Csodakert beleolvasó

2. részlet

MÁRK 

– Nézd meg velem még egyszer a naplementét! – kérte Dini bá’.

A kertből nézték, ahogy a vöröslő napkorong lebukik a háztetők felett. A békák kuruttyoltak a tó partján, a tücskök ciripeltek, és ők egészen addig maradtak, amíg lehűlt az idő.

A kerekek alatt meg-megcsikordultak az apró kavicsok, ahogy Márk betolta az öreget a házba. A hálószobában kellemes meleg fogadta őket. Márk az ágyba emelte, lesegítette róla a vastag pulóvert. Dini bá’ annyira lefogyott, hogy lifegett a bőr a csontjai körül, eltűnt róla minden izom és hús. Márk eligazgatta a vasalt, hófehér lepedőt körülötte, megigazította mögötte a párnát, hogy ülni tudjon. Adott neki két szemet a gyógyszerből, mielőtt a fiolákat a fiókba csúsztatta.

Dini bá’ arca elszürkült a fájdalomtól, a morfium kevésnek bizonyult.

– Múlt héten beszéltem az ügyvédemmel. Újraírtam a végrendeletemet.

Márk vizet töltött az éjjeliszekrényre készített pohárba.

– Az egyházra vagy az önkormányzata hagyja a vagyonát? – tudakolta barátságosan, ugyanis az öreg megveszekedett ateista volt, emellett utálta a polgármestert.

Dini bá’t valamikor a város legbefolyásosabb ügyvédjeként tartották számon. Évekig aktívan részt vett a város politikai életében. Családokat tett tönkre vagy emelt fel, attól függően, hogy kívánták az érdekei.

Az öreg karcosan felnevetett, mielőtt kortyolt a felé nyújtott pohárból. Márk segített neki, hátulról a hátát tartotta, előröl a poharat. Nem csinálta túl ügyesen, így is mellécsorgott a víz, lefolyt a ráncokon Dini bá’állára, lecsöppent a pizsamájára. Márk szárazra törölte állát, felitatta a nedvességet a pizsamájáról.

– Több alapítvány is megkeresett a kórházban – morogta Dini bá’, visszahajolt a párnájára. – Hiénák – fújt. – Összegyűlnek, ha megérzik a halál szagát.

Márk nem válaszolt, csak leült az ágy mellé készített székre, ahonnan könnyedén elérte az íróasztalt is, ha az öreg újra vizet kérne. Különben is, mit mondhatott volna? Hitegesse, hogy messze még a vég? Hiszen érzi. Mindenkinél jobban. Mondja azt, hogy nem hiénák? Amikor mindketten tudják, hogy azok, és nyálazva várják, hogy Mészáros Dénes végre feldobja a talpát.

– Nem félsz? – pillantott Márkra Dini bá’.

Márk pontosan értette a kérdést. Az öreg nyilván tudta, hogy nincsenek tervei a halála utáni időre, és látta néhány éve vergődni. Valószínűleg féltette. Természetesen ezt sosem mondta volna ki ilyen nyíltan. De Márk értette. Mégsem zúdíthatja éppen most az öregre a félelmeit, a kétségeit.

– Mitől féljek? – hárított. – Nem én fogok a pokolra kerülni hamarosan, hanem maga.

Dini bá’ kuncogott.

– Jól döntöttem, hogy hazajöttem – állapította meg. – Könnyebbé teszed.

– Boldoggá tenne, ha valóban sikerülne könnyebbé tennem. Itt maradok.

– Végig?

Márk bólintott.

– Végig.

– Ott – mutatott az öreg az éjjeliszekrény fiókjára ráncos, aszott, májfoltos kezével. – Nyisd ki! – Márk engedelmesen kihúzta a fiókot. Csikorogva, nehezen engedett. – Vedd ki azt a képet!

Márk kivette az iratok tetejéről a színes fényképet. Alacsony nőt ábrázolt sötétkék farmerben és halványrózsaszínű, tavaszi kabátban. Még a fekete, tűsarkú bokacsizma sem ellensúlyozta igazán a magasságát. Aprócska termetéhez képest feltűnően telt mellekkel, és gömbölyű csípővel rendelkezett. A tavaszi kabát övét megkötötte karcsú derekán. Hosszú, egyenes szálú, gesztenye haja a vállára omlott a rózsaszínű tányérsapka alól. Nem nézett a kamerába, éppen egy gyalogátkelőhelyen vágott át. A kép amolyan lesifotónak tűnt, mert körülötte felbukkant néhány ember és kocsi, amikhez viszonyítva Márk kapásból megállapította a nő magasságát.

– A lányom.

Márk felkapta a pillantását a képről, az öregre meredt.

– Van egy lánya?

Az öreg mindig őszintén megmondta a frankót, de ha magáról kellett mesélnie zárkózottá vált. Ritkán mesélt a családjáról, a tönkrement házasságairól, a fiáról. Talán olyankor is csak azért tette, hogy Márk érezze, tapasztalatból adja a tanácsokat. Márk mégis azt hitte, mindent tud róla, de ez a kijelentés meglepte. Ezek szerint Dini bá’nak voltak titkai, amit sosem osztott meg vele.

– Csúnya kis béka, igaz?

Márk vállat vont, és az öreg felé nyújtotta a képet.

– Mások minősítése nem feladatom.

Dini bá’ átvette tőle a képet, és ő is megnézte.

– Nem ilyesféle nőkhöz vagy szokva, mi?

Márk kinyújtóztatta a lábát. Nem értette, most mi van. Hogy jön ide, hogy ő milyen nőkhöz vonzódik? Az utóbbi években pusztán egyszerű ösztönből választotta ki az alakalmi kapcsolatait, és hozta haza őket. Dini bá’ olykor összefutott ezekkel a nőkkel, de sosem ítélte el. Sőt! Márk úgy érezte, határozottan támogatja abban, nehogy komoly kapcsolatba bonyolódjon bárkivel is. Szandra után nem is vágyott komoly kapcsolatra. Meg ugye el sem vált még. Kényelmes volt így.

– Azt hiszem, lényegtelen, én milyen nőkhöz vagyok szokva – bökte ki végül.

– Valóban lényegtelen – hagyta rá az öreg.

– Hogyhogy nem mondta eddig, hogy van egy lánya?

Az öreg a fényképet tanulmányozta, egészen ellágyultak a vonásai, könnybe lábadt a szeme.

– Nem tudtam róla. Gyanítottam, de biztos sosem lehettem benne. A harmadik feleségemmel éltem, amikor találkoztam az anyjával – kezdte. – Csinos, naiv kis fruska volt. Igazán kellemes emlékeim maradtak róla – somolygott az öreg. – Jól elszórakoztunk. Aztán terhes lett. Azt hitte elválok majd, és feleségül veszem, csak mert megesett. Annyira bájos és ártatlan volt.

– Mit csinált? Otthagyta?

– Adtam neki pénzt abortuszra. Zokogott. De megígérte, hogy elmegy, és megszabadul attól a porontytól. Bevallom, megkönnyebbültem, hogy eltűnt az életemből. Kezdett bonyolulttá válni a viszonyunk.

– Honnan tudta meg, hogy megszülte a gyerekét?

– Nem tudtam. Utána sosem láttam. A pénzt nem sokkal később visszaküldte egy borítékban. Hiánytalanul. Akkor már gyanítottam, hogy kijátszott. De eltűnt, nekem meg nem hiányzott a nyűg a nyakamba.

– Nem félt attól, hogy egyszer megjelenik a gyerekkel, és botrányt csap?

Az öreg nehézkesen nevetgélt.

– Rosszul járt volna, ha velem ujjat húz. Tudta ő azt nagyon jól.

– Most miért gondolta meg magát?

– Mert végül öt feleséget használtam el, és mindössze egy fiam született. Dini. – Az öreg csukott szemmel felsóhajtott. – Egyszerűbb lenne a helyzet, ha nem hal meg abban a balesetben.

Dini bá’ ráncos, remegő keze ökölbe szorult, a csukott szempillái alól kibuggyanó könnycsepp legördült ráncos arcán.

Márk ismerte a történetet. A srác tizenkilenc évesen motorbalesetet szenvedett. Az öreg szerint nem ő volt a vétkes, és Márk hitt neki. Dini bá’ huszonhárom éve gyászolta a fiát. Márk sejtette, hogy akkor kezdett magába fordulni, és kizárni az életéből az embereket.

Ahogy az öreg kinyitotta a szemét, összeakadt a pillantásuk. A vizenyős kék tekintetben mérhetetlen fájdalom csillant.

– A lány az egyetlen, aki utánam marad. A Sors olykor elég ironikusan szövi a fonalát. Te nem így gondolod?

– Fogalmam sincs. Hogy akadt rá? – bökött a képre Márk.

– Fogadtam egy magánhekust. Jó sok pénzt legombolt rólam – nevetett fel keserűen. – Mindenki csak a pénzemre utazik.

Márk állta az öreg pillantását. Nem tiltakozott, mert úgy gondolta, nem éri meg. Elég, ha kimondatlanul tudják, ő nem a pénz miatt van itt. Mindössze az történt, hogy néhány éve két magányos férfi ugyanabban a drága magánkórházban egymásra talált. Mindketten a szakadék szélén egyensúlyoztak. Kevésen múlott, hogy nem zuhantak a mélybe. Márk sosem fogja elfelejteni azokat az időket.

Olyan volt neki az öreg, mintha az apja lett volna. Amikor Dini bá’ újra beteg lett, nem volt kérdés, hogy vigyázni fog rá, és mellette marad.

Márk torka összeszorult.

Mellette. Az utolsó pillanatig.

– Akkor megvan az örökös – állapította meg Márk rekedten.

– Fenntartásaim vannak – vallotta be az öreg, miközben fájdalmasan megrándult az arca. Márk elővette az üvegcsét a gyógyszerekkel. – Nem kell – hárította el az öreg. – Még nem.

– Mi a baj a lányával? Kételkedik a származásában?

Az öreg felkuncogott, Márk felé nyújtotta a képet.

– Nézd meg ezt az orrot meg azt a szájat! Az enyém.

Márk a nő arcát tanulmányozta, a hatalmas, egyenes orrot, a széles ajkakat. Az öregé.

– Kétségtelenül – állapította meg. A lány világoskék szemének íve kissé ellensúlyozta ezt a rémes örökséget. Valamelyest harmonikusabbá tette az arcát. – Mik a fenntartásai? – ejtette a képet vissza a fehér takaróra.

– Az, hogy rendkívül csóró.

– Gondolom, éppen ezért jó helyre kerülne az az örökség – állapította meg Márk.

– Mi van, ha képtelen gazdálkodni, és kifolyik a pénz a keze közül?

– Az magának nem mindegy? Úgysem fogja már tudni, mi történik a vagyonával. Legalább örömet okozna azzal a pénzzel.

– Nem érted? – krákogott az öreg. Köhögési rohan jött rá a hirtelen indulattól.

Márk türelmesen megitatta, most sem sikerült jobban, mert ismételten mellécsorgott a víz. Aztán segített kibújni Dini bá’nak a vékony felsőből.

– Mindegy, én értem-e.

Ráadott egy száraz, tiszta, hosszú ujjú pólót. Az öreg megpaskolta maga előtt a takarót.

– Nem azért gyűjtöttem a vagyonomat, hogy egy senkiházi zabigyerek egyetlen év alatt elherdálja.

Márk megütközve nézett rá.

– A lányáról beszél.

– Attól függetlenül egy senkiházi, csóró zabigyerek – fújtatott az öreg. – Felügyeleti jog nélkül nem adom a kezébe a pénzemet, sem a házamat. Azt akarom, hogy te felügyeld minden kiadását.

Márk megrázta a fejét.

– Nem vállalom.

– Szarom le, mit vállalsz! Megtalálod a borítékot a végrendeletemmel a zárójelentésem mellett, két tanúval hitelesítve.

– Ez legális?

Az öreg bólintott.

– Múlt hónapban kivettem az összes pénzemet a bankból, megszüntettem a számláimat.

– Mit csinált annyi pénzzel?

– Eldugtam – fulladt el az öreg hangja.

– Eldugta. Mégis hova?

– Az ágy alá. – Márk döbbenten bámult vissza rá. – Nézd meg, ha nem hiszed!

Márk felpattant, és letérdelt, bevilágított a telefonjával az ágy alá, és meglátta a fekete sporttáskát, jó mélyre becsúsztatva a fal mellé.

– Ez nem maradhat itt!

Hasra vágta magát, és addig nyújtózkodott, amíg kihalászta a kopott sporttáskát a sötét sarokból Az öreg még csak be sem húzta rajta a zipzárt, a húszezres kötegek ott hánykolódtak egymás tetején.

– Azt akarom, hogy őrizd meg egy évig.

– Sporttáskában őrizgessem? – hitetlenkedett Márk.

– Senki nem tudja, hogy itt van. Ha akarod, ásd el valahová, elvégre te vagy a kertész.

Márk az ágyra dobta a sporttáskát.

– Maga megőrült!

– Józan ésszel aligha bírtam volna ki az utóbbi hónapokat. – Az öreg karcos nevetése kissé magához térítette Márkot. – Találsz egy levelet is a táskában. Azt add neki oda.

– A lányának?

– Talán az anyja eltitkolta a származást. Jobb, ha tudja. Ezt is, meg a szabályokat is. A miheztartás végett. Ha egy év múlva alkalmasnak találod a vagyonom kezelésére, akkor add át neki ezt a táskát.

– És ha nem?

– Akkor tégy vele belátásod szerint. Tartsd meg…

– Nem kell nekem a pénze!

– …vagy fektesd be egy alapítványba – folytatta az öreg úgy, mint aki meg sem hallotta a tiltakozását.

Márk hátradőlt a széken. Amennyiben elvállalja, hogy megőrzi a pénzt, az azt jelenti, hogy a közelben marad, szemtanúja lesz, hogy egy idegen, hozzá nem értő mit művel a kerttel, és ugyanúgy kénytelen lesz majd végignézni a kert lassú haldoklását, mint az öregét.

– Ezt nem csinálom.

– Nincs választásod – vigyorgott rá az öreg, a szemébe visszaköltözött egy pillanatra az a hamis fény. Márk sejtette, hogy valóban nincs választása. Az öreg mindent elrendezett, a beleegyezése nélkül.

– Honnan tudja, hogy én nem herdálom el a vagyonát? A lányával kézen fogva?

– Mert nincs rá szükséged. Se a vagyonomra, se a lányomra.

Márk megrántotta a száját. Az öregnek kurvára igaza volt megint. Neki valóban semmi szüksége nincs több pénzre, akkor sem, ha Szandra egyszer a válás után kiforgatja a vagyonából. Bár Márk elég nehezen hitte, hogy Szandra valaha rászánja magát a válásra. Neki kényelmes volt eljátszani a szegény, elhagyott feleséget, és időről-időre megszellőztetni a médiában jó pénzért. Így aztán, ha majd egyszer Márk rászánja magát a válásra, akkor is éppen elég pénze marad, hogy túléljen. Ráadásul a lány messze nem az esete, mint ahogy az öreg nagy bölcsen megállapította az elején: máshoz  szokott.

– Tehát én legyek a rohadék, aki mindenbe beleüti az orrát.

– Jó lenne, ha az lennél. Gondolj arra, a jó szíved miatt hová jutottál! Hogy Szandra mit tett veled! Amúgy nem ártana apasági pert varrnod annak a nőnek a nyakába.

Márk felhorkantott.

– Így is tele van a sajtó a szétköltözésünkkel. Nem akarom megnehezíteni a gyerek életét.

Örökre megbélyegezném.

– Mindössze két éves – legyintett az öreg. – Azt sem tudja, mi folyik körülötte!

– Akkor sem! Hiszen csak egy gyerek. Ő aztán végképp nem tehet erről az egészről.

– Szerinted nem fog kiderülni?

Márk megvonta a vállát.

– Én nem varrok apasági pert Szandra nyakába.

– Elköltöztél, mielőtt megszületett a gyerek. Szerinted ez kinek nem gyanús?

Márk lába egyfolytában mozgott a szék alatt.

Lehet, hogy mégis az enyém. Az én fiam. Talán…

Ezerszer átbeszélte az öreggel. Kár lett volna újra kimondania, és ezzel felhúznia Dini bá’t. Éppen most.

– Szandra tett róla, hogy mindenki megtudja, én vagyok a hibás – mondta inkább. – Olvasta az újságokat, látta a tévében. Mindenhol eladta magát, ahol fizettek érte. Edelényi Márkusz nem tudja túltenni magát azon, hogy derékba tört a futballkarrierje. Italba, nőkbe és drogba fojtotta a bánatát – idézte gúnyos hangnemben. – A többiről ne is beszéljünk!

– Már akkor mondtam, hogy jelentsd fel mindet, az összes újságot és hírcsatornát, kérj kiegészítést, adj ki saját nyilatkozatot! Tönkreteszi a híredet az a nő.

– Leszarom!

– Eljön majd az idő, amikor igenis számítani fog!

– Nem érdekel – hárított Márk. – Megtanultam a leckét: többé egyetlen nőnek sem hiszek

Az öreg nehezen vette a levegőt.

– Éppen ezért lesz a legjobb helyen a pénzem nálad. Ráadásul a lányom nem az a típus, aki képes lenne az ujja köré csavarni téged. Azért figyelj oda rá! Meglehet, hogy segítségre lesz szüksége. Támogatásra.

– Miféle támogatásra?

– Honnan tudnám én azt! – horkantott az öreg. – Nem ismerem. Segíts neki. De ne hagyd, hogy elherdálja a vagyonomat!

– Ez akkor is szar ötlet, Dini bá’ – válaszolta Márk kedvetlenül. – Azt fogják mondani a városban, hogy a vagyonára hajtok.

– Éppen az előbb mondtad, hogy leszarod, mit mondanak mások. – Márk igazat adott az öregnek. Már régen nem érdekelte ez a része. Szandra tett róla, hogy többé ne érdekelje. –Zsivány panaszosan felnyüszített az ajtó előtt, a macskák felnyervogtak. – Engedd be őket! Hadd legyenek itt velem.

Márk beeresztette az állatokat. Először léphették át a ház küszöbét, mégsem randalíroztak. Lukrécia és Szerénke felugrottak az ágyra, összegömbölyödtek az öreg mellett, Zsivány pedig a gazdája ölébe hajtotta a fejét

---

Pók Ica

Az első szerelem

34. rész

 

Pók Sándor

Először találkoztak karácsony óta. Újév napján volt egy komolyabb beszélgetésük. Sándornak valójában nem állt szándékában eltitkolni Juli elől Angelikát. Elvégre mosolyszünet volt, és akkor fogalma sem volt még, hogyan tovább. Természetesnek vette, hogy fognak beszélni, ha mindannyian lenyugodtak karácsony után, de az nem sejtette, hogy ilyen korán jön el a pillanat.

Juli hívta fel január elsején, és az volt az első kérdése, jól van-e. Ő meg visszakérdezett, miért ne lenne jól? Akkor derült ki, hogy a gyerekei Julinál keresték aznap délelőtt, amikor nem ért haza időben. Sándor nem haragudott a gyerekeire amiatt, hogy aggódtak, és keresték. Voltaképpen megkönnyítették a dolgot, mert amikor Juli rákérdezett, hogy mégis hol volt, ha nem otthon, ő elmondta.

Nem, azért nem olyan simán, mint gondolta. Kicsit nehezebben találta a szavakat, és bár szüneteltették a kapcsolatukat, mégis szarul érezte magát miatta. Maga sem tudta, miért. Nem tartozott elszámolással Julinak, de mégiscsak össze akartak költözni. Akkor is, ha Juli időt kért. Akkor is, ha utólag úgy érezte, butaság volt.

Meglepte, Juli milyen higgadtan fogadta a dolgot. Meglepte, hogy aztán kérte, hogy találkozzanak valamikor. Addig pedig minden nap beszéltek. Bírta Julit, tényleg kedves nő. Nem akarta teljesen kizárni az életéből, nem akarta bántani, és szeretett volna normális, baráti kapcsolatot fenntartani vele, már azért is, mert Juli Ilonka osztályfőnöke, ha máskor nem is, de szülői értekezleteken nyilván találkoznának. Egyiküknek sem lenne jó, ha kínosan feszengenének közben, sem az, ha harag feszülne köztük.

Így aztán több okból is fontosnak tartotta, hogy találkozzanak.

Angelika azóta nem kereste. Talán megbánta. Talán utálja is.

Ő sem hívta fel. Nem tudta, mit mondjon neki. Mert az egy dolog, hogy akkor éjjel megbocsájtott, de az semmit sem változtat a tényen, hogy soha többé nem tudna megbízni Angelikában. Akkor sem, ha úgy érezte, még mindig jók együtt, és baromira megvolt köztük a kémia. Az a fajta tűz, ami Julival soha.

Julival viszont az összeköltözösdi sem működött igazán.

Szilveszter óta Sándor rosszul aludt. Többször felriadt éjjel és mivel sosem tudott visszaaludni volt ideje gondolkodni. Tudta, hogy Julival befejezi, a mindennapi beszélgetések ellenére. Ha találkoznak lezárja ezt az egészet. Angelikát akarta, viszont a büszkesége miatt nem hívta fel. Talán így jobb is. Mit tudnának adni egymásnak Angelikával? Megint csak bántanák egymást. Mert van, amit lehetetlen elfelejteni. Sándor nem is akarta.

Julival a belvárosban találkoztak, és együtt választották ki a kávézót, ahová végül beültek. Alig néhányan voltak odabent, a pincér máris ugrott, amint beléptek. Csendesen várták, amíg kihozza a kávéjukat, a szomszéd asztalnál háromgyerekes család szedelőzködött. Kisebbfajta hangzavar közepette öltözködtek, húzták a nagykabátokat, de amikor távoztak, a kávézóra rázuhant a csend.

Amikor pedig Juli első mondata az volt, hogy: „Nem haragszom” ő tanácstalanul az öngyújtójával játszadozott. Mert Juli hazudott. Látta a szemében egy pillanatra fellobbanni a dühöt, és hallotta a hangjában azt az apró remegést.

Jobb lett volna, ha haragszik, vagy dühös. Így aztán Sándor nem mondhatta ki, hogy ő meg nem sajnálja az Angelikával történteket. Akármennyire is ez volt az igazság, nem akarta ennél jobban megbántani Julit.

– Az összeköltözést nem gondoltam át – sóhajtotta Juli. – Sajnálom, hogy erőltettem. Hiba volt.

Sándor bólintott, és megkevergette a kávéját.

– Ez igazából kettőnk döntése volt – jelentette be. – Nem kell érte bocsánatot kérned, vagy rosszul érezned magad miatta. Megpróbáltuk. Nem jött össze. Ha rögtön élesben ment volna, az most sokkal kellemetlenebb lenne.

– Csak azért, mert előrelátó voltál.

Juli most magára akarja vállalni az egész kapcsolatuk sikertelenségét?

„Ezt azért nem hagyom!”

– Figyelj ide, Juli! Mindkettőnknek más elképzelései voltak, de ha elszúrtuk, akkor ketten szúrtuk el. Én ugyanolyan hibás vagyok, mint te.

Juli az asztalterítőt csavargatta az ujjai közt.

– Hiányzol – suttogta.

Sándor kezéből kiesett a kiskanál, és csörömpölve ért földet. A pincér máris rohant, felvette, és hozott egy másikat.

Nem akart hiányozni Julinak. Egyszerűen szép csendesen szakítani akart.

– Majd elmúlik – válaszolta rekedten.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk újra?

– Ezt te sem akarhatod komolyan.

– Miért ne akarhatnám?

Sándor tanácstalanul megvonta a vállát.

– Mert nem működik.

– Karácsonykor mindketten feszültek voltunk.

– Ezt nem vitatom.

– Túl sok minden történt, túl hirtelen. Én sem tudtam kezelni.

– Ne kezd megint Juli.

– Mit ne kezdjek?

– Hogy önmagadat teszed felelőssé a dolgok miatt. Nem tudtad kezelni, oké. De én sem igazán. Közben pedig rádöbbentem, hogy nem is akarom.

Juli letette az összegyűrt szalvétát a csészéje mellé a kistányérra.

– Hagyjuk az összeköltözést. Legyen minden úgy, mint azelőtt.

Sándor elnézett a nő feje mellett.

– Az neked nem lesz elég – jelentette be halkan.

– Hidd el, én is átgondoltam – mondta Juli higgadtan.

Sándor rápillantott.

– És úgy érzed, rendben leszel így? Elég lesz így?

Juli bólintott.

– Elég lesz. – Sándor egy pillanatig nem hitte el neki. – Ne aggódj értem! – mosolyodott el végre Juli. – Szeretném, ha úgy folytatnánk, mint azelőtt.

– Én szakítani jöttem – ismerte be Sándor.

– Tudom – felelte Juli fojtott hangon. – Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk újra?

Sándor nem tudta, mi lenne. Valójában olyan jól megvoltak, amíg nem került szóba az összeköltözés. Kényelmesnek érezte. Ráadásul most úgy érezte, tartozik ennyivel Julinak, hogy újratervezzék a kapcsolatukat.

 

 

Ica

 Mindhárman egy-egy hatalmas dobozzal a kezükben érkeztek. Mivel csengőt nem találtak, Apu a könyökével lenyomta a kilincset, és hamarosan bent találták magukat a sáros udcaron. Néhány téglát tettek le, egymástól lépésnyi távolságra, amit így dobozokkal kihívás volt megugrani. Apunak minden nehézség nélkül sikerült, Ica hosszú lábainak köszönhetően megoldotta a helyzetet, de Sanyi nyilván úgy döntött, meg sem próbálja, így ő a sárban cuppogott befelé. Apu nem szólt rá, hogy összekoszolja magát.

Apu hangos köszönéssel torpant meg a ház előtt. Egy fiú nyitott ajtót, semmivel sem látszott idősebbnek Icánál. Ugyanolyan patyolat tiszta, de régi, kopott ruhákat viselt, mint Veronika. Halk szavakkal, udvariasan beljebb vezette őket.

Apu letette a dobozokat. Ica és Sanyi követték a példáját. Az egyik szobából jókedvű nevetés hallatszott ki. Ica összerezzent. A szíve a torkába ugrott, és fájdalmasan összeszorult a gyomra. Többen nevettek egyszerre, de Marci hangját ezer közül is felismerte.

– Marci is itt van? – kérdezte Sanyi.

Ica máris fordult volna ki. Kellemetlennek találta, hogy éppen most találkozzon Marcival. Néhány napja megkérdezte Marcit, hogy tetszik-e neki Veronika? Marci meg csak a vállát vonogatta, majd nehezen bevallotta, hogy igen, tetszik neki, hogy annyira más, mint a többi lány.

Icának rosszul esett, de nem mutatta. Meg különben is ott volt, amikor Marci és Veronika előszőr látták meg egymást Litterfy Attila óráján. Látta, ahogy felizzott az a bizonyos szikra közöttük. Ica nem is értette. Mármint oké, azt értette, Veronika mit látott Marciban. De azt nem, hogy vajon Marci mitől érezte különlegesnek Veronikát?

Bár már Ica tudta, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan érzés. Azt soha, senki nem tudja megmagyarázni, miért éppen abba az egybe szeret bele a sok ezer közül. Mitől más az az egy. Mitől egyedi? Mitől utánozhatatlan?

Mielőtt elérhette volna a kilincset, kinyílt a szoba ajtaja és Marci lépett ki rajta. A tekintete összeakadt Icáééval és elmosolyodott.

– Ica! – mondta meglepetten, de azért érezhetően örömmel. – De örülök, hogy itt vagytok! Nem akartok bejönni? – mutatott a háta mögötti szobára.

Ica tanácstalanul nézett Apura, de láthatóan Apu rábízta a döntést, de Ica dehogy is akart beljebb menni.

– Nekem még soka a dolgom – hadarta. Segélykérőn nézett Apura, ő pedig bólintott.

– Sok a program – mondta határozottan. – Csak hoztunk néhány feleslegessé vált dolgot, de tényleg mennünk kell!

Marci odalépett a dobozokhoz és belenézett.

– Komolyan? Mit hoztak, Sanyi bácsi? – kérdezte kíváncsian és kivett egy babát az egyik doboz tetejéről. Szép, kézzel festett porcelán arca volt, aprólékosan kidolgozott csipkés ruhája, hosszú sötét hajában rózsaszín masni virított. – Ez klassz! – mondta Marci vidáman és bekiabált a válla fölött. – Kicsi lányok, gyertek csak ki gyorsan!

Két kislány rohant ki a szobából. Az egyik még óvodás, a másik valamivel idősebb. Ujjongva vették magukhoz a babát, amit Ica eddig a szekrénye tetején őrizgetett.

– Még soha nem volt ilyen szép babánk! – ujjongott a kislány.

Ica három babát hozott át, mindegyik hasonló szépségű és ugyanúgy egyszer sem játszott vele, hiszen már akkor kapta Nagymamától őket, amikor nem nagyon érdekelték a babák. Igazság szerint sosem volt az a babázgató kislány. Sokkal szívesebben játszott kint az utcán Marcival és Jancsival. Fogócskáztak, fára másztak, bújócskáztak.

Órákig képesek voltak görkorizni, vagy biciklizni egymást kergetve és azon versenyezve ki a gyorsabb. Jancsi mindig lemaradt, mert soha nem volt túl ügyes. Ica majdnem olyan gyors volt és majdnem olyan erős, mint Marci, bár sosem volt képes a fiút utolérni. De mindezek ellenére élvezték a játékokat a szabadban. Esténként úgy kellett őket beparancsolni. Még akkor is milyen hisztit tudtak lecsapni, mert a játékból sosem volt elég. Ica kicsit szomorúan elmosolyodott. Milyen szép idők is voltak!