Pók Ica

Az első szerelem

34. rész

 

Pók Sándor

Először találkoztak karácsony óta. Újév napján volt egy komolyabb beszélgetésük. Sándornak valójában nem állt szándékában eltitkolni Juli elől Angelikát. Elvégre mosolyszünet volt, és akkor fogalma sem volt még, hogyan tovább. Természetesnek vette, hogy fognak beszélni, ha mindannyian lenyugodtak karácsony után, de az nem sejtette, hogy ilyen korán jön el a pillanat.

Juli hívta fel január elsején, és az volt az első kérdése, jól van-e. Ő meg visszakérdezett, miért ne lenne jól? Akkor derült ki, hogy a gyerekei Julinál keresték aznap délelőtt, amikor nem ért haza időben. Sándor nem haragudott a gyerekeire amiatt, hogy aggódtak, és keresték. Voltaképpen megkönnyítették a dolgot, mert amikor Juli rákérdezett, hogy mégis hol volt, ha nem otthon, ő elmondta.

Nem, azért nem olyan simán, mint gondolta. Kicsit nehezebben találta a szavakat, és bár szüneteltették a kapcsolatukat, mégis szarul érezte magát miatta. Maga sem tudta, miért. Nem tartozott elszámolással Julinak, de mégiscsak össze akartak költözni. Akkor is, ha Juli időt kért. Akkor is, ha utólag úgy érezte, butaság volt.

Meglepte, Juli milyen higgadtan fogadta a dolgot. Meglepte, hogy aztán kérte, hogy találkozzanak valamikor. Addig pedig minden nap beszéltek. Bírta Julit, tényleg kedves nő. Nem akarta teljesen kizárni az életéből, nem akarta bántani, és szeretett volna normális, baráti kapcsolatot fenntartani vele, már azért is, mert Juli Ilonka osztályfőnöke, ha máskor nem is, de szülői értekezleteken nyilván találkoznának. Egyiküknek sem lenne jó, ha kínosan feszengenének közben, sem az, ha harag feszülne köztük.

Így aztán több okból is fontosnak tartotta, hogy találkozzanak.

Angelika azóta nem kereste. Talán megbánta. Talán utálja is.

Ő sem hívta fel. Nem tudta, mit mondjon neki. Mert az egy dolog, hogy akkor éjjel megbocsájtott, de az semmit sem változtat a tényen, hogy soha többé nem tudna megbízni Angelikában. Akkor sem, ha úgy érezte, még mindig jók együtt, és baromira megvolt köztük a kémia. Az a fajta tűz, ami Julival soha.

Julival viszont az összeköltözösdi sem működött igazán.

Szilveszter óta Sándor rosszul aludt. Többször felriadt éjjel és mivel sosem tudott visszaaludni volt ideje gondolkodni. Tudta, hogy Julival befejezi, a mindennapi beszélgetések ellenére. Ha találkoznak lezárja ezt az egészet. Angelikát akarta, viszont a büszkesége miatt nem hívta fel. Talán így jobb is. Mit tudnának adni egymásnak Angelikával? Megint csak bántanák egymást. Mert van, amit lehetetlen elfelejteni. Sándor nem is akarta.

Julival a belvárosban találkoztak, és együtt választották ki a kávézót, ahová végül beültek. Alig néhányan voltak odabent, a pincér máris ugrott, amint beléptek. Csendesen várták, amíg kihozza a kávéjukat, a szomszéd asztalnál háromgyerekes család szedelőzködött. Kisebbfajta hangzavar közepette öltözködtek, húzták a nagykabátokat, de amikor távoztak, a kávézóra rázuhant a csend.

Amikor pedig Juli első mondata az volt, hogy: „Nem haragszom” ő tanácstalanul az öngyújtójával játszadozott. Mert Juli hazudott. Látta a szemében egy pillanatra fellobbanni a dühöt, és hallotta a hangjában azt az apró remegést.

Jobb lett volna, ha haragszik, vagy dühös. Így aztán Sándor nem mondhatta ki, hogy ő meg nem sajnálja az Angelikával történteket. Akármennyire is ez volt az igazság, nem akarta ennél jobban megbántani Julit.

– Az összeköltözést nem gondoltam át – sóhajtotta Juli. – Sajnálom, hogy erőltettem. Hiba volt.

Sándor bólintott, és megkevergette a kávéját.

– Ez igazából kettőnk döntése volt – jelentette be. – Nem kell érte bocsánatot kérned, vagy rosszul érezned magad miatta. Megpróbáltuk. Nem jött össze. Ha rögtön élesben ment volna, az most sokkal kellemetlenebb lenne.

– Csak azért, mert előrelátó voltál.

Juli most magára akarja vállalni az egész kapcsolatuk sikertelenségét?

„Ezt azért nem hagyom!”

– Figyelj ide, Juli! Mindkettőnknek más elképzelései voltak, de ha elszúrtuk, akkor ketten szúrtuk el. Én ugyanolyan hibás vagyok, mint te.

Juli az asztalterítőt csavargatta az ujjai közt.

– Hiányzol – suttogta.

Sándor kezéből kiesett a kiskanál, és csörömpölve ért földet. A pincér máris rohant, felvette, és hozott egy másikat.

Nem akart hiányozni Julinak. Egyszerűen szép csendesen szakítani akart.

– Majd elmúlik – válaszolta rekedten.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk újra?

– Ezt te sem akarhatod komolyan.

– Miért ne akarhatnám?

Sándor tanácstalanul megvonta a vállát.

– Mert nem működik.

– Karácsonykor mindketten feszültek voltunk.

– Ezt nem vitatom.

– Túl sok minden történt, túl hirtelen. Én sem tudtam kezelni.

– Ne kezd megint Juli.

– Mit ne kezdjek?

– Hogy önmagadat teszed felelőssé a dolgok miatt. Nem tudtad kezelni, oké. De én sem igazán. Közben pedig rádöbbentem, hogy nem is akarom.

Juli letette az összegyűrt szalvétát a csészéje mellé a kistányérra.

– Hagyjuk az összeköltözést. Legyen minden úgy, mint azelőtt.

Sándor elnézett a nő feje mellett.

– Az neked nem lesz elég – jelentette be halkan.

– Hidd el, én is átgondoltam – mondta Juli higgadtan.

Sándor rápillantott.

– És úgy érzed, rendben leszel így? Elég lesz így?

Juli bólintott.

– Elég lesz. – Sándor egy pillanatig nem hitte el neki. – Ne aggódj értem! – mosolyodott el végre Juli. – Szeretném, ha úgy folytatnánk, mint azelőtt.

– Én szakítani jöttem – ismerte be Sándor.

– Tudom – felelte Juli fojtott hangon. – Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk újra?

Sándor nem tudta, mi lenne. Valójában olyan jól megvoltak, amíg nem került szóba az összeköltözés. Kényelmesnek érezte. Ráadásul most úgy érezte, tartozik ennyivel Julinak, hogy újratervezzék a kapcsolatukat.

 

 

Ica

 Mindhárman egy-egy hatalmas dobozzal a kezükben érkeztek. Mivel csengőt nem találtak, Apu a könyökével lenyomta a kilincset, és hamarosan bent találták magukat a sáros udcaron. Néhány téglát tettek le, egymástól lépésnyi távolságra, amit így dobozokkal kihívás volt megugrani. Apunak minden nehézség nélkül sikerült, Ica hosszú lábainak köszönhetően megoldotta a helyzetet, de Sanyi nyilván úgy döntött, meg sem próbálja, így ő a sárban cuppogott befelé. Apu nem szólt rá, hogy összekoszolja magát.

Apu hangos köszönéssel torpant meg a ház előtt. Egy fiú nyitott ajtót, semmivel sem látszott idősebbnek Icánál. Ugyanolyan patyolat tiszta, de régi, kopott ruhákat viselt, mint Veronika. Halk szavakkal, udvariasan beljebb vezette őket.

Apu letette a dobozokat. Ica és Sanyi követték a példáját. Az egyik szobából jókedvű nevetés hallatszott ki. Ica összerezzent. A szíve a torkába ugrott, és fájdalmasan összeszorult a gyomra. Többen nevettek egyszerre, de Marci hangját ezer közül is felismerte.

– Marci is itt van? – kérdezte Sanyi.

Ica máris fordult volna ki. Kellemetlennek találta, hogy éppen most találkozzon Marcival. Néhány napja megkérdezte Marcit, hogy tetszik-e neki Veronika? Marci meg csak a vállát vonogatta, majd nehezen bevallotta, hogy igen, tetszik neki, hogy annyira más, mint a többi lány.

Icának rosszul esett, de nem mutatta. Meg különben is ott volt, amikor Marci és Veronika előszőr látták meg egymást Litterfy Attila óráján. Látta, ahogy felizzott az a bizonyos szikra közöttük. Ica nem is értette. Mármint oké, azt értette, Veronika mit látott Marciban. De azt nem, hogy vajon Marci mitől érezte különlegesnek Veronikát?

Bár már Ica tudta, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan érzés. Azt soha, senki nem tudja megmagyarázni, miért éppen abba az egybe szeret bele a sok ezer közül. Mitől más az az egy. Mitől egyedi? Mitől utánozhatatlan?

Mielőtt elérhette volna a kilincset, kinyílt a szoba ajtaja és Marci lépett ki rajta. A tekintete összeakadt Icáééval és elmosolyodott.

– Ica! – mondta meglepetten, de azért érezhetően örömmel. – De örülök, hogy itt vagytok! Nem akartok bejönni? – mutatott a háta mögötti szobára.

Ica tanácstalanul nézett Apura, de láthatóan Apu rábízta a döntést, de Ica dehogy is akart beljebb menni.

– Nekem még soka a dolgom – hadarta. Segélykérőn nézett Apura, ő pedig bólintott.

– Sok a program – mondta határozottan. – Csak hoztunk néhány feleslegessé vált dolgot, de tényleg mennünk kell!

Marci odalépett a dobozokhoz és belenézett.

– Komolyan? Mit hoztak, Sanyi bácsi? – kérdezte kíváncsian és kivett egy babát az egyik doboz tetejéről. Szép, kézzel festett porcelán arca volt, aprólékosan kidolgozott csipkés ruhája, hosszú sötét hajában rózsaszín masni virított. – Ez klassz! – mondta Marci vidáman és bekiabált a válla fölött. – Kicsi lányok, gyertek csak ki gyorsan!

Két kislány rohant ki a szobából. Az egyik még óvodás, a másik valamivel idősebb. Ujjongva vették magukhoz a babát, amit Ica eddig a szekrénye tetején őrizgetett.

– Még soha nem volt ilyen szép babánk! – ujjongott a kislány.

Ica három babát hozott át, mindegyik hasonló szépségű és ugyanúgy egyszer sem játszott vele, hiszen már akkor kapta Nagymamától őket, amikor nem nagyon érdekelték a babák. Igazság szerint sosem volt az a babázgató kislány. Sokkal szívesebben játszott kint az utcán Marcival és Jancsival. Fogócskáztak, fára másztak, bújócskáztak.

Órákig képesek voltak görkorizni, vagy biciklizni egymást kergetve és azon versenyezve ki a gyorsabb. Jancsi mindig lemaradt, mert soha nem volt túl ügyes. Ica majdnem olyan gyors volt és majdnem olyan erős, mint Marci, bár sosem volt képes a fiút utolérni. De mindezek ellenére élvezték a játékokat a szabadban. Esténként úgy kellett őket beparancsolni. Még akkor is milyen hisztit tudtak lecsapni, mert a játékból sosem volt elég. Ica kicsit szomorúan elmosolyodott. Milyen szép idők is voltak!