Egymásrautaltság

 

Robi harmadik emeleti lakásában töltötte az éve nagy részét. Számára ez az év a bezártságról szólt. Home officban dolgozott, bezártak az edzőtermek, korlátozták a találkozásokat.

Robi éve a bezártság mellett a magányról szólt leginkább, miután szakított Jankával. Nehezen viselte az egyedüllétet. Áldásként tekintett a hirdetésre, a kérésre, hogy aki tud, segítsen a közelében élő magányos időseknek.

Odakint süvített a szél, az ablakoknak csapódott, rázta a fákat. A lépcsőházban ételszag terjengett. Robi sorra kinyitogatta a lépcsőházi folyosó ablakait, hátha a huzat kiviszi a folyosókon megállt szagokat.

Bekopogott Mári nénihez a másodikon. Odabentről halk duruzsolást hallott. Várt egy kicsit. Miután semmi mozgás nem szűrődött át, erősebben dörömbölt.

– Nyitva van! – hangzott bentről a vékony hang.

Robi lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Az előszobában megcsapta a macskaalom erős szaga. Rendbe kell tennie a macskákat, mielőtt elutazik, gondolta, miközben levette a bakancsát, a kabátját a fogasra akasztotta. Közben előkerült Hópihe, a hófehér kandúr, és odatörleszkedett a lábához. Dorombolva körbetáncolta. A nappaliban szólt a tévé. Robi beljebbment, megállt a küszöbön.

– Csókolom, Mári néni.

A néni a kopott kanapén ült, ősz hajában régi, fémcsavarók díszelegtek. Apró virágos, zöld nejlon otthonkát viselt rózsaszínű melegítője felett. Robi eleinte bizarrnak tartotta a látványt, de mostanra hozzászokott Mári néni stílusához.

A néni lehalkította a televíziót, megpaskolta maga mellett a kanapét, miközben leugrott az öléből Csizmás, a másik macskája. Fekete, fehér lábakkal. Nyilván erről kapta a nevét is.

– Robikám, gyere! – ütögette meg Mári néni a kanapét ismételten ráncos kezével.

Ha Robinak akadt egy kis szabadideje szívesen ült le az erős virágillatban, ami keveredett a macskák szagával, és szívesen nézte együtt Mári nénivel a sorozatokat. Beszélgettek. Mindenféléről. Robinak jólesett könnyíteni a lelkén. De ez nem az a pillanat volt.

– Sietek. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, szüksége van-e valamire a boltból? Néhány napig nem leszek itthon. Kicserélem a macskaalmot is – tette hozzá.

– Minden van itthon, Robikám! A családdal karácsonyozol?

– Igen. De majd felhívom Mári nénit.

– Te csak ne foglalkozz ilyen öregasszonnyal, mint én. Pihenni mész haza. Pihenj is!

Robi elővette a szemeteszsákot a szekrényből. Kiürítette a macskaalmos műanyag dobozt. alaposan kitakarította, friss almot szórt bele, majd gondosan felsöprögetett. Összeszedte a szemetet is. Mielőtt elbúcsúzott, a kabátja zsebébe kotort és egy csokoládét, meg két macskajátékot vett elő.

– Boldog karácsonyt, Mári néni!

A néni meghatottan nézett fel rá, miközben az ajtóig kísérte.

– Igazán nem kellett volna költségekbe verned magad miattam!

– Semmiség – hárított Robi.

Apró figyelmesség volt, semmi több. Robi nem akart sokkal több szót erre fecsérelni. Szeretetből adta, kedveskedésből. Gondoskodásból. Ha már tavasz óta így felvállalta, hogy gondját viseli Mári néninek. Amióta kitört a Covid első hulláma, és olvasta, hogy figyeljenek oda az emberek az idősekre, ő a szárnyai alá vette Mári nénit. Bevásárolt neki. Átjött beszélgetni olykor, így tudta meg, hogy Mári néni gyerekei külföldön élnek, évente kétszer látja őket. Idén nyáron itthon voltak, Robi megismerkedhetett velük. Mári néni a férjét három éve temette el.  Nem volt neki más, csak a macskái.

Robi úgy érezte máshogy nem is élte volna túl ezt az évet. Ha Mári néniről nem gondoskodhatott volna, ki sem bírta volna. Kölcsönösen segítettek egymáson. Robi lelkivilágának is jót tett.

– Én is készítettem neked valamit – mondta Mári néni, és elővett egy selyempapírral burkolt kis csomagot. – Még volt itthon egy kis fonal.

Robi kibontotta. Egy pár világosbarna kötött zokni került elő belőle.

– Köszönöm – suttogta meghatottan. – Viselni fogom! – Megölelte a nénit. Rózsa, és tejeskávé illata volt. – Vigyázzon magára! És kérem, zárja magára az ajtót. Az ördög nem alszik! Legyen óvatos!

– Rendben van, Robikám. Úgy lesz!

Robi karácsonykor felvette a kötött zoknit, éppen illett a lábára. Huszonötödikén felhívta Mári nénit. Fél órát beszélgettek kora délután. A nénivel, úgy tűtnt minden rendben, egészen kedélyesen viselte azt, hogy egyedül töltötte a karácsonyt. Azt mondogatta, már hozzászokott, mióta meghalt a férje.

Robi vasárnap – huszonhetedikén – utazott haza. A karácsony a családja körében kellemesen telt, sok pihenéssel. Otthon lepakolta a lakásban az ajándékokat, hűtőbe tette az ételes dobozokat, amivel az anyja felpakolta, majd leszaladt a lépcsőn a másodikra. A szüleinek mesélt Mári néniről. Az anyja bejglit, és zserbót csomagolt, hogy adja át a néninek, ha hazaért.

Kopogott az ajtón. A felfüggesztett filcből készült karácsonyfát nézte, miközben várakozott. Még nem volt ott, amikor elment. Semmi válasz. A tévé hangját sem hallotta odabentről, csak a macskák panaszos nyervogását. Felhúzta a szemöldökét, még egyszer kopogott, majd amikor továbbra sem kapott választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Felsóhajtott. Pedig Mári néni lelkére kötötte, hogy mindenképpen zárja be.

Hópihe, és Csizmás a lábához törleszkedtek, keservesen nyávogtak. Robit most először rossz érzések kerítették hatalmukba.

– Mári néni! – kiáltotta.

Semmi válasz.

A süteményes csomagot a konyhaasztalra tette, és beljebb ment a nappaliba. a kis műanyag karácsonyfa az asztalon állt, villogott rajta a színes égősor. A tévé képernyője feketén ásított felé. Visszaverte az izzók villogását, tükröződött benne a színes gömbök csillogása.

– Mári néni!

Semmi nesz. Semmi jel, ami arra utalt volna, hogy van valaki a lakásban. Robi a kisszobába ment. A semmi mással össze nem téveszthető betegségszag az orrába kúszott. Mári néni az ágyban feküdt. Alig lélegzett. Robi odaugrott mellé. Megérintette a néni arcát. Lángolt a láztól.

– Mári néni! – szólongatta.

A néni nem volt magánál, csak halkan nyöszörgött.

Robi előkapta a telefonját. Hamarosan megérkezett a mentő. Mári nénit elvitték, Robi pedig az üres lakásban maradt. Kitárta az ablakokat, megetette a macskákat, majd miután kiszellőzött a lakás becsukott mindent, bezárta az ajtót, és a kórházba indult.

– Az utolsóutáni pillanatban talált rá – mondta az orvos.

– Fel kellett volna hívnom minden nap – sóhajtotta Robi.

Gyötörte a bűntudat.

– Éppen időben érkezett. Ne hibáztassa magát! Nincs miért.

– Hogy van?

– Stabil.

– Láthatom?

– Holnap meglátogathatja. Ma menjen haza. Pihenjen.

Robinak lelkiismeret furdalásos, álmatlan éjszakája volt. Szerencsére két ünnep között nem dolgozott. Amint felkelt, és sikerült két erős kávé segítségével kicsit felélénkülnie, bement a kórházba. Mári néni még mindig nem volt magánál. Robi órákat ült az ágya mellett.

– Ne aggódjon a macskák miatt – mormolta az öntudatlanul fekvő néninek. – Majd én vigyázok rájuk. Ne aggódjon semmin. Csak gyógyuljon meg!

Robi rettegett, hogy innen már Mári néninek egyetlen útja marad. Félt, hogy sosem beszélhetnek többé, félt, hogy nem lesz kiről gondoskodnia.

Hosszú hetekig járt be kórházba. Még a szilveszterét is ott töltötte, majd Mári néni kanapéján a macskákkal összebújva nézte a retró szilveszteri műsort. A macskadorombolás gyógyító erejéről saját maga is meggyőződhetett akkor éjjel.

Január elején ő is megbetegedett. Két hétig feküdt otthon, a Covid gyengébb tüneteivel, de még így is megviselte a betegség. A macskákat mégsem hanyagolta el.

Mári néni ébren volt, amikor január végén újra meglátogatta a kórházban.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem – szabadkozott. – Beteg voltam.

– Tudtam, hogy baj van, azért nem látogatsz meg. Különben jöttél volna – mondta hittel Mári néni, és Robi szívét megmelengette ez a határtalan bizalom.

– Nem hagyom cserben, Mári néni!

– Én sem hagylak cserben, Robikám! Gyere! Menjünk haza!

– Korai még.

Mári néni legyintett.

– Már három napja haza akarnak zavarni, de én nem hagytam. Megmondtam, addig innen nem mozdulok, amíg értem nem jössz. Alig várják már, hogy megszabaduljanak tőlem!

Robi felnevetett.

– Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor menjünk haza!

– Mire kezdődik a sorozatom, hazaérhetünk. Hópihe és Csizmás talán már meg sem ismernek.

– Dehogynem, Mári néni! Minden nap várták haza. Örülni fognak, ha látják.

Mári néni elmosolyodott. Gyenge volt még, de a szeme újra csillogott.

– Sajnálhatod, hogy otthon töltötted a betegségedet – paskolta meg Robi kezét cinkosan. – Van néhány csinos nővérke, aki gondoskodhatott volna rólad.

Robi elpirult.

– Mári néni – fedte meg. – Hová gondol.

– Eleget gyászoltad azt a lányt, Robikám! Én egy vénasszony vagyok! Jólesik, hogy rám nyitod az ajtót, de azért ideje lenne ismerkedned.

Robi bólogatott.

– Ideje lenne.

– Hazamegyünk, megnézzük a filmjeimet, és utána nekiállunk, megtervezünk mindent! Elengedjük a tavalyi évet, és felkészülünk az újra! Mit szólsz?

Robi sosem csinált hasonlót, de most úgy érezte, meg kell tennie Mári néni segítségével. Sok mindent el kellene engednie, hogy legyen hely az új, jó dolgoknak az életébe.

– Tervezzük meg! Csak menjünk végre haza innen, vissza a szürke hétköznapokba.

– Nem is olyan szürkék azok a hétköznapok, Robikám, hidd el! Beszínezzük őket! Rá sem fogsz ismerni!

Robi belekarolt Mári nénibe és csevegve, nevetgélve elindultak a folyosón.