Pizza

 

– Te már megint pizzát rendeltél? – húzta fel feketére festett, íves szemöldökét Anna, amint belépett a konyhába.

Megrántottam a vállam.

– Megkívántam.

– Már itt sem vagyok – hebegett Nándi. Fekete-piros pizza futár sapkája csálén állt a fején.

Legszívesebben odanyúltam volna, hogy megigazítsam. Nándi kifelé menet nekiment a konyha asztalnak, és miközben egy bocsánatot rebegett az ajtófélfát is lefejelte. Én meg csak felszisszentem. Biztosan fájt neki. Beharaptam a szám szélét, és azon gondolkodtam, hol hagyhatta el a szemüvegét?

Anna visítva felnevetett.

– Hihetetlen, hogy nem rúgták még ki – forgatta a szemét.

Gyorsan Nándi nyomába szegődtem, kiengedtem a lépcsőházba. Pörköltszag terjengett, hangosan felkordult a gyomrom. Becsuktam az ajtót magam után, megérintettem Nándi karját.

– Hol a szemüveged?

– Azt hiszem, az íróasztalra tettem – habogta, kétszer futott neki, mire megértettem. Ha zavarban volt, mindig előjött a beszédhibája.

Határozottan megszorítottam a karját, mielőtt berohantam a lakásba. Anna a pizzás dobozzal babrált.

– Minek engedted be?

– Pisilnie kellett – hazudtam élből, miközben berobogtam a szobába.

Rögtön megláttam a piros keretes szemüveget Anna íróasztalának a szélén. Rámarkoltam, és úgy fordultam meg, mint a szél, már süvítettem is át a konyhán. Nándi lehajtott fejjel, tavaszi dzsekije ujját babrálva várt rám ott, ahol hagytam.

Kezébe nyomtam a szemüveget. Hálásan pislogott. Rácsaptam az ajtót és visszatértem Annához a konyhába. Ez forró helyzet volt.

– Borravalót adtál neki? – meresztette rám a szemét Anna. Nagyot nyeltem, és lassan bólintottam. – Minek? Kihűlt – bökött a pizzára. – Fogd meg. Teljesen hideg.

Leültem az egyik székre, előre-hátra hintáztattam magam rajta.

– Nem azt mondtad, hogy csak kilencre jössz haza?

– Hamarabb befejeztük – válaszolta. Tányérra dobott egy szelet pizzát és betette a mikroba, rácsapta az ajtót. – Kösz, a vacsit.

– Nincs mit.

– Te nem eszel?

– Nem.

A pizzán díszelgő polipokat bámultam. Fogalmam sem volt, miként kerültek a bolognais pizzámra tengeri herkentyűk.

Összerándult a gyomrom már a gondolatra is, hogy ezt megegyem. Egyszer megkóstoltam. Utána két napig hánytam.

A mikro jelzett, hogy felmelegítette Anna pizza szeletét. Barátnőm kivette a tányért és elém tette.

– Tied lehet az első, csak, hogy lásd, milyen jó vagyok hozzád.

A pizza forrón gőzölgött előttem. Illata az orromba kúszott. Máris émelyegtem, a gyomrom és a nyelőcsövem fájdalmasan összerándult.

– Nem szeretem a tenger gyümölcseit – vallottam be. Visszalöktem a tányért Anna elé. – A szagát sem – álltam fel.

– Akkor miért rendelted?

– Nem ezt rendeltem – vágtam rá, és besurrantam a szobába.

– És te még borravalót adtál, annak a szerencsétlennek? – kiáltott utánam Anna felháborodottan. – Elment az eszed! Legközelebb rendelj máshonnan!

Az ajtónak támaszkodtam. Igen. Lehet, hogy valóban elment az eszem. Még éreztem Nándi fűszeres, édeskés illatát. Egy pillanatra behunytam a szemem, hagytam, hogy körbeöleljen, bőröm belebizsergett az emlékekbe. Még senkivel sem éreztem hasonló extázist, mint ma délután vele.

Tényleg megbolondultam?

Kitártam az ablakot. Nem bántam volna, ha velem marad legalább Nándi illata az éjjel, ha már neki mennie kellett, de Anna tuti kiszúrja. Örökre szívná a véremet miatta.

Miért kevertem magam ilyen helyzetbe? Olyan veszélytelennek tűnt. Anna kilencre ígérte magát. A fene gondolta, hogy hamarabb hazajön.

Sebtében megigazítottam az ágyneműmet, és körbenéztem. Anna nem fogja észrevenni.

Egyre jobban utáltam az egyszobás közös albérletet. Nem lehetett magánéletem. Mielőtt felhívtam valakit, Anna elvárta, hogy beszámoljak neki róla, kicsoda, hol ismertem meg, és lecsekkolta a közösségi oldalakon. Sosem rejtette véka alá a véleményét. Az elragadtatását, ha szerinte a megfelelő srácot választottam, és a nemtetszését, ha szerinte a pasim kretén volt.

Megszólalt a telefonom. Szívem hevesen dobbant fel, amikor megláttam Nándi nevét a kijelzőn. Mégis hosszan hagytam csörögni, mire remegő kézzel fogadtam a hívást.

– Ne hívogass – szóltam bele.

– Minden oké?

– Persze.

Becsuktam az ablakot, egy rántással behúztam a függönyt, majd leeresztettem a redőnyt.

– Elcseréltem a pizzádat. – Nándi zavarban lehetett, mert nehezebben ejtette ki a szavakat.

Lehuppantam az ágyra.

– Észrevettem.

Tenyerem végigfutott a lepedőn. Behunytam a szemem, hátha még érzem a szerelmeskedésünk energiáit. Hátha újra átélhetem egy szempillantásnyi időre azt a pillanatnyi gyönyört, amit adott.

– Utálod a tenger gyümölcseit. – Háromszor futott neki, mire végre kimondta, én meg mosolyogva hallgattam az erőlködését. Édesnek találtam. Nem értettem magam, mert a szívem is a torkomban dobogott, mintha kilométereket futottam volna.

– Honnan tudod?

– Megjegyeztem. Találkozunk hétvégén?

– Hétvégén nem lehet – tiltakoztam. – Anna itthon van.

– Tudom. Csak arra gondoltam, talán eljönnél velem kirándulni. Szép időt mondanak.

Alig bicsaklott meg a hangja. Én meg legszívesebben rávágtam volna, hogy oké. De aztán győzött a józan eszem.

– Mi nem csinálunk közös programot! – figyelmeztettem, miközben az egész testem bizseregve tiltakozott. Hiába.

– Miért nem? – faggatott.

– Mert megmondtam az elején, hogy ez csak szex.

– Igen, és aznap éjjel az is volt. Ám azóta változtak a dolgok.

Úgy mondta ki, hogy egyetlen egyszer sem bicsaklott meg a hangja. Elkaptam a kezem a lepedőtől, kinyitottam a szemem. Mi a fenét álmodozom én itt?

– Bennem nem – közöltem, reméltem éppen olyan ridegen sikerült, ahogy terveztem.

– Azért megígéred, hogy átgondolod?

– Nincs mit átgondolnom!

Köszönés nélkül kinyomtam a telefont. Hosszan bámultam a kijelzőre, és remegő szívvel reméltem, hogy visszahív, de a telefonom néma maradt. Az eszem azt mondta, jól van ez így. De legbelül a hiány lüktetett a lelkemben.

Már az ágyamban feküdtem, delfinmintás párnámat magamhoz öleltem, az arcomat belé temettem, mert még éreztem rajta Nándi illatát. A laptopomon néztem egy filmet, amikor Anna megjelent a szobában, és mellém telepedett. Lehúzta a fejemről a fülhallgatót.

– Figyu, Klau!

Leállítottam a filmet.

– Hm?

– Te romantikust nézel? – Rántottam egyet a vállamon. Felkuncogott és játékosan meglökte a vállamat. – Téged elraboltak az ufók? Azt hittem nem hiszel az igaz szerelemben, meg ilyenek.

– Attól még nézhetek romantikus filmet. Vagy nem?

– De. Csak fura.

Hozzám bújt, az orrom elé tolt egy tábla chilis csokit. A kedvencemet. Sejtettem, hogy kérni akar valamit, akkor szokott így hízelegni. Kikaptam a kezéből a csokit.

– Mit szeretnél cserébe?

– Pénteken átmész Tomihoz?

Erre rögtön felültem.

– Nem – válaszoltam keményen.

– Peti itt alszik, és nem szeretnénk, ha tartanád a gyertyát. Menj át Tomihoz, légyszi! Kérlek! – rebegtette rám a szempilláját. – Tuti örülne neki, ha meglátogatnád.

– Az biztos – fintorogtam. – Azonban én nem látogatom meg.

– De miért nem? Tomi egy főnyeremény.

– Lehet a tied – ajánlottam nagyvonalúan. – Nekem ugyan nem kell.

– Mert? Mi bajod vele?

Elfintorodtam. Rövidebb lenne a lista, ha az ellenkezőjét kérdezi.

– Folyton a volt barátnőjéről beszél.

– Hát segíts neki felejteni – vihogott Anna, mintha ez akkora poén lenne.

– Egyszer megpróbáltam. Kösz. Elég volt.

– Klau! Kérlek!

– Nyugi! Kettesben lehettek – nyugtattam meg. Majd kitalálok valamit.

– Meghálálom! – lekendezett Anna. – Most kapcsold vissza a filmet. Én is megnézem veled.

Naná, hogy megnézte. Velem ellentétben ő rajongott a romantikus dolgokért.

Másnap délelőtt a postán összefutottam Nándival. Kicsi ez a város. De most az egyszer nem bántam. Beálltam az egyik végeláthatatlan sor végére, hogy befizethessem a csekkjeimet, onnan figyeltem. Gesztenyeszín haja meglehetősen csálén állt, mert az élet négy forgóval áldotta meg. A feje búbján kettővel, eggyel a tarkóján, meg eggyel kicsit feljebb. Ismertem mind a négyet. Piros keretes szemüvege különccé tette a megjelenését. Régebben én is – ugyanúgy, mint mindenki más – kinevettem a piros sálja miatt. Kinevettem az ügyefogyottsága miatt. Kinevettem a beszédhibája miatt. Különc, elvarázsolt figurának tartottam, mint mindenki más.

Aztán egymásmellé csapódtunk egy helyi banda, a Rehabosok koncertjén. Állati nagy buli volt. Sokat ittam. Elsodródtam a többiektől, és Nándi mellett kötöttem ki. Ő meg vigyázott rám. Vicces, mert éppen Nándi az, akire józan körülmények között sosem bíztam volna rá magam. Akkor éjjel viszont másképp történt.

Azelőtt soha nem beszélgettem még ilyen mélyen senkivel, apámon kívül. Apa két éve ment el. Már csak az álmaimban látogat meg néha, hogy tanácsokat adjon, de az már nem ugyanolyan. Hiányzott.

Nándi megértett. Jólesett elmondanom neki mindent, ami bennem lüktetett apám halála óta. Kitörtem, mint a vulkán. Utána megkönnyebbültem. Lelkesedésemben hazavittem Nándit, hogy aztán reggel, kijózanodva kidobjam.

Értetlen, bánatos kiskutyaszemekkel bámult rám. Tudtam, nem érti, mi történt velem. Én meg szégyelltem neki elmondani, hogy a barátaim körberöhögnék, ha meglátnák velem, ráadásul életem végéig ezzel húznának. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Őt sem, de leginkább magamat nem.

Éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, forrón égetett a szégyen. Nyeltem, hogy leküzdjem a torkomból a gombócot. Elnéztem Nándit. Kimagasodott a körülötte álló emberek között, széles vállán megfeszült a zakója. Első pillantásra különc üzletembernek tűnt. Lejjebb siklott a tekintetem, és elmosolyodtam. Kopott farmere és elnyűtt sportcipője sokat rontott az eleganciáján. De olyan édesen, és türelmesen várt a sorára. Már csak egyetlen idős néni állt előtte.

Hirtelen hátrafordult, mintha érezte volna, hogy nézem. Elmosolyodott. Szívem pedig vad tűztáncot lejtett a mellkasomban. Mintha ősi dobok ritmusára járta volna.

– Dia!

Egyedül ő szólított így. Akkor éjjel megkérdezte, szeretem-e a nevemet? Fogalmam sincs honnan tudta, hogy gyűlölöm. Akkor hívott először Diának. Azon az éjjelen.

– Szia!

– Add ide a csekkjeidet! Befizetem neked. Minek állnál sorba, ha itt vagyok?

Nem bántam. Kiléptem a soromból, mellé húzódtam. Mentolos rágó, és kesernyés tusfürdő illata volt. Közelebb húzódtam, úgy jobban éreztem.

Rosszalló megjegyzéseket kaptunk. Nándi úgy tett, mint aki észre sem veszi. Talán már hozzászokott, hogy utána szólnak, kinevetik, azért nem törődött vele. Lehet ehhez hozzászokni?

– Köszönöm – nyújtottam át neki a borítékot a pénzzel és a csekkekkel.

Összeértek az ujjaink, finoman végigsimított a kézfejemen. A bőröm bizsergett, a vér őrülten száguldott az ereimben. Felkavart. Sosem éreztem hasonlót.

Mi ütött belém? Mi történt velem? Miért éppen Nándi? És mitől ilyen jó ez, amikor ijesztőnek kéne lennie?

Együtt indultunk kifelé, az utcán megtorpantunk. Nyújtottam volna a percet, nehezemre esett elbúcsúzni.

– Gondolkodtál a hétvégén? – törte meg a csendet.

Belefeledkeztem sötét szemébe, tekintetemmel végigsimítottam telt ajkán, ösztönösen mozdultam felé, ahogy ő is felém. De még időben megálljt parancsoltam magamnak. Nem szabad. Itt az utcán, nyilvánosan semmiképpen.

– Szívesen kirándulnék veled.

– Csodás – dadogta. Imádtam, amikor zavarba jött. Miattam.

– Pénteken nálad aludhatok?

– Akár szombaton is – nyögte ki nehezen.

Szerettem volna megölelni. Mégsem tettem. Rettegtem, mit szól Anna, ha meglát vele? Mit szólnak a barátaim?

Bólintottam.

– Rendben.

Este Anna már várt rám. Beizzított egy horrorfilmet, mert ma az én estém volt.

– Egész hétvégén együtt lehetsz Petivel – jelentettem be, miközben lehuppantam mellé. Belemarkoltam a chipses tálba.

– Komolyan? – ujjongott, és a nyakamba ugrott. – Imádlak! Hogy sikerült Tominak rávennie?

– Sehogy. Nem Tomival leszek.

– Hanem? Kivel?

– Nándival.

Anna elkerekedett szemmel bámult rám.

– Mi van? – hüledezett.

– Nándival töltöm a hétvégét.

– Te azzal a szerencsétlennel kavarsz?

– Ha akarod tudni, nem szerencsétlen. Okos, érzékeny, és gyengéd.

A számba tömtem egy marék chipset és jóízűen ropogtattam.

– Nehogy már bemagyarázd nekem, hogy egy igazi romantikus lovag – morgott Anna.

– Pedig az – válaszoltam tele szájjal.

– Te nem is hiszel az ilyesmiben.

– Talán azért nem hittem eddig, mert vártam az igazit.

– És Nándi lenne az igazi? Ez valami vicc? Nézz magadra. Női csúcsragadozó vagy.

Gyűlöltem, amikor ezzel a hülyeséggel jött, mintha nekem nem lehetnének érzelmeim, és kizárólag olyan pasik érdekelhetnének, akiket Anna, és a barátaim elképzeltek számomra. Igazi plasztik boldogságot, mint amilyen Barbie-é, és Kené. Hát köszönöm, kipróbáltam, nem kérek belőle.

– Nem ismersz.

– Hogy a francba ne ismernélek? – tört ki. – Hatodikos korunk óta barátok vagyunk.

– Akkor sem ismersz. Olyannak látsz, olyanná formálsz a fantáziádban, amilyennek szerinted lennem kéne. Sajnálom, ha csalódást okoztam.

Péntek este Nándi egy csokor vörös rózsával és a kedvenc bolognais pizzámmal várt. A karjába zárt, én pedig elvesztem az ölelésében.

 

 

Én és az írástechnika

Új projekt. Indulásra kész.

 

Amikor írok, teljesen benne élek a történetemben. Mégis, ha olykor felbukkanok a valóságba, arra gondolok, mi lesz akkor, ha ez az utolsó ötlet, ami eszembe jutott?

Mit csinálok, ha majd soha többé nem találnak rám újabb történetek? Mit csinálok akkor, ha majd nem lesz mit írnom?

Vajon találok majd új hobbit? Vagy egyszer végre kialszom magam? Esetleg többet találkozom a családdal és a barátokkal? Vagy csak bámulok ki a fejemből?

Rendszerint helyre teszem magamban a dolgot annyival, hogy ráérek majd akkor foglalkozni ezzel az egésszel, ha megtörténik. Akkor majd jól kialszom magam és kitalálok egy testhezálló új hobbit. De addig is írok.

Amikor befejezek egy regényt, általában tartok néhány hét szünetet. Elsősorban többet alszom, próbálok intenzívebb társadalmi életet élni, és visszailleszkedni a való világba. Emellett sokkal többet olvasok, megnézek néhány filmet is.

Általában elmúlik néhány hét, mire elkezd bennem dolgozni az újabb történet. Ennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megengedjem az új szereplők beférkőzését az életembe. Napokig hagyom, hogy olykor felbukkanjanak, körvonalazódjanak. Aztán lassanként megismerem őket. Eleinte csak apró villanásnyi képek erejéig. Aztán a legváratlanabb pillanatban meghallom őket a fejemben. Ilyenkor már beszélnek egymással, és még nyitott szemmel is úgy látom a fő karaktereket, mintha filmet néznék, és hallom a hangjukat. Így kezdődik.

A következő lépés nálam az, amikor a karakterek észreveszik, hogy meghallottam őket. Akkor már eljátsszák a történetüket. Jelenetek peregnek a képzeletemben. Van úgy, hogy szüntelenül ismételgetnek két mondatot, amíg végre leírom egy cetlire. Akkor áttérnek más jelenetekre. Apránként rögződnek bennem ezek a jelenetek. Kezdem megismerni a szereplőket.

Általában ilyenkor ülök le egy füzettel, és kézzel összeírom, mit tudtam meg a szereplőkről és magáról a történetről. Megesik, hogy interjúkat írok velük. Csak azért kézzel, mert valamikor régen kézzel kezdtem írni, és miközben papírra vetettem a sorokat, én nem a füzetlapot és a betűket láttam, hanem magát a jeleneteket, filmszerűen. Még mindig így működik a legjobban nálam a ráhangolódás.

Amikor már úgy érzem, elég jól ismerem a szereplőket – ami még mindig csak felületes ismeret –, megpróbálom összerakni a történetet. Erősen vázlatolós íróvá váltam az évek során.

Valamikor hógolyó módszerrel írtam, és tök jó volt, hogy írás közben, folyamatosan jutottak eszembe ötletek, léptek be újabbnál újabb szereplők, de egy idő után elvesztettem a fókuszt. Otthagytam félúton a főszereplőmet, mert egy mellékszereplő érdekesebbnek bizonyult, erősebb lett a hangja, és már jobban érdekelt az ő sorsa. Olyan se füle-se farka történetek sikeredtek ezáltal. Visszaolvasva – a hibái ellenére – még mindig szeretem azokat a történeteimet is.

Megpróbálkoztam a mozaikolós technikával. Néhányszor. Azokat a jeleneteket írtam le, amik foglalkoztattak éppen. Előfordult, hogy csak azt tudtam, mi lesz a történet befejezése, így a végénél kezdtem el írna, és később tetszőleges sorrendben írtam meg a jeleneteket, amik éppen eszembe jutottak. Még csak nem is a kulcsjelentekre helyezve a hangsúlyt. Kizárólag, amikor már elvesztettem a fonalat, akkor ültem le megírni a vázlatot, és próbáltam úgy összehozni a történetet, hogy kerek legyen végre. Azt hiszem számomra ez volt a legnehezebb módszer, mert nehezen illesztettem össze a kész jeleneteimet, nehezemre esett az összekötő jeleneteket megírni, és olykor a dokumentumon belül is vándoroltattam már kész jeleneteket, mert sehogy sem illett oda, ahová gondoltam. A végére persze összeállt, de ez igényelte a legtöbb utómunkát.

Nekem a vázlatolós technika vált be a leginkább. Szeretem már ismerni a karaktereket, magát a történet nagy részét, a helyszíneket. Legalább annyit szeretek tudni, honnan hová haladunk, hogy tudjam, hol kell ráerősíteni, felpörgetni kissé a történetet. Természetesen megtörtént, hogy a vázlat ellenére sem állt össze a történet, és utólag kellett újraboncolnom az egészet, de még egy rossz vázlat is ad nekem egy támpontot, amin elindulhatok.

Természetesen egyik technika sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Az a jó ebben az egészben, hogy mindenki megtalálhatja, számára mi válik be a legjobban. Ismerek kiváló hógolyós technikával dolgozó írókat, és mozaikolós módszerrel éppen olyan jó történeteket lehet ám írni.

Én kipróbáltam mind a három technikát, és nekem a vázlatolás vált be a legjobban. Szeretem, ha van egy sorvezető előttem, amihez igazodhatok. Sokkal gyorsabban írok, ha már tudom, mi a következő jelenet. Kevésbé érzem a fehér lap szindrómát, amikor csak bámulom a villogó kurzort és egy sort sem vagyok képes leírni. Talán azért, mert tudom, mi következik, és akármilyen nehéz nekikezdenem, át kell esnem rajta, mert hamarosan jön a kedvenc részem, a kedvenc jelenetem, a kedvenc párbeszédem, és az sokkal inkább motivál írásra, ha tudom, mi lesz a történet vége, így törekszem rá, hogy mihamarabb elérjem a célt.

Nemrég megtalált egy új történet, és ahogy elkezdtem foglalkozni vele, valamiképpen kettévált, és újabb két szereplő lépett a képbe a saját történetükkel. Sose dolgoztam párhuzamosan két történeten. Most sem tervezem. Mégis izgalmas időszak következik, és hamarosan újabb ötleteken dolgozhatok.

Ilyenkor megnyugszom, hogy egy rövid ideig még megmaradhat számomra az írás, mint hobbi.

(Legalább addig, amíg ezt a két történetet ki nem dolgozom).

 

Én és írástechnika.

Írásgyakorlatok = Örömírás?

 

Íróscsoportok írós játékai a legjobb dolgok az életemben. Imádtam írni 500 szavas kihívásokra, 100 szavas játékokra, rengeteg pozitív energiát szabadított fel bennem. Túlíróként sokat segített, hogy röviden kellett írnom egy adott témáról. Sokféleképpen kipróbálhattam magam, minden tét nélkül.

Játéknak fogtam fel, örömírássá vált. Persze nem sikerült mindegyik történetem jól, de nem is az volt a fontos, hogy tökéletesek legyenek. Sokkal inkább az élmény, az írás szeretete hajtott, és az a boldogság, amit okozott. Nem volt bennem görcsös megfelelni akarás. Olyasmi érzés lehet, mint amikor a gyerekek szaladgálnak, elesnek, de felpattannak és nevetve újrakezdik. Általában észre sem veszik, amikor megütik magukat. Ahhoz nagyot kell esniük, hogy megtorpanjanak. Az örömírás számomra pontosan ilyen volt.

Az első kurzusokban is a leckéket szerettem a legjobban. A megadott házi feladatokat, és a szorgalmikat. Mindig lelkesen megcsináltam mindegyiket. Akkor ez is örömírás volt számomra. Persze egyik sem lett tökéletes, de azért mentem írástechnikát tanulni, hogy fejlődjek. Szóval, amikor elkezdtem tanulni, még nagy élmény volt leckéket írni, próbálkozni hangokkal, karakterekkel. Játéknak indult.

Aztán, amikor egyre többet tanultam, egyre kevésbé lett játék. Lassanként kopott ki az öröm belőle. Fogcsikorgatós, vért izzadós időszak jött. Már mindenáron próbáltam jót írni, megfelelni. Nem csak a házi feladatoknál, hanem pályázatokon is. Két évig az összes, elém kerülő novella- és regénypályázaton indultam, és durván nagyokat estem. Az az időszak akkor már csak az erőlködésről szólt.

Nehezen vettem észre, hová jutottam. Senki nem szólt rám, talán azért, mert észrevétlenül épült be a mindennapjaimba. Sokkolt, amikor egy napon rádöbbentem, hogy az, ami eddig feldobott, ami örömet okozott, hirtelen teher lett. Bár nem is annyira hirtelen következett be a változás. Azt hiszem fokozatosan értem el arra a szintre, hogy megutáljam az írást. Így aztán ismételten abbahagytam.

Mindössze néhány hónapig tartott a szünet, mert sokáig nem bírom, szétfeszítenek a történetek, és bár nem vagyok fogadkozós, mégis megfogadtam, hogy visszaszerzem az írás örömét. Csak azért is újra akarom élni azt, hogy kikapcsol, feltölt, úgy, mint régen.

Két évre lemondtam a pályázatokról, az írókurzusokat is abbahagytam. Nézegettem, de egyenként elengedtem mindent.

Írni akkor is írtam. A magam örömére, ritkábban. Majd 2019-ben találkoztam egy írócsoportban egy írós kihívással. 52 hét 52 novella, Ray Bradbury után szabadon. Na, akkor én ezt egy nagyon jó kihívásnak tartottam, és 2020 januárjában bele is vágtam, hogy majd végre visszakapom az örömírást.

Köszönöm szépen, Szellő Abigél. Nélküled sosem vágtam volna bele. Örökké hálás leszek érte.

Ez a kihívás amellett, hogy valóban feldobott, örömöt okozott, írói rendszerességet hozott az életembe, kimozdított a komfortzónámból, és feszegette a határaimat. 2020-ban (a pandémia is hozzásegített az írás mellett) rengeteget tanultam magamról. Fájdalmas feleszmélésektől az egészen kellemes „aha” élményekig sok minden megvolt.

Visszagondolva 2020 egy nagyon termékeny, magamba vonulós év lett.

Megtanultam elengedni a görcsösen akarást, és örömemet lelni abban, amit csinálok. Megtanultam elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes. Elfogadtam, hogy még mindig tudok rettentő rosszul írni. Elfogadtam, hogy írok olyasmit, ami senki mást nem érdekel rajtam kívül. De 2020-ban az vált fontossá, hogy olyan dolgokat hozzak felszínre, amik engem érdekelnek. Az ötvenkettő novellából sikerült sok terápiás írást elkövetnem, zsánerekkel játszottam, egy témára írtam variációkat, még mesével is próbálkoztam. És élveztem. Végre újra élveztem az írást.

2020-ban három pályázaton indultam. A játék kedvéért. Nem voltak elvárásaim. Fura, hogy mindháromból jól jöttem ki. Ez hatalmas lökést adott. Megerősített abban, hogy jó úton járok a görcsök elengedésében, és önmagam megismerésében.