A karácsony szelleme

 

Zsóka a telefon hangjára riadt fel. Az éjjeliszekrényen tapogatózott, amíg kezébe akadt a mobilja, hunyorogva kinyomta a hívást és visszabújt a takaró alatt Zalán mellé. A férfi félálomban magához húzta. Zsóka lehunyta a szemét, hagyta, hogy körbeölelje Zalán bőrének illata és melege.

Hétvége van. Ráadásul alig aludtak az éjjel. Lustálkodást tervezett egész délelőttre.

A telefonja újra megszólalt.

Ki lehet az, aki nem ért egy kinyomott telefonból?

Persze rögtön tudta a választ, és már bánta, hogy este nem kapcsolta ki a mobilját. Zalán elengedte Zsókát, megfordult, a feje alá gyűrte a párnát.

– Nem adja fel – állapította meg csukott szemmel.

– Szia – szólt bele Zsóka kásás hangon a mobiljába.

– Aludtál? – támadta le a nagynénje kapásból. – Ilyenkor? Már fél tizenegy van.

– Hosszú éjszakám volt.

Zalán kinyitotta az egyik szemét, és pimaszul elvigyorodott.

Hogy tud ilyen ellenállhatatlanul jóképű lenni kora reggel?

Zsóka végigsimított kócos sörényén. Ő bezzeg rettentően nézhet ki ezzel a bozonttal a fején, meg a gyűrött arcával. Ráadásul tuti karikásak a szemei az alig alvástól.

– Szenteste gyere át! – parancsolta pattogósan a nagynénje.

– Igazán nem kötelességed engem szórakoztatnod azon a napon – hárított Zsóka.

– Dehogy nem kötelességem. Ráadásul senkinek sem szabadna egyedül töltenie a szentestét.

– Már miért ne szabadna?

– Mert ez Jézus születésének a napja, a szeretet születésének a napja, és nem lehet, hogy…

Zsóka lehajtott fejjel hallgatta Jézus születésének történetét, és a nagynénje elképzelését a szeretetről, a magányról és hasonló, számára fontos dolgokról, miközben azon gondolkodott, minek vette fel? Persze olyan kitartóan csörgette a nénikéje, hogy úgysem lett volna más választása.

Zalán megérintette a karját. Zsóka felpillantott.

– Baj van? – suttogta a férfi a kérdést.

Zsóka megrázta a fejét. Figyelte, ahogy Zalán felült az ágy szélére, derekára csúszott a takaró. A férfi felrántotta a farmerjét, majd magára kapta a pólóját. Ha a nénikéje nem beszélne ennyit, akkor Zsóka visszarángatná Zalánt az ágyba, mielőtt a férfi lelépne.

Nem lehet minden tökéletes – gondolta lemondóan.

– Várunk! Semmit sem kell hoznod. Egyedül saját magadat. Esetleg van valami komoly pasi a láthatáron?

– A láthatáron? – kérdezte Zsóka majdnem kuncogva.

Zalánra pillantott. A pasi éppen ott volt a láthatáron. Na, de komolynak nevezni talán erős túlzás lenne.

Zalán felvette az éjjeliszekrényről a karóráját, felcsatolta a csuklójára, majd a farmerja hátsó zsebébe csúsztatta a telefonját.

– Nincs – válaszolta Zsóka könnyedén.

– Na persze! Miért is lenne – dohogott a nagynénje.

– Miért is?

– Harminchét éves vagy, az Isten szerelmére! Ideje lenne…

– Oké! Ugorjunk!

– Ugorjunk? Már megint hárítasz? De jól van. Legyen úgy, ahogy neked kényelmes!

Tuti megsértődött – gondolta Zsóka bosszúsan.

– Még annyit – folytatta a nénikéje keményen –, nagyon kérlek, eszedbe nem jusson felvenni valamelyik csúnya karácsonyi pulcsidat a vacsorára.

– Aha.

Zalán megkerülte az ágyat, Zsóka felemelte a fejét, hogy megkapja a búcsúcsókját.

– Hétfőn? – kérdezte a férfi suttogva. Zsóka bólintott.

– Ki van nálad? – csapott le a nénikéje.

– Senki.

– Férfihangot hallottam.

– Ja. Csak a tévé.

Felállt, hogy kikísérje Zalánt. A nappaliban ott állt az asztalon a borosüveg két üres borospohárral, a szőnyegen néhány széthagyott ruhanemű.

– Meghívtam pár embert – figyelmeztette a nénikéje.

– Klassz – morogta Zsóka a telefonba.

– Öltözz fel!

– Aha. Nyilván nem megyek ruha nélkül.

Zalán felnevetett.

– Csinosan – jelezte a nagynénje.

Zalán lehajolt az ingéért, és magára kanyarintotta kifelé menet. Majd szürke kötött pulóverét is megtalálta a konyhában a széken.

– Fel fogok öltözni – jelentette be Zsóka és felkapott egy kávéscsészét, felmutatta Zalán felé. A férfi az órájára pillantott.

– Belefér – suttogta.

Zsóka a válla és a füle közé szorította a mobilját, miközben odatette a kávét.

– Van még más is? Mert dolgom van. Puszi!

A nagynénje végre letette.

– Karácsonyi parti? – nyitotta ki a hűtőt Zalán, kivette belőle a tejet, majd Zsóka mögé állt és átölelte, ő meg odasimult hozzá.

– Az. Szentestés családi vacsora a nénikémnél. Tucatnyi idegennel. Szívem szerint kihagynám az ünnepeket – vallotta be Zsóka. – De két napom marad kialudni az egészet – nevetgélt zavartan. Felpillantott Zalánra. – Te hol leszel karácsonykor?

– Szerintem otthon dolgozom.

– Ezek szerint, nekem lesz izgalmasabb programom.

Zalán elgondolkodott.

– Mi lenne, ha nem mennél a családi vacsorára?

– Alighanem világvége.

A nénikéje biztosan kitérne a hitéből, ha egyszer bojkottálná a meghívását. Zalán felnevetett.

– Talán egyszer meglennének nélküled. Koccannánk valahol és elvonulhatnánk három napra a világ elől. Tudok sokkal jobb programot az alvásnál – kacsintott Zsókára.

Zsóka minden porcikája belebizsergett. Talán… De aztán gyorsan elvetette az ötletet.

– A nénikém kinyírna.

Szörcsögve lefolyt a kávé. A forró aromás gőz megtöltötte a kis konyhát. Zsóka kibontakozott Zalán öleléséből, majd miután kitöltötte csészékbe a kávét, letelepedtek az asztalhoz.

– Határidős melód van? – kérdezte Zsóka.

– Ami azt illeti, nincs, de könnyebb visszazökkenni az ünnepek után.

Zalán négy kanál cukrot lapátolt a kis csésze kávéjába. Zsóka már nyolc hónapja ismerte, mégsem tudott hozzászokni.

– Kész csoda, hogy nem vagy cukorbeteg.

– Na, látod, ezért hasznos a kocogás. Egyszer kipróbálhatnád.

– Kizárt. Én csak akkor futok, ha kergetnek.

Zalán felnevetett.

– Velem sem? – kérdezte kedvesen.

Zsóka határozottan megrázta a fejét.

– Vannak dolgok, amiket szívesen csinálok veled. De – bármennyire is fáj – a futás nem tartozik ezek közé a dolgok közé.

– Oké. Beosztom, ami jut belőled – kacsintott rá Zalán, és felhörpintette kávéját.

Zsóka előrehajolt, és az asztalra könyökölt.

– A családod mit szól, hogy dolgozol karácsonykor is?

– Mit kéne, hogy szóljanak?

– Nem nehezményezik, hogy nem töltöd velük az ünnepeket?

Zalán a kávéscsészét forgatta az ujjai között. Megköszörülte a torkát, és az abroszt bámulva nehezen válaszolt

– Nem tudják. – Felpillantott. – Évekkel ezelőtt összevesztünk apámmal. Azóta nem láttam őket.

Zsóka előre nyúlt az asztalon át, és megérintette Zalán karját.

– Sosem mesélted.

Zalán megrántotta a vállát, és megrándult a szája széle.

– Mert… nem fontos – felelte rekedten.

Zsóka nem hitt neki.

– Nem lehet valamiképpen jóvátenni? – kérdezte.

– Nem hiszem.

Zsóka nehezen felsóhajtott, a szíve elnehezült.

– Én bármit megtennék, hogy újra velük lehessek. A szüleimmel. És az öcsémmel. Azért is alszom végig a karácsonyt. Hogy ne gondoljak rá, mit tehetnék, hogy velük lehessek.

Zalán megfogta a kezét és megszorította az ujjait.

– Sajnálom.

– Hidd el, nem lehet úgy összeveszni, hogy ne várnák a találkozást. Neked nem hiányoznak?

– Olykor. Azért dolgozom karácsonykor. Könnyebb elviselni a hiányt.

 

****

 

Zsóka a karácsonyi ajtódíszen ülő angyalkát bámulta, amikor végre kivágódott az ajtó.

– Végre! – ölelte magához a nénikéje, és csoki likőr aromájú, rúzsos csókot cuppantott Zsóka arcára.

Zsóka letörölte, pont úgy, mint gyerekkorában, miközben beljebb mentek az előtérbe. A karácsonyi mézes sütemény illatára Zsóka gyomra megfordult, és nyelnie kellett, hogy ne legyen rosszul. A fülbemászó karácsonyi dalok hallatán felállt a hátán a szőr.

– Bocs, hogy késtem – nyögte. – Nemrég keltem fel.

Minek is kelt fel? Ezért? Hogy végigkínlódjon egy rettenetesen émelyítő karácsonyi vacsorát? Hogy utána hajnalig hányjon? Lelkileg összetörte ez a néhány óra. Miért ismétli meg ezt minden évben? Mintha szándékosan kínozná magát.

– Sokat alszol. – A nénikéje a vállánál fogva az előszobalámpa alá vezette, mutató és hüvelykujja közé csippentette Zsóka állát, a fény felé tartotta az arcát. – Sápadt vagy. Ugye nincs semmi baj?

– Mi baj lenne? – kérdezte kényszeredett mosollyal az arcán Zsóka.

Karácson van. A szülei és az öccse tizenkét éve, ezen a napon vesztették életüket egy rohadt lakástűzben. Miközben ő a barátnőivel korcsolyázott és önfeledten viháncolt.

Mégis mi baj lenne?

– Orvos látott mostanában? – vizslatta a nénikéje szigorú pillantással.

Zsóka megrántotta a vállát, és amikor a nagynénje végre elengedte, levetette a kabátját. A nénikéje a szívéhez kapott.

– Istenem. Mondtam, hogy ne húzd fel a ronda karácsonyi pulcsidat. Vedd le! Most azonnal! Mit vettél fel alá?

– Melltartót – bújt ki a pulcsiból Zsóka.

– Az Isten szerelmére! Húzd vissza nyomban! – utasította a nagynénje.

Zsóka vállat vont és visszavette a pulcsiját. Igazán eldönthetné a nénikéje, mit akar. Különben nem is volt olyan ronda az a rénszarvasfej, meg a bolyhos, fehér hópihék felvarrva a piros, kötött pulóverre.

– Be akarlak mutatni valakinek – húzta beljebb Zsókát a nappali felé.

Ott toppan elé Zalán. Az ajtóban. Farmert, fekete garbót, és szürke zakót viselt. Szívet melengetően elmosolyodott, amikor összeakadt a pillantásuk. Zsókának kiszáradt a szája.

– Neki? – kérdezte fojtott hangon a nénikéjét.

Tényleg Zalánnak akar bemutatni?

– Tessék? – A nénikéje Zalánra nézett. – Ja. Nem. Nem neki. Ő az ügyvédem, csak beugrott néhány papírért. És mivel történetesen nincs más dolga, a munkán kívül, meghívtam vacsorára. Tarján Zalán – mutatta be. – Drága ügyvéd úr, ő pedig az unokahúgom. Papp Erzsébet. Belsőépítész, ha egyszer esetleg szüksége lesz egy jó belsőépítészre.

Zsóka tenyere Zalán tenyerébe simult. A férfi elmosolyodott.

– Szükségem lesz.

– Nagyszerű.

– Csinos ez a „ronda karácsonyi pulcsi” – kacsintott Zalán Zsókára. A lány szíve boldogan dobbant fel.

– Tetszik?

– Senkinek nem tetszik – vágta rá a nénikéje. – Az ügyvédúr csak udvariasságból mondja. Zalán, kedves, ha most nem bánja. Gyere! Gyere már, Zsóka. Kedves barátnőm éppen most költözött haza Amerikából. Be szeretnélek mutatni a fiának. Biztosan megtaláljátok a közös hangot.

A nagynénje a karjánál fogva rángatta Zsókát, miközben ő visszafelé fordította a fejét. Zalán nem engedte el a pillantását, egészen addig, amíg Zsóka meg nem botlott, és ha nincs a nagynénje, biztosan hasra is esik egy kis csoport vendég orra előtt.

Zavartan hátrasimította a haját, és érezte, hogy ég az arca.

A fenébe!

Hogy viselkedhet így? Mint egy gyerek, akit elrángatnak a kedvenc játéka mellől.

– Andris, kedves barátnőm fia – lelkendezett a nénikéje, és szinte ugrált örömében. Kezében folyamatosan tele volt a vizespohár csoki likőrrel. Dénes bácsi állandóan újratöltötte neki, amint kiürült.

A plafonig érő, terebélyes karácsonyfa piros-arany gömbökkel, szikrázva csillogott a sarokban. Zsóka torka összeszorult. Néhány mély lélegzet után hátat fordított a fának. Udvariasan bemutatkozott a vendégeknek, miközben végig érezte Zalán jelenlétét a közelében. Amikor hátrapillantott, meglátta, hogy a férfi az ajtófélfának dőlve figyeli. Érezte, hogy a feje búbjától a kisujja lába hegyéig elpirul.

Mi ütött belém?

Próbált Andrisra összpontosítani. Kellemes férfinak tűnt. A pénzügyi szektorban dolgozott, ráadásul a nénikéje hosszú ódákat zengett róla. Még az sem zavarta, hogy mindketten ott állnak mellette, néhány emberrel körülvéve.

Andris kihúzta magát. Felemelte a fejét, és magabiztos, fensőbbséges arckifejezéssel mosolygott le Zsókára. Zsókának ettől a mosolytól lúdbőrzött a háta.

– „Ronda karácsonyi pulcsi”? Létezik bárki, aki tényleg felvesz ilyesmit?

Zsóka széttárta a két karját, hogy teljes pompájában megmutathassa a pulóverét.

– Mint látod.

– Azt hittem ezt az ellenségüknek ajándékozzák az emberek. – Andris elgondolkodva megsimogatta az állát.

– Elárulod, hány embernek ajándékoztál ilyesmit? – kérdezte Zsóka és keresztbe fonta a karját maga előtt.

– Minden ismerősöm kapott már tőlem „ronda karácsonyi pulcsit”– ejtette undorodva a három utolsó szót Andris.

– Ezek szerint neked mindenki az ellenséged? – hökkent meg Zsóka.

– Andrisnak nincsenek ellenségei – vágott közbe a nénikéje. – Nagyszerű ember. Ráadásul mindenben rendkívül sikeres. A karrierje magasan ível felfelé…

– Drága Bözsi néni órákig dicsérne. – Zsóka összehúzta a szemét. A nénikéje gyűlölte, ha Bözsinek szólították. Most is, amint meghallotta a becenevet, megmerevedett. Felhajtotta az italát, és máris előretartotta. Dénes bácsi hűségesen újra töltötte neki a poharat. Andris megigazította a nyakkendőjét. – Pedig nem érdemlem meg a dicséretet, elvégre nem tehetek róla, hogy tökéletes vagyok.

Zalán valahonnan hátulról megköszörülte a torkát, mire Zsóka elmosolyodott. Majd felvonta a szemöldökét, mert nem tudta eldönteni, hogy Andris viccelődik, vagy komolyan gondolja.

– Csak Isten tökéletes – mosolyodott el Zsóka szélesen. – Istennek képzeled magad?

Úgy döntött, Andris viccnek szánta az előbbi megjegyzését. Azonban Andris lemerevedett.

– Kétségbe mered vonni a szavamat?

Zsóka felszegte az állát.

– Azt hittem, vicceltél.

– Ne haragudj az unokahúgomra, Andris – vágott közbe a nénikéje. – Zsóka kissé antiszociális.

– Tessék? – hőkölt hátra Zsóka. Tényleg ezt gondolja róla a nénikéje?

– Ne haragudj, drágám – paskolta meg a kezét a nagynénje –, de a szüleid halála óta öntörvényűvé váltál. Senki nem képes hatni rád. Andris talán…

A nénikéje körbe nézett a jelenlevőkön. Talán megerősítést várt. A körülöttük levő idegenek helyeslően bólogattak.

– Nem hinném – köpte Zsóka a szavakat. – Andris túl tökéletes hozzám.

– Arra gondoltam, hogy az ellentétek…

– Job lenne, ha nem gondolkodnál – morrant Zsóka.

A vendégek egy emberként hördültek fel. Zsóka leszarta. Legalább a nagynénjétől elvárt volna némi együttérzést. Karácsony van. A szülei halálának az évfordulója. Neki kéne a legjobban tudnia, miként hatott ez Zsókára minden évben.

– Nem illik így beszélni azzal az emberrel, aki felnevelt – feddte meg pökhendien Andris.

Zsóka gyomra görcsbe ugrott, és ökölbe szorult az ökle.

– Hogy mersz beleszólni te ebbe? Mit tudsz te rólam? – pillantott rá élesen Zsóka. Majd harciasan megfordult és a nagynénjére nézett.

– Köszönöm a meghívást. Egy öröm volt a mai este.

– Nem stílusos sértődötten elvonulni – jegyezte meg Andris.

Zsóka rákapta a tekintetét.

– Valóban?

Andris bólintott.

– Úgy gondolom, az ilyesmi nem vall intelligens viselkedésre.

– Tudod mit? Szarom le, mit gondolsz!

– Zsóka! Mi ütött ma beléd? – hüledezett a nénikéje. Harsánnyá vált az italtól.

– A karácsony szelleme – tört ki Zsókából elfúló hangon.

Most tényleg Zalán előtt fogok kiborulni?

Magasról tett rá, hogy a nagynénje így látja. Hiszen látta már különbül is. Azt meg, hogy idegenek mit gondolnak, kit érdekel? Úgysem találkoznak többé ebben az életben.

– Drágám, nem ismerek rád. Azt hittem már túl vagy a karácsonyi depresszión.

Miért hitte? Miért gondolta? Azt, hogy minden évben némán ette végig a karácsonyi menüt, még nem jelenti azt, hogy elfelejtette a szüleit. Hogy elfelejtette az öccsét. A halálukat, és azt az űrt, amit hagytak a lelkében.

– Sajnálom, nénikém – csuklott el a hangja.

Tényleg sajnálta. Hiszen ő sem felejtette el. Azóta voltak alkoholproblémái, és azért ivott minden karácsonykor a felejtésig.

Zsóka szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Gyorsan kitörölte. Megfordult. Elrohant Zalán mellett. A könnyein át alig látta a férfit. Beleugrott a csizmájába, fel sem húzta rajta a zipzárt, lekapta a fogasról a kabátját, és becsapta maga után az ajtót.

A jeges szél fagyosan csókolta végig az arcát, és dermesztette meg a könnyeit. Nyakába kanyarintotta a sálját, a kabátját már menet közben vette magára. Hol fog találni ilyenkor egy szabad taxit?

A sötétben, az ablakokon át villogtak a karácsonyi fények. Az ereszeket fehér vagy színes égősorok díszítették. Zsóka szeme előtt elmosódott a ragyogás. A kabátja ujjába törölte az orrát.

A háta mögött csapódott az ajtó. Zsóka meggyorsította a lépteit. A hó megcsikordult a csizmája talpa alatt. Meg-megcsúszott, ahogy rohant tovább. Hallotta az egyre gyorsuló lépteket a járdán a háta mögül, ahogy közeledtek.

– Zsóka, ne rohanj úgy! – ért el hozzá Zalán hangja. – Várj már meg! Hová rohansz?

– Csak… el… – rohant tovább Zsóka.

– Gyalog? A város másik végébe? – Zalán beérte, elkapta a könyökét, megállította és gyengéden maga felé fordította. – Mínusz tíz van, az ég szerelmére! – Letörölte a jéghideg könnyeket Zsóka arcáról. – Engedd meg, hogy hazavigyelek.

– Szükségem van…

– Mire van szükséged? – kérdezte Zalán lágyan.

– Levegőre.

– Annyi levegőt kapsz, amennyit szeretnél. Csak gyere velem. – Szelídem megfogta Zsóka jeges ujjait, és visszafelé vezette. Jólesően meleg volt a tenyere, felmelegítette Zsóka bőrét.

– Nem akarok találkozni velük – lehelte. – Most biztosan nem.

– Nyugi, nem fogsz. Senki nem jött utánad.

– Rajtad kívül – suttogta Zsóka elfúló hangon.

Zalán bólintott.

– Rajtam kívül.

– Miért nem maradtál? Kihagytad a különleges karácsonyi vacsorát.

– Kétlem, hogy megbánnám.

– A nénikém biztosan hiányol majd. Miért jöttél?

– Azért, hogy hazavigyelek.

Zsóka nem ellenkezett. Engedelmesen beült a kocsiba, és csak akkor szólalt meg, amikor végre elindultak.

– Velem maradsz?

Zalán kikanyarodott az utcából, majd megszorította Zsóka ölében összekulcsolt ujjait.

– Ha azt akarod.

Zsóka bólintott.

– Mi lesz a munkáddal? – kérdezte bátortalanul.

– A munkám ráér.

Zsóka nyelt egyet, a keze folyamatosan remegett Zalán tenyere alatt.

– Mert utálnék most egyedül – vallotta be nehezen.

 

****

 

– Butaság volt beleegyeznem, hogy ide jöjjünk – morogta Zalán másnap délelőtt a kocsiban a falusi kis ház előtt.

Zsóka megfogta a kezét.

– Mondd, mitől félsz? Te. Aki semmitől sem félsz?

– Attól, hogy hiába csengetek. Attól, hogy hiába jöttünk.

A házban az egyik ablak mögött megmozdult a függöny. Zsóka megszorította Zalán ujjait.

– Valaki figyel minket odabentről.

Zalán hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét.

– Jobb lett volna, ha erre nem hívod fel a figyelmemet.

– Az édesanyád?

– Lehet – válaszolt Zalán nehezen.

– Vagy az édesapád?

Zalán mélyet sóhajtott.

– Még az is lehet – felelte rekedten, és végre kinyitotta a szemét. Egy pillanatra megszorította Zsóka kezét, mielőtt elengedte, és egy lendületes mozdulattal kiszállt a kocsiból.

Zsóka kipattant utána, belebújt a kabátjába, és a fejére borította a kapucnit. Határozottan megszorította Zalán kezét.

– Most vagy soha – jelentette be, miközben elindult vele a kopott vaskapu felé. A hó megroppant a talpuk alatt.

A kapu mögül kutyaugatás hallatszott. Zsóka hosszan megnyomta a csengőt. A kutya már a kapu előtt rohangált fel-alá. Zsóka jobbnak látta, ha nem próbálja meg, nyitva van-e a kapu. A kutya miatt úgysem tudnának beljebb menni.

Zalán toporgott egy ideig a kapu előtt, majd állig húzta bélelt kabátja zipzárját, a kezét a zsebébe mélyesztette és körbenézett a kihalt utcán. Megroggyant a válla.

– Akkor…– Elfulladt a hangja. Megköszörülte a torkát. – Ennyi volt.

Megfordult és indult volna a kocsi felé, de Zsóka megragadta a kabátja ujját, és visszatartotta.

– Te sosem adsz fel semmit. Akkor most miért?

Zalán megrántotta a vállát, behúzta a nyakát. Zsóka nem engedte el. Egyik kézzel szorosan kapaszkodott Zalán kabátjába, másikkal újra csengetett. Hosszabban, mint az előbb. A kapu előtt a kutya egészen bevadult.

Zsóka újra megnyomta a csengőt. Itthon vannak. Látta a függönyt megmozdulni. Elhatározta, hogy addig nyomja a csengőt, amíg odabent meg nem unják. Nem a semmiért autóztak kétszáz kilométert. Miatta. Hiszen ő vette rá Zalánt, hogy próbálja meg. Hiszen nem lehet úgy összeveszni, hogy ne lenne egy szikrányi remény a békülésre.

Egyiküknek meg kell tennie az első lépést. Zalánnak vagy az apjának. Igen. Zsóka elismerte, hogy az első lépés a legnehezebb. És Zalán hajlott rá, hogy ő adja fel hamarabb a sértett büszkeségét, és ő tegye meg azt a bizonyos első lépést a békülés felé.

Zsóka beszélte rá. Felelősnek érezte magát érte. Azért, amiért ide jöttek.

A csengőszó elhalkult, ahogy levette az ujját róla. A szíve elnehezült, ahogy elnézte Zalánt. Utálta, hogy a férfinek csalódnia kell.

Miatta.

– Menjünk – kérte Zalán rekedten.

Zsóka elengedte Zalán kabátját. Értelmetlen tovább állniuk a bezárt kapu előtt. Lehajtotta a fejét, és kipislogott néhány könnycseppet a szeméből.

Karácsony van. Hol van a karácsony szelleme? Ha létezik egyáltalán…

Zsóka torka összeszorult, és a gyomra tótágast állt.

Sosem létezett.

Dühödten újra rányomott a csengőre.

Bentről nyikorogva kinyílt egy ajtó. Zsóka meglepetten felkapta a fejét a hangra. Egy reszketeg női hang hátraparancsolta a kutyát, aki vonakodva, nehezen, folyamatosan ugatva engedelmeskedett a parancsnak.

Zalán is lemerevedett Zsóka mellett.

A kapu mögött nyikorgott a hó egy csizma talpa alatt, majd kulcs zörrent a zárban, és kinyílt a nagykapu. Ősz hajú, alacsony néni állt ott, nyitott kabátban, maga előtt összefont karral. Felemelt fejjel hunyorogva vizslatta Zalán arcát. Lassan ébredt a tekintetében a felismerés, kissé eltátotta a száját, és mintha elakadt volna egy pillanatra a lélegzete. Könnycsepp csillant a szemében, ahogy a szája elé kapta két kezét.

– Édes Istenem – suttogta meghatottan. Zalán kettőt lépett felé, és karjába ölelte az édesanyját. – Mennyit imádkoztam ezért a percért – zokogta elcsukló hangon a néni. – Zalán kezét szorongatva indult befelé vele. – Apád ezerszer megbánt már minden szót, amit hirtelen haragjában kimondott. De amilyen makacs vénember, sosem ismerte volna be neked, hogy mekkorát tévedett. – A fia arcát fürkészte. – Te meg büszke vagy. Istenem. Azt hittem, sosem látlak többé.

– Miért nem kerestél? – kérdezte Zalán csendesen. Nem volt vád a hangjában. Zsóka sokkal inkább szomorúnak érezte.

– Azt hittem, engem sem akarsz látni. Úgy elrohantál.

Zalán lehajtotta a fejét.

– Szerettelek volna látni.

Zsóka nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkában alakuló gombócot. Némán követte őket az udvaron át a kis házikóba. A járdán elhányták a havat, és salakkal szórták fel. A lány csizmájának a talpa meg-megcsúszott. Zalán utána kapott, amikor majdnem sikerült elesnie, és el sem engedte, amíg be nem értek a meleg, fahéj illatú konyhácskába.

Az asztalon, hófehér abroszon adventi koszorú állt. Mellette porcukorral szórt sütemény. Az ajtóban pedig egy hórihorgas, hajlott hátú, kopaszodó férfi. Rebbenő tekintettel figyelte őket, ahogy beléptek. Csupán egy pillanatig tétovázott, mielőtt átszelte a kis konyhát, ölelésébe vonta Zalánt, és meglapogatta a hátát.

– Isten hozott itthon, fiam – köszöntötte elfulladó hangon.

Mégis létezik… – gondolta Zsóka könnyes szemmel. – A karácsony szelleme mégiscsak létezik.