Én és írástechnika.

Írásgyakorlatok = Örömírás?

 

Íróscsoportok írós játékai a legjobb dolgok az életemben. Imádtam írni 500 szavas kihívásokra, 100 szavas játékokra, rengeteg pozitív energiát szabadított fel bennem. Túlíróként sokat segített, hogy röviden kellett írnom egy adott témáról. Sokféleképpen kipróbálhattam magam, minden tét nélkül.

Játéknak fogtam fel, örömírássá vált. Persze nem sikerült mindegyik történetem jól, de nem is az volt a fontos, hogy tökéletesek legyenek. Sokkal inkább az élmény, az írás szeretete hajtott, és az a boldogság, amit okozott. Nem volt bennem görcsös megfelelni akarás. Olyasmi érzés lehet, mint amikor a gyerekek szaladgálnak, elesnek, de felpattannak és nevetve újrakezdik. Általában észre sem veszik, amikor megütik magukat. Ahhoz nagyot kell esniük, hogy megtorpanjanak. Az örömírás számomra pontosan ilyen volt.

Az első kurzusokban is a leckéket szerettem a legjobban. A megadott házi feladatokat, és a szorgalmikat. Mindig lelkesen megcsináltam mindegyiket. Akkor ez is örömírás volt számomra. Persze egyik sem lett tökéletes, de azért mentem írástechnikát tanulni, hogy fejlődjek. Szóval, amikor elkezdtem tanulni, még nagy élmény volt leckéket írni, próbálkozni hangokkal, karakterekkel. Játéknak indult.

Aztán, amikor egyre többet tanultam, egyre kevésbé lett játék. Lassanként kopott ki az öröm belőle. Fogcsikorgatós, vért izzadós időszak jött. Már mindenáron próbáltam jót írni, megfelelni. Nem csak a házi feladatoknál, hanem pályázatokon is. Két évig az összes, elém kerülő novella- és regénypályázaton indultam, és durván nagyokat estem. Az az időszak akkor már csak az erőlködésről szólt.

Nehezen vettem észre, hová jutottam. Senki nem szólt rám, talán azért, mert észrevétlenül épült be a mindennapjaimba. Sokkolt, amikor egy napon rádöbbentem, hogy az, ami eddig feldobott, ami örömet okozott, hirtelen teher lett. Bár nem is annyira hirtelen következett be a változás. Azt hiszem fokozatosan értem el arra a szintre, hogy megutáljam az írást. Így aztán ismételten abbahagytam.

Mindössze néhány hónapig tartott a szünet, mert sokáig nem bírom, szétfeszítenek a történetek, és bár nem vagyok fogadkozós, mégis megfogadtam, hogy visszaszerzem az írás örömét. Csak azért is újra akarom élni azt, hogy kikapcsol, feltölt, úgy, mint régen.

Két évre lemondtam a pályázatokról, az írókurzusokat is abbahagytam. Nézegettem, de egyenként elengedtem mindent.

Írni akkor is írtam. A magam örömére, ritkábban. Majd 2019-ben találkoztam egy írócsoportban egy írós kihívással. 52 hét 52 novella, Ray Bradbury után szabadon. Na, akkor én ezt egy nagyon jó kihívásnak tartottam, és 2020 januárjában bele is vágtam, hogy majd végre visszakapom az örömírást.

Köszönöm szépen, Szellő Abigél. Nélküled sosem vágtam volna bele. Örökké hálás leszek érte.

Ez a kihívás amellett, hogy valóban feldobott, örömöt okozott, írói rendszerességet hozott az életembe, kimozdított a komfortzónámból, és feszegette a határaimat. 2020-ban (a pandémia is hozzásegített az írás mellett) rengeteget tanultam magamról. Fájdalmas feleszmélésektől az egészen kellemes „aha” élményekig sok minden megvolt.

Visszagondolva 2020 egy nagyon termékeny, magamba vonulós év lett.

Megtanultam elengedni a görcsösen akarást, és örömemet lelni abban, amit csinálok. Megtanultam elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes. Elfogadtam, hogy még mindig tudok rettentő rosszul írni. Elfogadtam, hogy írok olyasmit, ami senki mást nem érdekel rajtam kívül. De 2020-ban az vált fontossá, hogy olyan dolgokat hozzak felszínre, amik engem érdekelnek. Az ötvenkettő novellából sikerült sok terápiás írást elkövetnem, zsánerekkel játszottam, egy témára írtam variációkat, még mesével is próbálkoztam. És élveztem. Végre újra élveztem az írást.

2020-ban három pályázaton indultam. A játék kedvéért. Nem voltak elvárásaim. Fura, hogy mindháromból jól jöttem ki. Ez hatalmas lökést adott. Megerősített abban, hogy jó úton járok a görcsök elengedésében, és önmagam megismerésében.