Pók Ica 

Az első szerelem

33. rész

 

Ica álmosan ült az iskolapadban. A téli szünet után, mindig nehezebben rázódott vissza. Hideg volt és sötét is. Utálta.

Alig néhányan lézengtek az osztályban. Úgy tűnt, mindenkinek nehezen indult a napja. Ica kedvetlenül bele lapozott az irodalom könyvébe, remélte, nem feleltetnek ma a tanárok. Tekintettel lehetnének az első napra. Most még mindenki olyan elcsigázott.

Mariska érkezett meg. Ő is álmosan ült le Ica mellé. Ma szinte mindenki később érkezett. Már nyolc óra ötven volt, elhangzott a figyelmeztető csengetés is. Marci és Jancsi nem voltak sehol.

Talán csak nem betegedtek meg? – gondolta Ica aggódva.

Az osztályra nyomott hangulat telepedett. Még Szőnyi Tamás sem zavarta az álló vizet, hangot sem nagyon lehetett hallani. Becsengettek, mire végre megérkeztek a fiúk. Együtt jöttek. Marci szilveszter óta levágatta a haját. Tavaly válláig érő, nyakába kunkorodó fürtöket viselt, most viszont egészen rövid hajjal jelent meg, felül kicsit hosszabbra hagyva, a tarkóján rövidre felnyírva. Hihetetlen mennyire meg tudja változtatni az ember arcát az, milyen formára van levágva a haja. Ica megállapította, hogy sokkal jobban áll Marcinak a rövid haj. Feltűnőbbek lettek nevető, világoszöld szemei. Hirtelen egészen jóképű lett.

– Mi a helyzet? – kérdezte, miközben leült a helyére, Ica elé.

Az osztálytermet betöltötte vidám hangja. Talán ő volt az egyetlen, aki nem tűnt fáradtnak ma reggel.

Mielőtt válaszolhatott volna, megérkezett Julcsi néni. Annak ellenére, hogy irodalom órájuk volt, csak a naplót hozta magával. Letette a naplót az asztalra, és a tanári asztal elé állt. Hosszan nézett az osztályra.

Nyilván mindenki álmosan pislogott rá, Ica meg kicsit furcsán, mert nem sikerült megtudnia az édesapjától miről beszéltek fél órán át január elsején délután, amikor Julcsi néni felhívta őket, mert Apu akkor becsukta a szobája ajtaját, jelezve, hogy nem kívánja, hogy más is hallja a beszélgetésüket.

Ica akárhogy is akart fülelni, a falon át nem hallotta a szavakat, csak azt, hogy beszélnek. Mikor befejezték, és Apu megjelent, Ica megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Apu azt válaszolta, hogy rendben lesz.

Szóval tuti nem szakítottak Julcsi nénivel.

– Osztályfőnöki órát fogunk tartani – jelentette be Julcsi néni. – Vegyétek elő az ellenőrző könyveteket, hogy beírjuk a szülői értekezlet időpontját. – A táblához lépett, megfogta a krétát és felírta az időpontot. – A szülői értekezlet témája a továbbtanulás lesz.

Megvárta, míg mindannyian kinyitják az ellenőrzőiket és lediktálta, mit írjanak bele, majd határozottan körbe ment, hogy aláírja mindegyikükét. Amikor Icához ért összeakadt a pillantásuk, Julcsi néni kedvesen rámosolygott, miközben odabiggyesztette az aláírását Ica gyöngy betűi alá.

Mosolyog – gondolta Ica lehangoltan.

Tényleg semmivel nem lehet megakadályozni a nagy összeköltözést? Tényleg muszáj ezt?

Julcsi néni leült a tanári asztalhoz.

– Nézzük át még egyszer, ki, hol tanul tovább?

Egyedül Marci módosított, egy vidéki gimnázium adatait diktálta be. Messze volt, egy kisvárosban. Az osztály nagy része nem is tudta merre.

Ica és Jancsi megrökönyödve néztek rá. Ica gyomrában összeállt egy gombóc.

– Akkor nem is találkozunk? – kérdezte Jancsi megütközve.

– Hazajövök kéthetenként – nyugtatta meg Marci, de Ica gyomrában a gombóc nem oldódott fel.

– Kéthetenként – mordult Jancsi.

– Ez a terv. Meglátogatlak benneteket.

Ica szemét szurkálták a könnyek. Pislogott néhányat, mert milyen gyerekes lenne, hogy ilyesmiért sírva fakad. Különben meg van telefon is. Bár ki tudja, hogy egy kollégiumban engedik-e a telefonálást. De az ilyesmit még a börtönben is engedik, és egy kollégium mégsem börtön.

Továbbtanulás után a ballagás került szóba. Icát elszomorította, hogy júniusban elballagnak. Félt, hogy végleg elszakadnak egymástól. Főleg most, hogy Marci bejelentette, hogy vidéken tanul tovább. Eddig még bele sem gondolt, hogy mennyire végleges ez az egész. Szétszélednek. Semmi sem lesz olyan, mint régen.

A következő órájuk matematika volt, Litterfy Attilával. Már becsengettek, de Marci még mindig a nyitott ablakon lógott kifelé, valakivel beszélgetett az utcán, ami szigorúan szabályellenes cselekedet, büntetést vont maga után. Ráadásul egy száll pulóverben tette mindezt. Ica komolyan aggódott érte.

– Marci! – szólította határozottan.

A fiú leugrott az ablakpárkányról, becsukta az ablakot és odament Icához.

– Mit szeretnél? – kérdezte komolyan. Fülében a kis karika fülbevalóján megcsillant a fény.

– Nem szeretném, ha megfáznál.

Marci elvigyorodott.

– Nem fogok.

Megérkezett Litterfy Attila, mire Marci is leült a helyére, és előkapta a felszerelését. Litterfy Attila mögött közvetlenül belépett Pintér Julianna is, egy alacsony, sötét hajú lánnyal. Attila nem szólalt meg csak letette a kezében levő könyvét és a naplót a tanári asztalra és könnyedén nekitámaszkodott az asztal szélének.

– Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat – jelentette be Julcsi néni és a lányra mutatott. –Virág Veronika. Veronika, kérlek, ülj le, ott hátul még van egy szabad hely! – mutatott Julcsi néni az Ica és Mariska mögötti padra. – Mennem kell, Attila… Boldogulsz nélkülem?

A férfi elmosolyodott.

– Ne viccelj! – mondta vidáman és megvárta, míg Julcsi néni kimegy és Veronika elfoglalta a helyét Icáék mögött. – Nos! Mivel úgyis a téli szünet utáni első nap van, és ez egy annyira lusta nap, lenne egy javaslatom. Veronika, kérlek, mutatkozz be!

Kedvelték Litterfy Attilát, mindig megértette a helyzetüket.

Az osztály egy emberként fordult hátra oda, ahová Julcsi néni az új lányt ültette. Láthatóan Attila nem vette rossz néven tőlük. Veronika felállt. Talán még Levél Noéminél is alacsonyabb volt, pedig ő volt az osztályban eddig a legkisebb. Hosszú haját egy csattal fogta hátra. Kopottas, kibolyhosodott kötött pulcsit viselt és egy annyira régi vászonnadrágot, ami már olyan régen kiment a divatból, hogy egyikük sem emlékezett rá. Veronika szürke szeme idegesen rebbent végig az osztályon.

– Virág Veronika vagyok! – ismételte meg csendesen, amit már Julcsi néni is elmondott. – Tizennégy éves, közepes tanuló.

Az osztályban némacsend honolt. Mindenki kíváncsian figyelt, pedig ez alig volt jellemző rájuk. Veronika arca sápadtnak tűnt, Ica úgy gondolta, biztosan ideges.

– A fizika? A matek? A testnevelés? – kérdezte Litterfy Attila érdeklődve.

Ica érthetőnek találta, hogy őt csak a saját tárgyai érdekelték. Biztosan szerette volna, ha mindenki szuperzseni matekos, egy fej fizikából. Na, meg persze egy izompacsirta.

Veronika a többiek feje felett előre nézett, nyilván Litterfy Attilára.

– Nem szeretem a kísérleteket fizikából.

Pech, mert Litterfy Attila minden órára készült kísérlettel, amivel megpróbálta bizonyítani a fizikai tételek helyességét, és érdekessé tenni az órákat. Ami bevált, mert mióta ő tanította a fizikát, sokkal jobban teljesítettek.

– Sajnos a matematika sem az erősségem! – folytatta Veronika.

Újabb pech. Különben meg Ica szerint Attilánál nem volt olyan, hogy nehéz a matematika, köszönhetően annak, hogy baromi jól magyarázott. Még Sanyit is sikerült felhoznia, és talán ez az első olyan év, amikor Sanyi nem kapott figyelmeztetőt matematikából.

– Testnevelésből viszont kitűnő voltam – zárta Veronika a felsorolást.

– Na, bumm! – Marci volt és erre nem lehetett komolynak maradni. Az osztályon eluralkodott az általános nevetés, még Litterfy Attila is elmosolyodott. Veronika lesütötte a szemét. Nem nézett senkire sem és mintha még jobban elsápadt volna.

Litterfy Attila ránézett Marcira.

– Marci lennél szíves visszafogni magad addig, amíg nem kérdezlek?

Marci megfordult és a tanárra vigyorgott, azzal a szemtelen módján, amire nem lehetett megharagudni.

– Oké! Csak nem tudtam megállni szó nélkül. Gondoltam örül neki, hogy végre van egy szuper test, amit nem kell nevelni! Szerintem az osztályban mostanában senki sem kapott kitűnőt tesiből.

Újra kirobbant a nevetés és Marci visszanézett Veronikára, aki éppen felemelte a pillantását és őt nézte.

Ica rögtön kapcsolt.

„Na, Mariska! Ez szerelem első látásra!” – állapította meg.

Ahogy ők ketten, Marci és Veronika néztek egymásra, miközben az egész osztály dőlt a röhögéstől. Ica már sejtette, mit jelent az, hogy izzott közöttük a levegő. Ilyet ő még sosem tapasztalt.

Amikor kicsengettek Marci máris ott téblábolt Veronika padjánál. Ica szerint elég őrülten néztek ki egymás mellett. Veronika szerény, félénk, rendezett frizurával és ártatlan, bánatos pillantással. Marci viszont, vele ellentétben vagány és pimasz, szemtelenül nagyszájú.

Mariska odahajolt Ica füléhez.

– Milyen romantikus! – suttogta gúnyosan.

Ica nem értette, Mariska miért ilyen rosszmájú? Mintha folyton féltékeny lenne. Hiszen neki ott van Jancsi!

Az egész osztály kíváncsian bámulta Marcit és Veronikát. Még Mariska és Ica is, bár, Veronika közvetlenül mögöttük ült, ezért elég feltűnőek lehettek. De Ica sem tudta megállni, hogy ne bámulja őket kíváncsian. Marci faggatta Veronikát, láthatóan mindent tudni akart, de azt még Ica sem hallotta, mit válaszol Veronika, mert a lány csak suttogott.

– Klassz – jelentette be Marci, mire úgy tűnt, Veronika teljesen halálra rémült. Marci magabiztosan rávigyorgott, majd ismételten az ablakban lógva töltötte a szünet további részét.

Mivel ma különösen lehűlt az idő, nem engedték ki a diákokat az udvarra, hogy ott töltsék a szünetet, annak ellenére, hogy akadtak olyan tanulók, akikben túltengett az energia, mint amilyen Marci is. Ők, ha nem tombolták ki magukat a szünetben, akkor hajlamosak voltak ilyen napokon rendbontással zavarni az órát. Ica szerint Marci is éppen ezért lógott egész szünetben, az ablakban.

Egy szál pulóverben – gondolta rosszallóan Ica.

Miután Marci lelépett Veronika mellől, Ica elérkezettnek látta az időt, hogy ő is bemutatkozzon az új osztálytársuknak.

– Költözés miatt váltottál iskolát? – érdeklődött. – Eddig hogy tetszik? Attila tök jófej tanár, ugye?

Mariska türelmetlenül megrángatta Ica pulóverét.

– Mit csinálsz? – szólt rá fojtottan.

Ica odafordult hozzá.

– Barátkozni próbálnék, ha hagynád – jelentette be.

– Nem kell mindenkivel szóba állni – húzta a száját Mariska. – Főleg nem egy ilyennel! Nézz ár rá. Anyám kinyírna.

Ica hátranézett, Veronika összeszorított szájjal, lehajtott fejjel meredt a padjára. Biztosan minden szót hallott, amit Mariska mondott.

–Ne vedd a szívedre! – mondta, hogy megvigasztalja Veronikát.

Mariska hátrafordult.

– De! Csak vegye a szívére! Neked meg legyen már eszed, kivel állsz szóba!

Becsengettek. Marci bevágta az ablakot, és lehuppant a helyére Ica elé.

– Hazakísérhetlek suli után? – kérdezte, majd Mariskára nézett. – Nélküle?

Mielőtt Ica megszólalhatott volna, Mariska gúnyosan közbevágott.

– Ó, hogy ez milyen romantikus!

„Ma már mást sem tud mondani!” – gondolta Ica.

Marcival egész nap nem lehetett bírni. Szünetekben, ha nem az ablakban lógott, akkor a folyosó felől lehetett hallani a hangját, nyilván ott randalírozott néhány haverral. Hajszálon múlott, hogy el nem kapták azért, mert kilógott az ablakon. Óra alatt leveleket küldözgetett Veronikának, Ica volt az összekötő közöttük, de csak egyetlen válasz érkezett vissza.

Ica érdeklődve húzta fel a szemöldökét, amikor Marci vigyorogva újabb levelet tett elé. Nem értette, a fiú miért töri magát, ha Veronika láthatóan nem válaszol.

Ica úgy érezte, kínkeservesen nehezen múlott el a nap, és alig várta, hogy kicsengessenek utolsó óráról. Mariska dühös pillantást vetett Ica felé mielőtt elindult. Marci Jancsival távozott az osztályból, Ica úgy gondolta, a kapuban fogja megvárni. Jólesett neki, hogy együtt töltik megint a délutánt, úgy, mint régen.

Ica felvette a nagykabátját, felkapta a hátizsákját, és majdnem utolsóként távozott az osztályból. Marci a suli bejárata előtt várt rá. De nem volt egyedül.

Ica szíve nehezet dobbant, és megremegett a szája széle. Nem számított Veronikára.

Köszönt nekik, és remélte, nem hallatszik a hangján, mennyire csalódott.

Marci elmosolyodott, Ica mégis úgy érezte, képtelen felengedni. Pillanatnyilag az sem érdekelte, hogy Veronika miért tűnik ennyire szomorúnak.

– Képzeld, Ica! Veronika mellettetek lakik.

Ica felvonta a szemöldökét.

– Mellettünk? Mellettünk Mariskáék laknak.

Marci felnevetett.

– A másik oldalon.

– Ott?

Az idős bácsi nemrégiben meghalt, és a fia valóban árulta a házat. Bár Apu szerint sokat kérnek érte. Sokba lenne a felújítás. Mállott a vakolat, a tetőről rengeteg cserép hiányzott, vagy szétcsúszkált.

– Ott nem lehet lakni – kerekedett el Ica szeme. – Apu azt mondta, tuti beázik. Apu szerint teljesen le kéne dózerolni az egészet, és új házat építeni a helyére. A ház nagy része teljesen lakhatatlan, használhatatlan és romos.

Ica hitt az apjának. Apu sosem állított valótlanságokat.

Veronika szája sarka lefelé görbült. Nem szólt, csak némán megindult hazafelé.

– Ott laknak – bólintott Marci.

–Ott? – súgta Ica. – De… az nem lehet.

Marci megindult Veronika után, így aztán Ica is utána szaladt.

Marci érte előbb utol a lányt. Megérintette a karját, megállította. Ica megdöbbenve vette észre, hogy Veronika sír.

– Sajnálom – suttogta.

– Ica nem akart rosszat – biztosította Marci is. – Ica kedves. Majd meglátod.

Ica a sálját babrálta.

– Én tényleg kedves vagyok… – Veronika el sem mosolyodott, csak ismét megindult hazafelé. – Nem akartalak megbántani!

Úgyis éppen elég nehéz lehet neki egy olyan házban lakni. Ica azon gondolkodott, hogy vajon megvették? Vagy miként kerültek oda? De már nem merte megkérdezni, nehogy Veronika úgy érezze, a magánéletében vájkál.

Apu majd tudni fogja.

Ica érezte, hogy elszúrta a barátkozást. Még az sem vigasztalta, Marci bátorítóan rámosolygott. Ica ettől még szégyellte magát. Rájött, hogy éppen olyan figyelmetlen volt, mint mostanában Mariska.

A kapujukban megállt, Veronika után nézett. Nem hitte el, hogy tényleg bemegy a szomszéd házba.

De bement.

El sem köszönt.

A kapu hangosan nyikorgott, amikor becsukta maga után. Ica tekintete összeakadt Marciéval. Tudta Marci hamarabb meg fogja érteni a miérteket. Neki sokkal nagyobb beleérző képessége volt.

– Hülye vagyok, mi? – kérdezte Ica lehangoltan.

Marci megvonta a vállát.

– Egyáltalán nem vagy hülye – jelentette be csendesen.

Ica elfintorodott.

– Én annak érzem magam. Kérsz egy teát?

– Ja. Kérek. És átnézhetnénk a kémiát, ha nem bánod. Lövésem sincs, mi van.

Ica bólintott, és kinyitotta a nagykaput.

 

Este a televízió előtt ültek, de egyikük sem figyelt a kvízjátékra, pedig amúgy mindhárman szerették, és versenyeztek, ki fejti meg a kérdéseket.

Sanyi a szőnyegen játszott Napóleonnal, Apu valamin nagyon elgondolkodott azóta, mióta Ica elmesélte, hogy beköltöztek a szomszéd házba.

Sanyi az ölébe kapta a kiskutyát és felnézett.

– Hozzánk is jött két új fiú – jelentette be. – Ők is a szomszédban laknak. Nem is ikrek, csak az egyik megbukott valamikor és így kerültek egy osztályba – magyarázta.

Ica szeme elkerekedett.

– Sosem hallottam még ilyet? Ez nem furcsa? – kérdezte az öccsét.

– Hát, eléggé.

Napóleon kiszabadult Sanyi ölelő karjai alól, felugrott és odafutott az ajtóhoz, majd hangosan ugatott kifelé.

Csengettek. Napóleon pedig egyenesen előre rohant a bejárati ajtóhoz. Úgy ugatott, hogy kintről bárki azt hihette, hogy egy hatalmas házőrző van idebenn, nem pedig egy néhány hónapos kölyökkutya.

Apu ment ki, amíg Sanyi igyekezett lecsillapítani a kutyáját. Ica az ajtó mögül kémlelt. Alacsony, vékony, megviselt arcú nőt látott az udvari lámpa fényében. Mellette szikár, borostás, rosszarcú férfi állt.

Apu hátrapillantott.

– Sanyi, vidd be Napóleont! – szólította fel komoran. – Ilonka, segíts az öcsédnek! Menjetek be, mielőtt megfáztok!

Ica nem mozdult. Féltette Aput. Sanyi megfogta a kutya nyakörvét.

– Szerintem maradnunk kéne –jelentette be ő is.

Apu arca szigorúra váltott.

– Menjetek be, legyetek szívesek. Most!

Vonakodva mentek be. Sanyi próbálta megnyugtatni Napóleont, aki még mindig szünet nélkül ugatott. Lehetetlennek tűnt lecsillapítani.

– Szerintem bandita! – suttogta, mintha attól tartana, hogy odakinn valaki meghalja. – Láttad a képét? Ugye, milyen félelmetes?

Aggódva figyelték mindketten az ajtót.

Apu hamarosan gondterhelt arccal jelent meg.

– Az új szomszédaink.

– Veronika szülei?

Apu bólintott.

– Hétvégén átnézzük a szekrényeket. Átvisszük nekik, amire nincs szükségünk. Rendben?

Sanyi és Ica egyszerre bólintottak.