B. Ú. É. K. 2022.

Érezd magad jól!

 

Sára végigsétált a fabódék előtt. Összehúzta magán színes sálját, lehelete finom páraként gomolygott az ég felé. Sokan sétáltak, nézelődtek a bazárban, Sárát körülölelte a zsongás, megérezte a forralt bor fűszeres, és a kürtőskalács édeskés illatát.

Ahol néhány napja még karácsonyi ajándékokat, angyalkákat, faragott gyertyákat, kézműves szaloncukrot árultak, most tele volt minden kicsi és nagyobb trombitákkal, színes szerpentinekkel, konfettikkel, mindenféle álarcokkal és neonfényben csillanó parókákkal.

A hangos kavalkádban nevetés, hangja vegyült. Alig múlt el karácsony, máris mindenki ezerrel szervezte a szilveszteri, fergeteges óévbúcsúztató bulit. A kötelező jól érezni magad bulit – ahogy Sára magában nevezte.

Nekik ritkán sikerült igazán. Igazából soha. Sára gyűlölte a szilveszteri partikat. Semmivel sem sikerült jobban, mint bármelyik másik, év közben megtartandó, spontán összekoccanás. Azokon sosem volt elvárás, hogy hatalmasnak kell lennie, fergetegesnek, az év legjobb bulijának, és mégis, mindig egytől-egyig a legjobban sikerültek. Míg a szilveszter menetrendszerűen, katasztrofálisan sült el.

Legtöbbször a baleseti sebészeten, a rendőrségen vagy a detoxikálóban töltötték a hajnalt. Ritkábban az elvonult vendégsereg után takarították el a buli csúfos maradványait, és néhányszor az utcán bőgött valamelyikük a csapatból, szakadó esőben, néhány órával a szakítása után.

Egyetlen olyan szilveszter sem jutott Sára eszébe, amikor jól végződött a múlt év, és várakozással tekintett volna az új év elé. Mindig csak sodródott egyik évből a másikba. Tervek nélkül. Céltalanul. Legalább egyszer sem bukta el az újévi fogadalmakat, mint Kata, aki minden évben megfogadta, hogy végre lefogy; vagy mint Andor, aki minden évben megfogadta, hogy felmond, és megtalálja álmai munkahelyét; vagy mint Tamás, aki ezerszer megfogadta, hogy soha többé nem iszik annyit, hogy kiessenek jelenetek az agyából.

Vesztes társasság voltak, talán azért találtak egymásra. És talán azért voltak olyan jóban évek óta. És talán azért erőltették a többiek a szilveszteri bulit, hátha egyszer más lesz.

Soha semmi nem lett jobb…

Felnőtt életük egyre gyorsuló tempóban haladt az ismeretlenbe. Fogalmuk sem lehetett, merre felé haladnak, de Sára úgy érezte, egy katasztrofális végkifejlet felé.

Jobb lenne lefeküdni, és majd csak márciusban felébredni. Átaludni ezt az egészet.

Sára elhaladt a forralt bor árus mellett, töményen megcsapta a bor fahéj és szegfűszeg illata.

Jobb lenne…

– Saci!

Sára megtorpant, a hang irányába, a bódé felé fordította a fejét.

– Zsombor…

A szépreményű Zsombor… Akibe nyolcadikban minden lány szerelmes volt. Sára is, amíg – a szülei jóvoltából – teljesen tele nem lett a hócipője a fiúval.

Nem látta a nyolcadikos ballagás óta. Csaknem húsz éve. Mit keres itt a férfi? Forralt bort árul a vásárban, ebben a fagyban? Neki nem itt kéne lennie. Sokkal inkább valami fényűző helyen illene partiznia. Sokkal szebb jövőt jósoltak neki. A tanárai, az ismerősök, minden szülő Zsomborral példálózott.

„Miért nem vagy csak negyed annyira eszes, mint Zsombor? Miért nem vagy csak fele olyan illedelmes, mint Zsombor? … Miért nem vagy olyan zseni, mint Zsombor?”

Zsombor. Zsombor. Zsombor.

Sára nyolcadik év végére torkig lett Zsomborral.

Miért vagy ilyen szerencsétlen lúzer? Örök vesztes? Miért?

Miért?

Még mindig a fülében csengett az anyja hangja. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a múlt árnyait.

Vajon Zsombor miért van most itt?

A férfi fekete szövetkabátja megfeszült a vállán, fekete kötött sapkáját egészen a szeméig húzta. A hideg pirosra csípte az arcát, szélesen elmosolyodott, fehér, szabálytalan fogai kivillantak sötét szakállas arcából. Hihetetlen. Alig emlékeztetett arra a sima képű, tenyérbe mászó modorú, tizennégy éves szépfiúra.

– Kérsz egy forralt bort? – kérdezte.

Sára szája kiszáradt. Megrázta a fejét.

– Kihagyom.

A lehelete meglátszott a levegőben, és az orrát biztosan pirosra csípte a hideg.

– Biztos? Garantáltan felmelegít egy ilyen fagyos délutánon.

– Még dolgoznom kell. Csak kijöttem kiszellőztetni a fejem. – Sára remélte, hogy nem bicsaklott meg a hangja a hazugság miatt.

Zsombor rákacsintott.

– Fogadjunk, hogy egy pohár bor után jobban menne a meló is.

– Fogadjunk, hogy nem – vágott vissza harciasan Sára. Maga sem tudta, miért vált ennyire paprikássá. – Te iszol, miközben dolgozol?

– Nem – vallotta be Zsombor.

– Pedig biztosan felmelegítene, ha egész nap ebben a hidegben árulsz – tört ki Sárából elváltoztatott hangon, ahogy a férfit próbálta utánozni.

Zsombor felvonta a szemöldökét.

– Itt azért nincs annyira hideg, az üst közelében. Kipróbálod? Bejöhetsz.

Sára egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a meghívást, és felmelegszik egy kicsit, mielőtt tovább indul, de aztán a józan esze győzött.

– Tuti, hamarosan találsz valakit, aki szívesen melegedne veled odabenn – válaszolta.

– Biztos, hogy dolgoznod kell?

– Biztos, hogy nem értesz a szóból? És biztos, hogy te vagy az? A zseni Zsombor?

– Zseni Zsombor? – kérdezett vissza a férfi, miközben telemert egy papírpoharat gőzölgő vörösborral.

– Hasonlóan nézel ki – mustrálta végig Sára –, de kétlem, hogy valóban te lennél. Fogadjunk, hogy valamiféle testfoglaló földönkívüli vagy, aki elfoglalta szegény zsenink porhüvelyét, és most odabent garázdálkodik.

Zsombor jókedvűen, csillogó szemmel nevetett.

– Miért kételkedsz bennem? – A nő felé nyújtotta a poharat.

– Kösz. Nem.

– A vendégem vagy.

– Na, látod! Ezért nem lehetsz zseni Zsombor. Se nem értesz a szóból, se nem vagy udvarias! Vidd innen azt a poharat!

– Én elviszem – szólt Sára háta mögül egy jól ismert hang.

Tamás. Máris nyúlt a gőzölgő papírpohár után.

Sára felkapta a magas srácra a fejét.

– Nem azt mondtad, hogy nem iszol? – vonta rögtön felelősségre a haverját.

– Felejtésig – tette hozzá vigyorogva Tamás. – Különben is, január másodikától indul a kihívás. Fogadjunk, hogy idén megcsinálom.

Sára bőszen felé nyújtotta a kezét.

– Bármikor! De jobb, ha előre tudod, buktad a fogadást.

– Senkiben sem hisz? – tette fel a kérdést szigorúan a pult másik oldaláról Zsombor.

– Senkiben – jelentette be Tamás, és belekortyolt a borba. Jólesően felsóhajtott.

– Magadban sem? – firtatta Zsombor Sárára nézve.

– Magában hisz a legkevésbé – közölte Tamás. – Haver, te Istenkirály vagy! Ritkán iszom ilyen tökéletes forralt bort. Ráadásul ingyen. Kösz a meghívást!

Zsombor megvonta a vállát.

– Egészségedre!

– Gyere, Sára! Ha már így összefutottunk, fixáljuk le a szilveszteri bulit!

– Dolgozik – jegyezte meg halkan Zsombor.

Sára szíve a torkába ugrott. Próbálta elhúzni onnan Tamást, mielőtt Zsombor hazugságon kapja, de Tamás nem vette a lapot. Harsányan felröhögött.

– Te ezt bevetted? Sára sosem dolgozik két ünnep között. – Megpöckölte a nő sapkájának a pomponját, miközben rávigyorgott. – Te mázlista!

Sára érezte, hogy lángokba borult az arca. Előkotorta a pénztárcáját, és kirángatott belőle egy gyűrött ezrest.

– Mondtam, hogy a vendégem vagy – hárította el Zsombor.

– Nem fogadhatjuk el.

Zsombor finoman arrébb tolta Sára kesztyűs kezét.

– Inkább azt mondd meg, hol lesz az a szilveszteri buli.

– Sehol.

– Nálam – lépett újra közelebb Tamás, és máris lökte a címet. – Szívesen látlak. Hozhatsz vendéget is. Meg valami jófajta piát beugrónak – kacsintott Zsomborra.

Sára belekarolt, és elrángatta onnan Tamást.

– Mi a frászkarikát művelsz?

– Vendégeket hívok a bulimba. – Tamás felhajtotta a bor maradékát. – Te meg mióta nem iszol?

– Nem volt hozzá hangulatom.

– Nem volt hozzá hangulatod? Meghívott a csóka. Neked meg nem volt hozzá hangulatod? Kész szerencse, hogy erre jártam!

– Ja. Az. Kész szerencse! – morogta Sára.

– Nyilván azt sem vetted észre, hogy beszélgetni akart.

– És mindjárt kitalálod, hogy teszem neki – rántotta meg a száját Sára.

– Nem. – Tamás kidobta az üres papírpoharat a járda melletti kukába. – Nem tudom, tetszel-e neki, vagy ismer-e valahonnan. Csak szerintem magányosnak tűnt, és jólesett volna valakivel beszélnie.

– Mióta vagy pszichomókus?

– Tök egyértelmű. Nem kell hozzá diploma, hogy az ember megérezze az ilyesmit.

– Nem lehet magányos, amikor napi több száz emberrel találkozik. Neked meg nem ez volt a mai első forralt borod. Ha jól gondolom.

– Kemény napom volt. Beszéljünk inkább a szilveszteri buliról!

Sára nehezen sóhajtott.

– Nem megyek.

– Jaj, ne csináld már! Nem vagy te Hisztikirálynő!

– Akkor sem. Idén kihagyom.

– Most hívtam meg a forralt boros ficsúrt a kedvedért.

– Nem a kedvemért. Az ingyen pia miatt, amit magával hoz.

Tamás felemelte a kezét.

– Oké. Azért. Meg azt hittem bejön neked a fickó.

– Ezt ugyan miből gondoltad?

– Nem kellett a bora. Ráadásul olyan furán rezgett a pomponod a sapkádon.

Sára elkerekedett szemmel bámult Tamásra.

– Te most miről beszélsz?

– A sapkádról, meg a fura rezgésekről. Szerintem beindult rá.

Sára pislogva figyelte ezt az elképesztő szöveget. Bár már hozzá szokhatott volna tőle ilyesmikhez.

– A sapkám? – hüledezett.

– A pomponod – vágta rá Tamás vigyorogva.

Sára nevetve vállba bokszolta a fiút.

– Tényleg csak három pohárral ittál?

– Ja. Forralt bort.

***

Szilveszter éjjelén hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Sára élvezte, ahogy ropogott a talpa alatt, belegázolt a frissen hullott hóba, majd engedett a kísértésnek, és hanyatt vágódott, hogy hóangyalkát készítsen egy csodálatosan tiszta területen.

Sára úgy gondolta ez az egyik legjobb téli móka. Kár, hogy nem tudta megosztani senkivel az élményt. Az a három ember, akik számítottak neki, most Tamás bulijában őrjöngött. Különben is kiröhögték volna. Mint mindig. De legalább nem lett volna egyedül.

Csak buliba ne! – tiltakozott az egész lénye. – Csak kötelező boldogság buliba ne!

– Segíthetek? – hallotta meg a feje fölül a jól ismert hangot. Sára felült és onnan pislogott Zsomborra. – Elcsúsztál? – A nő felé nyújtotta a kezét. – Segítek.

– Az klassz lenne, ha segítenél. Hóanygyalkát csinálok. Az a terület a tied lehet – mutatott a jobb oldala felől elterülő hatalmas szűz hórétegre.

Zsombor elgondolkodva nézett a csillogó hóra. Amíg szemügyre vette, addig Sára visszafeküdt, kezeit-lábait mozgatva befejezte a saját hó angyalkáját.

Ropogott a hó, majd súrlódást hallott maga mellől.

– Sosem csináltam még ilyesmit – vallotta be Zsombor később, miközben próbálta leporolni a kabátjáról a havat. Kevés sikerrel.

– Komolyan? Soha? Te nem voltál gyerek?

– Voltam gyerek. Természetesen. Mint mindenki más. Csak ez valahogy kimaradt az életemből.

– Pedig akkora buli! – Sára a hóangyalkáikban gyönyörködött. – Nézd meg!

– Tiszta hó vagy – próbálta leporolni Sára kabátját Zsombor.

A nő zavartan arrébb lépett.

– Nem érdekes. – Kicsit megrázta a kabátját. – Azt hittem Tamás bulijában vagy.

– Nem vagyok.

Sára felkapta a fejét.

– Azt látom.

– Te sem vagy.

Sára megrántotta a vállát.

– Ó, hát én megmondtam neki, kerek perec, hogy idén kihagyom a nagyszabású, érezd magad jól buliját. – Felemelte két kezét és az ujjaival idézőjelet mutatott – Kihagyom az újévi fogadkozásaikat, inkább alszom helyette. Csak járok egyet előtte. Imádok hóesésben sétálni. Te is?

Zsombor a sálját babrálta.

– Én nem igazán. Sok minden van a fejemben, amit rendbe kéne tennem, mielőtt elkezdődik az új év.

– Hát… ha engem kérdezel, nem sok időd maradt a rendbe szedésre. Gondolod elég lesz ez a néhány óra mindenre?

Zsombor a kesztyűjét igazgatta. Látszólag teljesen belemerült a feladatba. Fel sem nézett, amikor megszólalt.

– Attól félek, hogy belefulladok az egészbe, és kilátástalanul vágok bele az év első napjába.

Sára Zsombor arcába bámult.

– Te tényleg félsz?

A férfi végre felpillantott.

– Nem igazán vagyok babonás, csak január elsején. Ez az egy maradt rám a családi hagyományokból. Az a mondás járja, amit az év első napján csinálsz, azt fogod egész évben. És ez rendszerint be is jön nálam minden évben.

– Mert hiszel benne.

Zsombor bólintott.

– Hiszek.

– Ezek szerint, ha problémákkal lépsz az új évbe, akkor egy évig tele leszel problémákkal?

– Jól látod.

Sára egy ideig lehajtott fejjel baktatott Zsombor mellett, hallgatta, ahogy a hó ropogott a talpuk alatt. Zsombor annyira elveszettnek látszott, mint talán még soha. Gyermekkorában sem. Bár a gyerekeknek ott vannak a szüleik, hogy segítsenek. Felnőttként minden annyira komplikált, és sokszor iszonyatosan nehéz.

– Tudok valahogy segíteni? – kérdezte végül Sára.

– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Zsombor.

– Arra, hogy szívesen segítek, ha tudok. – Sára végighúzta kesztyűs kezét egy ablakpárkányon, és az összegyűjtött havat gombóccá gyúrta. – Hóembert építeni, szánkózni, meg ilyenek.

– Köszönöm, de jelenleg ennyi nem elég.

– Többet nem tudok. Bár kötve hiszem, hogy egy zseninek éppen az én segítségemre lenne szüksége.

– Honnan vetted azt, hogy zseni vagyok?

– A szüleim mondták. Meg a tanárok. Meg mindenki. Abban az életkorban, amikor a zseniséggel éppen ki tudtak kergetni a világból, és mindent megtettem volna, hogy kevésbé legyek lúzer egy lángész mellett. Nekem pedig naphosszat kellett hallgatnom a tökéletességed felmagasztalását. Sikerült megutáljalak. Téged is, meg a zseniket is.

Sára eldobta a hógolyót, ami egy fatörzsön mállott szét. Zsombor megköszörülte a torkát:

– Sajnálom.

Sára játékosan meglökte a vállával Zsombort.

– Ne sajnáld! Hallod! Szerencsére, miután eltűntél valami menő suliba, a lepukkant környékünkről, a szüleim is lekattantak a rólad. Lettek más zsenik a városban. De mielőtt kérdeznéd, belőlem nem lett zseni. Lúzer maradtam. A lúzer haverjaimmal együtt.

Zsombor Sára arcát vizslatta. Sára el nem tudta képzelni, mit lát rajta. Zavartan pislogva elfordult. Zsombor megérintette a karját.

– Így sem szabad belemenni az új évbe – jelentette be komolyan.

– Hogyan? – kíváncsiskodott Sára.

– Ennyi negatív energiával, és kishitűséggel.

Sára torkát marta a keserűség. Mit tud róla Zsombor, hogy jogot formál arra, hogy elemezgesse? Ingerülten lerázta magáról a férfi kezét és hátrébb lépett.

– Mert te valami spirituális Hókuszpók lettél, hogy energiákról meg hitről szónokolsz itt nekem? Meg a varázslatos év első napjáról? Szerinted ekkora jelentősége van?

Zsombor bólintott.

– A családi hagyomány szerint: igen. Nagy jelentősége van.

– Szerintem meg éppen ugyanolyan, mint bármelyik másik nap. Csak éppen más a neve.

– Elseje. Az első. Az elsőknek mindig nagy jelentőségük van egy ember életében.

– Ja. Mert felhype-oljuk őket – morogta Sára, miközben megindult. – Beismerem, valóban tök buli életed első munkanapja, az első fizetése, és az első önálló otthona. Sorolhatnám napestig: első igazi szerelem, első csók. Ez mind-mind nagyon izgalmas.

– Mégis belátod, hogy igazam van – vigyorodott el Zalán.

– Ugye tudod, hogy csak idealizáljuk ezeket a dolgokat – húzta össze a szemöldökét Sára. – Aztán gyorsan elszáll a varázs. Több kell. Mindenből. Jobb munka. Több pénz. Több szoba. Újabb kocsi. Tökéletesebb szerető. Izgalmasabb kapcsolatok. Több inger.

Zalán megvonta a vállát.

– A civilizáció átka. A fogyasztói társadalom hatása. Ettől függetlenül nekem – ugyanúgy, mint mindenki másnak – nagyon fontosak az első tapasztalatok.

Sára belerúgott egy hókupacba.

– Nekem nem fontosak. Én ezt a hóangyalkát is úgy csináltam, olyan lelkesedéssel, mint első alkalommal. Ráadásul az első benyomás is lehet csalóka. A legtöbb első találkozásra nem is emlékszik az ember egy idő után.

– Csak a meghatározókra.

Sára megrázta a fejét.

– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz az ilyesminek. Ezért vagy ilyen frusztrált a január elseje miatt is.

– Nem hinném…

Sára a szavába vágott.

– Gondolj csak bele: első lépés, első szó, első mondat, első veszekedés, első pofon, első hányás, első betegség. Te mindenre emlékszel?

– Én nem. De anyám biztosan.

– Mert hányadik gyerek vagy? Várj! Fogadjunk, hogy az első.

Zsombor szégyenlősen elmosolyodott.

– Emlékeztél rá.

– Nem. De olyan elsőszülött fejed van.

Zsombor felnevetett.

– Milyen egy elsőszülött fej?

– Hát pont olyan, mint a tied – nevetett vele Sára, és végre újra felengedett mellette.

– Te sokadik vagy? – firtatta a férfi.

Hogy jött rá?

Biztos neki is sokadik gyerek képe van. Sára nehezen bólintott.

– Negyedeik. Anyámnak fogalma sincs, mikor kezdtem járni, mi volt az első szavam, mert keveri a többiekével, és már annyira jelentéktelen, megszokott dolognak számított a születésem, hogy rohadtul nem jelentett szenzációt, hogy mit mondtam. Mert nyilván semmi eget rengetőt nem mondtam. Ha Einsteini elméleteket bifláztam volna, tuti megjegyezte volna. Na, de már akkor is nyilvánvaló volt, hogy egy lúzer vagyok.

– Miért gondolod? Hiszen már a születésed is egy nyeremény. Belegondoltál?

– A születésembe? – hökkent meg Sára.

Majdnem hozzátette, hogy ott sem volt. Aztán rájött, hogy ez butaság. Mert ha nem is emlékszik rá, azért teljesen nyilvánvaló, hogy ott volt a születése pillanatában, ha most itt van ezen a szilveszter éjszakán.

– A fogantatásodba – folytatta Zsombor.

– Nem – vágta rá gyorsan Sára. – Inkább nem akarok belegondolni. Oké? Vizuális típus vagyok!

– Csak mert hatalmas csoda, hogy ott és akkor éppen te lettél. Belegondoltál, mekkora csoda?

– Eddig azt hittem tök véletlen – húzta el a száját Sára. – Nem voltam a tervben.

– Akkor kétszeres csoda a létezésed – lelkesedett Zsombor csillogó szemmel. – Gondolj csak bele, és megérted!

– Nem biztos, hogy szeretném ezt éppen itt és most megérteni. Viszont szerintem, neked szükséged lehet társaságra, mert kicsit elszálltál. Fogalmam sincs, mit szedtél, de amíg elmúlik a hatása felugorhatsz hozzám egy kávéra. Mondjuk macskakajám is van még, ha arra lenne gusztusod.

– Nem kedvelem a macskákat.

– Nyugi. Macskám az nincs.

– Akkor minek a macskakaja?

– A lakótársam hagyta itt, mikor elköltözött. Volt két macskája. De nem bírtak azok a dögök. Inkább kiköltöztek. Mondjuk nekem jobb így. Bár nagy és drága az albérlet egyedül.

– Miért nem költözöl el egy kisebbe?

– Én nem költözöm. Csak ha kidobnak. – Zsombor felvonta a szemöldökét. – Jól van. Szeretek itt lakni – vallotta be Sára nehezen.

Zsombor a sálját gyűrögette.

– Ami azt illeti… én… éppen lakást keresek. Azaz. Lakást. Is.

Sára felkapta a fejét.

– Meg még mit?

– Munkát. Társat. Barátokat. Egy vadi új életet.

Sára megtorpant.

– Hűha. – Elgondolkodva vizslatta Zsombort. – Te aztán nem aprózod el.

Zsombor a kabátja zsebébe mélyesztette a két kezét, egészen felhúzta a vállát.

– Szeretem nagyban nyomni. Egyszerre mindent borítani. Úgy izgalmasabb – nevetett fel, és Sárának most az egyszer nem tűnt őszintének a nevetése. Inkább tetszett keserűnek, mint vidámnak.

– És hol tartsz az újratervezésben?

Zsombor szája széle megrándult.

– Most?

– Ühüm.

– Most éppen a nullánál.

Sára elgondolkodott.

– A nulla az egy szép szám. Szép kerek.

– Az. Kerek semmi.

– Na, akkor, ha úgy gondolod, kezdetnek megnézheted a lakást, és a kiadó szobát. Aztán pedig egy kávé és egy tál macskakaja mellett segítek a gondolkodásban. Mármint, ha te gondolkodsz, én meg hallgatok, akkor benne vagyok. Akkor talán nem lesz olyan elcseszett az első napod, és így az egész éved sem. Mit szólsz?

Zsombor szeme felcsillant.

– A legjobb alternatíva az utóbbi hetekben.

– Akkor csapjunk a lecsóba, mert értékes perceket veszítesz. Ott lakom a sarkon – mutatott egy magas polgári házra Sára. – De figyelmeztetlek, ha elalszom, nem ér felébresztened! Cserébe megeheted az összes macskakaját, amit a szekrényben találsz. Megegyeztünk?

Zsombor bólintott.

– Megegyeztünk.

– Reggel pedig építünk egy hóembert a ház elé.

– Miért? – értetlenkedett Zsombor.

– Mert miért ne? Ja, hogy neked mindenre kell észszerű magyarázat január elsején? Akkor azért fogunk hóembert építeni, hogy az egész évünk egy új, és szép jövő felépítéséről szóljon. Elfogadható ez így számodra?

– Azt hiszem.

– Továbbá, a lakásban én voltam előbb, tehát az én szabályaim szerint játszunk. Megfelel?

– Lehet beleszólásom?

– A józan ész határain belül. Bár a józan ész fogalma egyénenként változik, tehát ezen majd még pontosítunk.

Mivel Zsombor nem válaszolt, elindultak a hóesésben Sára otthona felé. Talpuk alatt ropogott a hó, rekedt trombiták hangját vitte a szél, és egy új, szebb év ígérete csillant meg a frissen esett hótakaróban.