Emlékek

 

Egy órával rövidebb lesz ez az éjjel. Egyetlen órával rövidebb a hiány.

A hiányt, azt a kínzó ürességet Marcsi már harminckét éve cipelte magával. Hozzászokott, de ettől nem lett könnyebb, sem elviselhetőbb.

Meggyújtotta a gyertyát a kis asztalkán. Endrének tetszene a gyertyafény, és boldoggá tenné, ha tudná, Marcsi ennyi év elteltével is arra a harminc évvel ezelőtti óraátállításra gondolt. Azokra az időkre, amikor megismerkedtek Endrével.

Az éjszakai műszak a gyárban egy órával rövidebb volt aznap. Ez azt jelentette, hogy Marcsi hatvan perccel kevesebbet tölthetett Endre mellett. Pedig a férfi miatt még a túlórákat is rendszeresen vállalta, hogy a varrógépe felett feltekintve vethessen rá egy pillantást. Onnan éppen belátott a karbantartók műhelyének ablakán, ahol Endre örökké bütykölt valamit. Ügyes keze volt.

Marcsi elpirult az emlékekre.

Az első napon beleszeretett Endre világoskék szemébe, sötét hajába, huncut mosolyába. Mert igenis van szerelem első látásra. Olyan szívet remegtető, lábat elgyengítő, arcot pirosra festő szerelem, ami egyre erősödött, minél több időt töltött Endre társaságában. Eleinte néhány szót váltottak csupán, majd lassan beszélgetni kezdtek. Marcsiban napról-napra erősödött az érzés, hogy Endre belül éppen olyan gyönyörű, mint kívül. Olyan jólelkű, kedves fiatalembernek tűnt. Mégis ellopott valami fontosat Marcsitól.

Ellopta a szívét.

Azután Marcsinak nem maradt se éjjele, se nappala. Endre lett a Nap, Marcsi pedig a Föld, ami állandóan körötte keringett, élni sem tudott nélküle. Endre mosolya felmelegítette Marcsi lelkét, úgy itta a férfi szavait, mint tikkadt föld a tiszta zápor minden cseppjét.

Marcsi mégis máshoz ment férjhez.

Mert hiába az őrületes vonzerő, ami mint mágnes húzta egymáshoz kettőjüket, a szerelem, amilyen viharosan érkezett, úgy is pusztított el mindent maga körül, romokat hagyva maga után, amikor elvonult.

Az a buta veszekedés tornádóként söpört végig rajtuk. Könnyek zápora követte, melyet felszárított a makacs büszkeség heve.

Marcsi sosem lett többé olyan boldog, mint egykor Endrével.

Most pedig március utolsó hétvégéje érkezett el ismét. És Marcsi több mint harminc év távlatából még mindig Endrére gondolt.

Lejárt a gyászév. Megadott a férjének mindent, ami járt neki. Pontosan úgy, ahogy illett. Egyszer sem panaszkodott. Végig tisztességes asszony volt.

De ezzel vége. Marcsi az esküvője napján döbbent rá, mit tett. Visszaforgatta volna az idő kerekét, de már késő volt, így a férjéből még abban az évben tisztességes apa lett. Marcsi egy rossz szót sem mondhatott rá.

Soha nem is mondott, hiszen kellemesen éltek. Nyugodtan múltak el felettük az évek. A gyerekek kirepültek. Mennyire szívfájdítóan csodálatos ez a szó: kirepültek. Marcsi mindannyiszor megkönnyezte, amikor eszébe jutott. És mostanában bizony sűrűn gondolt rá.

Első gyermeke, Andris a messzi Amerikában állapodott meg, Zita Németországban kötött ki, Vali pedig Norvégiában élt. Annak ellenére, hogy gyakorta beszéltek, Marcsinak az utóbbi évben rettenetesen hiányoztak a gyerekek.

Emellett pedig fájón hiányzott a társ az életéből.

Harminc év. Vajon van értelme? – ült le a laptopja elé, és behívta a közösségi oldalát.

Csupán ennek van értelme! Hiszen harminc évig hiányzott. Azt az űrt, amit hagyott senki, és semmi sem tudta betölteni.

Marcsi hatalmas elhatározással rákeresett Endre nevére, és miután rövid keresés után megtalálta, azonnal írt neki. Nem volt vesztenivalója.

 

 Kismackók

 

Anyu dolgozik, mert ő nem lehet online, mint Apu. Így Apuval sokat vagyunk kettesben az emeleten, a négy fal között. Sokszor uncsi. Olyankor a szék lábát rugdosom, vagy az ajtó kilincsét babrálom, jó hangosan, hogy Apu észrevegyen. Hogy játsszon már velem, vagy meséljen. De szerinte idegesítőek a zajok, amiket csapok. Lehetetlenség tőle dolgozni.

Pedig én csak unatkozom.

– Máris véget értek az óráid? – kérdezi a szemöldökét felhúzva. Vicces ilyenkor. – És már tanultál?

Megvonom a vállam.

– Nem volt nehéz.

– Akkor játssz valamit a gépen.

Elvonulok a szobámba. Játszom, de azt is gyorsan megunom. Kibámulok az ablakon. Olyan szépen süt a nap.

– Lemehetek a játszótérre? – kiáltok át a másik szobába.

– Oda most nem lehet! – jön a válasz.

Felpattanok a székről, és azt játszom, elszabadult rugó vagyok. Átugrálok Apuhoz, megállok az ajtóban.

– De szeretnék.

Nagyokat pislogok, még a számat is lebiggyesztem, hátha megesik rajtam a szíve. Sikerül. Apu hátradől a székében, nyújtózik.

– Nekem is jólesne egy kis friss levegő.

– Kimegyünk?

Apu feláll, és a szekrényhez megy. Kivesz két mintás szájmaszkot. Egy kicsit, meg egy nagyobbat. Újak. Még nem láttam őket. Maci szájakat ábrázolnak. Szépek.

– Mit szólnál, ha elbicajoznánk az erdőig? – Bólogatok. Imádok bicajozni. – Felvesszük a maszkokat – nyújtja felém a kisebbet.

Nem veszem el, sőt a hátam mögé rejtem a kezeimet.

– Nem akarom.

– Miközben a városon át biciklizünk, azt játszanánk, hogy mackók vagyunk. Te lennél a medvebocs, én meg a Papamaci. Az erdőben pedig visszaváltoznánk. Ott levehetjük az álarcot, és újra emberek lennénk. Akkor labdázhatsz, szaladgálhatsz, fára mászhatsz egy kicsit. Mint a rendes kisgyerekek.

Átgondoltam.

– Elvarázsolt minket egy gonosz boszorkány? – kérdezem kíváncsian.

– Ühüm – bólint Apu. – Pontosan. Egy gonosz boszorkány.

– Oké – vágom rá. – Viszünk emberkaját is, vagy csak mézet?

– Naná, hogy emberkaját – kacsint Apu.

– És ha akkor éhezünk meg, amikor éppen macik vagyunk?

– Jó. Akkor berakok egy kis mézet is – egyezett bele Apu. Még jó, hogy én mindenre gondolok. – Készen állsz?

Felém nyújtja a maszkot, én pedig felveszem. Kiszaladok a fürdőszobába és a tükörben megnézem, mennyire sikerült az átváltozás. Tényleg igazi kismackó lettem. Brummogva szaladok lefelé a lépcsőn a biciklitárolóig, miközben Apu ráérősen cammog utánam.

De azért, mire az erdő szélére érünk már alig várom, hogy levehessem a maszkot, és újra kislány lehessek.