Emlékszel?

 

Emlékszel?

Kiskamaszok voltunk. Majdnem gyerekek még.

A parton ültünk. Azokon a hatalmas, szürke köveken, amik télen hidegek és nyirkosak voltak, nyáron meg forróak a folyton tűző naptól.

Emlékszel?

Kacsákat etettünk. Én kenyeret hoztam. Te kukoricát.

A kenyeret kidobattad velem. Ha anyukám megtudná, hol végezte az a kenyér, biztos egy hétig nem kapok vacsorát. Persze sosem tudta meg, mert a zsebemben csempésztem ki otthonról.

Aztán már üres kézzel mentem, mert azt mondtad, hogy betegek lesznek a kacsák a kenyértől. Megkérdezted, azt akarom, hogy megbetegedjenek, és meghaljanak? Miattam?

Persze, hogy nem akartam.

Beletúrtál a világoskék vászonzacskóba, amit mindig magaddal hordtál partra, a kezembe nyomtál egy maréknyi kukoricát. A kacsák szerették.

Emlékszel?

Azon a nyáron azt mondtad, hableány lesz a szerelmed. Kinevettelek. Azt mondtam: ez butaság. Meg azt is, hogy különben sem léteznek a valóságban hableányok. Mese. És mi már túl nagyok vagyunk, hogy meséket nézzünk.

Emlékszel?

Nem bántódtál meg, csak visszakérdeztél, hogy szerintem halak, rákok, sirályok, hajók, víz alatti kincsek és hercegek léteznek-e a valóságban? És amikor rávágtam, hogy természetesen ezek mind léteznek, megkérdezted, akkor miért kételkedem a hableányok létezésében? Miből gondolom, hogy sellők nincsenek? Pusztán azért mert sosem láttam őket? Mert nem hallottam őket?

Megkérdezted, hogy láttam-e a tengert? Tudtad, hogy sosem láttam még. És láttam-e fáraókat? A sivatagot? Vagy a Jupitert? És megkérdezted, ha nem láttam mindezeket csak a tévében, akkor hogyan hihetem, hogy léteznek?

Sokkal több van a világban, mint amit látunk, tapasztalunk, érzünk. Nem tudtam?

Te honnan tudtad?

Utoljára azon a nyáron láttalak. A rózsaszín virágos ruhádat viselted, meg azt a csicsás selyemszalagot a hajadban.

Emlékszel?

A szalag kicsúszott hullámos, hosszú, szőke tincseid közül, és elfújta a szél. Felkapta egy sirály, és elrepült vele. Engem biztos megszidott volna az anyukám, amiért elveszítettem. Te csak nevettél. Azt mondtad, az a sirály biztosan feldíszíti vele a fészkét. Meg azt, hogy a gyerekei örülni fognak neki.

 

Elsodort az élet. Elmentél valóra váltani az álmaidat. Tengerbiológiát tanultál. Kutattad az óceánok titkait.

Tegnap futottunk össze újra. Negyven év után.

Először láttam a tengert. Én – veled ellentétben – sosem váltottam valóra az álmaimat. Azaz sokáig azt hittem, hogy az az álmom, mint az anyámnak is volt, hogy feláldozzam magam a család szentséges oltárán.

Mindig a családomnak éltem. Értük dolgoztam. Saját magamat, a vágyaimat a háttérbe szorítottam. Annyira vágytam elutazni, megismerni a világot, más kultúrákat. De ez csak most, itt a tenger partján tudatosodott bennem.

Zokogtam.

A lányok elöltöztek. Saját útjukat járták.

A férjem hosszú betegeskedés után hagyott itt. Az utolsó pillanatig mellette álltam. Ápoltam. Aztán amikor elment, végre fellélegeztem. Végre szabadnak éreztem magam.

Évekig lelkiismeret furdalás gyötört, amiatt, hogy így éreztem. Az ismerőseim azt várták, hogy élve eltemessem magam, feketében járjak, és bezárkózzak. Megint megfelelni másoknak. Az elvárásaik szerint élni…

Elég volt!

Eladtam a házat. Elköltöztem. Oda ahol senki sem ismer. Színes ruhákba bújtam, levágattam a hajam, dolgozni kezdtem, és bebarangoltam az országot. Megnyílt előttem a világ.

Szerencsés vagyok a lányaimmal. Mindenben támogattak.

Éppen Szandrához, a nagyobbik lányomhoz érkeztem látogatóba. A tenger partján él a párjával. Hamarosan nagymama leszek. Elhatároztam, hogy boldog leszek. Végre.

Akkor bukkantál fel, ott a tengerparton, szinte a semmiből, mint egy látomás. A könnyeimet törölgettem. Megöleltél. Megkérdezted, mitől vagyok ennyire szomorú?

Azt válaszoltam, sosem voltam boldogabb.

Megértetted.

Tudtad, hogy az örömnek is vannak könnyei. De még mennyire, hogy vannak!

Megkérdeztem: te boldog vagy-e? Rátaláltál-e a hableányodra?

Csak mosolyogtál. Összefutottak a ráncok az arcodon. Láttam a szemed csillogását. Még mindig ugyanolyan volt, mint régen. Gyerekkorunkban, amikor a kacsákat etetve merengtünk az élet nagy kérdésein.

Cinkosan összevillant a tekintetünk, és én értettelek. Rögtön tudtam, hogy igazat mondtál akkor régen. Hableányok léteznek.

 

 

Mindig van minek örülni

 

Mindig van minek örülni.

Ott lóg a póló a szlogennel a szemem előtt. Arra fókuszálok. Vérvörös.

Képtelenségnek tűnik megállítani a remegésemet, felhúzott térddel ülök a szőnyegen a fregolival szemközt, mögöttem a szekrény. A fiók gombja a hátamba nyomódik.

A fájdalom visszaránt. A bejárati ajtó felöl zajt hallok, elmosódott hangokat. Olyan távoli.

Álmodom.

Mindig van minek örülni.

Pulóverem ujjába törlöm az arcomat és az orromat. Elmaszatolom a könnyeket, és az  orromból folyó, híg váladékot. Ragacsosan szárad a bőrömre.

Álmodom.

Álmaimban százszor megtettem már. Álmomban szabad voltam.

Aztán reggelre rám zuhant a valóság. A tehetetlenség. A gyávaság. Az érzés, hogy kicsi, és kevés vagyok. Reggelente belém költözött az érzés, hogy talán ma végre vége lesz. Ma végleg összetörök.

A testem is.

A lelkem már réges-régen összetört. A repedések egyre mélyebbek lettek, a lüktető fájdalom elnyelt. De a testem sok mindent kibírt. Vajon meddig még?

Mindig van minek örülni.

Andor gyűlölte ezt a pólót. Akárhányszor a sarokba kuporodva sírtam, elém tartotta, meglengette, és követelte, hogy örüljek.

Minek is?

Éppen azokban a pillanatokban?

Minek tudtam volna örülni?

Néha annak, hogy túléltem. Bár annak kicsit jobban örültem volna, ha belehalok. Az azt jelentette volna, vége van. Így mindössze annak örültem, hogy nem tört el semmim. Hogy dobogott a szívem. Vagy annak, hogy éppen nincs itthon a szomszéd lány, hogy átkopogjon, és megkérdezze, jól vagyok-e.

Túliskolázott, feminista picsa!  – fröcsögte Andor minden alkalommal, akárhányszor a lány bekopogott.

Nem ismertem azt a lányt.

Sosem voltam kint.

Sosem találkoztam senkivel.

A szomszédlányt olykor láttam az ablakból. De amikor felnézett, hátrébb léptem a függöny mögött. Mintha ott sem lennék. Talán nem is léteztem.

Mindig van minek örülni.

A betűkre fókuszálok. A szavakra. Arra az egy mondatra.

Itt vagyok. A testemben vagyok.

Álmodom.

De ez az álom most más, mint a többi. Most nem jön a szabadság érzése. Pedig várom. Kétségbeesetten várom.

Mindig van minek örülni.

A betűk elmosódnak a szemem előtt. Fogalmam sincs, honnan érkezik a felismerés. Görcsbe rántja a gyomromat.

Kinyújtom a kezem. Tanulmányozom remegő ujjaimat. Mintha először látnám őket. Annyira idegenek. Rászáradt vértől maszatosak. Mintha nem is az enyém lenne.

Nem az én kezem. És nem az én vérem.

Az ajtó felől egyre hangosabb a dörömbölés.

– Nyissák ki az ajtót! – követeli a szomszéd lány.

Vajon hányan toporognak körülötte?

Vajon hányan hallották Andor dühét?

Hányan hallották a kőre borult edény csörömpölését?

A sikolyaimat?

Érezték úgy a fal remegését, mint én?

Mindig van minek örülni.

– A rendőrség már úton van! – fenyegetőzik a lány az ajtó túloldaláról.

Kire akar ráijeszteni?

És vajon tényleg csak fenyegetés? Vagy valóban úton vannak?

Az ujjaimat bámulom. A szívem egyre jobban lüktet a mellkasomban, a dobhártyámban dobol.

Váratlanul ér a felismerés: nem álmodom. Ez a valóság.

Andor tényleg ott fekszik a fürdőszobában. A vértócsa talán még mindig gyűlik körülötte…

A hányinger hirtelen tör rám. Előregörnyedek és hagyom, hogy kijöjjön.

A bűzös, ragacsos váladékot figyelem a szőnyegen, miközben görcsösen ráng a gyomrom, reszket minden porcikám.

Elfogytak a könnyeim.

Mindig van minek örülni.

  Amit a sors egybekötött…

 

„2018. április 12. csütörtök.

Vége.”

Becsukom a naplómat, végigsimítok régimódi, egyszerű barna kockáin. Sajnálom a tíz üresen maradt hófehér oldalt, de egy szakaszt most lezárok az életemben. Új fejezetet kezdek, ahhoz új napló kell, hogy tiszta lappal indulhassak.

Nem tudom, hogy mondom el neked és a fiúknak.

Lilitől tartok. Elrejti előlem az érzéseit, magába zárkózik, sohasem tudhatom, mit miért tesz. Úgy érzem, el akar üldözni. Fogalma sincs arról, ezzel mekkora fájdalmat okozna, hiszen nem ismer téged úgy, ahogy én. Természetesen, hiszen az apja vagy.

Nem hibáztatom azért, mert intrikál, próbálkozik és gyűlöli ezt a helyzetet, bár igyekszem megkönnyíteni neki. Nem látja, nem érzi, láthatatlan falakat emel kettőnk közé. Tizenhárom éves.

Istenem, csak három évvel fiatalabb, mint én voltam akkor, amikor ezer apró pici szilánkra törted a szívemet.

Sorsunk fonala hosszú ideig szorosan egymásba kapaszkodott, majd egy csodaszép tavaszi délutánon kilazultak a szálak, és apránként, észrevétlenül engedték el egymást.

Ekkor tizennégy évesek voltunk, nyolcadikos ballagásra készültünk, nagyoknak, mindenekfelett állóknak képzeltük magunkat. Harsányan szemtelenkedtünk, boldogan bontogattuk szárnyainkat. Közben lelkünk mélyén titkon féltünk az újtól, az iskolaváltástól, a középiskolai tanároktól, a szigortól, az ismeretlentől.

Örültem, hogy veled léphetek tovább. Ugyanabba a gimibe, ugyanabba az osztályba sikerült bejutnunk, reál szakra. Én megküzdöttem a matekkal és a fizikával, egyedül neked köszönhetem, hogy sikerült. Megkaptuk az értesítést arról, hogy bekerültünk, cinkosan összevillant a szemünk. Te az első harmadba kerültél, én az utolsóba, de megcsináltuk. Hónapok óta így terveztük, támogattuk egymást, órákat görnyedtünk a könyvek felett, hogy összehozzuk, együtt.

Azon a tavaszi délutánon váratlanul állítottál be, hajad frissen vágva, szinte kopasznak tűntél. Végighúztam két tenyeremet az aprócska, sötét szálakon, végigsimítottam tökéletes formájú, kerek kobakodon, imádtam, ahogy sercegtek a sörték az ujjaim alatt. Kissé elálló füleidhez értem. Akkor lehajoltál, futó csókot nyomtál a számra.

– Apát Washingtonba helyezték – közölted rekedten. Nem néztél rám, lehuppantál az íróasztal előtt álló székemre.

– Az jó. Biztos nagyon örül neki.

Az ágy szélére ereszkedtem, egyfolytában járt a térdem, bólogattam és vigyorogtam. Rohadt idiótán nézhettem ki a fémvázas fogszabályzómban. Az osztályban mindenki csúfolt, ha éppen nem hallottad. Természetesen sosem hittél nekem, amikor kibukott belőlem a fájdalom, mert előtted senki nem mert a fogszabályzómon kattogni, mióta hatodikban Pintér Misit lecsaptad ezért. Intőt kaptál érte és félévkor kettest magatartásból. Engem bántott a dolog, te alig foglalkoztál vele.

Mindig kivettem a fogszabályzómat, amikor veled találkoztam, mert attól féltem, sosem csókolnál meg ezzel a szerkezettel a számban. Gyűlöltem a gondolatát is, mert addigra egész frankón csókoltál, sokkal jobban, mint először. Arról az első csókról szívmelengetően boldog emlékeim vannak, habár furin nyálasra sikeredett. Azt sem tudtam, mit kell csinálni, persze te sem tudtad, csak bénáztunk. Szakadt a hó, egyetlen ember sem járt olyan későn az utcákon, örültek, ha bemenekülhettek a meleg szobába a hideg elől. Mi nem fáztunk. Órákat csatangoltunk a városban a karácsonyi suli buli után. Fogtad a kezem, én ittam minden szavadat. Éjfélre haza kellett érnem, mert anyám örökké tartó szobafogságot ígért, ha csak egy percet is késem. Fél tizenkettőkor már a kapunk előtt álltunk, én mégis majdnem elkéstem. Olyan felnőttesen akartuk csinálni, mint a filmekben, így hát elnevettük az egészet. Szívem a torkomban dobogott, égett az arcom. A kezdeti ügyetlenkedésekhez képest nyolcadik év végére egészen jól belejöttünk, mondhatni mesterien űztük a csókolózás művészetét, pont ahogy az a tizennégy évesekhez illik. Nem komolyabban, nem tüzesebben. Illendő visszafogottsággal és finom vágyakozással.

Azon a délután váratlanul állítottál be, hogy bejelentsd, apádat Washingtonba helyezték. Nem számítottam rád, kosáredzésen kellett volna lenned, én meg a biosz szakkörre készültem, bár az osztály nagy része már lazított. Nyolcadik második félévét tapostuk május végén.

Te nem néztél rám. Az íróasztalom előtti forgós széken lökted magad. Murisan néztél ki hirtelennőtt kosaras termeteddel, ahogy elterpeszkedtél az én gyerekesen kicsi székemben. Azzal foglalatoskodtál, hogy szétszereld a tollaimat.

– Ja – vetetted oda, miközben apró darabokban hullott ki a kedvenc golyóstollam az ujjaid közül.

Sosem szűkszavúskodtál, éppen azért szerettelek. A szószátyárságod miatt, és mert mindig mindent meg tudtál magyarázni, kimagyarázni, elmagyarázni. Amire éppen szükséged volt az adott pillanatban.

Felnéztél, én elolvadtam a pillantásodtól, barna szemed melegségétől, de azonnal láttam, hogy nyugtalanul kapkodod a tekintetedet, alig bírsz rám nézni. Ingerülten arrébb lökted a könyveimet, felborult a műanyag ceruzatartóm, a tollak koppanva szétgurultak az asztalon.

– Kiveszem – álltam fel az ágy széléről, mert azt hittem, a fogszabályzó az oka, hogy rám sem bírsz nézni, undorítóan csúnyának találsz, és ettől vagy ingerült.

Felugrottál a székből, elkaptad a karomat, fájt, ahogy szorítottad, felkiáltottam, mire elengedtél.

– Sajnálom – hadartad zavartan. – Nem akarom, hogy most kimenj, muszáj maradnod, amíg…

Megakadtál, elgondolkodtál. Az orrodat vakartad, két napja jelenet meg rajta az a csúnya nagy pattanás. Lefogtam a kezed, megbeszéltük, hogy sosem hagyjuk azoknak a ronda piros gumóknak, hogy átvegyék a hatalmat felettünk.

– Adok kenőcsöt – ajánlottam.

Visszatartottál, összesimultak az ujjaink.

– Ballagás után indulunk.

Azt hiszem nem fogtam fel a szavak értelmét.

– Mi is – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Alig várom!

Mindig ugyanott nyaraltunk, Siófokon, óvodás korunk óta. A szüleink elválaszthatatlan jó barátok voltak, így nem csoda, hogy mi gyerekek is könnyen megtaláltuk a közös hangot. Te, én és az öcséink kezdetektől együtt túrtuk a földet, kukacok után kutattunk. Víz alá bújtunk, versenyeztünk, melyikünk marad tovább odalent, ki mászik a legmagasabbra a kertben álló tölgyfa tetején és találja ki a legfélelmetesebb történetet a tábortűz mellett. Sokáig fiúként kezeltél, és én büszkén tekintettem magamra ezért. Könnyedén megugrottam azt a lécet, amit a fiúbarátaid, sőt lassan én lettem az elsőszámú barátod. Nekem sokáig az egyetlen voltál.

Bólintottál, komoly képpel, pont úgy mint, amikor azokat a rohadt nehéz matekpéldákat magyaráztad. Drága okoskám, annyira szerettelek abban a pillanatban. Emlékszem a nyakadba ugrottam, te magadhoz öleltél, szorítottál hosszan, majd a fülembe súgtad.

– Washingtonba.

Ledermedtem.

– Akkor nem is jöttök idén nyaralni? – kérdeztem bambán.

Megráztad a fejed és átöleltél. Alig emlékszem másra, csak a napokon át tartó keserves zokogásra.

Akkortájt nem élt az emberiség annyira online, mint manapság. A mi gyerekeink el sem tudják képzelni, hogy internet nélkül mennyire nehéz volt a kapcsolattartás akkoriban valakivel, aki a világ másik végére utazott.

Megígérted, hogy küldesz levelet és telefonálunk, sűrűn, amikor csak lehet.

– Amúgy meg négy év múlva találkozunk az orvosin! – vigasztaltál.

Négy év. Az orvosi.

Végtelen idő.

– Addig nem is látlak?

Nem tudom értetted-e a zokogásomtól, a könnyeimtől és a bedagadt orromtól. Mégis válaszoltál valamit. Én úgy értettem:

– De, persze.

Különben szép leveleket írtál, ott őrzöm mindet a kis rózsás dobozomban. Kéthavonta fényképet küldtél, bizonyítékként, hogy hónapról-hónapra egyre szívdöglesztőbb leszel. Kivállasodtál, megnövesztetted a hajad, a suli kosárcsapatának egyik sztárja lettél.

Biztosan éreztem, megvesznek érted a pom-pom lányok odaát. Meg az összes többi csaj is Amerikában, és veszettül féltékeny hisztis rohamokat produkáltam a szüleimnek. Kész katasztrófa lett az életem, bár akkor még csak az enyém voltál, élvezkedtem a ritkán engedélyezett telefonbeszélgetéseinkben. Hosszú órákat cseverésztünk, nevetgéltünk, és mint hal a vízben fickándoztam hangod bársonyában. Az sem érdekelt, hogy a szüleim megvonták a zsebpénzemet, mert iszonyatosan sokba került Washingtonból hívást fogadni.

Nyáron hazajöttetek néhány hétre. Nekem azok a napok jelentették a mindent. Arra vártam, amikor elutaztál, arra készültem, az éltetett.

Jobban meg kellett volna becsülnöm az összes pillanatát.

Szokás szerint családostól együtt vakációztunk a Balcsin. Minden csaj irigyelt a suliban, hogy a pasimmal nyaralok, feltételezték, hogy veled alhatok. Akkoriban találtam meg az első, azóta is egyetlen barátnőmet, Rékát. Minden titkomat ismerte. Hiába mondtam neki, hogy semmi sem történhet közöttünk, egy szavamat sem hitte. Végül pirulva bevallottam neki mindent.

Szigorúan megtiltották, hogy egy szobában aludjunk, sőt, még ugyanazon az emeleten is. Anyám a kétszintes nyaraló tetőterébe parancsolt téged, engem meg a földszinten tartott, és fogadok, éjszakákon át nem aludt. Agyonvert volna mindkettőnket, ha megtudja, miket műveltünk a háta mögött fényes nappal. A felnőtteket olyan könnyű megvezetni, ha az ember nagyon el akar érni valamit. Nem értem, anyám miért feltételezte, hogy csak éjjel gabalyodhatunk egymásba.

Folyamatosan beszéltünk, nyilvános helyeken szenvedélyesen egymáshoz simulva csókolóztunk éhesen, és lopott pillanatokban ártatlan kíváncsisággal kalandoztunk egymás testét felfedezve. A szerelem tengerében bolyongtunk elveszetten, számunkra ismeretlen tájakon, örvényekbe kerültünk, fuldokolva bukkantunk fel a hétköznapok valóságára.

A búcsú összetört, napokig a szobámba húzódtam, sírtam, alig ettem, nem tudtam aludni egészen addig, amíg meg nem kaptam az első leveledet.

Ezután az összes leveled nyíltan erotikus tartalmúra sikeredett, túlfűtött szerelmes szavaidtól teljesen becsavarodtam. Ugyanolyan forrón vallottam én is neked, pirosra gyúlt arccal vigyorogtam magamban, és elégedetten gondoltam arra, hogy anyám kitérne a hitéből, ha megtudná, mennyire rosszkislány vagyok.

Zavartak a telefonálásaink, mert meg kellett játszanom magam. Szüleim a szomszéd szobából füleltek a résre nyitott ajtón át. Gyűlöltem, hogy nem hagynak élni, nem lehet magánéletem.

Következő nyáron sokat veszekedtem velük. Követeltem, hogy felköltözhessek veled a nyaraló tetőterébe. Odáig fajult a dolog, hogy három tányért összetörtem. Anyám kijelentette, ha nem fejezem be a hisztit, akkor ez lesz az utolsó, hogy együtt megyünk nyaralni veletek.

Te sokkal higgadtabban kezelted a helyzetet. Kettőnk közül én voltam az érzelmesebb, te a racionálisabb. Terveztél, kombináltál megtaláltad azokat a helyzeteket, amikor meglóghattunk a szülők – különösen anyám – szigorú felügyelete alól.

Azt hazudtuk, hogy buliba megyünk, erre elküldték velünk az öcséinket, nem gondolva arra, hogy cinkostársakká tesszük őket. A srácok néhány gombóc fagyiért és egy szatyor édességért cserébe vállalták, hogy falaznak nekünk, így könnyű szívvel otthagytuk őket és lementünk a partra.

Emlékszel az utolsó kamaszkori nyaralásunkra a Balaton mellett, mielőtt mindent tönkretettél?

Emlékszel arra a fülledt szerelmes nyár éjszakára?

Emlékszel milyen félszegen kerestük az utat egymás felé? Nevettünk, ügyetlenkedtünk, mert annyira azt akartuk, hogy jó legyen. Bevallom, életem legbénább szerelmeskedése volt. Alighanem te is így érzed, ha visszagondolsz rá. Mégis feledhetetlen, mert veled történt és az első volt.

Örökre belém égtek a csókjaid, sóhajaid. A délután vágott fű durván szúrta meztelen hátamat. Azóta is eszembe jut minden, ha frissen nyírt pázsit illatát érzem. Olyankor egy pillanatra becsukom a szemem és rád gondolok. A Balaton csendes csobbanásaira a parti köveken, a testeden végigfutó vágy hullámzására, fel-felszakadó nyögéseidre, a fenekemet markoló kezedre, ahogy mélyen magadra húztál, a tekintetedre, ahogy engem néztél, és arra, hogy úgy szerettem volna, hogy neked jó legyen.

Vajon akkor és ott rontottunk el mindent?

A sötétben, a parton, a karjaidban, miközben a mellkasodon pihentem, te a hajamat simogattad, én azon gondolkodtam, vajon mit szeretnek ezen annyira az emberek. Nagyobb katarzisra számítottam, és kevesebb fájdalomra. Lehangolt, hogy közel sem hasonlított a romantikus könyvekben írottakhoz és a filmekben látottakhoz.

A tenyered lefutott a hátamon, egészen a csípőmig, szorosan magadhoz öleltél, érezted, hogy valami nem stimmel velem.

– Nagyon rossz volt? – A hajamba suttogtál, megcsókoltad a fejem tetejét.

– Nem – sóhajtottam a válladba. Nem hittél nekem. Felemelkedtem kissé, hogy a szemedbe nézhessek. Megcsókoltalak, majd a szádba leheltem. – Jó volt.

Két tenyered közé fogtad az arcomat, bánatosan elmosolyodtál.

– Rosszul hazudsz.

Akkor fakadtam sírva.

Elsimítottál egy tincset az arcomból, újra magadhoz öleltél.

– Azt mondják a második sokkal kellemesebb, aztán egyre jobb és jobb lesz. –Még mindig sírtam, bár igyekeztem titkolni előled. Nem sikerült. Lecsókoltad a könnyeimet. – Sajnálom – suttogtad a fülembe. – Nem így kellett volna. Gyertyafényt érdemelnél, rózsákat, puha ágyat.

Azt hiszem nem válaszoltam.

A második valóban egészen kellemes volt, pontosan, ahogy mondtad.

Hajnalban értünk haza, anyám felpofozott, és beparancsolt a szobámba. Te vitted el a hátadon a balhét. Nem is értem, hogy lehettél olyan udvarias abban a helyzetben.

Hallottam a konyhából átszűrődő hangokat, éreztem a cigaretta nehéz bűzét. Anyám hisztériázott, anyád csillapította, apáink megfontoltan dörmögtek, és az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy mindenki tudta, mit tettünk éjszaka. Örültem, hogy nem kellett senki szeme elé kerülnöm akkor.

Öcséinket nem hibáztatom, végig falaztak nekünk, arról nem ők tehettek, hogy egy verekedés miatt razziát tartottak a diszkóban, ahol hagytuk őket. Hajnali fél kettőkor a rendőrök vitték haza a srácokat. A szüleink teljes megdöbbenésére rólad és rólam semmi hír. A fiúk állították, hogy mi ketten ott vagyunk a szórakozóhelyen. Anyám apáddal odament, és bár felkutatták az egész épületet, minket nem találtak. Állítólag hajnalig végigjártak vagy húsz helyet, a városban és a parton, mégsem akadtak ránk.

Jól választottad ki titkos szerelmi fészkünket, valamiért tudtad, hogy a nyaralónk melletti parton sosem keresnének minket, azt mondtad, túl közeli, túl szem előtt van, hogy azt higgyék, odamentünk.

Apádat egészen addig a reggelig kedveltem. A mai napig elolvasom, ha róla cikkeznek, figyelemmel kísérem a pályafutását. A legbölcsebbnek tartottam négyük közül, megfontolt, okos ember. Pontosan úgy, ahogy te is, mindig tudta, mit és hogyan kell mondania. Nem hiába lett belőle diplomata.

Mindig hallgattál rá, vakon követted, akkor úgy érzem, mégis rossz tanácsot adott.

– Két hét egy évben. Erre nem lehet egy komoly kapcsolatot alapozni, Ádám. – Hallottam, amikor ezt mondta, szilárdan, meggyőződéssel. – Túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy már most feláldozzatok mindent egymásért. Nektek élnetek kell, felfedezni a világot.

– De két év múlva visszajövök a Semmelweisre – próbálkoztál.

– Két év a ti korotokban egy örökkévalóság, fiam. Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz ezalatt, ha belemész egy ilyen kapcsolatba. Emellett, ha teszel egy ígéretet Évának, amit nem tudsz betartani, gondold át, mit veszíthet ő?

Utáltam apádat, amiért ezt mondta neked, mert tudtam, komolyan el fogsz gondolkodni a szavain, és ha ezt megteszed, akkor veszítek. Mindent elveszítek.

Beszélnem kellett veled, meggyőzni, hogy apád hülyeségeket hord össze, ne hallgass rá. Rám hallgass, mert akármi lesz is, én szeretlek, és várni foglak egész éven át.

Anyám bekeményített, hazautaztunk. Azt sem engedte, hogy elköszönjek tőled, és nem állt szóba velem két hétig.

Úgy tértél vissza Amerikába, hogy előtte nem is láthattalak. Leveleid kedvesek maradtak, de visszafogottabbak lettek. Kértelek, ne haragudj, hogy nem tudtam elbúcsúzni. Azt írtad, megérted. Azt írtad, hibát követtünk el. Azt írtad, sajnálod.

Biztos voltam benne, hogy apád telebeszélte a fejed férfiasnak mondott baromságokkal. Miért van az, hogy ti férfiak sosem tudjátok, mi az igazán fontos az életben? Miért van az, hogy csak akkor tanuljátok meg, amikor már túl késő?

Nem mondtad ki, annak ellenére én tudtam, megbántad, amit tettünk. A lelkem mélyén éreztem, megbántad az éjszakánkat, és el akarod felejteni.

Azt viszont nem tudtam, mit rontottam el, mit tettem rosszul? Miért érezted azt, hogy menekülnöd kell tőlem?

Késő ősszel beszéltünk végre. Ha tudom, mit akarsz mondani, sosem veszem fel azt az átkozott telefont.

Búcsúztál.

Elmesélted, hogy megismerkedtél valakivel. Egy amerikai lánnyal. Azaz régóta ismered, pontosabban a Washingtonba költözésetek óta.

Sajnálod, mondtad, de lépned kell. Élned kell. Találkozunk a Semmelweisen, hiszen a legjobb barátod vagyok.

A legjobb barátod.

Akkor tört össze az életem, a szívem.

Tudtam, hogy nem jössz majd haza tanulni. Nem kellett a vigasztalásod. Meg akartam szökni előled, az emléked elől.

Nem válaszoltam a leveleidre, szó nélkül tettem le a telefont, ha hívtál. Majd’ beledöglöttem, úgy fájt.

Mire eljött a nyár, már nem írtál egy árva sort sem, nem hívtál többé. Az aktuális barátnőddel mentél Siófokra, így én inkább otthon maradtam a szomszéd néni felügyelete alatt. Ó, az anyám, rábízott egy rabszolgahajcsár apácára. Egész nap suvickoltam az amúgy makulátlanul tiszta lakást, hallgattam a szentbeszédeit a mai lányok erkölcstelen magaviseletéről, és azt, hogy hova vezeti mindez a világot. Másnap füldugót tettem a fülembe.

Elkeseredetten gondoltam arra, hogy elértem, amit akartam. Arra vágytam, hogy boldog légy nélkülem, ha belepusztulok is. Azt mondják, akit az ember igazán szeret, azt szabadon engedi.

Ki találta ki ezt a rohadt nagy baromságot? És miért hittem el, hogy ettől majd nekem olyan hű, de jó lesz, és megkönnyebbülök?

Baromira nem lett jobb, az érettségi évében mély depresszióba süllyedtem. Rékát is próbáltam kizárni az életemből, de ő, mint egy hűséges kiskutya, ott kullogott mellettem, arra várva, hátha újra észreveszem és meghallgatom. Nekem nem kellettek a tanácsai.

Elegem lett a szüleim folyamatos prédikálásából is, képtelenség volt megfelelni nekik. Állandóan az öcsémmel példálóztak, hogy mekkora zseni, tanulmányi versenyeket nyer, kiváló közösségi ember. Ezzel szemben nézzek magamba, mi lett belőlem? Bukdácsolok, begubózok, sehová sem járok. Mi van velem?

Mintha nem tudnák! Hogy lehetnek ennyire bunkók, nem fogják fel, hogy tönkretették az életem?

Mivel azt akarták, mozduljak ki, elindultam az éjszakába. Jól tudtam, anyám nem így gondolta azt, hogy nyissak a világ felé, de magasról tettem az elvárásaira. A bulik, a haverok, a pia és a fű húztak ki ebből a pokolból. Meg Kornél.

Huszonhárom volt, amikor megismertem, nem szerettem, csak felejtést kerestem. Ő sem szeretett engem, mégis kényelmes kapcsolatban éltünk. Fergetegesen mulattunk, üvegből ittuk a sört, mámorig szívtuk a jointot, éjjel-nappal dugtunk, hangosan élveztünk, hogy hallja az egész ház. Másnap megbotránkozva néztek végig rajtam a szomszéd öregasszonyok, falánk tekintettel a vén bakok. Hónapolig nem aludtam otthon, és amit a legfontosabbnak tartottam akkor: a szüleim utálták Kornélt.

Én meg imádtam bosszantani őket.

Kiderült, nekik is hobbijuk, hogy engem bosszantsanak.

Érettségi előtt vált nyilvánvalóvá, hogy terhes lettem. Kornél vállat vont, ordított, hogy vetessem el, egyáltalán nem hatotta meg a dolog, hogy egy emberi élet felett tört pálcát. A szüleim követelték, hogy házasodjunk össze. Kornélnak esze ágában sem volt. Anyám toporzékolt. Felhívta Kornél szüleit, kitört a balhé.

Réka fogta a kezem, bátorított, hogy semmi baj nem lesz. Nem hittem neki.

Te eközben nyugisan élted gondtalan életed egy amerikai ribanc oldalán. Azok a lányok odaát mind lotyók, láttam a sorozatokban. Gyűlöltelek, hogy egy olyan tökéletesnek tűnő cafkára cseréltél le.

Érettségi után szülői nyomásra mégis összeházasodtunk Kornéllal. Rohadt nagy esküvőt hoztak össze az őseink, miközben Kornéllal minden egyes percét gyűlöltük. Fojtogatott a fűző, nyomta a lábam a cipő, idegesített a régimódi lakodalmas zene, mindennek a megkoronázásaként kétóránként hánytam. Hajnalban már versenyt rókáztunk Kornéllal, én a baba miatt, ő meg mert részeg volt. Másnap semmire sem emlékezett.

Nászajándékba kaptunk egy lakást vidéken.

Ha önállósodni akartam, mehettem száműzetésbe a világ végére. Kornél minden nap kocsmázott munka után, részegen járt haza, az italtól durvává vált, erőszakoskodott, undormány volt vele élni. Péntekenként bulizni ment, vasárnapig nem láttam. Nem csinált titkot a nőügyeiből, de legalább arra az időre nyugalom költözött a lakásba. Sosem éreztem igazi otthonomnak. Szüntelen a kiutat kerestem a pokolból.

Sokat sírtam, egyfolytában rád gondoltam. Ezerszer újraolvastam a leveleidet, simogattam a képeidet, és gyűlöltelek, amiért hagytad, hogy elveszítselek. Mindig te voltál az okosabb kettőnk közül, neked harcolnod kellett volna, tudnod kellett volna, mi a helyes, ha már én olyan bután viselkedtem, és elengedtelek.

Titkon reméltem, hogy mégis hazajössz tanulni, ahogy évekkel ezelőtt ígérted, és akkor megkeresel. Minden csengőszóra feldobbant a szívem, annyira vártalak. De te nem jöttél.

Sok év múlva tudtam meg tőled, hogy kerestél odahaza. Alaposan kifaggattalak, érdekelt a megannyi apró mozzanat. Részletesen elmesélted, ami akkor történt.

Anyám nyitott ajtót neked. Talán rád haragudott, talán saját magára, mindenesetre elővette a szigorú arcát. Így visszagondolva, nem biztos, hogy tudott más lenni, mint szigorú. Azt hiszem, sosem létezett kedves, barátságos arca, mióta betöltöttem a tizenhatot.

– Ne zaklasd! – förmedt rád. – Éva férjhez ment, babát vár. Tökéletesen boldog. Nincs szüksége arra, hogy bolygasd a lelki világát.

Nem értetted, a címemet kérted, az elérhetőségemet, egy telefonszámot vagy bármit, amin felveheted velem a kapcsolatot. Anyám rád csapta az ajtót.

Ezek után megkerested az öcsémet.

– Éva már nem az a lány, aki volt. Hidd el, nem akarod tudni, mi lett belőle.

Istenem, mit gondolhattál, mi lett belőlem?

– Én sem vagyok ugyanaz, aki voltam – felelted erre.

– El kéne felejtened!

– Nem tudom!

– Azért csak próbáld meg!

Talán a felejtést kerested, azért repültél egyik lányról a másikra egyetemista korodban. Kalandoztál, próbálkoztál, míg ki nem kötöttél Krisztina mellett. Kár, hogy nem ismertem. Rendkívüli lány lehetett, ha sikerült mellette révbe érned, megkomolyodnod, elfelejtened engem.

Én még azon a nyáron elvetéltem és két hónap múlva elváltunk. Sose bánd, nem a te hibád, ha már így történt, akkor ez a legjobb, ami történhetett. A vetélés. Mert Kornéllal úgyis elváltunk volna előbb-utóbb. Jobb, hogy nem maradt utánunk gyerek. Képzeld mennyire nehezebben boldogultam volna tizenkilenc évesen úgy, hogy egy kisbabának is gondját kell viselnem. Hisz’ magamról sem tudtam gondoskodni.

Anyám természetesen megint kikelt magából, velem ordított, mert szerinte szégyent hoztam a családra azzal, hogy elváltam.

– Te akartad annyira ezt a házasságot! Ha nem erőlteted, akkor most nem lennék tizenkilenc évesen elvált asszony – támadtam neki és otthagytam összetörve.

Apám könyörgött, hogy menjek vissza hozzájuk, de hányingerem volt tőlük. Ettől az egész képmutató színháztól, amit játszottak.

Akkor kezdtem a vendéglátást. Térdig jártam a lábam, mosolyogtam, ha a vendég reklamált, elsimítottam az elégedetlenségeket, túlórát vállaltam, hogy előrébb jussak. Hajnalban keltem, éjjel fáradtan, ruhástól estem az ágyba, néha úgy éreztem jártányi erőm sincsen.

Különös belegondolni, hogy te abban az időben határozottan ugyanezt csináltad az egyetemen. Nappal tanultál, és habár a szüleid támogattak, nem fogadtad el a segítségüket, a saját lábadra akartál állni, így éjjel dolgoztál, szombatonként azért megengedtél magadnak egy kis lazítást, amikor is hajnalig buliztál. Alig aludtál, állandó fáradtsággal küzdöttél, te is sokszor gondoltad azt, hogy feladod. Mégsem adta fel egyikünk sem.

Eleinte utáltam ezt a melót, fokozatosan szoktam hozzá, szerettem meg, mára sikeres üzletasszonynak mondhatom magam, hiszen saját, jól menő kávézóm van.

Abban az ételszagú, lerobbant kifőzdében ismerkedtem meg Jánossal. Tizenöt évvel idősebb, komoly férfiként azzal, hogy nőként kezelt, azonnal levett a lábamról. Régimódiasan udvarolt, mint azokban a fekete-fehér filmekben, amiket olykor a tévében látni. A tenyerén hordozott, először életemben értékes embernek éreztem magam. Mellette elhittem, hogy vihetem valamire és erős vagyok.

Az első, azóta is egyetlen férfi, akinek eszébe jutott megkérni a kezemet. Miatta váltottam munkahelyet, általa vagyok az, aki vagyok.

Belegondoltál abba, hogy ugyanabban az évben, pontosan ugyanabban a hónapban kötöttem házasságot Jánossal, mint te Krisztinával? Ugyanabban a templomban mondtam ki az igent, mint amelyikben te is. Ugyanannál az anyakönyvvezetőnél írtam alá a nevem, ahol te, talán ugyanazzal a töltőtollal. Majd két évvel később ugyanazon év ugyanazon hónapjában született a nagyobbik fiam, mint a te lányod.

Érdekes az élet, és ne mondd nekem, hogy mindez véletlen csupán.

Viszonylag csendes évek köszöntöttek rám, a család, a vállalkozásom beindítása minden energiámat lekötötte. Alig gondoltam rád, jobbára akkor, amikor megéreztem a frissen nyírt fű illatát tavasszal vagy fülledt nyári napokon. Nem fájt olyan elviselhetetlenül a hiányod, szelídült a gyűlölet. Sokkal fontosabb emberek léptek a helyedre. Betöltötte az életemet a két fiam érkezése.

Jánossal észrevétlenül távolodtunk el egymástól. Tíz év kellett ahhoz, hogy teljesen elhidegüljünk. Nem veszekedtünk, mindketten éreztük, hogy kihűlt a kapcsolatunk, nem bírunk tovább egymás mellett élni. Bence hét, Marci öt éves volt.

Pontosan azon a napon, amikor kimondták a második válásomat, te örökre elveszítetted Krisztinát. Tragikus baleset.

Vagy az élet játéka.

Tizenkilenc hónapja éltem egyedül, csak olykor hiányzott a férfi az életemből. Réka beszélt rá a vakrandira. Olyan sejtelmesen vigyorgott, hogy tudtam, valami perverz ismerősével akar összehozni.

Végigsimított a blúzán, a mellein, megemelte apró cicijeit.

– Végre találtam egy frankó plasztikai sebészt.

– Gratulálok – vetettem oda rezignáltan. – Én meg utálom a vakrandikat.

Réka illegette magát a tükör előtt egy darabig.

– Hogy mondhatsz ilyet, amikor eddig egyszer sem próbáltad? Szerinted mekkora legyen? Alma vagy sárgadinnye?

– Ha már kés alá fekszel, legyen mindjárt görögdinnye – vigyorogtam rá.

Hozzám vágott egy díszpárnát.

– Ne gusztustalanodj, bébi!

Lelkesedés nélkül készülődtem. Ma is megdöbbenek, milyen szexi minire sikerült Rékának rábeszélnie. Hihetetlen, hogy ezt a vörös, dögös rucit én vettem, nem emlékszem, hogy valaha viseltem volna bármikor. Viszont akkor miként kerülhetett elő a szekrényem mélyéről?

– Fogadjunk, hogy egy vén kecske – morogtam. Aprólékos gonddal sminkeltem.

Réka nevetett.

– Pontosan.

– Emellett kopasz, pocakos és szőrős, igazam van?

– És gazdag.

Ledobtam a szempillaspirálom, erélyesen koppant az asztalon; határozottan levettem a piros lakk magas sarkúmat.

– Nem megyek sehová – jelentettem be.

– Ne temesd el magad. – Réka letérdelt elém, és mint valami királykisasszonyra visszahúzta a lábamra a cipőt. – Harmincöt éves vagy, a legjobb korban, bébi!

Réka jobban lelkesedett, mint én. Forgolódtam a tükör előtt és megállapítottam, hogy úgy nézek ki, mint valami luxusprosti. Öreg, kövér, kőgazdag milliomos macája. Drága barátnőm kitöltött nekem egy kupica bátorítót, egy hajtásra leküldtem. Leszartam, mit gondolnak mások. Az sem érdekelt, hogy elijesztem a Réka által ma estére beígért tuti partit.

Mivel Réka vigyázott a fiúkra taxival érkeztem a bár elé.

Naná, hogy valami horrordrága éjszakai mulatót adott meg az én drága barátnőm helyszínül. Beléptem, szétnéztem a félhomályban. Egyelőre alig néhány öltönyös alak iszogatott a bárpultnál. Tuti azt fogják hinni, kurva vagyok. Elment a kedvem ettől az egész rám erőszakolt vakranditól. Ki akartam fordulni a lebujból, amikor valaki megérintette a könyököm, és akkor meghallottam a hangodat.

– Ne szaladj el, Évi!

Hihetetlen, hogy megismertél, hiszen annyira megváltoztam, eltűnt az a szőke, ártatlan, copfos kislány. Rövid fekete hajamba vagány lila csíkokat kértem a fodrászomtól, push up melltartómból majd’ kibuggyantak a melleim a dekoltázsom felett. Feléd fordultam, eszembe jutott az első csókunk, és az utolsó találkozásunk. Biztos, minden gondolatomat leolvastad az arcomról, mert elmosolyodtál.

– Hidd el, sok mindent tanultam és manapság jóval ügyesebben bánok a nőkkel, mint akkoriban.

Fülig vörösödtem. Olvastál és azóta is olvasol a gondolataimban. Ezért lesz ez most annyira nehéz. Hamarabb tudni fogod, mint hogy kimondhatnám.

Vonakodva ültem le veled egy asztalhoz a legeldugottabb sötét sarokban. A gyertyafénynél szemügyre vettelek. Bár nem voltál az a gyerek többé, aki az emlékeimben élt, mégis ismerősen köszöntött a mosolyod, a tekinteted. A ráncok a szemed sarkában fáradtnak tüntettek fel, hajad a homlokodba hullott, rövid sötét szakállad új volt nekem, és valami hihetetlen módon fiatalított.

Jobban néztél ki, mint kamaszkorodban, esküszöm a levegő is bennem rekedt egy rövid pillanat erejéig, ahogy elnéztelek.

Hosszan figyeltél, zavarba hozott a pillantásod.

– Nem jöttél az orvosira.

Nem vádoltál, nem kértél számon, úgy mondtad, mint egy szimpla ténymegállapítást. Talán nem is vártál választ, engem mégis kellemetlenül érintett, hogy szóbahoztad a dolgot. Mintha elárultalak volna azzal, hogy nem mentem a Semmelweisre. Pedig csak azt hittem, Amerikában maradsz. Örökre.

Egy poháralátéttel játszottam, hogy leplezzem a zavaromat.

– Fontosabb dolgom akadt – hazudtam.

– Ezek szerint van egy nagyjából tizenhat év körüli csemetéd.

Bámultam rád, szerintem a szám is tátva maradt a döbbenettől.

– Nem. Nincs – nyögtem. Akkor mondtad el, hogy kerestél. – Gyorsan feladtad – állapítottam meg lehangoltan.

A pincér lépett az asztalunkhoz. Kávét rendeltél és egy üveg száraz rozét. Fogalmam sem volt honnan tudtad, hogy az a kedvenc borom. Talán Réka árulta el a titkaimat. Vajon hol akadt rád?

– Szóval orvos lettél. – Bólintottál. – Nőgyógyász? – kérdeztem keserűen.

Felnevettél.

– Plasztikai sebész – felelted könnyedén.

Megvontam a vállamat.

– Az majdnem ugyanaz.

Féltékeny voltam.

– Nem, Évi, tévedsz!

– Nos, akkor annyi mellett fogdoshatsz, amennyit csak kedved tartja – nevettem kényszeredetten, és nem értettem mi történt velem, hogy ilyesmik buknak ki belőlem. Úgy viselkedtem, mint egy óvodás.

Nem mosolyodtál el.

– Többek között. – Némán nézted, ahogy a pincér elém, majd eléd teszi a kávét, felnyitotta a rozét, megcsörrentek a csészék a kistányérokon. Tompán koppantak a borospoharak az alátéteken. Udvariasan megköszönted, és rám néztél. – Nem azért jöttem, hogy a munkámról tartsak kiselőadást.

– Zavar?

– Abszolút nem, viszont kevésbé érdekes, mint azt az emberek gondolják, nem szeretnélek ezzel untatni.

– Csak nem Réka is? – kérdeztem izgatottan. Drága legjobb barátnőm évek óta kereste a megfelelő orvost, akire rábízhatja a melleit.

Nem válaszoltál a kérdésre.

– Jól vagy, Évi? Hiányoztál.

Őszintének tűntél. Bennem meg mocorgott a kisördög.

– El tudom képzelni, mennyire. – Elhúztam a szám. – Te legalább jobban hazudsz, mint én.

Megcsörrent a kávéskanalad, ahogy a kistányér szélére tetted, aztán átnyúltál az asztalon megfogtad a kezemet.

– Tényleg hiányoztál.

Nem tudom, hazudtál, vagy igazat mondtál, csak azért, hogy újra megpendítsd bennem azokat régen elfelejtett húrokat és eljátszd a régi szerelmünk zenéjét. El akartam hinni, hogy valóban hiányoztam.

Mire megittuk az üveg rozét már ugyanúgy akartam, mint te, a folytatást. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, együtt töltöttük az éjszakát. Életemben nem szexeltem olyan jót senkivel, mint akkor éjjel veled. Olyan érzéseket, energiákat hoztál ki belőlem, amit eddig senkinek sem sikerült. Az ősrobbanás ehhez képest szimpla kis petárdadurrogtatás lehetett. Csodálom, hogy akkor éjjel nem reszketett meg a föld, nem fordult ki sarkából a világ, mert én egy teljesen másik dimenzióba érkeztem veled együtt.

Sorsunk egymástól távol futó szálai újra egymásba fonódtak, elszakíthatatlanul, szorosabban, mint azelőtt bármikor.

Azóta sem töltöttünk távol egymástól néhány napnál többet.

Rettenetes volt az az öt hét kétlakiság, amíg végre elhatároztuk, összeköltözünk. Hozzám cuccoltál Lilivel. A fiúk szeretettel fogadták a lányodat, Lili kevésbé lelkesedett az ötletért. Teljes mértékben megértettem az érzéseit, hiszen ott kellett a hagynia kedvenc szobáját, a házat, ahol felnőtt, ahol az édesanyjával élt. Betolakodónak érzett, nem hozzád valónak. Az elejétől fogva gyűlölt, pedig annyira szerettem volna jó anyukája lenni. Annyira igyekeztem.

Mielőtt összeköltöztünk sokat gondolkodtunk a megoldáson. Ki szedje a dolgait, ki maradjon. Szóba került, költözzem hozzád a fiúkkal, de éreztem, nem tetszik neked az ötlet. Tudom, azért költöztél te hozzám, mert rád nehezedett Krisztina emléke, meg akartál szabadulni attól a háztól. Nem azért, mert nem szeretted őt, csak egyszerűen új életet akartál kezdeni. Velem. Lilivel. És a fiúkkal. ennek már három éve.

A srácok az első pillanattól kezdve imádtak téged. Csúnya ezt mondani, de jobb apjuk lettél, mint János. Sokkal inkább jelen vagy az életükben, a mindennapjaikban, látom rajtuk, hogy igénylik a törődésedet.

Úgy, ahogy Lili az enyémet nem.

Imádják a közös programokat, a kirándulásokat, a biciklizéseket. Bevallom, féltékeny vagyok, hogy kihagytok a fiús programokból, ha együtt mentek focizni, vagy pecázni. Ilyenkor próbálok Lilivel valami szuper csajos dolgot szervezni, de Lili ellenáll, rászervez, lelép, ellenkezik. Talán egyszer sem sikerült úgy igazából jól éreznie magát velem. Vagy ha mégis, én lettem volna a legutolsó, aki ezt megtudja.

Mondd, ugye észre sem vetted, hogy évek óta próbál összehozni téged a barátnője dögös, szexi elvált anyukájával. Most elárulom neked, ezért vannak olyan sűrűn közös programjaitok. Azért kéri Lili, hogy te, csakis te kísérd el az iskolai rendezvényekre, sporteseményekre.

Te észre sem vetted, igaz? Mert bolond vagy. Bolondul szeretsz, így engem nem érdekelnek Lili praktikái, sem a csini szingli anyukák, a szilikon mellek, meg a ráncfelvarrások, a zsírleszívások.

Néhány hónapja nagyon fontos új projektbe fogtunk te meg én. Elhatároztuk, közös gyerekünk lesz. Igaz, van már három csemeténk, te nagyon vágytál egy közös bébire. Rábeszéltél, én hagytam magam. Még mindig nagyon jó a beszélőkéd, szerelmem. Eleinte elnézően mosolyogtam az ötletre. Álmomban sem gondoltam, hogy valaha sikerülni fog neked.

Persze, gyereket az én koromban. Majd akkor szülök megint, ha megőrültem. Voltam már háromszor terhes, világra hoztam két túlméretezett fiúcsecsemőt. Éjszakáztam, összesen négy évig szoptattam. Elég volt.

A gyerkőcök elég nagyok, hogy végre fellélegezhessek egy kicsit, foglalkozhassak veled és magammal, kettőnk boldogságára helyezhessem a hangsúlyt. Nem kezdem elölről harmincnyolc évesen.

De úgy szeretlek, képtelen vagyok megtagadni tőled valamit, amire ennyire vágysz.

Még csak két hete próbálkoztunk, és én a kisbabánkról álmodtam. Akkor kíváncsiságból azonnal vettem egy terhességi tesztet, nem szóltam neked, nem akartalak hiú reményekbe ringatni, és csak akkor akartam elmondani a nagy hírt, ha már biztos. Tövig rágtam a körmöm, miközben arra vártam, hogy megjelenjen a két csík, de a teszt negatív volt. Könnyes szemmel hajítottam ki a dobozzal együtt a kukába, végül belerúgtam a kis műanyag szemetesbe, és végignéztem, ahogy csörömpölve felborul.

Reménykedve számoltam a napokat, undorodtam a kávé illatától, emellett gyengének éreztem magam, folyamatosan émelyegtem, rengeteget hánytam. Következő hónapban, anélkül, hogy szóltam volna neked, bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz, akkor már éreztem, hogy odabent van és növekszik bennem, elképzeltem, hogy pontosan olyan gyönyörű szeme lesz, mint neked.

Te is rájöttél, anélkül, hogy mondtam volna. Elhalmoztál a figyelmeddel, óvatosan értél hozzám, figyelted minden mozdulatomat, kivetted a nehéz szatyrokat a kezemből, és a könnyűeket is. Vacsorát készítettél, pedig nem is tudtál soha főzni, most mégis nekiálltál, megtanultad, internetről kerestél gyorsan elkészíthető, könnyű, egészséges fogásokat. Egyszer sem hagytad, hogy segítsek, a konyhaasztal mellől néztem végig a serénykedésed, miközben a gyerekek fel-felbukkantak és kuncogtak a fodros kötényeden. Aztán egy este aprócska, macis rugdalózóval állítottál haza, nagyon meghatódtam tőle, egyre jobban szerettelek, tudtam, hogy csodálatos apukája leszel a kisbabánknak.

Egész álló nap a szobát rendezgettem, alig bírtam az izgatottságommal, annyira vártam a bizonyosságot. Magamban mosolyogtam, beindult a fészekrakó ösztön.

Szerettél volna elkísérni az orvoshoz, sajnos akkorra kaptam időpontot, amikor te Bécsbe utaztál konferenciára. Hiába erősködtél, hogy lemondod, ragaszkodtam hozzá, hogy elmenj, és megtartsd az előadásodat, ha már hónapok óta készültél rá.

Azon a reggelen begörcsöltem és vérezgettem. Lehet, hogy nem kellett volna azt az asztalt arrébb tolnom előző délután? Hiszen súlytalannak tűnt és csak egy mozdulat volt. Az én koromban lehet, jobban kell figyelni az ilyesmire.

– Istenem, kérlek, vigyázz rá!

Rettenetesen megijedtem, magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, hasam köré fontam a karom és zokogtam. Nem akartam, hogy úgy láss, egyszer már elvetéltem húsz évvel ezelőtt, és akkor eszembe jutott minden pillanata. Szerettelek volna megkímélni a félelmeimtől, hiszen csupán túlhajtottam magamat előző nap, ez egy figyelmeztető jel, hogy vigyázzak jobban, pihenjek többet.

Várakozó boldogsággal váltál el tőlem. A hasamra csúsztattad a tenyered, mire én akaratlanul felnyögtem.

– Fáj. – Aggódó arccal néztél rám, úgy éreztem magyarázatot vársz. – Úgy fáj, hogy elmész – suttogtam. Könnybe lábadt a szemem, rettegtem.

 A hasamon tartottad a kezed, miközben megcsókoltál, csillogott a szemed.

– Sietek vissza. Azonnal hívj fel!

– És ha pont előadást tartasz? – akadékoskodtam. Próbáltam visszaszívni a könnyeim.

– Nem érdekel. Ez most sokkal fontosabb bárminél.

Nem hívtalak fel. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogy mondhatnám el neked. Úgy sajnálom, szerelmem!

Jól éreztem, növekszik bennem valami. Napról-napra egyre nagyobb lesz. De ez nem az élet. A halált hordozom a méhemben.

Hogy mondhatnám el neked, drága szerelmem, hogy nekünk sosem lesz közös gyerekünk? Nem tudom megadni azt, amire annyira vágysz. A gyermeket, akire mindketten vágyunk.

A főorvos kedves ember, azonnal bent fogott a kórházban. A gyerekekre Réka vigyáz, és nagyon aggódik értem. Méhen kívüli terhességre gyanakszik, szipog a telefonba, miközben próbál lelkesíteni. A legjobb barátnő a világon, szét fog tépni, ha megtudja.

Háromszor hívtál, és csak harmadszorra vettem fel.

– Baj van, Kicsim?

Aggódtál, pontosan hallottam ilyen távolról, a telefon torzításán át is, bár tudom, el akartad titkolni.

– Nem. Minden rendben!

Próbáltam vidám lenni, cseverésző hangnemben beszélni.

– Mi történt? – kérdezted erőteljesebben, szilárdan, határozottan.

– Jól vagyok! Tényleg minden a legnagyobb rendben, habár a babaprojekten még dolgoznunk kell. – Úgy gondoltam, jobb, ha félig igazat mondok, nem áltatlak tovább. Előbb-utóbb úgyis megtudod. – Hogy sikerült a prezentációd?

– Az most mellékes. – Elhallgattál. Újragondoltad. – Jól sikerült, és te még mindig borzasztó rosszul hazudsz. Hazamegyek!

Le akartalak beszélni, de letetted a telefont.

Odakinn lassan virágba borulnak a fák. Tavasz van, az újrakezdés időszaka. Az ősz az elmúlásé, de az ősz messze van. Talán sosem jön el.

Ígérem neked, igyekszem erős lenni.

Éppen ezért új naplót akarok. Vidám színűt, arany betűkkel, világoskék lapokkal. Színes tollakat, lilát, zöldet, narancsot, hogy leírhassam újjászületésem történetét.

Csak ne kellene elmondanom neked. Ne kellene látnom a fájdalmat a szemedben.

Késő délután érkezel. Amint belépsz a gyerekekkel, azonnal látom, mindent tudsz. Nem kell mondanod, anélkül is rájövök, beszéltél a főorvossal. Réka ott toporog mögöttetek az ajtóban, a kezét tördeli csodaszép, feszes szilikon mellei előtt, az arcán felvarratta a ráncokat, alig néz ki többnek huszonöt évesnél. Drága barátnőm, olyan keserves harcot vív önmagával és az évekkel. Amíg mindenkinek meg akar felelni, közben elfelejt boldog lenni, és olyan férfit keresni, aki őszintén szereti a hibáival együtt, úgy ahogy van.

Te mellém lépsz, átölelsz, hosszan, óvatosan. Beszívom az illatod, az arcszeszed és parfümöd kesernyés elegyét. Elhúzódsz, hagyod, hogy a fiúk is kiörömködjék magukat. Izgatottan csillog a szemük, a focibajnokságról beszélnek. Nem sejtenek semmit, és hálás vagyok neked, amiért nem mondtad el nekik. Lili lehajtott fejjel jön közelebb, hosszú szőke haja az arcába hullik, összeszorítja a száját, így nem látszik átlátszó műanyag fogszabályzója.

– Pontosan olyan, mint te voltál ennyi idősen – mondogatod mindig szeretettel. Pedig nem én vagyok az édesanyja. Sosem árultad el, mit szerettél Krisztinában. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy azért választottad éppen őt, mert hasonlított rám egy kicsit, vagy talán nem is olyan kicsit.

Lili megáll az ágyam mellett, hosszan néz, halványkék szemében könnyek. Biztos vagyok benne, nem tőled tudja, de valahogy mégis megérezte. A titokzatos női hatodik érzék, így nevezted.

Életében először ölel át csontos karjaival.

– Maradj velünk – suttogja rekedten, és szorít reszketegen.

Megsimogatom vékony hátát, selymes szőke haját. A válla felett rád nézek. Tengernyi fájdalmat látok a szemedben. Kinyújtom az egyik kezem, te megfogod az ujjaim.

Engem nem fogsz elveszíteni! Megígérem!

Péntek tizenharmadika.

Van-e jobb nap az újrakezdésre? Akkor hát csapjunk bele!

„2018. április 13. péntek

Harcom a rák ellen.

Elkezdődött.”