Emlékek

 

Egy órával rövidebb lesz ez az éjjel. Egyetlen órával rövidebb a hiány.

A hiányt, azt a kínzó ürességet Marcsi már harminckét éve cipelte magával. Hozzászokott, de ettől nem lett könnyebb, sem elviselhetőbb.

Meggyújtotta a gyertyát a kis asztalkán. Endrének tetszene a gyertyafény, és boldoggá tenné, ha tudná, Marcsi ennyi év elteltével is arra a harminc évvel ezelőtti óraátállításra gondolt. Azokra az időkre, amikor megismerkedtek Endrével.

Az éjszakai műszak a gyárban egy órával rövidebb volt aznap. Ez azt jelentette, hogy Marcsi hatvan perccel kevesebbet tölthetett Endre mellett. Pedig a férfi miatt még a túlórákat is rendszeresen vállalta, hogy a varrógépe felett feltekintve vethessen rá egy pillantást. Onnan éppen belátott a karbantartók műhelyének ablakán, ahol Endre örökké bütykölt valamit. Ügyes keze volt.

Marcsi elpirult az emlékekre.

Az első napon beleszeretett Endre világoskék szemébe, sötét hajába, huncut mosolyába. Mert igenis van szerelem első látásra. Olyan szívet remegtető, lábat elgyengítő, arcot pirosra festő szerelem, ami egyre erősödött, minél több időt töltött Endre társaságában. Eleinte néhány szót váltottak csupán, majd lassan beszélgetni kezdtek. Marcsiban napról-napra erősödött az érzés, hogy Endre belül éppen olyan gyönyörű, mint kívül. Olyan jólelkű, kedves fiatalembernek tűnt. Mégis ellopott valami fontosat Marcsitól.

Ellopta a szívét.

Azután Marcsinak nem maradt se éjjele, se nappala. Endre lett a Nap, Marcsi pedig a Föld, ami állandóan körötte keringett, élni sem tudott nélküle. Endre mosolya felmelegítette Marcsi lelkét, úgy itta a férfi szavait, mint tikkadt föld a tiszta zápor minden cseppjét.

Marcsi mégis máshoz ment férjhez.

Mert hiába az őrületes vonzerő, ami mint mágnes húzta egymáshoz kettőjüket, a szerelem, amilyen viharosan érkezett, úgy is pusztított el mindent maga körül, romokat hagyva maga után, amikor elvonult.

Az a buta veszekedés tornádóként söpört végig rajtuk. Könnyek zápora követte, melyet felszárított a makacs büszkeség heve.

Marcsi sosem lett többé olyan boldog, mint egykor Endrével.

Most pedig március utolsó hétvégéje érkezett el ismét. És Marcsi több mint harminc év távlatából még mindig Endrére gondolt.

Lejárt a gyászév. Megadott a férjének mindent, ami járt neki. Pontosan úgy, ahogy illett. Egyszer sem panaszkodott. Végig tisztességes asszony volt.

De ezzel vége. Marcsi az esküvője napján döbbent rá, mit tett. Visszaforgatta volna az idő kerekét, de már késő volt, így a férjéből még abban az évben tisztességes apa lett. Marcsi egy rossz szót sem mondhatott rá.

Soha nem is mondott, hiszen kellemesen éltek. Nyugodtan múltak el felettük az évek. A gyerekek kirepültek. Mennyire szívfájdítóan csodálatos ez a szó: kirepültek. Marcsi mindannyiszor megkönnyezte, amikor eszébe jutott. És mostanában bizony sűrűn gondolt rá.

Első gyermeke, Andris a messzi Amerikában állapodott meg, Zita Németországban kötött ki, Vali pedig Norvégiában élt. Annak ellenére, hogy gyakorta beszéltek, Marcsinak az utóbbi évben rettenetesen hiányoztak a gyerekek.

Emellett pedig fájón hiányzott a társ az életéből.

Harminc év. Vajon van értelme? – ült le a laptopja elé, és behívta a közösségi oldalát.

Csupán ennek van értelme! Hiszen harminc évig hiányzott. Azt az űrt, amit hagyott senki, és semmi sem tudta betölteni.

Marcsi hatalmas elhatározással rákeresett Endre nevére, és miután rövid keresés után megtalálta, azonnal írt neki. Nem volt vesztenivalója.