nyugodhatnék meg?

– Maga szerencsés fickó – mormolta a rendőr, aki felvette a vallomásomat.

– Szóval a halál csak a kezdet? – dünnyögte a társa, miközben végigmutatott a fekete zsákokon.

– Fogalmam sincs – tört ki belőlem. Reszkető kezemet a zsebembe dugtam. – Későn érkeztem, mint láthatja.

– Ez a maga szerencséje.

Azóta sem tudom, hogy valóban szerencse-e, hiszen a barátaim minden nap minden órájában velem vannak. Beni. Kata. Tomika. És a többiek. Olyan, mintha semmi nem változott volna. Eljárunk a megszokott péntek esti sörözésekre. Ugyanúgy röhögnek, meg ökörködnek, mint azelőtt. Én meg csak iszom. A felejtésig. De másnap rosszabb, mint bármikor. Mindig rosszabb.

Folyamatosan jönnek a telefonomra az üzenetek, és hallom a hangjukat: Mizu, haver?

Körülvettek, suttogtak.

– A halál csak a kezdet? – üvöltöttem az éjszakába.

– Gyere! Próbáld ki! – hajolt az arcomba Beni.

Eddig gyáva voltam megtenni.

Te – aki olvasod ezt a levelet – figyeld a jeleket!

Lehetséges, hogy már a te életedben is úton van valami, ami örökre megváltoztat.

Talán egy baráti beszélgetés formájában érkezik.

Talán egy testvéri ölelésben rejlik.

Talán egy könnyed telefonbeszélgetés változtat meg mindent.

Nem tudhatod!

Egy biztos. Elérkezik a pillanat.

Légy résen!”

 

– Tényleg ezt akarod? – kérdezi Beni a fülembe suttogva. Még a leheletét is érezni vélem.

Egy pillanatig azt hiszem, megállít. Rányomok a küldés gombra. Az összes ismerősömnek továbbküldöm.

Beni már a konyhaszekrény mellett állva vár.

– Bebizonyítom, hogy a halál csak a kezdet – suttogja.

Kihúzza a fiókot. Csikorogva nyílik ki. A hátamon legördül egy izzadságcsepp. Megborzongok, mielőtt rámarkolok a nagykésre. Tegnap este fentem meg.

A többiek körbeállnak.

– Gyere!

– Próbáld ki!

– Meglátod, jó lesz!

Kántálnak egyre hangosabban.

Lecsúszok a szekrény mellett a kőre és a csuklómra szorítom a pengét. A metszés pillanatában nem fáj. Majd lüktetve megindul a vér. Megbabonázva figyelem, ahogy vörösre színezi a konyhakövet.