Hazafelé

 

Áron leszegte fejét, úgy bandukolt fel a hegyre. A pincék sötéten, mélyen ásítottak körülötte, mintha a hegy gyomra akarná elnyelni az arra járókat. Időről-időre megreccsent odalent valami. Akár állat, akár ember járt arra, Áronnak akkor is borsózott tőle a háta.

Újabb reccsenés. Sokkal közelebbről jött, mint eddig. Áron megugrott, majd porlepte cipője orrát bámulva, szaporábban szedte a lábát hazafelé.

A forró levegő körbeölelte, fojtogatta, a por bekúszott az orrába, még a fogai között is csikorogtak a porszemek. Alig mozgott a szél, csak a távoli fák koronáit borzolta, ahol egy hatalmas fekete felhő sötét árnyéka közeledett.

Áron utált Szőlőhegyen lakni. Anya azt mondta, télre visszaköltöznek a városba, csak addig bírja ki. Most nem maradhatnak ott. Túl nehéz. Túl fájdalmas. Túl sok az emlék.

Könnyebb lesz, ha elköltöznek. Könnyebb lesz, ha soha többé nem térnek vissza oda.

Áron pedig összeszorított fogakkal tűrt.

Tűrte az egész életét betöltő hiányt, a forró levegőt, a torkában megülő port, a cipőjén, vastagon megálló homokot, ami masszív sárrá változott, ahányszor esett az eső. Tűrte a többiek gúnyolódásokat, a bántásokat.

Nagyi azt mondta, ne zavarja anyát apróságokkal. Anyának most nagyon nehéz, hiszen tudja. Nagyfiú már. Így aztán Áron nem mondta el anyának, hogy bántják az iskolában. Nem mondta el, mert nem akarta elszomorítani. Nem mondta el, mert anya aggódna, és most sokkal nagyobb baja is van. Nem mondta el, mert jó gyerek akart lenni. Nem mondta el azt sem, hogy Bálint és a fiúk piszkálják. Nem mondta el, hogy rászálltak, és kergetik hazafelé, mint egy űzött vadat. Nem mondta el, hogy vadásznak rá, mert ez a szórakozásuk.

Apának elmondhatná.

Apa segítene.

Anyának nem mondta el. Nem szabad anyát aggasztani semmiségekkel.

A lába előtt kavics csapódott be a homokba, felhőként szállt fel a por, ahogy földet ért.

Áron felkapta a fejét. Egész teste lemerevedett. Bálint és a fiúk ott álltak az út végén.

A levegő bent rekedt Áron tüdejében, szúrta a mellkasát.

Szíve a torkába ugrott, vére zubogott, a dobhártyájában dübörgött. Nem hallott semmi mást, csak azt az erős lüktetést.

Vállán megszorította az iskolatáskáját. Vett egy hatalmas levegőt. A fájdalom sötét sziklaként telepedett a mellkasára, és szorította ki belőle a levegőt, ő mégis megpördült.

Visszafelé rohant a pincesorok között. A kavicsok hangosan megroppantak a cipője talpa alatt. A háta mögül ordítás harsant, és a néma táj megremegett. A felhő árnyéka közelebb kúszott az égen. A szél feltámadt, visítva átzúgott a házak között, a levegő forró hulláma átcsapott Áronon. Pólója vizesen tapadt a hátára, ahogy egyre szaporábban kapkodta a lábát. Vállán az iskolatáska egyre súlyosabbá vált.

Nem hagyhatja el a táskáját. Ha a fiúk megtalálják, tönkreteszik a felszerelését. Anya haragudna, ha nem vigyázna rá.

Belekapaszkodott a vállpántba, hirtelen jobbkanyarral eltűnt a dombok között. Egyre gyérültek a pincék. Zihálva küldötte fel magát meredek parton Misi bátyó pincéjéig. A világoskék ajtók, szelíd kék szemnek tűntek a hegy tetején. Ott majd meglapul addig, amíg a fiúk elmennek.

Ha nem találják, feladják majd.

Elkerülte az utat. A fák között kapaszkodott egyre feljebb, az oldalsó, elhagyott feljáró meredeken emelkedett. Áron a lehajló faágakba kapaszkodott, úgy húzta fel magát. Tenyerén a bőrt véresre szaggatta a kéreg és a tüskék, de a fájdalmat alig érezte.

A fák törzse sötéten nyúlt a feje fölé, a haragoszöld koronák eltakarták az eget.

Valaki a hátizsákjába csimpaszkodott. Hátrarántotta.

Hideg borzongás futott végig Áron bőrén, a tarkóján égnek meredtek az apró hajszálai. Szíve zakatolt, és torkából felszakadt a morgás. Akkor sem hagyja magát ilyen könnyen elkapni. Megrántotta magát előre. Tüskék vájtak a húsába, vére forrón folyt végig a karján. Reccsent a zsák füle, elszakadt. Áron zihálva felfelé kapaszkodott. Megszabadulva a hátizsák súlyától, könnyebben mászott felfelé. Zihálva pillantott vissza. Az izzadtság a szemébe mart. Addig pislogott, amíg a homály eloszlott, és újra látott.

Senki nem volt odalent. A hátizsákjába vastag faág kapaszkodott. Csak a szél nevetett a fák között. Mintha a táj is az ijedtségét gúnyolná. Madarak rikkantottak élesen, rozsdaszínű falevelek súrlódtak egymásnak, majd zörrenve földre hullottak. Áron egyedül volt odafenn. Szíve lüktetett a mellkasában.

Nem hagyhatja ott a hátizsákot. Anya haragudni fog. Véres tenyerébe belemart a fájdalom, ahogy újra lefelé ereszkedve kapaszkodott. Égett a tenyerén a bőr. Kicsúszott az ujjai közül az ág, megszaladt alatta a föld. Lentről kiáltás harsant, a diadalmas hangokat visszaverték a sziklák.

Meglátták.

Áron lemondó pillantást vetett az iskolatáskája felé, majd térden kúszva, körömmel kapaszkodott a kiálló kövekbe, úgy próbált ismételten magasabbra jutni a hegyen. Méterről méterre küzdette egyre feljebb magát. Lentről nevetés ért el hozzá, majd a hátán kavicsok pattantak. Csípték a bőrét. Földdarabok placcsantak szét vizes pólóján. Könnyek martak a szemébe.

Összeszorított fogakkal araszolt felfelé. A dobálózás hirtelen abbamaradt, majd elhaltak a hangok is körülötte.

Áron hátra sem nézve küzdette tovább magát. Torka kiszáradt. Ragacsos gombóccá állt a nyála. A vize ott maradt a hátizsákjában.

Zihálva ért fel a világoskék ajtóhoz. Az izzadtság hidegen folyt végig a gerince mentén. A tenyerén sárrá tapadt a véres homok. Égett a bőre.

Körbenézett. Sötét árnyék vetült a tájra, a szél tépte a fákat, kavargott körülötte a por. Bámult a fák közé, a fájdalomig meresztette a szemét. Semmit nem látott. Már a madarak is elhallgattak, csak a szél sírása, és a falevelek kavargása hallatszott fel hozzá.

Nehezen szakította el a tekintetét az erdőről. A pinceajtón pikkelyként pattogzott a világoskék festék, alatta már előbukkant a korhadó fa. Áron belekapaszkodott az ajtón keresztbe futó, rozsdás reteszbe, és erőlködve emelte ki a helyéről. A kilincsbe markolt, felrántotta az ajtót. Nyikorogva tárult fel, mögötte dohos hideg tódult kifelé. Áron egész testén végigfutott a jeges borzongás, úgy, mint amikor télen, a nyakában olvadó hógolyó utat talált a ruhája alá, és végigcsorgott a bőrén.

Belépett a pincébe. Két kézzel magára húzta a nehéz ajtót. A sötétség rázuhant. Úgy érezte, mintha kátrányba fulladna. Képtelen volt megmozdulni, levegőt venni. A tér beszűkült, nehezen a mellkasára telepedett. Zihálása visszaverődött a falakon.

Áron ökölbe szorította a kezét. Fájt, ahogy a körme a bőréhez ért.

Semmiképpen nem állhat meg az ajtóban.

Tovább kell mennie.

Pislogott néhányat, hogy eloszlassa a sötétséget, de az egyre erősebben ölelte magához, mint anya őt Szilvike temetésén. Áron szabadult volna anyától, de nem tudott. Levegőt is alig kapott. Anya úgy szorította.

És anya sírt. Áron nem tudott sírni. Nagyi azt mondta, szívtelen, amiért nem sír. De Áron még akkor sem tudott sírni. Akkor sem sírt, amikor múlt vasárnap anya elmondta, hogy apa is. Apa is elment.

Áron nem tudott sírni. Akkor sem, ha az a gombóc ott ült a torkában, mint valami sötét szörnyeteg. Kaparta éles körmeivel, de ő csak bámult anyára. Nem sírt. Este sem, amikor rázuhant a sötét csend.

Kinyújtotta a kezét. A pice nyirkos falain megcsúsztak az ujjai. A hideg egészen a csontjáig ért. Fázott.

Az agyagos föld tompán kondult a cipője talpa alatt, ahogy elindult a mélybe. Jobb. Bal. Egyik láb a másik után. A pince hideg, nyirkos szaga az orrába kúszott. Penészes földszag. A sírban lehet ilyen. Abban a sírban, ahol Szilvike fekszik. De Szilvike már nincs egyedül. Apa elment, hogy vigyázzon rá.

Áron torkában a gombóc nagyobbra nőtt, szörnyeteggé duzzadt, és kaparta a hangszálait. Halk, nyüszítés tört fel belőle. Visszapattant a falakról, a mellkasára fonódott.

Hirtelen hideg vízcsepp koppant az arcára. Beleborzongott. A szíve megugrott. A háta mögül megcsikordult a retesz, fémesen karistolva a csendet. Áron megállt. Fülelt.

Az ajtó nem mozdult, csupán vízcseppek koppantak körülötte a földre.

Előrébb lépkedett. Óvatosan, hogy ne csapjon zajt. Megcsúszott. A sötét letaglózta. Felhúzott térdét átkulcsolva, fejét a karjára hajtva húzta össze magát. Begubózott. A szíve a fülében dübörgött.

Mögötte senki nem mozdult, az ajtó zárva maradt. A csend egyre mélyebbre rántotta. Magára maradt. A sötét, fagyos karjaival magához ölelte. Forró könnyek szántották végig jeges arcát. A zokogása hullámokat vert a falakon.