B. Ú. É. K. 2022.

Érezd magad jól!

 

Sára végigsétált a fabódék előtt. Összehúzta magán színes sálját, lehelete finom páraként gomolygott az ég felé. Sokan sétáltak, nézelődtek a bazárban, Sárát körülölelte a zsongás, megérezte a forralt bor fűszeres, és a kürtőskalács édeskés illatát.

Ahol néhány napja még karácsonyi ajándékokat, angyalkákat, faragott gyertyákat, kézműves szaloncukrot árultak, most tele volt minden kicsi és nagyobb trombitákkal, színes szerpentinekkel, konfettikkel, mindenféle álarcokkal és neonfényben csillanó parókákkal.

A hangos kavalkádban nevetés, hangja vegyült. Alig múlt el karácsony, máris mindenki ezerrel szervezte a szilveszteri, fergeteges óévbúcsúztató bulit. A kötelező jól érezni magad bulit – ahogy Sára magában nevezte.

Nekik ritkán sikerült igazán. Igazából soha. Sára gyűlölte a szilveszteri partikat. Semmivel sem sikerült jobban, mint bármelyik másik, év közben megtartandó, spontán összekoccanás. Azokon sosem volt elvárás, hogy hatalmasnak kell lennie, fergetegesnek, az év legjobb bulijának, és mégis, mindig egytől-egyig a legjobban sikerültek. Míg a szilveszter menetrendszerűen, katasztrofálisan sült el.

Legtöbbször a baleseti sebészeten, a rendőrségen vagy a detoxikálóban töltötték a hajnalt. Ritkábban az elvonult vendégsereg után takarították el a buli csúfos maradványait, és néhányszor az utcán bőgött valamelyikük a csapatból, szakadó esőben, néhány órával a szakítása után.

Egyetlen olyan szilveszter sem jutott Sára eszébe, amikor jól végződött a múlt év, és várakozással tekintett volna az új év elé. Mindig csak sodródott egyik évből a másikba. Tervek nélkül. Céltalanul. Legalább egyszer sem bukta el az újévi fogadalmakat, mint Kata, aki minden évben megfogadta, hogy végre lefogy; vagy mint Andor, aki minden évben megfogadta, hogy felmond, és megtalálja álmai munkahelyét; vagy mint Tamás, aki ezerszer megfogadta, hogy soha többé nem iszik annyit, hogy kiessenek jelenetek az agyából.

Vesztes társasság voltak, talán azért találtak egymásra. És talán azért voltak olyan jóban évek óta. És talán azért erőltették a többiek a szilveszteri bulit, hátha egyszer más lesz.

Soha semmi nem lett jobb…

Felnőtt életük egyre gyorsuló tempóban haladt az ismeretlenbe. Fogalmuk sem lehetett, merre felé haladnak, de Sára úgy érezte, egy katasztrofális végkifejlet felé.

Jobb lenne lefeküdni, és majd csak márciusban felébredni. Átaludni ezt az egészet.

Sára elhaladt a forralt bor árus mellett, töményen megcsapta a bor fahéj és szegfűszeg illata.

Jobb lenne…

– Saci!

Sára megtorpant, a hang irányába, a bódé felé fordította a fejét.

– Zsombor…

A szépreményű Zsombor… Akibe nyolcadikban minden lány szerelmes volt. Sára is, amíg – a szülei jóvoltából – teljesen tele nem lett a hócipője a fiúval.

Nem látta a nyolcadikos ballagás óta. Csaknem húsz éve. Mit keres itt a férfi? Forralt bort árul a vásárban, ebben a fagyban? Neki nem itt kéne lennie. Sokkal inkább valami fényűző helyen illene partiznia. Sokkal szebb jövőt jósoltak neki. A tanárai, az ismerősök, minden szülő Zsomborral példálózott.

„Miért nem vagy csak negyed annyira eszes, mint Zsombor? Miért nem vagy csak fele olyan illedelmes, mint Zsombor? … Miért nem vagy olyan zseni, mint Zsombor?”

Zsombor. Zsombor. Zsombor.

Sára nyolcadik év végére torkig lett Zsomborral.

Miért vagy ilyen szerencsétlen lúzer? Örök vesztes? Miért?

Miért?

Még mindig a fülében csengett az anyja hangja. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a múlt árnyait.

Vajon Zsombor miért van most itt?

A férfi fekete szövetkabátja megfeszült a vállán, fekete kötött sapkáját egészen a szeméig húzta. A hideg pirosra csípte az arcát, szélesen elmosolyodott, fehér, szabálytalan fogai kivillantak sötét szakállas arcából. Hihetetlen. Alig emlékeztetett arra a sima képű, tenyérbe mászó modorú, tizennégy éves szépfiúra.

– Kérsz egy forralt bort? – kérdezte.

Sára szája kiszáradt. Megrázta a fejét.

– Kihagyom.

A lehelete meglátszott a levegőben, és az orrát biztosan pirosra csípte a hideg.

– Biztos? Garantáltan felmelegít egy ilyen fagyos délutánon.

– Még dolgoznom kell. Csak kijöttem kiszellőztetni a fejem. – Sára remélte, hogy nem bicsaklott meg a hangja a hazugság miatt.

Zsombor rákacsintott.

– Fogadjunk, hogy egy pohár bor után jobban menne a meló is.

– Fogadjunk, hogy nem – vágott vissza harciasan Sára. Maga sem tudta, miért vált ennyire paprikássá. – Te iszol, miközben dolgozol?

– Nem – vallotta be Zsombor.

– Pedig biztosan felmelegítene, ha egész nap ebben a hidegben árulsz – tört ki Sárából elváltoztatott hangon, ahogy a férfit próbálta utánozni.

Zsombor felvonta a szemöldökét.

– Itt azért nincs annyira hideg, az üst közelében. Kipróbálod? Bejöhetsz.

Sára egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a meghívást, és felmelegszik egy kicsit, mielőtt tovább indul, de aztán a józan esze győzött.

– Tuti, hamarosan találsz valakit, aki szívesen melegedne veled odabenn – válaszolta.

– Biztos, hogy dolgoznod kell?

– Biztos, hogy nem értesz a szóból? És biztos, hogy te vagy az? A zseni Zsombor?

– Zseni Zsombor? – kérdezett vissza a férfi, miközben telemert egy papírpoharat gőzölgő vörösborral.

– Hasonlóan nézel ki – mustrálta végig Sára –, de kétlem, hogy valóban te lennél. Fogadjunk, hogy valamiféle testfoglaló földönkívüli vagy, aki elfoglalta szegény zsenink porhüvelyét, és most odabent garázdálkodik.

Zsombor jókedvűen, csillogó szemmel nevetett.

– Miért kételkedsz bennem? – A nő felé nyújtotta a poharat.

– Kösz. Nem.

– A vendégem vagy.

– Na, látod! Ezért nem lehetsz zseni Zsombor. Se nem értesz a szóból, se nem vagy udvarias! Vidd innen azt a poharat!

– Én elviszem – szólt Sára háta mögül egy jól ismert hang.

Tamás. Máris nyúlt a gőzölgő papírpohár után.

Sára felkapta a magas srácra a fejét.

– Nem azt mondtad, hogy nem iszol? – vonta rögtön felelősségre a haverját.

– Felejtésig – tette hozzá vigyorogva Tamás. – Különben is, január másodikától indul a kihívás. Fogadjunk, hogy idén megcsinálom.

Sára bőszen felé nyújtotta a kezét.

– Bármikor! De jobb, ha előre tudod, buktad a fogadást.

– Senkiben sem hisz? – tette fel a kérdést szigorúan a pult másik oldaláról Zsombor.

– Senkiben – jelentette be Tamás, és belekortyolt a borba. Jólesően felsóhajtott.

– Magadban sem? – firtatta Zsombor Sárára nézve.

– Magában hisz a legkevésbé – közölte Tamás. – Haver, te Istenkirály vagy! Ritkán iszom ilyen tökéletes forralt bort. Ráadásul ingyen. Kösz a meghívást!

Zsombor megvonta a vállát.

– Egészségedre!

– Gyere, Sára! Ha már így összefutottunk, fixáljuk le a szilveszteri bulit!

– Dolgozik – jegyezte meg halkan Zsombor.

Sára szíve a torkába ugrott. Próbálta elhúzni onnan Tamást, mielőtt Zsombor hazugságon kapja, de Tamás nem vette a lapot. Harsányan felröhögött.

– Te ezt bevetted? Sára sosem dolgozik két ünnep között. – Megpöckölte a nő sapkájának a pomponját, miközben rávigyorgott. – Te mázlista!

Sára érezte, hogy lángokba borult az arca. Előkotorta a pénztárcáját, és kirángatott belőle egy gyűrött ezrest.

– Mondtam, hogy a vendégem vagy – hárította el Zsombor.

– Nem fogadhatjuk el.

Zsombor finoman arrébb tolta Sára kesztyűs kezét.

– Inkább azt mondd meg, hol lesz az a szilveszteri buli.

– Sehol.

– Nálam – lépett újra közelebb Tamás, és máris lökte a címet. – Szívesen látlak. Hozhatsz vendéget is. Meg valami jófajta piát beugrónak – kacsintott Zsomborra.

Sára belekarolt, és elrángatta onnan Tamást.

– Mi a frászkarikát művelsz?

– Vendégeket hívok a bulimba. – Tamás felhajtotta a bor maradékát. – Te meg mióta nem iszol?

– Nem volt hozzá hangulatom.

– Nem volt hozzá hangulatod? Meghívott a csóka. Neked meg nem volt hozzá hangulatod? Kész szerencse, hogy erre jártam!

– Ja. Az. Kész szerencse! – morogta Sára.

– Nyilván azt sem vetted észre, hogy beszélgetni akart.

– És mindjárt kitalálod, hogy teszem neki – rántotta meg a száját Sára.

– Nem. – Tamás kidobta az üres papírpoharat a járda melletti kukába. – Nem tudom, tetszel-e neki, vagy ismer-e valahonnan. Csak szerintem magányosnak tűnt, és jólesett volna valakivel beszélnie.

– Mióta vagy pszichomókus?

– Tök egyértelmű. Nem kell hozzá diploma, hogy az ember megérezze az ilyesmit.

– Nem lehet magányos, amikor napi több száz emberrel találkozik. Neked meg nem ez volt a mai első forralt borod. Ha jól gondolom.

– Kemény napom volt. Beszéljünk inkább a szilveszteri buliról!

Sára nehezen sóhajtott.

– Nem megyek.

– Jaj, ne csináld már! Nem vagy te Hisztikirálynő!

– Akkor sem. Idén kihagyom.

– Most hívtam meg a forralt boros ficsúrt a kedvedért.

– Nem a kedvemért. Az ingyen pia miatt, amit magával hoz.

Tamás felemelte a kezét.

– Oké. Azért. Meg azt hittem bejön neked a fickó.

– Ezt ugyan miből gondoltad?

– Nem kellett a bora. Ráadásul olyan furán rezgett a pomponod a sapkádon.

Sára elkerekedett szemmel bámult Tamásra.

– Te most miről beszélsz?

– A sapkádról, meg a fura rezgésekről. Szerintem beindult rá.

Sára pislogva figyelte ezt az elképesztő szöveget. Bár már hozzá szokhatott volna tőle ilyesmikhez.

– A sapkám? – hüledezett.

– A pomponod – vágta rá Tamás vigyorogva.

Sára nevetve vállba bokszolta a fiút.

– Tényleg csak három pohárral ittál?

– Ja. Forralt bort.

***

Szilveszter éjjelén hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Sára élvezte, ahogy ropogott a talpa alatt, belegázolt a frissen hullott hóba, majd engedett a kísértésnek, és hanyatt vágódott, hogy hóangyalkát készítsen egy csodálatosan tiszta területen.

Sára úgy gondolta ez az egyik legjobb téli móka. Kár, hogy nem tudta megosztani senkivel az élményt. Az a három ember, akik számítottak neki, most Tamás bulijában őrjöngött. Különben is kiröhögték volna. Mint mindig. De legalább nem lett volna egyedül.

Csak buliba ne! – tiltakozott az egész lénye. – Csak kötelező boldogság buliba ne!

– Segíthetek? – hallotta meg a feje fölül a jól ismert hangot. Sára felült és onnan pislogott Zsomborra. – Elcsúsztál? – A nő felé nyújtotta a kezét. – Segítek.

– Az klassz lenne, ha segítenél. Hóanygyalkát csinálok. Az a terület a tied lehet – mutatott a jobb oldala felől elterülő hatalmas szűz hórétegre.

Zsombor elgondolkodva nézett a csillogó hóra. Amíg szemügyre vette, addig Sára visszafeküdt, kezeit-lábait mozgatva befejezte a saját hó angyalkáját.

Ropogott a hó, majd súrlódást hallott maga mellől.

– Sosem csináltam még ilyesmit – vallotta be Zsombor később, miközben próbálta leporolni a kabátjáról a havat. Kevés sikerrel.

– Komolyan? Soha? Te nem voltál gyerek?

– Voltam gyerek. Természetesen. Mint mindenki más. Csak ez valahogy kimaradt az életemből.

– Pedig akkora buli! – Sára a hóangyalkáikban gyönyörködött. – Nézd meg!

– Tiszta hó vagy – próbálta leporolni Sára kabátját Zsombor.

A nő zavartan arrébb lépett.

– Nem érdekes. – Kicsit megrázta a kabátját. – Azt hittem Tamás bulijában vagy.

– Nem vagyok.

Sára felkapta a fejét.

– Azt látom.

– Te sem vagy.

Sára megrántotta a vállát.

– Ó, hát én megmondtam neki, kerek perec, hogy idén kihagyom a nagyszabású, érezd magad jól buliját. – Felemelte két kezét és az ujjaival idézőjelet mutatott – Kihagyom az újévi fogadkozásaikat, inkább alszom helyette. Csak járok egyet előtte. Imádok hóesésben sétálni. Te is?

Zsombor a sálját babrálta.

– Én nem igazán. Sok minden van a fejemben, amit rendbe kéne tennem, mielőtt elkezdődik az új év.

– Hát… ha engem kérdezel, nem sok időd maradt a rendbe szedésre. Gondolod elég lesz ez a néhány óra mindenre?

Zsombor a kesztyűjét igazgatta. Látszólag teljesen belemerült a feladatba. Fel sem nézett, amikor megszólalt.

– Attól félek, hogy belefulladok az egészbe, és kilátástalanul vágok bele az év első napjába.

Sára Zsombor arcába bámult.

– Te tényleg félsz?

A férfi végre felpillantott.

– Nem igazán vagyok babonás, csak január elsején. Ez az egy maradt rám a családi hagyományokból. Az a mondás járja, amit az év első napján csinálsz, azt fogod egész évben. És ez rendszerint be is jön nálam minden évben.

– Mert hiszel benne.

Zsombor bólintott.

– Hiszek.

– Ezek szerint, ha problémákkal lépsz az új évbe, akkor egy évig tele leszel problémákkal?

– Jól látod.

Sára egy ideig lehajtott fejjel baktatott Zsombor mellett, hallgatta, ahogy a hó ropogott a talpuk alatt. Zsombor annyira elveszettnek látszott, mint talán még soha. Gyermekkorában sem. Bár a gyerekeknek ott vannak a szüleik, hogy segítsenek. Felnőttként minden annyira komplikált, és sokszor iszonyatosan nehéz.

– Tudok valahogy segíteni? – kérdezte végül Sára.

– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Zsombor.

– Arra, hogy szívesen segítek, ha tudok. – Sára végighúzta kesztyűs kezét egy ablakpárkányon, és az összegyűjtött havat gombóccá gyúrta. – Hóembert építeni, szánkózni, meg ilyenek.

– Köszönöm, de jelenleg ennyi nem elég.

– Többet nem tudok. Bár kötve hiszem, hogy egy zseninek éppen az én segítségemre lenne szüksége.

– Honnan vetted azt, hogy zseni vagyok?

– A szüleim mondták. Meg a tanárok. Meg mindenki. Abban az életkorban, amikor a zseniséggel éppen ki tudtak kergetni a világból, és mindent megtettem volna, hogy kevésbé legyek lúzer egy lángész mellett. Nekem pedig naphosszat kellett hallgatnom a tökéletességed felmagasztalását. Sikerült megutáljalak. Téged is, meg a zseniket is.

Sára eldobta a hógolyót, ami egy fatörzsön mállott szét. Zsombor megköszörülte a torkát:

– Sajnálom.

Sára játékosan meglökte a vállával Zsombort.

– Ne sajnáld! Hallod! Szerencsére, miután eltűntél valami menő suliba, a lepukkant környékünkről, a szüleim is lekattantak a rólad. Lettek más zsenik a városban. De mielőtt kérdeznéd, belőlem nem lett zseni. Lúzer maradtam. A lúzer haverjaimmal együtt.

Zsombor Sára arcát vizslatta. Sára el nem tudta képzelni, mit lát rajta. Zavartan pislogva elfordult. Zsombor megérintette a karját.

– Így sem szabad belemenni az új évbe – jelentette be komolyan.

– Hogyan? – kíváncsiskodott Sára.

– Ennyi negatív energiával, és kishitűséggel.

Sára torkát marta a keserűség. Mit tud róla Zsombor, hogy jogot formál arra, hogy elemezgesse? Ingerülten lerázta magáról a férfi kezét és hátrébb lépett.

– Mert te valami spirituális Hókuszpók lettél, hogy energiákról meg hitről szónokolsz itt nekem? Meg a varázslatos év első napjáról? Szerinted ekkora jelentősége van?

Zsombor bólintott.

– A családi hagyomány szerint: igen. Nagy jelentősége van.

– Szerintem meg éppen ugyanolyan, mint bármelyik másik nap. Csak éppen más a neve.

– Elseje. Az első. Az elsőknek mindig nagy jelentőségük van egy ember életében.

– Ja. Mert felhype-oljuk őket – morogta Sára, miközben megindult. – Beismerem, valóban tök buli életed első munkanapja, az első fizetése, és az első önálló otthona. Sorolhatnám napestig: első igazi szerelem, első csók. Ez mind-mind nagyon izgalmas.

– Mégis belátod, hogy igazam van – vigyorodott el Zalán.

– Ugye tudod, hogy csak idealizáljuk ezeket a dolgokat – húzta össze a szemöldökét Sára. – Aztán gyorsan elszáll a varázs. Több kell. Mindenből. Jobb munka. Több pénz. Több szoba. Újabb kocsi. Tökéletesebb szerető. Izgalmasabb kapcsolatok. Több inger.

Zalán megvonta a vállát.

– A civilizáció átka. A fogyasztói társadalom hatása. Ettől függetlenül nekem – ugyanúgy, mint mindenki másnak – nagyon fontosak az első tapasztalatok.

Sára belerúgott egy hókupacba.

– Nekem nem fontosak. Én ezt a hóangyalkát is úgy csináltam, olyan lelkesedéssel, mint első alkalommal. Ráadásul az első benyomás is lehet csalóka. A legtöbb első találkozásra nem is emlékszik az ember egy idő után.

– Csak a meghatározókra.

Sára megrázta a fejét.

– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz az ilyesminek. Ezért vagy ilyen frusztrált a január elseje miatt is.

– Nem hinném…

Sára a szavába vágott.

– Gondolj csak bele: első lépés, első szó, első mondat, első veszekedés, első pofon, első hányás, első betegség. Te mindenre emlékszel?

– Én nem. De anyám biztosan.

– Mert hányadik gyerek vagy? Várj! Fogadjunk, hogy az első.

Zsombor szégyenlősen elmosolyodott.

– Emlékeztél rá.

– Nem. De olyan elsőszülött fejed van.

Zsombor felnevetett.

– Milyen egy elsőszülött fej?

– Hát pont olyan, mint a tied – nevetett vele Sára, és végre újra felengedett mellette.

– Te sokadik vagy? – firtatta a férfi.

Hogy jött rá?

Biztos neki is sokadik gyerek képe van. Sára nehezen bólintott.

– Negyedeik. Anyámnak fogalma sincs, mikor kezdtem járni, mi volt az első szavam, mert keveri a többiekével, és már annyira jelentéktelen, megszokott dolognak számított a születésem, hogy rohadtul nem jelentett szenzációt, hogy mit mondtam. Mert nyilván semmi eget rengetőt nem mondtam. Ha Einsteini elméleteket bifláztam volna, tuti megjegyezte volna. Na, de már akkor is nyilvánvaló volt, hogy egy lúzer vagyok.

– Miért gondolod? Hiszen már a születésed is egy nyeremény. Belegondoltál?

– A születésembe? – hökkent meg Sára.

Majdnem hozzátette, hogy ott sem volt. Aztán rájött, hogy ez butaság. Mert ha nem is emlékszik rá, azért teljesen nyilvánvaló, hogy ott volt a születése pillanatában, ha most itt van ezen a szilveszter éjszakán.

– A fogantatásodba – folytatta Zsombor.

– Nem – vágta rá gyorsan Sára. – Inkább nem akarok belegondolni. Oké? Vizuális típus vagyok!

– Csak mert hatalmas csoda, hogy ott és akkor éppen te lettél. Belegondoltál, mekkora csoda?

– Eddig azt hittem tök véletlen – húzta el a száját Sára. – Nem voltam a tervben.

– Akkor kétszeres csoda a létezésed – lelkesedett Zsombor csillogó szemmel. – Gondolj csak bele, és megérted!

– Nem biztos, hogy szeretném ezt éppen itt és most megérteni. Viszont szerintem, neked szükséged lehet társaságra, mert kicsit elszálltál. Fogalmam sincs, mit szedtél, de amíg elmúlik a hatása felugorhatsz hozzám egy kávéra. Mondjuk macskakajám is van még, ha arra lenne gusztusod.

– Nem kedvelem a macskákat.

– Nyugi. Macskám az nincs.

– Akkor minek a macskakaja?

– A lakótársam hagyta itt, mikor elköltözött. Volt két macskája. De nem bírtak azok a dögök. Inkább kiköltöztek. Mondjuk nekem jobb így. Bár nagy és drága az albérlet egyedül.

– Miért nem költözöl el egy kisebbe?

– Én nem költözöm. Csak ha kidobnak. – Zsombor felvonta a szemöldökét. – Jól van. Szeretek itt lakni – vallotta be Sára nehezen.

Zsombor a sálját gyűrögette.

– Ami azt illeti… én… éppen lakást keresek. Azaz. Lakást. Is.

Sára felkapta a fejét.

– Meg még mit?

– Munkát. Társat. Barátokat. Egy vadi új életet.

Sára megtorpant.

– Hűha. – Elgondolkodva vizslatta Zsombort. – Te aztán nem aprózod el.

Zsombor a kabátja zsebébe mélyesztette a két kezét, egészen felhúzta a vállát.

– Szeretem nagyban nyomni. Egyszerre mindent borítani. Úgy izgalmasabb – nevetett fel, és Sárának most az egyszer nem tűnt őszintének a nevetése. Inkább tetszett keserűnek, mint vidámnak.

– És hol tartsz az újratervezésben?

Zsombor szája széle megrándult.

– Most?

– Ühüm.

– Most éppen a nullánál.

Sára elgondolkodott.

– A nulla az egy szép szám. Szép kerek.

– Az. Kerek semmi.

– Na, akkor, ha úgy gondolod, kezdetnek megnézheted a lakást, és a kiadó szobát. Aztán pedig egy kávé és egy tál macskakaja mellett segítek a gondolkodásban. Mármint, ha te gondolkodsz, én meg hallgatok, akkor benne vagyok. Akkor talán nem lesz olyan elcseszett az első napod, és így az egész éved sem. Mit szólsz?

Zsombor szeme felcsillant.

– A legjobb alternatíva az utóbbi hetekben.

– Akkor csapjunk a lecsóba, mert értékes perceket veszítesz. Ott lakom a sarkon – mutatott egy magas polgári házra Sára. – De figyelmeztetlek, ha elalszom, nem ér felébresztened! Cserébe megeheted az összes macskakaját, amit a szekrényben találsz. Megegyeztünk?

Zsombor bólintott.

– Megegyeztünk.

– Reggel pedig építünk egy hóembert a ház elé.

– Miért? – értetlenkedett Zsombor.

– Mert miért ne? Ja, hogy neked mindenre kell észszerű magyarázat január elsején? Akkor azért fogunk hóembert építeni, hogy az egész évünk egy új, és szép jövő felépítéséről szóljon. Elfogadható ez így számodra?

– Azt hiszem.

– Továbbá, a lakásban én voltam előbb, tehát az én szabályaim szerint játszunk. Megfelel?

– Lehet beleszólásom?

– A józan ész határain belül. Bár a józan ész fogalma egyénenként változik, tehát ezen majd még pontosítunk.

Mivel Zsombor nem válaszolt, elindultak a hóesésben Sára otthona felé. Talpuk alatt ropogott a hó, rekedt trombiták hangját vitte a szél, és egy új, szebb év ígérete csillant meg a frissen esett hótakaróban.

 

 

 

 

A karácsony szelleme

 

Zsóka a telefon hangjára riadt fel. Az éjjeliszekrényen tapogatózott, amíg kezébe akadt a mobilja, hunyorogva kinyomta a hívást és visszabújt a takaró alatt Zalán mellé. A férfi félálomban magához húzta. Zsóka lehunyta a szemét, hagyta, hogy körbeölelje Zalán bőrének illata és melege.

Hétvége van. Ráadásul alig aludtak az éjjel. Lustálkodást tervezett egész délelőttre.

A telefonja újra megszólalt.

Ki lehet az, aki nem ért egy kinyomott telefonból?

Persze rögtön tudta a választ, és már bánta, hogy este nem kapcsolta ki a mobilját. Zalán elengedte Zsókát, megfordult, a feje alá gyűrte a párnát.

– Nem adja fel – állapította meg csukott szemmel.

– Szia – szólt bele Zsóka kásás hangon a mobiljába.

– Aludtál? – támadta le a nagynénje kapásból. – Ilyenkor? Már fél tizenegy van.

– Hosszú éjszakám volt.

Zalán kinyitotta az egyik szemét, és pimaszul elvigyorodott.

Hogy tud ilyen ellenállhatatlanul jóképű lenni kora reggel?

Zsóka végigsimított kócos sörényén. Ő bezzeg rettentően nézhet ki ezzel a bozonttal a fején, meg a gyűrött arcával. Ráadásul tuti karikásak a szemei az alig alvástól.

– Szenteste gyere át! – parancsolta pattogósan a nagynénje.

– Igazán nem kötelességed engem szórakoztatnod azon a napon – hárított Zsóka.

– Dehogy nem kötelességem. Ráadásul senkinek sem szabadna egyedül töltenie a szentestét.

– Már miért ne szabadna?

– Mert ez Jézus születésének a napja, a szeretet születésének a napja, és nem lehet, hogy…

Zsóka lehajtott fejjel hallgatta Jézus születésének történetét, és a nagynénje elképzelését a szeretetről, a magányról és hasonló, számára fontos dolgokról, miközben azon gondolkodott, minek vette fel? Persze olyan kitartóan csörgette a nénikéje, hogy úgysem lett volna más választása.

Zalán megérintette a karját. Zsóka felpillantott.

– Baj van? – suttogta a férfi a kérdést.

Zsóka megrázta a fejét. Figyelte, ahogy Zalán felült az ágy szélére, derekára csúszott a takaró. A férfi felrántotta a farmerjét, majd magára kapta a pólóját. Ha a nénikéje nem beszélne ennyit, akkor Zsóka visszarángatná Zalánt az ágyba, mielőtt a férfi lelépne.

Nem lehet minden tökéletes – gondolta lemondóan.

– Várunk! Semmit sem kell hoznod. Egyedül saját magadat. Esetleg van valami komoly pasi a láthatáron?

– A láthatáron? – kérdezte Zsóka majdnem kuncogva.

Zalánra pillantott. A pasi éppen ott volt a láthatáron. Na, de komolynak nevezni talán erős túlzás lenne.

Zalán felvette az éjjeliszekrényről a karóráját, felcsatolta a csuklójára, majd a farmerja hátsó zsebébe csúsztatta a telefonját.

– Nincs – válaszolta Zsóka könnyedén.

– Na persze! Miért is lenne – dohogott a nagynénje.

– Miért is?

– Harminchét éves vagy, az Isten szerelmére! Ideje lenne…

– Oké! Ugorjunk!

– Ugorjunk? Már megint hárítasz? De jól van. Legyen úgy, ahogy neked kényelmes!

Tuti megsértődött – gondolta Zsóka bosszúsan.

– Még annyit – folytatta a nénikéje keményen –, nagyon kérlek, eszedbe nem jusson felvenni valamelyik csúnya karácsonyi pulcsidat a vacsorára.

– Aha.

Zalán megkerülte az ágyat, Zsóka felemelte a fejét, hogy megkapja a búcsúcsókját.

– Hétfőn? – kérdezte a férfi suttogva. Zsóka bólintott.

– Ki van nálad? – csapott le a nénikéje.

– Senki.

– Férfihangot hallottam.

– Ja. Csak a tévé.

Felállt, hogy kikísérje Zalánt. A nappaliban ott állt az asztalon a borosüveg két üres borospohárral, a szőnyegen néhány széthagyott ruhanemű.

– Meghívtam pár embert – figyelmeztette a nénikéje.

– Klassz – morogta Zsóka a telefonba.

– Öltözz fel!

– Aha. Nyilván nem megyek ruha nélkül.

Zalán felnevetett.

– Csinosan – jelezte a nagynénje.

Zalán lehajolt az ingéért, és magára kanyarintotta kifelé menet. Majd szürke kötött pulóverét is megtalálta a konyhában a széken.

– Fel fogok öltözni – jelentette be Zsóka és felkapott egy kávéscsészét, felmutatta Zalán felé. A férfi az órájára pillantott.

– Belefér – suttogta.

Zsóka a válla és a füle közé szorította a mobilját, miközben odatette a kávét.

– Van még más is? Mert dolgom van. Puszi!

A nagynénje végre letette.

– Karácsonyi parti? – nyitotta ki a hűtőt Zalán, kivette belőle a tejet, majd Zsóka mögé állt és átölelte, ő meg odasimult hozzá.

– Az. Szentestés családi vacsora a nénikémnél. Tucatnyi idegennel. Szívem szerint kihagynám az ünnepeket – vallotta be Zsóka. – De két napom marad kialudni az egészet – nevetgélt zavartan. Felpillantott Zalánra. – Te hol leszel karácsonykor?

– Szerintem otthon dolgozom.

– Ezek szerint, nekem lesz izgalmasabb programom.

Zalán elgondolkodott.

– Mi lenne, ha nem mennél a családi vacsorára?

– Alighanem világvége.

A nénikéje biztosan kitérne a hitéből, ha egyszer bojkottálná a meghívását. Zalán felnevetett.

– Talán egyszer meglennének nélküled. Koccannánk valahol és elvonulhatnánk három napra a világ elől. Tudok sokkal jobb programot az alvásnál – kacsintott Zsókára.

Zsóka minden porcikája belebizsergett. Talán… De aztán gyorsan elvetette az ötletet.

– A nénikém kinyírna.

Szörcsögve lefolyt a kávé. A forró aromás gőz megtöltötte a kis konyhát. Zsóka kibontakozott Zalán öleléséből, majd miután kitöltötte csészékbe a kávét, letelepedtek az asztalhoz.

– Határidős melód van? – kérdezte Zsóka.

– Ami azt illeti, nincs, de könnyebb visszazökkenni az ünnepek után.

Zalán négy kanál cukrot lapátolt a kis csésze kávéjába. Zsóka már nyolc hónapja ismerte, mégsem tudott hozzászokni.

– Kész csoda, hogy nem vagy cukorbeteg.

– Na, látod, ezért hasznos a kocogás. Egyszer kipróbálhatnád.

– Kizárt. Én csak akkor futok, ha kergetnek.

Zalán felnevetett.

– Velem sem? – kérdezte kedvesen.

Zsóka határozottan megrázta a fejét.

– Vannak dolgok, amiket szívesen csinálok veled. De – bármennyire is fáj – a futás nem tartozik ezek közé a dolgok közé.

– Oké. Beosztom, ami jut belőled – kacsintott rá Zalán, és felhörpintette kávéját.

Zsóka előrehajolt, és az asztalra könyökölt.

– A családod mit szól, hogy dolgozol karácsonykor is?

– Mit kéne, hogy szóljanak?

– Nem nehezményezik, hogy nem töltöd velük az ünnepeket?

Zalán a kávéscsészét forgatta az ujjai között. Megköszörülte a torkát, és az abroszt bámulva nehezen válaszolt

– Nem tudják. – Felpillantott. – Évekkel ezelőtt összevesztünk apámmal. Azóta nem láttam őket.

Zsóka előre nyúlt az asztalon át, és megérintette Zalán karját.

– Sosem mesélted.

Zalán megrántotta a vállát, és megrándult a szája széle.

– Mert… nem fontos – felelte rekedten.

Zsóka nem hitt neki.

– Nem lehet valamiképpen jóvátenni? – kérdezte.

– Nem hiszem.

Zsóka nehezen felsóhajtott, a szíve elnehezült.

– Én bármit megtennék, hogy újra velük lehessek. A szüleimmel. És az öcsémmel. Azért is alszom végig a karácsonyt. Hogy ne gondoljak rá, mit tehetnék, hogy velük lehessek.

Zalán megfogta a kezét és megszorította az ujjait.

– Sajnálom.

– Hidd el, nem lehet úgy összeveszni, hogy ne várnák a találkozást. Neked nem hiányoznak?

– Olykor. Azért dolgozom karácsonykor. Könnyebb elviselni a hiányt.

 

****

 

Zsóka a karácsonyi ajtódíszen ülő angyalkát bámulta, amikor végre kivágódott az ajtó.

– Végre! – ölelte magához a nénikéje, és csoki likőr aromájú, rúzsos csókot cuppantott Zsóka arcára.

Zsóka letörölte, pont úgy, mint gyerekkorában, miközben beljebb mentek az előtérbe. A karácsonyi mézes sütemény illatára Zsóka gyomra megfordult, és nyelnie kellett, hogy ne legyen rosszul. A fülbemászó karácsonyi dalok hallatán felállt a hátán a szőr.

– Bocs, hogy késtem – nyögte. – Nemrég keltem fel.

Minek is kelt fel? Ezért? Hogy végigkínlódjon egy rettenetesen émelyítő karácsonyi vacsorát? Hogy utána hajnalig hányjon? Lelkileg összetörte ez a néhány óra. Miért ismétli meg ezt minden évben? Mintha szándékosan kínozná magát.

– Sokat alszol. – A nénikéje a vállánál fogva az előszobalámpa alá vezette, mutató és hüvelykujja közé csippentette Zsóka állát, a fény felé tartotta az arcát. – Sápadt vagy. Ugye nincs semmi baj?

– Mi baj lenne? – kérdezte kényszeredett mosollyal az arcán Zsóka.

Karácson van. A szülei és az öccse tizenkét éve, ezen a napon vesztették életüket egy rohadt lakástűzben. Miközben ő a barátnőivel korcsolyázott és önfeledten viháncolt.

Mégis mi baj lenne?

– Orvos látott mostanában? – vizslatta a nénikéje szigorú pillantással.

Zsóka megrántotta a vállát, és amikor a nagynénje végre elengedte, levetette a kabátját. A nénikéje a szívéhez kapott.

– Istenem. Mondtam, hogy ne húzd fel a ronda karácsonyi pulcsidat. Vedd le! Most azonnal! Mit vettél fel alá?

– Melltartót – bújt ki a pulcsiból Zsóka.

– Az Isten szerelmére! Húzd vissza nyomban! – utasította a nagynénje.

Zsóka vállat vont és visszavette a pulcsiját. Igazán eldönthetné a nénikéje, mit akar. Különben nem is volt olyan ronda az a rénszarvasfej, meg a bolyhos, fehér hópihék felvarrva a piros, kötött pulóverre.

– Be akarlak mutatni valakinek – húzta beljebb Zsókát a nappali felé.

Ott toppan elé Zalán. Az ajtóban. Farmert, fekete garbót, és szürke zakót viselt. Szívet melengetően elmosolyodott, amikor összeakadt a pillantásuk. Zsókának kiszáradt a szája.

– Neki? – kérdezte fojtott hangon a nénikéjét.

Tényleg Zalánnak akar bemutatni?

– Tessék? – A nénikéje Zalánra nézett. – Ja. Nem. Nem neki. Ő az ügyvédem, csak beugrott néhány papírért. És mivel történetesen nincs más dolga, a munkán kívül, meghívtam vacsorára. Tarján Zalán – mutatta be. – Drága ügyvéd úr, ő pedig az unokahúgom. Papp Erzsébet. Belsőépítész, ha egyszer esetleg szüksége lesz egy jó belsőépítészre.

Zsóka tenyere Zalán tenyerébe simult. A férfi elmosolyodott.

– Szükségem lesz.

– Nagyszerű.

– Csinos ez a „ronda karácsonyi pulcsi” – kacsintott Zalán Zsókára. A lány szíve boldogan dobbant fel.

– Tetszik?

– Senkinek nem tetszik – vágta rá a nénikéje. – Az ügyvédúr csak udvariasságból mondja. Zalán, kedves, ha most nem bánja. Gyere! Gyere már, Zsóka. Kedves barátnőm éppen most költözött haza Amerikából. Be szeretnélek mutatni a fiának. Biztosan megtaláljátok a közös hangot.

A nagynénje a karjánál fogva rángatta Zsókát, miközben ő visszafelé fordította a fejét. Zalán nem engedte el a pillantását, egészen addig, amíg Zsóka meg nem botlott, és ha nincs a nagynénje, biztosan hasra is esik egy kis csoport vendég orra előtt.

Zavartan hátrasimította a haját, és érezte, hogy ég az arca.

A fenébe!

Hogy viselkedhet így? Mint egy gyerek, akit elrángatnak a kedvenc játéka mellől.

– Andris, kedves barátnőm fia – lelkendezett a nénikéje, és szinte ugrált örömében. Kezében folyamatosan tele volt a vizespohár csoki likőrrel. Dénes bácsi állandóan újratöltötte neki, amint kiürült.

A plafonig érő, terebélyes karácsonyfa piros-arany gömbökkel, szikrázva csillogott a sarokban. Zsóka torka összeszorult. Néhány mély lélegzet után hátat fordított a fának. Udvariasan bemutatkozott a vendégeknek, miközben végig érezte Zalán jelenlétét a közelében. Amikor hátrapillantott, meglátta, hogy a férfi az ajtófélfának dőlve figyeli. Érezte, hogy a feje búbjától a kisujja lába hegyéig elpirul.

Mi ütött belém?

Próbált Andrisra összpontosítani. Kellemes férfinak tűnt. A pénzügyi szektorban dolgozott, ráadásul a nénikéje hosszú ódákat zengett róla. Még az sem zavarta, hogy mindketten ott állnak mellette, néhány emberrel körülvéve.

Andris kihúzta magát. Felemelte a fejét, és magabiztos, fensőbbséges arckifejezéssel mosolygott le Zsókára. Zsókának ettől a mosolytól lúdbőrzött a háta.

– „Ronda karácsonyi pulcsi”? Létezik bárki, aki tényleg felvesz ilyesmit?

Zsóka széttárta a két karját, hogy teljes pompájában megmutathassa a pulóverét.

– Mint látod.

– Azt hittem ezt az ellenségüknek ajándékozzák az emberek. – Andris elgondolkodva megsimogatta az állát.

– Elárulod, hány embernek ajándékoztál ilyesmit? – kérdezte Zsóka és keresztbe fonta a karját maga előtt.

– Minden ismerősöm kapott már tőlem „ronda karácsonyi pulcsit”– ejtette undorodva a három utolsó szót Andris.

– Ezek szerint neked mindenki az ellenséged? – hökkent meg Zsóka.

– Andrisnak nincsenek ellenségei – vágott közbe a nénikéje. – Nagyszerű ember. Ráadásul mindenben rendkívül sikeres. A karrierje magasan ível felfelé…

– Drága Bözsi néni órákig dicsérne. – Zsóka összehúzta a szemét. A nénikéje gyűlölte, ha Bözsinek szólították. Most is, amint meghallotta a becenevet, megmerevedett. Felhajtotta az italát, és máris előretartotta. Dénes bácsi hűségesen újra töltötte neki a poharat. Andris megigazította a nyakkendőjét. – Pedig nem érdemlem meg a dicséretet, elvégre nem tehetek róla, hogy tökéletes vagyok.

Zalán valahonnan hátulról megköszörülte a torkát, mire Zsóka elmosolyodott. Majd felvonta a szemöldökét, mert nem tudta eldönteni, hogy Andris viccelődik, vagy komolyan gondolja.

– Csak Isten tökéletes – mosolyodott el Zsóka szélesen. – Istennek képzeled magad?

Úgy döntött, Andris viccnek szánta az előbbi megjegyzését. Azonban Andris lemerevedett.

– Kétségbe mered vonni a szavamat?

Zsóka felszegte az állát.

– Azt hittem, vicceltél.

– Ne haragudj az unokahúgomra, Andris – vágott közbe a nénikéje. – Zsóka kissé antiszociális.

– Tessék? – hőkölt hátra Zsóka. Tényleg ezt gondolja róla a nénikéje?

– Ne haragudj, drágám – paskolta meg a kezét a nagynénje –, de a szüleid halála óta öntörvényűvé váltál. Senki nem képes hatni rád. Andris talán…

A nénikéje körbe nézett a jelenlevőkön. Talán megerősítést várt. A körülöttük levő idegenek helyeslően bólogattak.

– Nem hinném – köpte Zsóka a szavakat. – Andris túl tökéletes hozzám.

– Arra gondoltam, hogy az ellentétek…

– Job lenne, ha nem gondolkodnál – morrant Zsóka.

A vendégek egy emberként hördültek fel. Zsóka leszarta. Legalább a nagynénjétől elvárt volna némi együttérzést. Karácsony van. A szülei halálának az évfordulója. Neki kéne a legjobban tudnia, miként hatott ez Zsókára minden évben.

– Nem illik így beszélni azzal az emberrel, aki felnevelt – feddte meg pökhendien Andris.

Zsóka gyomra görcsbe ugrott, és ökölbe szorult az ökle.

– Hogy mersz beleszólni te ebbe? Mit tudsz te rólam? – pillantott rá élesen Zsóka. Majd harciasan megfordult és a nagynénjére nézett.

– Köszönöm a meghívást. Egy öröm volt a mai este.

– Nem stílusos sértődötten elvonulni – jegyezte meg Andris.

Zsóka rákapta a tekintetét.

– Valóban?

Andris bólintott.

– Úgy gondolom, az ilyesmi nem vall intelligens viselkedésre.

– Tudod mit? Szarom le, mit gondolsz!

– Zsóka! Mi ütött ma beléd? – hüledezett a nénikéje. Harsánnyá vált az italtól.

– A karácsony szelleme – tört ki Zsókából elfúló hangon.

Most tényleg Zalán előtt fogok kiborulni?

Magasról tett rá, hogy a nagynénje így látja. Hiszen látta már különbül is. Azt meg, hogy idegenek mit gondolnak, kit érdekel? Úgysem találkoznak többé ebben az életben.

– Drágám, nem ismerek rád. Azt hittem már túl vagy a karácsonyi depresszión.

Miért hitte? Miért gondolta? Azt, hogy minden évben némán ette végig a karácsonyi menüt, még nem jelenti azt, hogy elfelejtette a szüleit. Hogy elfelejtette az öccsét. A halálukat, és azt az űrt, amit hagytak a lelkében.

– Sajnálom, nénikém – csuklott el a hangja.

Tényleg sajnálta. Hiszen ő sem felejtette el. Azóta voltak alkoholproblémái, és azért ivott minden karácsonykor a felejtésig.

Zsóka szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Gyorsan kitörölte. Megfordult. Elrohant Zalán mellett. A könnyein át alig látta a férfit. Beleugrott a csizmájába, fel sem húzta rajta a zipzárt, lekapta a fogasról a kabátját, és becsapta maga után az ajtót.

A jeges szél fagyosan csókolta végig az arcát, és dermesztette meg a könnyeit. Nyakába kanyarintotta a sálját, a kabátját már menet közben vette magára. Hol fog találni ilyenkor egy szabad taxit?

A sötétben, az ablakokon át villogtak a karácsonyi fények. Az ereszeket fehér vagy színes égősorok díszítették. Zsóka szeme előtt elmosódott a ragyogás. A kabátja ujjába törölte az orrát.

A háta mögött csapódott az ajtó. Zsóka meggyorsította a lépteit. A hó megcsikordult a csizmája talpa alatt. Meg-megcsúszott, ahogy rohant tovább. Hallotta az egyre gyorsuló lépteket a járdán a háta mögül, ahogy közeledtek.

– Zsóka, ne rohanj úgy! – ért el hozzá Zalán hangja. – Várj már meg! Hová rohansz?

– Csak… el… – rohant tovább Zsóka.

– Gyalog? A város másik végébe? – Zalán beérte, elkapta a könyökét, megállította és gyengéden maga felé fordította. – Mínusz tíz van, az ég szerelmére! – Letörölte a jéghideg könnyeket Zsóka arcáról. – Engedd meg, hogy hazavigyelek.

– Szükségem van…

– Mire van szükséged? – kérdezte Zalán lágyan.

– Levegőre.

– Annyi levegőt kapsz, amennyit szeretnél. Csak gyere velem. – Szelídem megfogta Zsóka jeges ujjait, és visszafelé vezette. Jólesően meleg volt a tenyere, felmelegítette Zsóka bőrét.

– Nem akarok találkozni velük – lehelte. – Most biztosan nem.

– Nyugi, nem fogsz. Senki nem jött utánad.

– Rajtad kívül – suttogta Zsóka elfúló hangon.

Zalán bólintott.

– Rajtam kívül.

– Miért nem maradtál? Kihagytad a különleges karácsonyi vacsorát.

– Kétlem, hogy megbánnám.

– A nénikém biztosan hiányol majd. Miért jöttél?

– Azért, hogy hazavigyelek.

Zsóka nem ellenkezett. Engedelmesen beült a kocsiba, és csak akkor szólalt meg, amikor végre elindultak.

– Velem maradsz?

Zalán kikanyarodott az utcából, majd megszorította Zsóka ölében összekulcsolt ujjait.

– Ha azt akarod.

Zsóka bólintott.

– Mi lesz a munkáddal? – kérdezte bátortalanul.

– A munkám ráér.

Zsóka nyelt egyet, a keze folyamatosan remegett Zalán tenyere alatt.

– Mert utálnék most egyedül – vallotta be nehezen.

 

****

 

– Butaság volt beleegyeznem, hogy ide jöjjünk – morogta Zalán másnap délelőtt a kocsiban a falusi kis ház előtt.

Zsóka megfogta a kezét.

– Mondd, mitől félsz? Te. Aki semmitől sem félsz?

– Attól, hogy hiába csengetek. Attól, hogy hiába jöttünk.

A házban az egyik ablak mögött megmozdult a függöny. Zsóka megszorította Zalán ujjait.

– Valaki figyel minket odabentről.

Zalán hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét.

– Jobb lett volna, ha erre nem hívod fel a figyelmemet.

– Az édesanyád?

– Lehet – válaszolt Zalán nehezen.

– Vagy az édesapád?

Zalán mélyet sóhajtott.

– Még az is lehet – felelte rekedten, és végre kinyitotta a szemét. Egy pillanatra megszorította Zsóka kezét, mielőtt elengedte, és egy lendületes mozdulattal kiszállt a kocsiból.

Zsóka kipattant utána, belebújt a kabátjába, és a fejére borította a kapucnit. Határozottan megszorította Zalán kezét.

– Most vagy soha – jelentette be, miközben elindult vele a kopott vaskapu felé. A hó megroppant a talpuk alatt.

A kapu mögül kutyaugatás hallatszott. Zsóka hosszan megnyomta a csengőt. A kutya már a kapu előtt rohangált fel-alá. Zsóka jobbnak látta, ha nem próbálja meg, nyitva van-e a kapu. A kutya miatt úgysem tudnának beljebb menni.

Zalán toporgott egy ideig a kapu előtt, majd állig húzta bélelt kabátja zipzárját, a kezét a zsebébe mélyesztette és körbenézett a kihalt utcán. Megroggyant a válla.

– Akkor…– Elfulladt a hangja. Megköszörülte a torkát. – Ennyi volt.

Megfordult és indult volna a kocsi felé, de Zsóka megragadta a kabátja ujját, és visszatartotta.

– Te sosem adsz fel semmit. Akkor most miért?

Zalán megrántotta a vállát, behúzta a nyakát. Zsóka nem engedte el. Egyik kézzel szorosan kapaszkodott Zalán kabátjába, másikkal újra csengetett. Hosszabban, mint az előbb. A kapu előtt a kutya egészen bevadult.

Zsóka újra megnyomta a csengőt. Itthon vannak. Látta a függönyt megmozdulni. Elhatározta, hogy addig nyomja a csengőt, amíg odabent meg nem unják. Nem a semmiért autóztak kétszáz kilométert. Miatta. Hiszen ő vette rá Zalánt, hogy próbálja meg. Hiszen nem lehet úgy összeveszni, hogy ne lenne egy szikrányi remény a békülésre.

Egyiküknek meg kell tennie az első lépést. Zalánnak vagy az apjának. Igen. Zsóka elismerte, hogy az első lépés a legnehezebb. És Zalán hajlott rá, hogy ő adja fel hamarabb a sértett büszkeségét, és ő tegye meg azt a bizonyos első lépést a békülés felé.

Zsóka beszélte rá. Felelősnek érezte magát érte. Azért, amiért ide jöttek.

A csengőszó elhalkult, ahogy levette az ujját róla. A szíve elnehezült, ahogy elnézte Zalánt. Utálta, hogy a férfinek csalódnia kell.

Miatta.

– Menjünk – kérte Zalán rekedten.

Zsóka elengedte Zalán kabátját. Értelmetlen tovább állniuk a bezárt kapu előtt. Lehajtotta a fejét, és kipislogott néhány könnycseppet a szeméből.

Karácsony van. Hol van a karácsony szelleme? Ha létezik egyáltalán…

Zsóka torka összeszorult, és a gyomra tótágast állt.

Sosem létezett.

Dühödten újra rányomott a csengőre.

Bentről nyikorogva kinyílt egy ajtó. Zsóka meglepetten felkapta a fejét a hangra. Egy reszketeg női hang hátraparancsolta a kutyát, aki vonakodva, nehezen, folyamatosan ugatva engedelmeskedett a parancsnak.

Zalán is lemerevedett Zsóka mellett.

A kapu mögött nyikorgott a hó egy csizma talpa alatt, majd kulcs zörrent a zárban, és kinyílt a nagykapu. Ősz hajú, alacsony néni állt ott, nyitott kabátban, maga előtt összefont karral. Felemelt fejjel hunyorogva vizslatta Zalán arcát. Lassan ébredt a tekintetében a felismerés, kissé eltátotta a száját, és mintha elakadt volna egy pillanatra a lélegzete. Könnycsepp csillant a szemében, ahogy a szája elé kapta két kezét.

– Édes Istenem – suttogta meghatottan. Zalán kettőt lépett felé, és karjába ölelte az édesanyját. – Mennyit imádkoztam ezért a percért – zokogta elcsukló hangon a néni. – Zalán kezét szorongatva indult befelé vele. – Apád ezerszer megbánt már minden szót, amit hirtelen haragjában kimondott. De amilyen makacs vénember, sosem ismerte volna be neked, hogy mekkorát tévedett. – A fia arcát fürkészte. – Te meg büszke vagy. Istenem. Azt hittem, sosem látlak többé.

– Miért nem kerestél? – kérdezte Zalán csendesen. Nem volt vád a hangjában. Zsóka sokkal inkább szomorúnak érezte.

– Azt hittem, engem sem akarsz látni. Úgy elrohantál.

Zalán lehajtotta a fejét.

– Szerettelek volna látni.

Zsóka nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkában alakuló gombócot. Némán követte őket az udvaron át a kis házikóba. A járdán elhányták a havat, és salakkal szórták fel. A lány csizmájának a talpa meg-megcsúszott. Zalán utána kapott, amikor majdnem sikerült elesnie, és el sem engedte, amíg be nem értek a meleg, fahéj illatú konyhácskába.

Az asztalon, hófehér abroszon adventi koszorú állt. Mellette porcukorral szórt sütemény. Az ajtóban pedig egy hórihorgas, hajlott hátú, kopaszodó férfi. Rebbenő tekintettel figyelte őket, ahogy beléptek. Csupán egy pillanatig tétovázott, mielőtt átszelte a kis konyhát, ölelésébe vonta Zalánt, és meglapogatta a hátát.

– Isten hozott itthon, fiam – köszöntötte elfulladó hangon.

Mégis létezik… – gondolta Zsóka könnyes szemmel. – A karácsony szelleme mégiscsak létezik.