A harmadik gyertya

Luca napi találkozás

 

Szilvi arcát pirosra csípte a fagyos téli szél.

– Nem is értem, miként hagyhattam magam rábeszélni arra, hogy ilyen hidegbe kitegyem a lábam otthonról – morogta, amint Rami beengedte a lakásba.

Odabent kellemesen otthonos meleg fogadta, ráadásul fahéjas, szegfűszeges mézeskalács illat terjengett.

– Visszautasítottad, hogy elmenjek érted, pedig szívesen megtettem volna – ölelte meg a barátnője Szilvit.

– Fogalmam sem volt, hogy ilyen hideg van – sóhajtotta, miközben levette a kabátját.

– Tél van – figyelmeztette Rami, ha nem esett volna le neki rögtön, ahogy kilépett az utcára.

Szilvi már akkor megbánta, hogy egyáltalán beleegyezett, hogy meglátogassa. Jobb lenne az ágyban, lehúzott redőnyök mögött, a sötétben, egy csomag papír zsebkendő társaságában.

Szilvi körbenézett Rami otthonában. Hetek óta nem látogatta meg. Most a falakon melegfehér fényfüzérek világítottak körbe-körbe, kerámia karácsonyi házikók díszítették a polcokat, színes gömbök lógtak a csillárokról. Barátnőjének érzéke volt hozzá, hogy széppé tegyen mindent. Neki meg csak ahhoz volt érzéke, hogy tönkretegyen mindent.

– Feldíszítetted a lakást? – kérdezte, majd megrántotta a szája szélét. – Nekem még ahhoz sem volt hangulatom.

Rami újra átölelte az előszobában.

– Teljesen megértem.

– Kimozdulni sem volt kedvem – morogta Szilvi, és kibontakozott Rami öleléséből.

– Elhiszem – felelte a barátnője együttérzéssel.

Szilvi a falra mászott ettől a szánakozó hangsúlytól, meg az édeskedéstől. Pont a sajnálatra nem volt szüksége éppen most. Rami bélelt mamuszt vett elő a szekrényből és Szilvi elé tette. Ő belebújt a bohókás, szőrös, manófejet formázó lábbelibe.

– Minek rángattál ide?

– Ilyen hangulatban nem tanácsos túl sokáig egyedül lenni. Napok óta a sebeidet nyalogatod. Mióta nem keltél fel?

Szilvi vállat vont.

– Úgysincs semmi dolgom.

– Tartanod kéne a határidőket, mielőtt kirúgnak – figyelmeztette Rami.

– Beteget jelentettem. Azt mondtam, Covidos vagyok. Így legalább senkinek nem jut eszébe meglátogatni.

– Te tényleg nem vagy százas – hüledezett Rami.

Elkerekedett szemmel nézett rá. Látszott az arcán, hogy nem helyesli, amit tett, de Szilvi éppen leszarta, mit gondol. És azt is, hogy mi a helyes.

– Nincs kedvem az emberekhez. Különben is utálom azt a munkát. Te is minek hívtál ide?

– Gondoltam, együtt lucázhatnánk.

– Meg akarod jósolni a következő pasim nevét?

– Miért ne? – Rami beljebb tessékelte Szilvit a kis panellakásuk konyhájába.

– Na, ne már! Még csak százhuszonhat és fél órája vagyok szingli. És tuti, hogy amíg Robi vissza nem jön, az is maradok! – szögezte le Szilvi határozottan.

– Számolod az órákat? – kérdezte Rami részvéttel a hangjában.

– Rosszabb – vallotta be Szilvi nehezen. – A perceket és a másodperceket is. Egész nap, amikor egyedül vagyok.

Persze sejtette, hogy most az egyszer Robi nem fog visszajönni. Vagy ha mégis, akkor csak nagyon sokára. Mire ő már belegebed a várakozásba, és tönkremegy a lelkivilága. És akkor Robi megint le fog lépni. amint meglátja, mennyire tönkrement a várakozásba.

Szilvi a lelke mélyén tudta, milyen szánalmas, amit művel, és az, hogy reménykedik.

– Jósolj inkább magadnak, ha ez minden vágyad – bökte oda Rainak dühösen, és elfordult, hogy palástolja a szemét ellepő könnyeket.

A fenébe. Nem kellett volna idejönnie.

– A szerelmi jóslás engem sem érdekel – válaszolta Rami, és még hozzátette: – Boldog párkapcsolatban élek.

Szilvi megtapsolta.

– Bravó! És ezt folyamatosan az orrom alá akarod dörgölni? – kérdezte keserűen. – Mert akkor itt sem vagyok.

– Csak fel akarlak vidítani!

– Hát nem a legjobb úton kezdted megközelíteni a dolgot. – Szilvi a konyhaajtóban megtorpant. Az asztalnál ott üldögélt Karcsi, Rami öccse. – Ő mit keres itt?

Rami egy üres székre mutatott.

– Beugrott. Te csak foglalj helyet nyugodtan.

– Hoztam egy kis búzát – mutatta fel az átlátszó zacskót Karcsi. – Különben meg: szia, Szilvi!

Úgy ejtette a nevét, hogy elnyelte az „l” betűt, így szivinek hangzott. Szilvi utálta ezért.

– Szia, Karcsi – ereszkedett le a szék szélére. – Neked nem karanténban kéne lenned?

– Már nem – válaszolta Karcsi könnyedén. – Egy ideje itthon vagyok.

Jó tíz éve, még az egyetemista éveikben, kerülgették egymást, de valahogy sosem alakultak szerencsésen a körülmények. Mostanában ritkán találkoztak. Karcsi évek óta Angliában élt. Néhány udvarias köszöntésen kívül még üzenetet sem váltottak.

– Neked sincs munkád? – faggatta Szilvi.

Hátha kiderül, nemcsak ő ilyen balfék. Hátha másnak is éppen olyan szar az élet. Megkönnyebbült volna, ha kiderül, nincs egyedül, nem ő az egyetlen, aki fuldoklik az élet súlya alatt.

– Szerettem volna a karácsonyt a szeretteim körében tölteni. Így most itthonról dolgozom – felelte Karcsi.

– Neked bejött az élet – állapította meg Szilvi minden lelkesedés nélkül.

Láthatólag rajta kívül mindenkinek bejött. Az anyja már évekkel ezelőtt megmondta, hogy lúzer. Sosem fogja vinni semmire.

– Mire gondolsz? – hajolt előre Karcsi.

Szilvi csak a vállát vonogatta.

– Gondolom, a fantasztikus menyasszonyod is veled jött. – Karcsi szeme erre felvillant, mire Szilvi felemelte a két kezét. – Felejtsd el, hogy megemlítettem. Különben sem kívánok romantikus lánykérős sztorikat hallgatni.

Rami mélyet sóhajtott az ajtóból, Kari meg felmordult.

– Hát azt nem is fogsz. Megnyugtathatlak.

– Halleluja! – vágta rá Szilvi gúnyosan.

Karcsi hátradőlt a széken, előrenyújtóztatta a lábát, a bokája hozzáért Szilvi vádlijához. Szilvi elrántotta a lábát, és mereven kihúzta magát. Kari a szemébe nézett.

– Nekem meg talán azt kéne mondanom, sajnálom, hogy kirúgtad azt a tahót, de igazából nem sajnálom.

– Nem is rúgtam ki – hajolt előre Szilvi az asztalra könyökölve. A karácsonyi vászonterítő meggyűrődött. – Ő lépett le egy húszéves szőkével.

A mézeskalácsok erőteljes aromáján át enyhén megérezte Karcsi arcszeszének az illatát. Rögtön hátrébb húzódott.

Karcsi szemében is felvillant a szánakozó fény, amit annyira utált. Nincs szüksége a sajnálatára. Az övére végképp nincs.

– Nem tudtam – felelte Karcsi csendesen, majd fújt egyet. – Mindegy is. Nem kár érte. Nehogy már megsirasd.

Szilvi felszegte az állát.

– Nincs szükségem az engedélyedre! Különben meg hadd gyászoljak már meg egy négy éves kapcsolatot.

– Rendben. De minek?

– Mert szerettem?

– Mondd, mit szerettél benne? Most komolyan? Azt, hogy folyamatosan megcsalt? Meg, hogy semmibe vett?

– Honnan tudsz te erről? Ki mondta el ezeket a dolgokat neked? – támadt neki Szilvi, és megpördülve Ramira nézett. – Te voltál?

– Biztos rohadt boldogító lehet egy olyan pasival együtt élni, aki folyamatosan félrekefélt – folytatta Karcsi rendületlenül.

– Karcsi, fejezd be! – szólt rá Rami szigorúan.

De Karcsi, mintha meg sem hallotta volna.

– Te, Szilvi – mutatott a lányra határozottan –, ennél sokkal jobbat érdemelsz – jelentette ki. – Olyasvalakit, aki a tenyerén hordoz, aki foglalkozik veled. Valakit, aki tényleg szeret.

– Aha…

– Persze, majd ha túl leszel baromarcon – tette hozzá Karcsi.

– Megkérhetlek, hogy ne sértegesd? – kérte Szilvi barátságtalanul. – Előttem legalábbis ne.

– Hagyjátok ezt abba! – szólt rájuk Rami, majd megkopogtatta Karcsi vállát. – Hé! Nem ezért vagy itt! – figyelmeztette.

– Akkor minek van itt? – fordult a barátnője felé Szilvi villámló szemmel. – Állandóan beszól nekem.

– Mondom, búzát hoztam – vágta oda gúnyosan Karcsi. – Ma kell elültetni. Luca napi népszokás. Nem mindenki szerelmi jóslással szórakoztatja magát ilyenkor. Ha már itt tartunk, a búzaültetés sokkal szórakoztatóbb, és hasznosabb is.

– Már akinek – tologatta Szilvi a mézeskalácsos tálat maga előtt.

– Próbáltad már? – kérdezte Karcsi harciasan.

– És ha nem?

– Akkor itt a lehetőség. Ha kihajt karácsonyra, szerencsét hoz.

– Klassz – morogta Szilvi.

– Kérsz egy kávét? – kérdezte Rami kedvesen. Amolyan jó háziasszony módjára.

– Ti is isztok?

– Ja, én igen – válaszolta Karcsi.

Rami az öccse vállára tette a tenyerét.

– Lennél szíves kiszolgálni magatokat? – A karórájára nézett. – Megígértem Lacinak, hogy elugrok érte.

– Mert hol van ilyenkor a boldog párkapcsolatod? – bökte oda Szilvi gúnyosan.

Nem tudta magában tartani a fricskát. Habár pont még Laci hiányzik neki ma délután. Biztosan ellátja majd a kéretlen jótanácsaival. Akkor százszor inkább elviseli Karcsi szurkálódásait. Azzal tud mit kezdeni. A sajnálkozó jótanácsokkal torkig volt.

– Dolgozik. Nekem meg délelőtt kellett a kocsi. – Rami elgondolkodva legyintett. – Lényegtelen. Ti csak várjatok meg!

– Hozzád jöttem – nézett rá sértődötten Szilvi. – Különben sincs hangulatom ma Laci bölcsességeihez.

– Megígérem, hogy nem fog az agyadra mászni. Kérlek! Várj meg!

– Mégis mit csináljak addig?

Rami kedvesen elmosolyodott, és végigsimított a vállán.

– Ültess búzát!

– Még sosem csináltam. Fogalmam sincs az egészről.

– Majd Karcsi segít. Odatettem a virágföldet meg a tálkákat is.

– Rohadtul kedvem sincs – morogta Szilvi. – Inkább hazamegyek.

– Ne menj! – szólalt meg teljesen szinkronban Karcsi és Rami egyszerre.

Egy magas, ijedt sikkantás, meg egy sokkal mélyebben zengő, határozott felszólítás. Sztereóban csapódott vissza a hangjuk a falakról. Ha Szilvit nem temette volna ennyire maga alá a depresszió, még talán nevetett is volna rajtuk.

Talán még meg is kérdezte volna: „Mi van, ti ikrek vagytok, hogy egyszerre beszéltek?”

Úgy, mint régen. Bolondoztak volna. De ma Szilvinek semmi kedve nem volt bolondozni.

Karcsi elkapta a kezét az asztal felett. Meleg tenyerébe simultak Szilvi hideg ujjai. Jólesett az érintése. Szilvi arra gondolt, hogy ha most otthagyná a kezét, akkor biztosan felmelegedne.

A lelke is.

– Maradj – kérte Karcsi, miközben ránézett. Mogyorószín szeme barátságosan csillant. Szilvi apró, halvány szarkalábakat fedezett fel a férfi szeme sarkában.

Nevetőráncok. Biztosan sokat nevet. Szilvi zavarba jött saját gondolataitól és érzéseitől. Elkapta a tekintetét. Összefonódott ujjaikra nézett, próbálta elhúzni a kezét. Karcsi finoman végigsimított a kézfején, majd azonnal elengedte.

– Ne menj! – kérte Rami is újra. – Rögtön jövök! Várj meg! Foglaljátok el magatokat.

Rami végignézett kettőjükön, majd magára kapta a kabátját, felvette a kistáskáját. Vidáman elköszönt és máris csukódott mögötte az ajtó.

Szilvi félretolta maga elől a színes mázzal díszített mézeskalácsokat. A farmerja zsebébe túrt, és a kezébe akadt az öngyújtója. Egy ideig kattogtatta, majd meggyújtotta az asztal közepén álló adventi koszorú három vastag, lila gyertyáját. A lángok egymás után lobbantak fel.

– Kávé – mondta Karcsi, felállt és kinyitotta a szekrényt.

Szilvi elnézte, ahogy megtölti a kotyogót.

– Téged is Rami hívott? – húzta fel Szilvi a szemöldökét.

Összeesküvést sejtett, csak még nem tudta, hová vezet ez az egész.

Szilvi elnézte, hogy Karcsi csészéket vett elő. Sokkal vállasabb, izmosabb lett, mióta nem látta. Haját sportosra vágatta. Rami hiába kereste benne azt a vékonydongájú, hosszú hajú fiút, akit egykor ismert. Csak a szeme maradt a régi, az a barátságos, érdeklődő tekintet nem változott.

Karcsi egészen otthonosan mozgott Rami konyhájában.

– Egy éve nem láttam a családomat – felelte. – Erre hazajövök, és két hét karanténba kényszerülök. Jó. Nyilván tudtam, hogy ez lesz. Szerinted nem jövök el, amint lehet? Anélkül, hogy hívna?

Szilvi az adventi koszorú lila masnijával babrált.

– Nem gondolom.

Karcsi hátrafordult.

– Cukorral iszod?

– Igen. Nyírfacukorral.

– Nyírfacukorral – ismételte meg Karcsi, és tanácstalanul meredt a szekrénybe. – Az jó. A nyírfacukor. Csak azt nem tudom, hol van. Ha van egyáltalán.

Szilvi önkéntelenül is felnevetett. Karcsi még mindig cukin adta elő magát. Még ha néha tényleg kiborítóan bunkó megjegyzései is voltak. Mint az ez előbb. De Szilvi már nem haragudott rá. Felugrott, és odalépett Karcsi mellé.

– Rami mindig tart itthon nyírfacukrot. Miattam. – Lábujjhegyre állt, és a dobozok között keresgélt, majd megtalálta. – Itt van – mutatta fel diadalmasan. Elkapta a férfi pillantását. – Te a fenekemet nézed? – kérdezte felháborodottan.

Karcsi halványan, rajtakapottan elpirult.

– Nem kérek bocsánatot – vágta rá zavartan. – Mert még mindig tetszik.

– Most tényleg nem tudom, ezt bóknak vegyem vagy sértésnek – rántotta meg a száját Szilvi. – Főként, hogy tudom, menyasszonyod van.

Karcsi kivette a tejet a hűtőből.

– Nincs menyasszonyom – válaszolta, és a tej alja erőteljesen koppant a terítőn. Szilvi sejtette, ha tele lett volna a doboz, akkor biztosan kilöttyen.

– Akkor se bámuld a fenekemet, oké? Illetlenség. Még jó, hogy nincs itt a… – Összehúzta a szemét. – Barátnőd? – kérdezte. – Te is ugyanolyan vagy, mint az összes többi pasi! – állapította meg keserűen.

– Hogy mondhatsz ilyet, amikor nem is ismersz?

– Kurvára nem tudtok hűségesek maradni.

– Ezt mégis mire alapozod, amikor nem is ismersz, mi? – fortyant fel Karcsi szikrázó szemmel. – Előbb ismerj meg, aztán ítélkezz!

– Hú, de feszült valaki! – töltötte ki a kávét Szilvi, majd a csészéket az asztalra tette. – Te tényleg egyedül jöttél haza? – kérdezte kíváncsian.

– Ez most honnan esett le ilyen hirtelen? – érdeklődött Karcsi békülékenyebben, majd leült a helyre, Szilvi mellé. Tejet löttyintett a csészéjébe.

Amikor Szilvi felé nyújtotta a tejes dobozt, ő átvette tőle. Egy pillanatig összeértek az ujjaik. Szilvi pár csepp tejet öntött a kávéjába, végül felnézett.

– Úgy tele vagy feszkóval. Tuti nem szexeltél, mióta itthon vagy…

Karcsi kezében megállt a kanál és elkerekedett szemmel bámult rá vissza.

– Megkérhetnélek, hogy ne analizálj? Ne ítélkezz, és ne elemezgesd a viselkedésemet! Légy szíves.

Szilvi megrántotta a vállát.

– Megkérhetsz – válaszolta könnyedén.

– Kösz.

– De attól függetlenül nem biztos, hogy menni fog.

Karcsi felhajtotta a kávéját.

– Oké – morogta. – Akkor talán inkább próbálkozzunk a búzaültetéssel.

– Megvárod, amíg megiszom a kávémat? – Karcsi biccentett, felállt és elmosta a csészéjét. – Te mindig ilyen házias vagy?

A férfi felmutatta a tiszta csészét, mielőtt a csöpögtetőbe tette.

– Ezért?

– Még egy pasim sem volt, aki maga után elmosogatott volna.

– A tiedet is elmosogatom, ha végeztél – felelte Karcsi vigyorogva. – Nagyon gáz?

– Nem – nyújtotta a férfi felé a csészéjét Szilvi. – Cuki. Bár lehet, hogy arra utal, hogy mániákus vagy.

Karcsi felnevetett, miközben alaposan elmosta a másik csészét is.

– Tényleg nem vagy képes abbahagyni az analizálást?

– Bocs. Amúgy rendmániás vagy? Úgy emlékszem, régen elég rendetlen voltál. Most azon gondolkodom, hogy ez itt tényleg te vagy-e?

– Én vagyok.

Karcsi újra leült az asztalhoz, és amikor összeért a vádlijuk, Szilvi már nem húzódott el.

– Biztosan nem raboltak el az ufók? És tettek veled valamit?

– Mit szeretnél? Mivel bizonyítsam?

– Majd gondolkodom rajta.

Karcsi kibontotta a zacskót, és beletúrt a búzaszemek közé.

– Tudtad, hogy a Luca napi búza bőséget jelent? Minél nagyobbra nő, és minél sűrűbb, annál szerencsésebb lesz a jövő év.

Szilvi felvonta a szemöldökét.

– Persze – jegyezte meg szkeptikusan. – Mint ahogy a lucaszékről meglátjuk a boszorkányokat. Ez csak babona.

– Nem az – mondott ellent hittel Karcsi. – Majd, ha kipróbáltad, akkor mondj véleményt!

– Rendben. Bár lucaszéket nem fogok farigcsálni – felelte Szilvi nevetve. – Kizárt. Meg szerintem idén még az éjféli miséket is csak online tartják. Amilyen fura világ van.

– Látod! Éppen ezért fontos a búza. Reményt ad, hogy jövőre jobb lesz.

Szilvi kedvetlenül vállat vont.

– Nekem mindegy. Ha téged ez boldoggá tesz, ültessünk búzát. De azt előre megmondom, hogy én ugyan nem fogok abban a koszos földben turkálni.

Karcsi Szilvi elé helyezte a zacskót.

– Szórhatod a búzát is. Az éppen olyan fontos.

Szilvi bólintott.

– Megegyeztünk. És mondd, össze akarod koszolni a nővéred lakását?

Karcsi felvonta a szemöldökét.

– Miért?

– Csak úgy kérdezem…

– Azért ez nem olyan piszkos elfoglaltság, mint amilyennek hiszed.

– Én nem értek az ilyesmihez… Nekem virágaim sincsenek. De mondjuk, elhiszem neked. Különben is a te sarad lesz, ha összekenünk mindent.

Karcsi felnevetett. Jól állt neki, ahogy összefutottak a ráncok a szeme sarkában, és ahogy felcsillant a szeme. Szilvi arra gondolt, hogy jó lenne többet hallani a nevetését. Fel kéne hívnia néha, hogy beszéljenek. Rádöbbent, hogy azt sem tudja, mi van Karcsival. Ahhoz képest, hogy valamikor majdnem barátok voltak. Valamikor órákig beszélgettek.

– Tudod mit? – kérdezte a férfi vidáman. – Ezt vállalom. Karácsonyi zenék? Hogy hangulatunk legyen?

– De ne valami romantikus válogatás legyen – figyelmeztette Szilvi. – Csak szimpla hóeséses meg rénszarvasos, vagy száncsengős. Oké?

– Csakis.

Karcsi eltűnt a nappaliban, majd hamarosan vidám zene töltötte meg a kis lakást. A férfi gondosan újságpapírt terített az asztalra, sorba tette a műanyag tégelyeket. Aprócska, színes dobozkák voltak.

Műanyag játéklapáttal szórt földet az aljukba, Szilvi pedig belemarkolt a búzába és bőségesen elszórta őket.

– Jó lesz így? – kérdezte bizonytalanul. – Szerinted ki fog bújni?

– Muszáj lesz neki – kacsintott rá Karcsi. – Ketten csináljuk. Nincs más választása.

Szilvi felnevetett.

– Mert amit te csinálsz az mindig tökéletes?

– Nem mondanám. De ha együtt csináljuk, annak kell lennie!

Szilvi elgondolkodott.

– Biztos?

– Naná! – vágta rá Karcsi gondolkodás nélkül.

– Mi lenne, ha mást is csinálnánk együtt? – kérdezte Szilvi félénken.

Karcsi kezében megállt a kislapát. Felnézett rá. Zavarba ejtően.

– Mire gondolsz? – kérdezte rekedten.

Szilvi elpirult.

– Hát… – kezdett bele nehezen. – Mondjuk Luca napi szerelmi jóslásra.

Karcsi megszorította a lapát nyelét, és újra a virágföldes zacskó fölé hajolt.

– Azt nem tudok – hárított ridegen, és rögtön magába zárkózott. Szinte érezni lehetett, hogy egy láthatatlan falat emelt kettőjük közé.

– De miért nem? – erősködött Szilvi.

Karcsi beledobta a lapátot a zacskóba, a fekete virágföld tetejére puffant. Felnézett.

– Mert még egyszer nem bírom kivárni, hogy két pasi között legyél, éppen egyedül – bökte ki. – Sosem volt még ekkora mázlim, mint most.

Szilvi összevonta a szemöldökét.

– Tessék?

– Eddig mindig te szakítottál az összes pasiddal. Reggel dobtad a srácot, estére pedig már mással voltál. Lehetetlen volt képbe kerülni nálad!

– Képbe voltál nálam. De mindig volt barátnőd.

– Nem mindig.

– Mégis mikor nem volt? – érdeklődött Szilvi kicsit vadabbul, mint szerette volna.

– Például most sincs – vágta rá Karcsi.

– Dehogy nincs! Az anyukád megosztotta Facebookon az eljegyzésedet.

Karcsi a hajába túrt.

– A francba! – fújt. – Mióta vagy ismerőse anyámnak?

– Hozzá jártam gyakorlati angol különórára. Évekig. Elfelejtetted?

– Dehogy felejtettem el!

– Akkor min csodálkozol? Kedvelem anyukádat. Tök szimpatikus, hogy ennyire büszke rád. Meg Ramira. Rám anyám akkor sem lenne büszke, ha lenne miért.

– Egy szülő mindenképpen büszke a gyerekére. Nem kellenek nagy dolgok hozzá – figyelmeztette Karcsi.

– Normál szülők. Normál esetben. Az én anyám speciális eset. Pont, mint én. Hagyjuk! A te szüleid legalább büszkék. És van is mire büszkének lenniük. Képeket is tett fel rólatok. Az eljegyzésetekről. Annyira örült neki.

Karcsi felhorkantott.

– Ezt nem hiszem el! – morogta.

– Miért baj az, ha örül a külföldön élő fia boldogságának, akit évente egyszer lát élőben, meg annak a gyönyörű menyasszonyának? – kérdezte Szilvi őszinte döbbenettel. – Ha már részese nem lehet az életednek, legalább távolról örüljön. Hiányzol neki. Különben tényleg gyönyörű nő. A menyasszonyod.

Karcsi felugrott. Felrúgta a virágföldet, ami kiborult a világos metlakira.

– Elsiette azt az örömködést. Már nem vagyunk együtt – bökte ki.

Szilvi a kiborult földkupacot nézte. Ezért Rami kinyírja őket. Tuti biztos.

– Miért nem? – kérdezte a fekete rögöket bámulva.

– Nem illettünk össze.

Szilvi a mamusszal arrébb rúgott egy kis göröngyöt.

– Sajnálom.

– Másképpen értelmeztük a hűség fogalmát. Ennyi.

Szilvi felnézett rá. Karcsi a hűtőszekrénynek döntött vállal állt, mellkasán szigorúan összefont karral. Szilvi zavartan babrált a hajával.

– Megcsalt? – Karcsi összeszorította a száját, és nem válaszolt. Szilvi bánatosan elmosolyodott. – Üdv a klubban.

Karcsi megrántotta a vállát.

– Nekem legalább sikerült elengednem a dolgot.

Szilvi félrehajtott fejjel figyelte.

– Hát nem úgy nézel ki, mint akinek sikerült – jegyezte meg szelíden. De nem forszírozta, mert nem akarta bántani. – Mindenesetre plusz pont, hogy nem az ágyban fekszel egy csomag papírzsebkendővel. Mint én. Ma reggelig.

– Azon a szakaszon már túl vagyok egy ideje.

– Jó neked – sóhajtotta Szilvi és pontosan így is gondolta. – Azt hiszem, én sosem leszek túl rajta.

Karcsi leeresztette a két kezét. Már nem tartotta azt a zárt testtartást, és mintha a konyhában a levegő is élettel telibbé változott volna ezzel.

– Megengeded, hogy segítsek? – kérdezte.

Szilvi szája lebiggyedt.

– Hogyan tudnál segíteni?

– Kezdetnek felvidíthatnálak. Ha szeretnéd. Csak előbb takarítsunk fel, mielőtt Ramiék meglátják, mit műveltünk.

Szilvi felnevetett.

– Akkor talán mégsem tisztaságmániás vagy, csak egyszerűen félsz a nővéredtől!

– Most ítélkezel, vagy analizálsz?

– Egyiket sem – vágta rá Szilvi. – Csak próbállak megismerni.