Babonák

 

Tamara idén online szilveszteri bulit tervezett a baráti körével. Boti először lesz a társaságukban. Biztosan ideges volt emiatt, mert hajnalban horgászni indult. Ilyen szakadó esőben! Tamara inkább elment fodrászhoz.

– Online buli, de azért igyekszünk a hagyományokhoz hűen megrendezni – magyarázta. – Lesz bólé, virsli, lencsesaláta. Csak éppen mindenki otthon marad. Nóri pogácsája hiányozni fog, éppen úgy, mint Saci sajtos tallérjai, meg Ricsi sült malaca. A lényeg, hogy mégis együtt lehetünk. Ez nálunk hagyomány. Babona. Amikor bármelyikünk hiányzott a buliból, utána egyikünknek sem jött össze az éve. Lásd a tavalyi szilveszteri bulit. Miután szakítottunk Zolival, ő máshol szilveszterezett. Ne félj! Idén már nem hagyja ki.

A fodrász színes, csillám hajlakkot fújt Tamara frizurájára.

– Mindenki exe ott van ilyenkor? – kérdezte.

– Ettől olyan izgalmas. Tizenkét éve mindössze hatan voltunk. Mostanra megduplázódtunk, és mindig kiválóan szórakozunk. Mondjuk nekem a tavalyi nem jött össze, de meg is lett a böjtje! Nézz a világra.

– Ne mondd, hogy neked köszönhetjük mindezt, mert lehidalok.

– Zoli nem jött el. Az ő sara.

– Ezt ugye te sem hiszed el? Egy egész világjárványt egy rosszul sikerült szilveszteri buli számlájára írni elég meredek.

– Mindenesetre idén egyikünk sem mondta le. Viszont még mindig bekavarhat az internet. De erre nem akarok ráparázni, mert mindennek jól kell sikerülnie. Még egy ilyen évet nem bírok ki!

– Hiszen találkoztál Botival.

– Az idei évem egyetlen pozitív hozadéka – bólintott Tamara.

– Akkor mégsem volt olyan szar ez az év – összegezte a fodrásza.

– Mégis örülnék, ha jövőre könnyebb lenne. Minden szempontból. Ennek a bulinak ma éjjel sikerülnie kell!

Tamara már a lencsét főzte, amikor beállított Boti a hatalmas ponttyal. Tamara kettőt lépett hátra. Nekiütközött a falnak, de ha tehette volna azon is átlép, hogy minél távolabb kerüljön a haltól.

– Mit akarsz ezzel?

– Halászlét főzök – jelentette be Boti. – Szereted.

– De nem újévkor.

– Szilveszter van.

– Szilveszterkor sem.

– A hal szerencsét hoz – erősködött Boti és betette a pontyot a mosogatóba.

Tamara elhűlve figyelte.

– Vidd innen!

– Mi bajod vele? Majd én megcsinálom.

– A hal elúsztatja a szerencsét – mondta ki Tamara rekedten.

– Mifelénk úgy tartják, pénzt hoz a házhoz. Minél több pikkely van a hátán, annál többet. Nézd! Tele van pikkelyekkel. Mi ez, ha nem szerencse? Éppen ma akadt a horgomra. Ez jel! Jövőre gazdagok leszünk.

Tamara nagyot nyelt.

– Él még?

– Ühüm. De majd fejbe vágom.

– Szerintem inkább dobd vissza. Az én családom szerint halat enni ilyenkor balszerencse. Lesz lencsesaláta. Ez nekem eddig bejött. Mentsük meg ezt a halat. Kérlek!

Boti elmosolyodott, vizet engedett a pontyra. Még lélegzett.

Tamara már összekeverte a lencsesalátát, színes szerpentint lógatott a csillárra és a szekrényekre, amikor felcsörrent a telefonja.

– Honnan tudtad? – szólt bele Boti lelkendezve.

– Mit?

– Hogy varázshal? Teljesíti három kívánságunkat. Mondd, mit kívánjak?

– Jövőre sokkal könnyebb, boldogabb, sikeresebb évet. Estére az egész világon zavartalan internet hozzáférést. És… azt hiszem ennyi.

– Akkor enyém a harmadik. – Ezzel letette.

Talán a hal mégsem úsztatja el a szerencséjüket. Tamara alig várta, hogy Boti hazaérjen.

– Mit kívántál? – kérdezte izgatottan.

– Meghitt szilvesztert, kettesben veled.

– Azt nem lehet… Zavartalan internet hozzáférés lesz.

A lámpák kialudtak.

– De úgy tűnik, az áramszolgáltatás szünetel – kacsintott Boti, és meggyújtott néhány gyertyát.

 Ébredés

 

Angéla belemerült az Excel táblázatba. Home officban dolgozott. A kis szobában Gabi verset tanult. Olykor áthallatszott a mormogása, ahogy hangosan felmondta magának a sorokat, a versszakokat. Angélát megnyugtatta a tudat, hogy egy ilyen nehéz időszakban itt vannak egymásnak. Legalább ők ketten.

Tamást sajnos a világ másik felére hívta a munkája. Néhány hete váratlanul hívták fel. Baj volt a föld alatt. Angéla felsóhajtott. Örökké akadtak bajok a Föld gyomrában. Folyamatosan fortyogott, morgott. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy odalent sosincs teljes nyugalom. Ha mégis úgy tűnne, hogy szunnyad a Föld belseje, az csak egy katasztrófa előjele. Legalábbis Tamás ezt mondogatta.

Angéla hirtelen maga sem tudta, mitől érzett szédülést. Belekapaszkodott az asztalba, miközben úgy érezte inog az egyensúlya. Alig néhány percig tartott az egész. A csillár megingott, a karácsonyfán a díszek összekoccantak. Angéla felhúzta a szemöldökét. Földrengés? Itt? Ahol szinte soha nem érezni földmozgásokat? Tamás szerint a legbiztonságosabb övezet.

Felpattant az ajtó, Gabi rohant át hozzá, beleugrott Angéla ölébe.

– Te is érezted? – kérdezte izgatottan, égész testében remegve.

Angéla magához ölelte a kislányt.

– Semmi baj! – próbálta megnyugtatni, és nem mutatni, hogy bizony ő is megijedt. – Vége van. Semmi baj!

Gabival az ölében kattintott a hírekre, hogy megtudja, mégis mi a csoda történt? Hamarosan tele lett az internet a hírrel. Földrengés volt. Szerte az országban mindenhol érezték.

Felcsörrent a mobilja. A kijelzőn Tamás neve villant fel.

– Földrengés volt az imént – újságolta neki, még mindig kicsit remegő hangon. Hiába karta, Tamás előtt nem tudta eltitkolni, mennyire megijedt.

– Tudom – felelt a féri megnyugtató hangja. – Azért hívtalak.

– Jól vagyunk. Nem volt erős. Éreztük, de alig. Gabi megijedt. – Nem merte hangosan bevallani a gyerek előtt, hogy ő is. – Azt írják, hogy Horvátországban történt, mi csak az utórezgést éreztük.

– Felejtsd el, amiket olvastál. Még csak most kezdődik!

Angéla szíve a torkába ugrott.

– Ezt hogy érted?

– Azonnal csomagoljatok! Öltözzetek melegen, és a lehető leghamarabb menjetek át Walter tanyájára. Addig felhívom, és elintézek mindent. Ide kell jönnötök! Még itt a legbiztonságosabb.

– Hová? Hol vagy most?

– Alaszkában.

– Alaszkában? Én nem mehetek csak el innen. A munkám…

– Hamarosan nem lesz ott semmi. Munkád sem. – Angéla gyomra görcsbe ugrott. Még a szava is elakadt.  –Érted? – sürgette a férfi, amikor nem kapott választ. – Induljatok!

– De… hogy jutunk el hozzád?

– Walternek van egy kisrepülőgépe a pajtában. Menetkész. Évek óta sejtettük, hogy ez lesz a vége. Felkészültünk.

Felkészültek. Évek óta. Angéla alig fogta fel, amit hallott. Lehetséges ez? Tamás miért nem mondta eddig?

– Mégis mi történik?

– Felébredt a bolygó, és bedarál mindent. Kevés az idő! Siessetek!

Mire Angéla észbe kapott, Tamás letette a telefont. Magához szorította Gabit.

– Mennünk kell!

– Hová megyünk?

– Messzire.

– És mikor jövünk vissza?

– Soha.

– Apa velünk lesz?

– Vár ránk.

Gabi elgondolkodva bólintott.

– Akkor jó lesz. Ahol ő van, ott jó – suttogta.

Angéla megpuszilta a kislány eperillatú haját.

– Igen! Pakoljunk! Gyorsan!

Walter már járó motorral várta őket.

– Nincs sok időnk! Siessetek!

Angélának elszorult a szíve. Gabi boldogon nevetett mellette, örült, hogy életében először repülhet. Az izgatottságtól csillogott a szeme. Talán jobb is, ha nem tudja, mi vár rájuk.

A Cessna magasba szállt.

 

 

 

Egymásrautaltság

 

Robi harmadik emeleti lakásában töltötte az éve nagy részét. Számára ez az év a bezártságról szólt. Home officban dolgozott, bezártak az edzőtermek, korlátozták a találkozásokat.

Robi éve a bezártság mellett a magányról szólt leginkább, miután szakított Jankával. Nehezen viselte az egyedüllétet. Áldásként tekintett a hirdetésre, a kérésre, hogy aki tud, segítsen a közelében élő magányos időseknek.

Odakint süvített a szél, az ablakoknak csapódott, rázta a fákat. A lépcsőházban ételszag terjengett. Robi sorra kinyitogatta a lépcsőházi folyosó ablakait, hátha a huzat kiviszi a folyosókon megállt szagokat.

Bekopogott Mári nénihez a másodikon. Odabentről halk duruzsolást hallott. Várt egy kicsit. Miután semmi mozgás nem szűrődött át, erősebben dörömbölt.

– Nyitva van! – hangzott bentről a vékony hang.

Robi lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Az előszobában megcsapta a macskaalom erős szaga. Rendbe kell tennie a macskákat, mielőtt elutazik, gondolta, miközben levette a bakancsát, a kabátját a fogasra akasztotta. Közben előkerült Hópihe, a hófehér kandúr, és odatörleszkedett a lábához. Dorombolva körbetáncolta. A nappaliban szólt a tévé. Robi beljebbment, megállt a küszöbön.

– Csókolom, Mári néni.

A néni a kopott kanapén ült, ősz hajában régi, fémcsavarók díszelegtek. Apró virágos, zöld nejlon otthonkát viselt rózsaszínű melegítője felett. Robi eleinte bizarrnak tartotta a látványt, de mostanra hozzászokott Mári néni stílusához.

A néni lehalkította a televíziót, megpaskolta maga mellett a kanapét, miközben leugrott az öléből Csizmás, a másik macskája. Fekete, fehér lábakkal. Nyilván erről kapta a nevét is.

– Robikám, gyere! – ütögette meg Mári néni a kanapét ismételten ráncos kezével.

Ha Robinak akadt egy kis szabadideje szívesen ült le az erős virágillatban, ami keveredett a macskák szagával, és szívesen nézte együtt Mári nénivel a sorozatokat. Beszélgettek. Mindenféléről. Robinak jólesett könnyíteni a lelkén. De ez nem az a pillanat volt.

– Sietek. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, szüksége van-e valamire a boltból? Néhány napig nem leszek itthon. Kicserélem a macskaalmot is – tette hozzá.

– Minden van itthon, Robikám! A családdal karácsonyozol?

– Igen. De majd felhívom Mári nénit.

– Te csak ne foglalkozz ilyen öregasszonnyal, mint én. Pihenni mész haza. Pihenj is!

Robi elővette a szemeteszsákot a szekrényből. Kiürítette a macskaalmos műanyag dobozt. alaposan kitakarította, friss almot szórt bele, majd gondosan felsöprögetett. Összeszedte a szemetet is. Mielőtt elbúcsúzott, a kabátja zsebébe kotort és egy csokoládét, meg két macskajátékot vett elő.

– Boldog karácsonyt, Mári néni!

A néni meghatottan nézett fel rá, miközben az ajtóig kísérte.

– Igazán nem kellett volna költségekbe verned magad miattam!

– Semmiség – hárított Robi.

Apró figyelmesség volt, semmi több. Robi nem akart sokkal több szót erre fecsérelni. Szeretetből adta, kedveskedésből. Gondoskodásból. Ha már tavasz óta így felvállalta, hogy gondját viseli Mári néninek. Amióta kitört a Covid első hulláma, és olvasta, hogy figyeljenek oda az emberek az idősekre, ő a szárnyai alá vette Mári nénit. Bevásárolt neki. Átjött beszélgetni olykor, így tudta meg, hogy Mári néni gyerekei külföldön élnek, évente kétszer látja őket. Idén nyáron itthon voltak, Robi megismerkedhetett velük. Mári néni a férjét három éve temette el.  Nem volt neki más, csak a macskái.

Robi úgy érezte máshogy nem is élte volna túl ezt az évet. Ha Mári néniről nem gondoskodhatott volna, ki sem bírta volna. Kölcsönösen segítettek egymáson. Robi lelkivilágának is jót tett.

– Én is készítettem neked valamit – mondta Mári néni, és elővett egy selyempapírral burkolt kis csomagot. – Még volt itthon egy kis fonal.

Robi kibontotta. Egy pár világosbarna kötött zokni került elő belőle.

– Köszönöm – suttogta meghatottan. – Viselni fogom! – Megölelte a nénit. Rózsa, és tejeskávé illata volt. – Vigyázzon magára! És kérem, zárja magára az ajtót. Az ördög nem alszik! Legyen óvatos!

– Rendben van, Robikám. Úgy lesz!

Robi karácsonykor felvette a kötött zoknit, éppen illett a lábára. Huszonötödikén felhívta Mári nénit. Fél órát beszélgettek kora délután. A nénivel, úgy tűtnt minden rendben, egészen kedélyesen viselte azt, hogy egyedül töltötte a karácsonyt. Azt mondogatta, már hozzászokott, mióta meghalt a férje.

Robi vasárnap – huszonhetedikén – utazott haza. A karácsony a családja körében kellemesen telt, sok pihenéssel. Otthon lepakolta a lakásban az ajándékokat, hűtőbe tette az ételes dobozokat, amivel az anyja felpakolta, majd leszaladt a lépcsőn a másodikra. A szüleinek mesélt Mári néniről. Az anyja bejglit, és zserbót csomagolt, hogy adja át a néninek, ha hazaért.

Kopogott az ajtón. A felfüggesztett filcből készült karácsonyfát nézte, miközben várakozott. Még nem volt ott, amikor elment. Semmi válasz. A tévé hangját sem hallotta odabentről, csak a macskák panaszos nyervogását. Felhúzta a szemöldökét, még egyszer kopogott, majd amikor továbbra sem kapott választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Felsóhajtott. Pedig Mári néni lelkére kötötte, hogy mindenképpen zárja be.

Hópihe, és Csizmás a lábához törleszkedtek, keservesen nyávogtak. Robit most először rossz érzések kerítették hatalmukba.

– Mári néni! – kiáltotta.

Semmi válasz.

A süteményes csomagot a konyhaasztalra tette, és beljebb ment a nappaliba. a kis műanyag karácsonyfa az asztalon állt, villogott rajta a színes égősor. A tévé képernyője feketén ásított felé. Visszaverte az izzók villogását, tükröződött benne a színes gömbök csillogása.

– Mári néni!

Semmi nesz. Semmi jel, ami arra utalt volna, hogy van valaki a lakásban. Robi a kisszobába ment. A semmi mással össze nem téveszthető betegségszag az orrába kúszott. Mári néni az ágyban feküdt. Alig lélegzett. Robi odaugrott mellé. Megérintette a néni arcát. Lángolt a láztól.

– Mári néni! – szólongatta.

A néni nem volt magánál, csak halkan nyöszörgött.

Robi előkapta a telefonját. Hamarosan megérkezett a mentő. Mári nénit elvitték, Robi pedig az üres lakásban maradt. Kitárta az ablakokat, megetette a macskákat, majd miután kiszellőzött a lakás becsukott mindent, bezárta az ajtót, és a kórházba indult.

– Az utolsóutáni pillanatban talált rá – mondta az orvos.

– Fel kellett volna hívnom minden nap – sóhajtotta Robi.

Gyötörte a bűntudat.

– Éppen időben érkezett. Ne hibáztassa magát! Nincs miért.

– Hogy van?

– Stabil.

– Láthatom?

– Holnap meglátogathatja. Ma menjen haza. Pihenjen.

Robinak lelkiismeret furdalásos, álmatlan éjszakája volt. Szerencsére két ünnep között nem dolgozott. Amint felkelt, és sikerült két erős kávé segítségével kicsit felélénkülnie, bement a kórházba. Mári néni még mindig nem volt magánál. Robi órákat ült az ágya mellett.

– Ne aggódjon a macskák miatt – mormolta az öntudatlanul fekvő néninek. – Majd én vigyázok rájuk. Ne aggódjon semmin. Csak gyógyuljon meg!

Robi rettegett, hogy innen már Mári néninek egyetlen útja marad. Félt, hogy sosem beszélhetnek többé, félt, hogy nem lesz kiről gondoskodnia.

Hosszú hetekig járt be kórházba. Még a szilveszterét is ott töltötte, majd Mári néni kanapéján a macskákkal összebújva nézte a retró szilveszteri műsort. A macskadorombolás gyógyító erejéről saját maga is meggyőződhetett akkor éjjel.

Január elején ő is megbetegedett. Két hétig feküdt otthon, a Covid gyengébb tüneteivel, de még így is megviselte a betegség. A macskákat mégsem hanyagolta el.

Mári néni ébren volt, amikor január végén újra meglátogatta a kórházban.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem – szabadkozott. – Beteg voltam.

– Tudtam, hogy baj van, azért nem látogatsz meg. Különben jöttél volna – mondta hittel Mári néni, és Robi szívét megmelengette ez a határtalan bizalom.

– Nem hagyom cserben, Mári néni!

– Én sem hagylak cserben, Robikám! Gyere! Menjünk haza!

– Korai még.

Mári néni legyintett.

– Már három napja haza akarnak zavarni, de én nem hagytam. Megmondtam, addig innen nem mozdulok, amíg értem nem jössz. Alig várják már, hogy megszabaduljanak tőlem!

Robi felnevetett.

– Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor menjünk haza!

– Mire kezdődik a sorozatom, hazaérhetünk. Hópihe és Csizmás talán már meg sem ismernek.

– Dehogynem, Mári néni! Minden nap várták haza. Örülni fognak, ha látják.

Mári néni elmosolyodott. Gyenge volt még, de a szeme újra csillogott.

– Sajnálhatod, hogy otthon töltötted a betegségedet – paskolta meg Robi kezét cinkosan. – Van néhány csinos nővérke, aki gondoskodhatott volna rólad.

Robi elpirult.

– Mári néni – fedte meg. – Hová gondol.

– Eleget gyászoltad azt a lányt, Robikám! Én egy vénasszony vagyok! Jólesik, hogy rám nyitod az ajtót, de azért ideje lenne ismerkedned.

Robi bólogatott.

– Ideje lenne.

– Hazamegyünk, megnézzük a filmjeimet, és utána nekiállunk, megtervezünk mindent! Elengedjük a tavalyi évet, és felkészülünk az újra! Mit szólsz?

Robi sosem csinált hasonlót, de most úgy érezte, meg kell tennie Mári néni segítségével. Sok mindent el kellene engednie, hogy legyen hely az új, jó dolgoknak az életébe.

– Tervezzük meg! Csak menjünk végre haza innen, vissza a szürke hétköznapokba.

– Nem is olyan szürkék azok a hétköznapok, Robikám, hidd el! Beszínezzük őket! Rá sem fogsz ismerni!

Robi belekarolt Mári nénibe és csevegve, nevetgélve elindultak a folyosón.