Csodakert beleolvasó

3. részlet

MÁRK

 

A meghitt csendet az öreg krákogása verte fel. Márk felkapta a fejét, és újratöltötte a poharat.

– Eredj, etesd meg a kutyát! – utasította Dini bá’.

Zsivány, mintha értette volna, hogy róla van szó, meglengette a farkát.

Márk nem mozdult.

– Menj már! Vagy azt hiszed, elpatkolok öt perc alatt, amíg távol leszel?

Az öreg úgy kuncogott, mintha arra készülne, hogy fityiszt mutat a halálnak. Márk feltápászkodott, combjára csapva magához hívta Zsiványt, és kiment vele az udvarba. A macskák futólépésben követték.

Most tényleg egyedül maradt – fordult meg Márk fejében a gondolat, de elhessegette a zsigeri rossz érzést, ami megjelent benne.

Automatikusan bontotta a konzervet, kotorta a kutya táljába. Zsivány szimatolva, türelmesen várta, amíg megengedi neki, hogy egyen.

Az öreg köhécselt a szobában.

Vajon meddig…?

Márk szándékosan másfelé fordította a figyelmét. A macskákat hívta, hogy őket is megetesse, de az agya folyamatosan járt.

Mi lesz, ha elkapja egy roham? Ha ennél is nagyobb kín lesz, hogy levegőt vegyen?

Ki fogja bírni, hogy csak álljon mellette, tétlenül? Percekig, órákig, hetekig? Honnan fogja tudni, mikor jött el az idő? Mit tesz majd, ha az öreg arra kéri, váltsa be az ígéretet?

Rettegett a válaszoktól, de egyvalamiben biztos volt: nem akarta, hogy az öreg szenvedjen. Ez az érzés erősebben lüktetett benne mindennél, így végül dűlőre jutott: ha az öreg megkéri, akármennyire fájni fog, megteszi. A döntés mégsem hozott megnyugvást a lelkének.

Amikor végre visszatért az öreghez a szobába, úgy tűnt, Dini bá’ elszenderedett. Arca most még fakóbbnak és erőtlenebbnek tűnt, mint előtte. Mégsem az rémisztette meg Márkot igazán, hanem a csend.

Az öreg tüdejének szörcsögő sípolása abbamaradt. Márk meredten állt az ágy mellett, és azon kapta magát, hogy lélegzet-visszafojtva figyeli Dini bá’t. Mély sóhajjal szakadt fel belőle a megkönnyebbülés, amikor észrevette az öreg mellkasán gyűrődő takaró apró mozdulását.

Csak alszik.

Csendben akart kiosonni a szobából, de amint megfordult, pillantása az ágy melletti asztalkára tévedt. A sötét tölgyfaasztalon oldalára dőlt gyógyszeres doboz hevert. Teteje a szőnyegen, mellette két szem pirula árválkodott.

Márk megismerte. Reggel váltotta ki, mielőtt elment az öregért. Felállította a dobozt. Túl könnyű volt. Márk beleremegett a felismerésbe.

– Üres! – motyogta maga elé. Az öreg megmozdult az ágyon. – Mit tett?! Mit tett, Dini bá’? – hajolt fölé, és megragadta az öreget.

Az idős férfi felnyögött, amikor ülő pozícióba rántotta. Le akarta nyomni az ujját a torkán, telefonálni a mentőknek, elkeseredésében üvölteni. Mindezt egyszerre. De Dini bá’ belekapaszkodott.

– Fiam – suttogta, és Márk zokogni kezdett. Pedig megfogadta, egyetlen könnycseppet sem ejt, míg az öreg él, hogy saját szomorúságának terhét nem rakja rá az utolsó napokban. A könnyek mintha tudomást sem vettek volna arról, mit tervezett, megállíthatatlanul potyogtak a szeméből.

– Dini bá’…

Az öreg szemhéja résnyire nyílt.

– Ez az én dolgom volt.

Márk egyértelműen látta, hogy már hat a szer. Szólni akart. Elmondani. Fogadkozni neki, hogy amikor eljön az idő, ő kész lesz rá, hogy beadja a halálos dózist, az öreg akarata szerint. Ahogy megbeszélték.

De nem ma. Nem most. Ilyen hamar, ilyen hirtelen nem lehet!

El akarta mondani neki, meg akarta győzni, miközben tudta, hogy az öreg már döntött. A sírás alattomosan elszorította Márk torkát. Tehetetlenségében úgy ölelte Dini bá’t, mintha sosem akarná elengedni. A beteg test erőtlenül simult hozzá.

– Sosem tennék rád ilyen terhet– szólalt meg ismét az öreg. Márk a vállára borult.

– Ne… ne így…

– Semmi baj… Nincsen semmi baj – csitította Dini bá’. A szavak nehézkesen hagyták el a száját. Tenyerével végigsimított Márk fején.

– Maga kegyetlen… önző… vénember… – zokogta Márk elcsukló hangon.

Szégyellte, hogy ennyire nem tud uralkodni magán, azt meg még jobban, hogy ideges mozdulata fájdalmat okoz az öregnek. Kavarogtak benne az érzések. Feszítették a gyomrát, a mellkasát.

Nem így kellett volna megtörténnie!

– Szeretlek, ugye tudod? – suttogta az öreg.

Talán sosem beszélt hozzá ilyen megnyugtatóan, ilyen szelíden. Aztán kezének simogatása lassan

 abbamaradt, légzése lelassult, és végleg elszenderült Márk karjainak ölelésében.