Földön járó angyalok találkozása

 

Inci már első nap, amint meglátta park szélén üldögélni a bácsit, szóba állt vele. Sosem érdekelte még gyerekkorában sem a figyelmeztetés, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Most pedig harmincegy évesen miért változtatna a szokásain?

Mindig mindenkivel leállt beszélgetni, és ha tehette, segített. A park szélén olykor-olykor felbukkant valaki. Csupa olyan ember, többször állat is, akik segítségre szorultak, és Inci örömmel kereste meg az eltévedt kislánnyal a szüleit, vagy adott néhány száraz ruhát az ott ázó idegennek, vagy megkereste a kutyusok gazdáit. Ezen a sarkon rossz szándékú lélek sosem állt meg. Inci jól tudta. Körbelengte őket valami megmagyarázhatatlan ragyogás, és Inci a szíve mélyén érezte a késztetést, hogy segítsen.

Így történt, hogy amikor meglátta a ráncos, elnyűtt ruhában, pokrócok között a padon gubbasztó bácsikát, aki a napfény felé fordított fejjel élvezte az őszi napfényt, odalépett hozzá.

– Jól van?

A szájmaszkon keresztül nem látszódhatott Inci arcán, hogy mosolyog, de remélte a szeme elég meggyőző. András mindig azt mondta, kifejező a tekintete. Azért is hagyta el. A kifejező tekintete miatt. Vagy valami hasonló indokkal lépett le a legújabb szeretőjével. Inci rántott egyet a száján. Ő aztán rosszat nem kívánt senkinek. András csak legyen boldog azzal a nővel. Miért is ne lehetnének boldogok egymással? Ki ő, hogy megítélje az embereket.

– Köszönöm – nézett rá a bácsi barátságosan. – Jól vagyok.

– Éhes? – kérdezte Inci, de meg sem várta a választ, odatette a férfi mellé az éthordóját, és továbbsietett, hogy elérje a buszt. Majd rendel magának valamit a munkahelye melletti közeli kifőzdéből. Nem lehet az sokkal rosszabb, mint amit ő főz. Talán más, de nem feltétlenül rosszabb.

Inci másnap reggel az ablakból látta, hogy a bácsi még mindig ugyanott üldögél. Már-már beleveszett a párás ködbe. Éjjel lehűlt az idő, így vitt a bácsikának két meleg takarót is, mielőtt felvette az üres éthordót.

– Még meleg – mondta kedvesen, és odahelyezett a férfi ölébe a becsomagolt kanalat, meg az éthordót.

– Köszönöm. Nagyon kedves.

– Hamarosan fagyok lesznek. Nincs hová mennie?

– Nincs.

– Vannak rokonai? – faggatta Inci.

A bácsi zavartan körbenézett.

– Az én Mártikám – suttogta. – Az én Mártikám majd megtalál engem.

Inci megszorította a bácsi ráncos, májfoltos kezét.

– Biztosan megtalálja. Tudok segíteni? Hol találom meg Mártikát?

– Mártika majd megtalál engem. Megtalál – mondta hittel a bácsi. Majd vizslatva megnézte magának Incit. – Hogy hívják, kedves?

– Nem fontos.

– Kérem.

– Ilona. Ilonának hívnak.

A bácsi szeme könnybe lábadt.

– Gyönyörű neve van.

– Sosem szerettem.

– Lenge lány, aki sző, holdvilág mosolya: ezt mondja a neved, Ilona, Ilona – szavalta beleéléssel az öreg, szinte áhítatosan, megbűvölt arccal. Majd felnézett és elmosolyodott. – Így sem szereti?

Inci elmosolyodott és megrázta a fejét.

– Így sem.

– Akkor, hogy szólítsam? Mit szeret? Hogy szólítja a barátja? Cica? Mókuska?

A lány felnevetett.

– Szólítson nyugodtan csak Incinek.

– Rendben, csak Inci. Köszönöm a gondoskodást. Nagyon kedves magától.

– Bár többet tehetnék.

– Éppen eleget tesz értem. Vigyáz rám, amíg Mártikám rám talál.

– A kedves felesége? – érdeklődött Inci. A bácsika nem válaszolt. A távolba révedve elmerült a gondolataiban. Inci megérintette a karját. – Megengedi, hogy lefényképezzem? Hátha együtt megtaláljuk Mártikát.

A bácsi letörölte a könnyeit.

– Hogy tudna segíteni egy fénykép egy buta vénemberen? – kérdezte, de hagyta, hogy Inci lefotózza a telefonjával mielőtt felszedelőzködött és szaladt a buszhoz.

Keresett egy szabad helyet és még a buszról feltette a bácsi fényképét a Facebookra, hátha felismeri valaki. Sűrű napja volt, de próbált utánanézni, hogy keríthetné elő a bácsi családját. Talán fel kéne hívnia a rendőrséget? Talán legjobb lesz, ha elkéri a bácsi iratait, és megnézi, merre lakik. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe? Még az sem biztos, hogy hajléktalan. Talán csak elfelejtette, merre lakik. Azért vár Mártikára.

Inci a homlokára csapott. Jaj, de buta volt! Annyira segíteni akart, hogy a legalapvetőbb dolog eszébe sem jutott. Hazafelé átvágott a parkon. A bácsi ott üldögélt a szokott helyen, és egy fiatalemberrel beszélgetett.

– Ő itt az őrangyalom – nézett fel a bácsi. – Ilona – suttogta, majd mintha látta volna Inci ajkát megrándulni az arcmaszk alatt, kijavította magát. – Inci. Csak Inci – kacsintott rá. – Ő meg itt az unokám. Karcsika – paskolta meg a férfi karját.

Inci felkacagott. Tetszett neki a jelenet abszurditása. Karcsika felugrott a bácsi mellől. Fekete arcmaszkja az egyik fülén lifegett. Láthatólag nem félt attól, hogy megbüntetik miatta.

– Bogdán Károly – mutatkozott be. – Ön valóban egy angyal, Ilona! Köszönöm, hogy megosztotta a közösségi oldalán azt a képet. Így legalább hazavihetem a nagyapámat.

Inci zavartan babrált a kesztyűjével.

– Igazán nincs mit köszönnie. Többet is tehettem volna. Elkérhettem volna a bácsi papírjait.

– Nincsenek nála az iratai – felelte a férfi.

– Akkor… honnan tudhatom, hogy maga az unokája? – húzta fel a szemöldökét Inci. – Honnan tudhatom, hogy jó helyre viszi?

Az öreg feltápászkodott.

– Magunkkal visszük Incikét is? – kérdezte kíváncsian.

Inci felemelte az állát, hogy a fiatal férfi szemébe nézhessen.

– Mártika hol van?

– A nagyanyám? A nagyanyám két hónapja meghalt.

Inci nagyot nyelt.

– Sajnálom. Ezt nem tudtam.

– Nem tudhatta.

– Sejtelmem sem volt – mentegetőzött.

Karcsika felszedte a pokrócokat.

– Ne szabadkozzon! Mondom, hogy nem tudhatta. Nagyapám nem fogja fel igazán, mi történt. Azt hiszi, újra találkozhatnak.

– De hiszen találkozhatnak – vágta rá Inci hittel, és a csillagos égre mutatott. – Ott fenn. Ha eljön az ideje. Találkoznak majd.

– Hát persze – felelte a férfi rezignáltan. Átfogta a nagyapja vállát. – Gyere, Papa! Hazaviszlek.

– Mártikám már vár rám!

A férfi megtorpant, belenézett az öreg szemébe.

– A Nagyi meghalt! Fogd végre fel, hogy elment. Örökre elment!

A bácsi szája remegve lebiggyedt és néhány könnycsepp gördült végig ráncos képén. Nem válaszolt, csak csoszogva hagyta, hogy az unokája elvezesse. Inci a padra nézett. Az otthagyott üres éthordóra. Felkapta, utánuk szaladt, és a másik felén belekarolt a bácsiba.

– Megengedi, hogy elkísérjem? Szeretném tudni, hogy jó helyre viszi az unokája.

Karcsika felmordult a bácsi túloldalán.

– Jöjjön. Úgyis maga az őrangyala. Hátha meg tudja vele értetni, hiába szökik bárhová, a Nagyi sosem találja meg többé!

Inci érezte, hogy a bácsi karja megremeg az ujjai alatt. Bátorítóan megszorította.

– Odafentről vigyáz magára – mondta szeretettel. – Látja odafenn a csillagokat. A maga Mártikája ott ül közöttük, és bársonyos fényével simogatja. Mindig maga mellett van. Nappal a nap fényében, éjjel a csillagok ragyogásában. Sosem felejti el magát. Várja. És ha majd eljön az ideje, találkozhatnak. Addig tanítsa meg az unokáját arra, hogyan találja meg a pillanatokban az élet szépségét.

A bácsi felnézett Incire, és elmosolyodott.

– Arra tanítsa meg maga, Ilona. Csak Inci – kacsintott rá bohókásan.