Én és az írástechnika

Új projekt. Indulásra kész.

 

Amikor írok, teljesen benne élek a történetemben. Mégis, ha olykor felbukkanok a valóságba, arra gondolok, mi lesz akkor, ha ez az utolsó ötlet, ami eszembe jutott?

Mit csinálok, ha majd soha többé nem találnak rám újabb történetek? Mit csinálok akkor, ha majd nem lesz mit írnom?

Vajon találok majd új hobbit? Vagy egyszer végre kialszom magam? Esetleg többet találkozom a családdal és a barátokkal? Vagy csak bámulok ki a fejemből?

Rendszerint helyre teszem magamban a dolgot annyival, hogy ráérek majd akkor foglalkozni ezzel az egésszel, ha megtörténik. Akkor majd jól kialszom magam és kitalálok egy testhezálló új hobbit. De addig is írok.

Amikor befejezek egy regényt, általában tartok néhány hét szünetet. Elsősorban többet alszom, próbálok intenzívebb társadalmi életet élni, és visszailleszkedni a való világba. Emellett sokkal többet olvasok, megnézek néhány filmet is.

Általában elmúlik néhány hét, mire elkezd bennem dolgozni az újabb történet. Ennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megengedjem az új szereplők beférkőzését az életembe. Napokig hagyom, hogy olykor felbukkanjanak, körvonalazódjanak. Aztán lassanként megismerem őket. Eleinte csak apró villanásnyi képek erejéig. Aztán a legváratlanabb pillanatban meghallom őket a fejemben. Ilyenkor már beszélnek egymással, és még nyitott szemmel is úgy látom a fő karaktereket, mintha filmet néznék, és hallom a hangjukat. Így kezdődik.

A következő lépés nálam az, amikor a karakterek észreveszik, hogy meghallottam őket. Akkor már eljátsszák a történetüket. Jelenetek peregnek a képzeletemben. Van úgy, hogy szüntelenül ismételgetnek két mondatot, amíg végre leírom egy cetlire. Akkor áttérnek más jelenetekre. Apránként rögződnek bennem ezek a jelenetek. Kezdem megismerni a szereplőket.

Általában ilyenkor ülök le egy füzettel, és kézzel összeírom, mit tudtam meg a szereplőkről és magáról a történetről. Megesik, hogy interjúkat írok velük. Csak azért kézzel, mert valamikor régen kézzel kezdtem írni, és miközben papírra vetettem a sorokat, én nem a füzetlapot és a betűket láttam, hanem magát a jeleneteket, filmszerűen. Még mindig így működik a legjobban nálam a ráhangolódás.

Amikor már úgy érzem, elég jól ismerem a szereplőket – ami még mindig csak felületes ismeret –, megpróbálom összerakni a történetet. Erősen vázlatolós íróvá váltam az évek során.

Valamikor hógolyó módszerrel írtam, és tök jó volt, hogy írás közben, folyamatosan jutottak eszembe ötletek, léptek be újabbnál újabb szereplők, de egy idő után elvesztettem a fókuszt. Otthagytam félúton a főszereplőmet, mert egy mellékszereplő érdekesebbnek bizonyult, erősebb lett a hangja, és már jobban érdekelt az ő sorsa. Olyan se füle-se farka történetek sikeredtek ezáltal. Visszaolvasva – a hibái ellenére – még mindig szeretem azokat a történeteimet is.

Megpróbálkoztam a mozaikolós technikával. Néhányszor. Azokat a jeleneteket írtam le, amik foglalkoztattak éppen. Előfordult, hogy csak azt tudtam, mi lesz a történet befejezése, így a végénél kezdtem el írna, és később tetszőleges sorrendben írtam meg a jeleneteket, amik éppen eszembe jutottak. Még csak nem is a kulcsjelentekre helyezve a hangsúlyt. Kizárólag, amikor már elvesztettem a fonalat, akkor ültem le megírni a vázlatot, és próbáltam úgy összehozni a történetet, hogy kerek legyen végre. Azt hiszem számomra ez volt a legnehezebb módszer, mert nehezen illesztettem össze a kész jeleneteimet, nehezemre esett az összekötő jeleneteket megírni, és olykor a dokumentumon belül is vándoroltattam már kész jeleneteket, mert sehogy sem illett oda, ahová gondoltam. A végére persze összeállt, de ez igényelte a legtöbb utómunkát.

Nekem a vázlatolós technika vált be a leginkább. Szeretem már ismerni a karaktereket, magát a történet nagy részét, a helyszíneket. Legalább annyit szeretek tudni, honnan hová haladunk, hogy tudjam, hol kell ráerősíteni, felpörgetni kissé a történetet. Természetesen megtörtént, hogy a vázlat ellenére sem állt össze a történet, és utólag kellett újraboncolnom az egészet, de még egy rossz vázlat is ad nekem egy támpontot, amin elindulhatok.

Természetesen egyik technika sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Az a jó ebben az egészben, hogy mindenki megtalálhatja, számára mi válik be a legjobban. Ismerek kiváló hógolyós technikával dolgozó írókat, és mozaikolós módszerrel éppen olyan jó történeteket lehet ám írni.

Én kipróbáltam mind a három technikát, és nekem a vázlatolás vált be a legjobban. Szeretem, ha van egy sorvezető előttem, amihez igazodhatok. Sokkal gyorsabban írok, ha már tudom, mi a következő jelenet. Kevésbé érzem a fehér lap szindrómát, amikor csak bámulom a villogó kurzort és egy sort sem vagyok képes leírni. Talán azért, mert tudom, mi következik, és akármilyen nehéz nekikezdenem, át kell esnem rajta, mert hamarosan jön a kedvenc részem, a kedvenc jelenetem, a kedvenc párbeszédem, és az sokkal inkább motivál írásra, ha tudom, mi lesz a történet vége, így törekszem rá, hogy mihamarabb elérjem a célt.

Nemrég megtalált egy új történet, és ahogy elkezdtem foglalkozni vele, valamiképpen kettévált, és újabb két szereplő lépett a képbe a saját történetükkel. Sose dolgoztam párhuzamosan két történeten. Most sem tervezem. Mégis izgalmas időszak következik, és hamarosan újabb ötleteken dolgozhatok.

Ilyenkor megnyugszom, hogy egy rövid ideig még megmaradhat számomra az írás, mint hobbi.

(Legalább addig, amíg ezt a két történetet ki nem dolgozom).