Kismackók

 

Anyu dolgozik, mert ő nem lehet online, mint Apu. Így Apuval sokat vagyunk kettesben az emeleten, a négy fal között. Sokszor uncsi. Olyankor a szék lábát rugdosom, vagy az ajtó kilincsét babrálom, jó hangosan, hogy Apu észrevegyen. Hogy játsszon már velem, vagy meséljen. De szerinte idegesítőek a zajok, amiket csapok. Lehetetlenség tőle dolgozni.

Pedig én csak unatkozom.

– Máris véget értek az óráid? – kérdezi a szemöldökét felhúzva. Vicces ilyenkor. – És már tanultál?

Megvonom a vállam.

– Nem volt nehéz.

– Akkor játssz valamit a gépen.

Elvonulok a szobámba. Játszom, de azt is gyorsan megunom. Kibámulok az ablakon. Olyan szépen süt a nap.

– Lemehetek a játszótérre? – kiáltok át a másik szobába.

– Oda most nem lehet! – jön a válasz.

Felpattanok a székről, és azt játszom, elszabadult rugó vagyok. Átugrálok Apuhoz, megállok az ajtóban.

– De szeretnék.

Nagyokat pislogok, még a számat is lebiggyesztem, hátha megesik rajtam a szíve. Sikerül. Apu hátradől a székében, nyújtózik.

– Nekem is jólesne egy kis friss levegő.

– Kimegyünk?

Apu feláll, és a szekrényhez megy. Kivesz két mintás szájmaszkot. Egy kicsit, meg egy nagyobbat. Újak. Még nem láttam őket. Maci szájakat ábrázolnak. Szépek.

– Mit szólnál, ha elbicajoznánk az erdőig? – Bólogatok. Imádok bicajozni. – Felvesszük a maszkokat – nyújtja felém a kisebbet.

Nem veszem el, sőt a hátam mögé rejtem a kezeimet.

– Nem akarom.

– Miközben a városon át biciklizünk, azt játszanánk, hogy mackók vagyunk. Te lennél a medvebocs, én meg a Papamaci. Az erdőben pedig visszaváltoznánk. Ott levehetjük az álarcot, és újra emberek lennénk. Akkor labdázhatsz, szaladgálhatsz, fára mászhatsz egy kicsit. Mint a rendes kisgyerekek.

Átgondoltam.

– Elvarázsolt minket egy gonosz boszorkány? – kérdezem kíváncsian.

– Ühüm – bólint Apu. – Pontosan. Egy gonosz boszorkány.

– Oké – vágom rá. – Viszünk emberkaját is, vagy csak mézet?

– Naná, hogy emberkaját – kacsint Apu.

– És ha akkor éhezünk meg, amikor éppen macik vagyunk?

– Jó. Akkor berakok egy kis mézet is – egyezett bele Apu. Még jó, hogy én mindenre gondolok. – Készen állsz?

Felém nyújtja a maszkot, én pedig felveszem. Kiszaladok a fürdőszobába és a tükörben megnézem, mennyire sikerült az átváltozás. Tényleg igazi kismackó lettem. Brummogva szaladok lefelé a lépcsőn a biciklitárolóig, miközben Apu ráérősen cammog utánam.

De azért, mire az erdő szélére érünk már alig várom, hogy levehessem a maszkot, és újra kislány lehessek.