Emlékszel?

 

Emlékszel?

Kiskamaszok voltunk. Majdnem gyerekek még.

A parton ültünk. Azokon a hatalmas, szürke köveken, amik télen hidegek és nyirkosak voltak, nyáron meg forróak a folyton tűző naptól.

Emlékszel?

Kacsákat etettünk. Én kenyeret hoztam. Te kukoricát.

A kenyeret kidobattad velem. Ha anyukám megtudná, hol végezte az a kenyér, biztos egy hétig nem kapok vacsorát. Persze sosem tudta meg, mert a zsebemben csempésztem ki otthonról.

Aztán már üres kézzel mentem, mert azt mondtad, hogy betegek lesznek a kacsák a kenyértől. Megkérdezted, azt akarom, hogy megbetegedjenek, és meghaljanak? Miattam?

Persze, hogy nem akartam.

Beletúrtál a világoskék vászonzacskóba, amit mindig magaddal hordtál partra, a kezembe nyomtál egy maréknyi kukoricát. A kacsák szerették.

Emlékszel?

Azon a nyáron azt mondtad, hableány lesz a szerelmed. Kinevettelek. Azt mondtam: ez butaság. Meg azt is, hogy különben sem léteznek a valóságban hableányok. Mese. És mi már túl nagyok vagyunk, hogy meséket nézzünk.

Emlékszel?

Nem bántódtál meg, csak visszakérdeztél, hogy szerintem halak, rákok, sirályok, hajók, víz alatti kincsek és hercegek léteznek-e a valóságban? És amikor rávágtam, hogy természetesen ezek mind léteznek, megkérdezted, akkor miért kételkedem a hableányok létezésében? Miből gondolom, hogy sellők nincsenek? Pusztán azért mert sosem láttam őket? Mert nem hallottam őket?

Megkérdezted, hogy láttam-e a tengert? Tudtad, hogy sosem láttam még. És láttam-e fáraókat? A sivatagot? Vagy a Jupitert? És megkérdezted, ha nem láttam mindezeket csak a tévében, akkor hogyan hihetem, hogy léteznek?

Sokkal több van a világban, mint amit látunk, tapasztalunk, érzünk. Nem tudtam?

Te honnan tudtad?

Utoljára azon a nyáron láttalak. A rózsaszín virágos ruhádat viselted, meg azt a csicsás selyemszalagot a hajadban.

Emlékszel?

A szalag kicsúszott hullámos, hosszú, szőke tincseid közül, és elfújta a szél. Felkapta egy sirály, és elrepült vele. Engem biztos megszidott volna az anyukám, amiért elveszítettem. Te csak nevettél. Azt mondtad, az a sirály biztosan feldíszíti vele a fészkét. Meg azt, hogy a gyerekei örülni fognak neki.

 

Elsodort az élet. Elmentél valóra váltani az álmaidat. Tengerbiológiát tanultál. Kutattad az óceánok titkait.

Tegnap futottunk össze újra. Negyven év után.

Először láttam a tengert. Én – veled ellentétben – sosem váltottam valóra az álmaimat. Azaz sokáig azt hittem, hogy az az álmom, mint az anyámnak is volt, hogy feláldozzam magam a család szentséges oltárán.

Mindig a családomnak éltem. Értük dolgoztam. Saját magamat, a vágyaimat a háttérbe szorítottam. Annyira vágytam elutazni, megismerni a világot, más kultúrákat. De ez csak most, itt a tenger partján tudatosodott bennem.

Zokogtam.

A lányok elöltöztek. Saját útjukat járták.

A férjem hosszú betegeskedés után hagyott itt. Az utolsó pillanatig mellette álltam. Ápoltam. Aztán amikor elment, végre fellélegeztem. Végre szabadnak éreztem magam.

Évekig lelkiismeret furdalás gyötört, amiatt, hogy így éreztem. Az ismerőseim azt várták, hogy élve eltemessem magam, feketében járjak, és bezárkózzak. Megint megfelelni másoknak. Az elvárásaik szerint élni…

Elég volt!

Eladtam a házat. Elköltöztem. Oda ahol senki sem ismer. Színes ruhákba bújtam, levágattam a hajam, dolgozni kezdtem, és bebarangoltam az országot. Megnyílt előttem a világ.

Szerencsés vagyok a lányaimmal. Mindenben támogattak.

Éppen Szandrához, a nagyobbik lányomhoz érkeztem látogatóba. A tenger partján él a párjával. Hamarosan nagymama leszek. Elhatároztam, hogy boldog leszek. Végre.

Akkor bukkantál fel, ott a tengerparton, szinte a semmiből, mint egy látomás. A könnyeimet törölgettem. Megöleltél. Megkérdezted, mitől vagyok ennyire szomorú?

Azt válaszoltam, sosem voltam boldogabb.

Megértetted.

Tudtad, hogy az örömnek is vannak könnyei. De még mennyire, hogy vannak!

Megkérdeztem: te boldog vagy-e? Rátaláltál-e a hableányodra?

Csak mosolyogtál. Összefutottak a ráncok az arcodon. Láttam a szemed csillogását. Még mindig ugyanolyan volt, mint régen. Gyerekkorunkban, amikor a kacsákat etetve merengtünk az élet nagy kérdésein.

Cinkosan összevillant a tekintetünk, és én értettelek. Rögtön tudtam, hogy igazat mondtál akkor régen. Hableányok léteznek.