Mindig van minek örülni

 

Mindig van minek örülni.

Ott lóg a póló a szlogennel a szemem előtt. Arra fókuszálok. Vérvörös.

Képtelenségnek tűnik megállítani a remegésemet, felhúzott térddel ülök a szőnyegen a fregolival szemközt, mögöttem a szekrény. A fiók gombja a hátamba nyomódik.

A fájdalom visszaránt. A bejárati ajtó felöl zajt hallok, elmosódott hangokat. Olyan távoli.

Álmodom.

Mindig van minek örülni.

Pulóverem ujjába törlöm az arcomat és az orromat. Elmaszatolom a könnyeket, és az  orromból folyó, híg váladékot. Ragacsosan szárad a bőrömre.

Álmodom.

Álmaimban százszor megtettem már. Álmomban szabad voltam.

Aztán reggelre rám zuhant a valóság. A tehetetlenség. A gyávaság. Az érzés, hogy kicsi, és kevés vagyok. Reggelente belém költözött az érzés, hogy talán ma végre vége lesz. Ma végleg összetörök.

A testem is.

A lelkem már réges-régen összetört. A repedések egyre mélyebbek lettek, a lüktető fájdalom elnyelt. De a testem sok mindent kibírt. Vajon meddig még?

Mindig van minek örülni.

Andor gyűlölte ezt a pólót. Akárhányszor a sarokba kuporodva sírtam, elém tartotta, meglengette, és követelte, hogy örüljek.

Minek is?

Éppen azokban a pillanatokban?

Minek tudtam volna örülni?

Néha annak, hogy túléltem. Bár annak kicsit jobban örültem volna, ha belehalok. Az azt jelentette volna, vége van. Így mindössze annak örültem, hogy nem tört el semmim. Hogy dobogott a szívem. Vagy annak, hogy éppen nincs itthon a szomszéd lány, hogy átkopogjon, és megkérdezze, jól vagyok-e.

Túliskolázott, feminista picsa!  – fröcsögte Andor minden alkalommal, akárhányszor a lány bekopogott.

Nem ismertem azt a lányt.

Sosem voltam kint.

Sosem találkoztam senkivel.

A szomszédlányt olykor láttam az ablakból. De amikor felnézett, hátrébb léptem a függöny mögött. Mintha ott sem lennék. Talán nem is léteztem.

Mindig van minek örülni.

A betűkre fókuszálok. A szavakra. Arra az egy mondatra.

Itt vagyok. A testemben vagyok.

Álmodom.

De ez az álom most más, mint a többi. Most nem jön a szabadság érzése. Pedig várom. Kétségbeesetten várom.

Mindig van minek örülni.

A betűk elmosódnak a szemem előtt. Fogalmam sincs, honnan érkezik a felismerés. Görcsbe rántja a gyomromat.

Kinyújtom a kezem. Tanulmányozom remegő ujjaimat. Mintha először látnám őket. Annyira idegenek. Rászáradt vértől maszatosak. Mintha nem is az enyém lenne.

Nem az én kezem. És nem az én vérem.

Az ajtó felől egyre hangosabb a dörömbölés.

– Nyissák ki az ajtót! – követeli a szomszéd lány.

Vajon hányan toporognak körülötte?

Vajon hányan hallották Andor dühét?

Hányan hallották a kőre borult edény csörömpölését?

A sikolyaimat?

Érezték úgy a fal remegését, mint én?

Mindig van minek örülni.

– A rendőrség már úton van! – fenyegetőzik a lány az ajtó túloldaláról.

Kire akar ráijeszteni?

És vajon tényleg csak fenyegetés? Vagy valóban úton vannak?

Az ujjaimat bámulom. A szívem egyre jobban lüktet a mellkasomban, a dobhártyámban dobol.

Váratlanul ér a felismerés: nem álmodom. Ez a valóság.

Andor tényleg ott fekszik a fürdőszobában. A vértócsa talán még mindig gyűlik körülötte…

A hányinger hirtelen tör rám. Előregörnyedek és hagyom, hogy kijöjjön.

A bűzös, ragacsos váladékot figyelem a szőnyegen, miközben görcsösen ráng a gyomrom, reszket minden porcikám.

Elfogytak a könnyeim.

Mindig van minek örülni.