Pók Ica
Az első szerelem
43. rész
Marci
Marci az édesanyjával érkezett a vidéki kisvárosba,
ahol fél kilenckor kezdődött a felvételi vizsgája. Kocsival jöttek még tegnap
délután, mert egyébként nagyon korán kellett volna felkelniük, hogy időben
ideérjenek. Három órás autóút, és még a gimnáziumot is meg kellett találniuk.
Így hát Marci anyja úgy döntött, egy nappal előbb jönnek, amint Marci befejezi
az óráit. Az ikrek az apjuknál laktak ebben a hónapban, mint, ahogy
természetesen Marci is.
Klassz volt, hogy most mégis két napot az anyjával
tölthetett. Az autóutat is kihasználták, hogy megbeszéljék az élet dolgait,
Marci félelmeit, és a jövővel kapcsolatos terveit.
Marci utálta, hogy minden második hónapot az apjánál
kell töltenie. Egyáltalán nem érezte otthon magát náluk és örökösen vitába
keveredett Zitával, az apja barátnőjével. Napi szinten összebalhézott az
apjával is, mert egyszerűen nem voltak egy hullámhosszon. Nem értették egymást.
Ellenben az anyjával sokszor elégnek bizonyult egy
szemvillanás, fél szavakból megértették egymást. Pontosan tudták, mit gondol a
másik, és tiszteletben tartották egymás véleményét. Marci tudta, hogy bármit
mondhat neki, mert ő meghallgatja. Persze előfordult, hogy nem értettek egyet,
de attól függetlenül sosem kellett vele olyan kétségbeejtő összetűzésbe
keveredni, amiből nem lehet jól kijönni. Az anyjával is akadtak vitái,
természetesen. Túlságosan hasonlított egymásra a vérmérsékletük. Mindkettőjük konok,
önfejű természete volt, és igen gyorsan össze tudtak veszni. De aztán
ugyanolyan gyorsan ki is békültek és megbeszélték a problémáikat. Az anyja
sosem kezelte kevesebbnek, egyenrangú felek voltak.
Az apja és Zita ezt képtelen volt megtenni.
Egyáltalán nem érezte rajtuk, hogy bármit is tiszteletben tartanának, amit
mondott, vagy amit kért, csak is azért, mert még csak tizennégy éves volt.
Persze már majdnem tizenöt! De ez akkor sem érdekelt senkit, amikor az apjánál
volt. Éppen úgy bántak vele, mint egy óvodással. Marci ezt elviselni sem tudta.
– Jancsinak tuti jól fog menni – mormogott Marci az
anyja mellett, miközben a mellettük elsuhanó tájat figyelte. – Jancsinak minden
jól megy, ami a tanulással kapcsolatos.
Jancsi alsós kora óta jogásznak készül, és mindent
ennek rendel alá. Marci csodálta a céltudatosságát.
– Baromi jó esze van – tette még hozzá elgondolkodva.
– Mázlista.
Maci néha irigyelte, és egy ilyen napon, mint amilyen
a holnapi nap lesz, szívesen cserélt volna vele. Jancsi tuti a kisujjából
kirázná az egészet, még csak nagyon meg sem kéne erőltetnie magát.
– Neked is jó eszed van, csak te másra használod –
jelentette be az anyja határozottan.
– Egyáltalán nincs jó eszem – ellenkezett Marci.
– Csak nem érdekel a tanulás, de attól még jó eszed
van.
– Ja… ha az lenne, nem kínlódnék a tananyaggal, hanem
simán vágnám az egészet, mint Jancsi vagy Ica.
– Azt is tartsd észben, gyermekem, hogy Jancsinak és
Icának van türelme ott ülni, hosszú órákat a könyvek felett, és bemagolni, amit
kell. Ha te egy fél órát képes lennél egyhelyben ülni, komolyan aggódni
kezdenék.
Marci felnevetett.
– Most mégis bevállaltam egy háromórás autóutat.
– Nyugi, megállunk többször, hogy kitombolhasd magad
kicsit.
– Az jó lesz, mert komolyan kezdem unni ezt az egy helyben ücsörgést.
– Hátul van a táskám. Hoztam neked néhány
ördöglakatot, hátha leköt, meg egy bűvöskockát is.
– Klassz. – Marci máris hátra nyúlt az anyja táskájáért,
és vagy fél tucat fémből és fából készült ördöglakatot talált két Rubik kocka
társaságában. – Imádom az ilyet.
Az anyja rákacsintott.
– Akkor rajta! Remélem azért némelyik két percnél
tovább is leköti a figyelmedet.
Valóban kevés olyan ördöglakatot találtak ki, amivel
Marci nem boldogult. Az anyja nem is választott neki túl könnyűeket. Mindig azt
mondta, jó a térlátása, és kiváló a problémamegoldó képessége, bár Marci ezt
teljesen másképp látta. Képtelen volt megoldani a problémákat. Ha másképp
lenne, már régen kijött volna a szülei válása okozta sokkból. De az nehezen
ment.
Az anyja néhány napja utánanézett a szállásoknak, és talált
megfelelőt a suli közelében. Így kora este kicsit körbenéztek a városban, ahol
Marci az elkövetkező négy évét szándékozik tölteni.
– Ha felvesznek – tette hozzá Marci elővigyázatosan.
– Miért ne vennének fel? Marci! Tudnod kell, hogy én
egy percig sem kételkedek a döntésedben, és tudom, hogy meg tudod csinálni. Bármire
képes vagy, és az utóbbi néhány hétben erőn felül igyekeztél. Büszke vagyok
rád!
– Köszi, Anya! Ez jólesik.
Marci sok mindenért hálás volt az édesanyjának. Most azért
is, mert előző nap jöttek. Képtelen lett volna olyan korán felkelni, hogy
elinduljanak a felvételijére. Nyűgösen és fáradtan tuti, nem is sikerül a
vizsgája. Álmosan nem tudott koncentrálni a dolgokra. Éppen eléggé nyomasztotta
maga a felvételi vizsga. Utálta, hogy jól kell teljesíteni valamiben, amiben
nem igazán jó, és nem igazán érdekli.
Bár Marcinak az volt a határozott véleménye, hogy ha
felveszik, utána már megoldja a dolgokat. Sokkal könnyebb, ha az ember már
bekerült valahova.
– Egész szép ez a város! – mondta az anyja, miközben
a kisváros főterén sétálgattak.
Marci egyetértett vele. Tényleg szép volt, csendes,
és nyugodt.
– És elég kicsi! – tette hozzá halkan.
Nem ilyesmihez szokott. Nem egy ilyen kis térhez, mert
az egész belvárost körbe tudták sétálni fél óra alatt.
– Megnyugtat, hogy egy ilyen nyugodt kisvárosban fogod
folytatni a tanulmányaidat, bár nem szívesen engedlek kollégiumba.
– Anya, sokan járnak kollégiumban, és még mindenki
túlélte valahogy.
– Én nem azt akarom, hogy túlélj, hanem azt, hogy
rendes, nyugodt életed legyen. Féltelek, mert olykor vad vagy, és aki nem
ismer, annak talán kezelhetetlen tűnsz.
Marci megrántotta a vállát.
– Megoldom.
– Nem a te dolgod megoldani – mondott ellent az
anyja. – Melletted vagyok. Még arra is hajlandó, hogy veled költözzem, ha ezt
az utat választod.
Marci torka elszorult a meghatottságtól.
– Anya… – ölelte meg. Mert tele volt félelmekkel,
amiket nem mondott ki. Félt, hogy elveszik, hogy rosszul dönt, és elront
mindent maga körül.
Az anyja szeretettel megsimogatta az arcát, és Marci
ez egyszer hagyta neki.
– Szeretnék a közeledben lenni, hogy a helyes úton
tartsalak. Mindenképpen keresem a megoldást mindannyiuk számára. Ezt tudnod
kell. Nem hagylak magadra.
Ica
Ica születésnapja mindig különlegesen indult. Az
édesapja ébresztette fel hajnalban, még mielőtt elment dolgozni. Finoman
keltegette, amíg Ica álmosan kinyitotta a szemét.
– Boldog születésnapot, Ilonka! – köszöntötte olyan
tőle megszokottan, olyan aranyosan. Odatett egy színes papírral borított
csomagot az ágy szélére. Icának rögtön elszállt az álmosság a szeméből, és
átölelte az édesapját.
Minden évben Apu volt az első, aki felköszöntötte,
kilenc éves kora óta, mióta meghalt az édesanyja. Ica nagyon szerette ezért.
Tudta, hogy Apu hetek óta készült a szülinapjára.
Az apja az ajándékra pillantott.
– Remélem tetszeni fog!
Ica izgatottan bontogatta a csomagolást. Tavaszi
bőrkabátot talált benne. Ica szíve felugrott a torkába. Évek óta nyúzta Aput
érte, és ő megígérte, hogy ha eljön az ideje, megveszi neki, mert nem
gyerekeknek való.
Ezek szerint eljött az ideje. Boldog örömujjongással
ugrott bele Apu nyakába.
– Ó! Ez annyira, de annyira! Nagyon köszönöm! Nagyon
tetszik! Fel is veszem ma!
– Hideg van még, Ilonka! Nincs arra szükség, hogy
megfázz! – aggódott.
Ica izgatottan rámosolygott.
– Biztosan nem fázom meg! Felhúzok alá még egy vastag
pulcsit, de muszáj felvennem, kérlek! – könyörgött úgy, hogy Apu tuti nem
mondhatott nemet, éppen a születésnapján.
Miután az édesapja elment dolgozni Ica még
visszaaludt kicsit, egészen addig, míg hat órakor az öccse le nem támadta az
ágyában egy csokor fehér szegfűvel.
– Boldog szülinapot, Ica!
Olyan erővel húzta meg Ica fülét, hogy a lány
felsikított. Sanyi majd’ kitépte a fülét buzgalmában, mintha attól függne a
szeretete mértéke, milyen erővel rángatja a nővére fülét a születése napján.
Mire Ica végre fel tudott ülni Sanyi akkorra máris a nyakába csimpaszkodott és
újra ledöntötte a nagy puszilkodásával. Addigra megjelent Napóleon is. Azt
gondolhatta, hogy Sanyi és Ica játszanak és nem akarván kimaradni egy jó
mókából, ő is ráugrott a lányra és nedves kutyanyelvével végignyalta Ica arcát.
– Sanyi! – próbálta Ica arrébb tolni az öccsét, és
Napóleont is. Kevés sikerrel. – Hagyjátok abba! – szólította fel őket nevetve.
– Napóleon! – szólt a kutyára, aki játékosan bökdöste a fejét az orrával.
Tíz perc kellett mire véget ért a viharos üdvözlés.
Ica addigra már teljesen felébredt.
Mire beért a suliba, már sokan voltak. A gimnáziumi
felvételik tegnap zajlottak, és Jancsiék éppen azt mesélték a többieknek,
mennyire volt nehéz. Amikor Ica belépett, senki észre sem vette. Icát ez nem zavarta
különösebben.
Gondolta, hogy senkinek nem fog eszébe jutni a
születésnapja, még akkor sem, ha Jancsi is ma tizennégy. Egy napon születtek.
Marci volt tán az egyetlen, aki észrevette, hogy belépett, ebben a
hangzavarban. A fiú megvárta, amíg leül a helyére és hátrafordult hozzá.
– Boldog szülinapot, Ica!
Máris odahajolt hozzá, meghúzta a fülét, sokkal
finomabban és gyengédebben, mint reggel Sanyi, és máris elcuppant két puszi.
Ica nem is tudta megmagyarázni, miért, de kicsit
zavarba jött ettől. Pedig minden évben így történt.
– Köszönöm! Nagyon kedves, hogy eszedbe jutott!
Erre Jancsi is megfordult.
– Na, ne már! – mondta felháborodottan. – Nekem is
eszembe jutott. El sem tudnám felejteni a szülinapodat! – közölte és ő is
áthajolt az asztalon, hogy adhasson két puszit Ica két arcára, aminek a lány
valóban örült. Csakhogy Szőnyi Tomi szemfülesen kiszúrta, hogy itt mindenki
végigcsókolja ezt a bombanő Pók Ilonát, amiből persze ő semmiféleképpen nem
akart kimaradni. Máris odakacsázott a lány padja mellé és szuszogva megszólalt.
– Boldog szülinapot, bébi! – mondta és már hajolt is oda.
Ica hátrébb húzódott a széken.
– Köszönöm, Tomi! – válaszolta visszafogottan. – Nem
szükséges a puszi!
A fiú elvigyorodott.
– Ugyan már! Nem tesz semmit! Nem áldozat.
Ica már csaknem Mariska ölében kötött ki, miközben
próbált minél messzebb kerülni Tomitól. Gondolta természetesen, hogy ez Szőnyi
Tamásnak nem áldozat, de annál nagyobb áldozat lenne tőle, ha elviselné, hogy
Tomi megpuszilja. Jancsitól és Marcitól megszokott, kedves gesztus volt. Tomi
puszijától Ica viszolygott.
Marci mentette meg, aki felállt a padjából,
határozottan megfogta Szőnyi Tomi vállát és visszatartotta.
– Köszöni szépen! Nem hallottad? Most pedig
visszamehetsz a helyedre!
Marci fogta Tomit és egy egyenes lökéssel visszalökte
a fiút a padja felé. Tamás ellenségesen vicsorgott rá, de úgy tűnt, mióta Marci
összetörte az orrát, nem mert se visszaszólni neki, se tettlegességhez
folyamodni. Ica megkönnyebbülten mosolygott fel Marcira.
– Köszi! Eljössz délután tortát enni? Elmesélhetnéd
milyen volt a felvételid!
– Érdekel? – kérdezte vissza Marci kételkedve. Mint
aki el sem hiszi, hogy bárki is kíváncsi lenne az ő felvételi vizsgájára.
– Naná, hogy érdekel! Természetesen! – tette hozzá
komolyan.
Marci az egyik legjobb barátja. Persze, hogy minden
érdekelte, ami vele történik, minden, amin keresztül megy, mert nagyon jól
tudta, hogy ez fordítva is igaz.
– Hát, azt hiszem sikerült – jelentette be Marci
elgondolkodva. – Nehezebbre számítottam.
Ica annyira izgult a szakközépiskolai felvételi
miatt, hogy nem akart egyedül menni, de sajnos Apu nem ért rá, hogy elkísérje. Így
aztán együttesen Angelikát kérték meg, mire a nő szívesen szabaddá tette magát
és elkísérte Icát.
Felvételi követelmény volt játszani egy hangszeren. Ica
szorgalmasan gyakorolt a furulyáján, amin még alsós korában tanult, csak aztán,
miután meghalt az édesanyja, abbahagyta a furulyát.
Most attól is tartott, hogy az énekhangja sem elég. Miközben
a szakiskola felé tartottak kocsival Angelika próbált erőt önteni belé, és
hitet adni neki.
– Minden rendben lesz! Higgy magadban. Nincs olyan
akadály előtted, amit ne tudnál legyőzni! Hasonlítasz anyukádra. Van annyi
hited és kitartásod, mint neki volt. Megtudod csinálni!
Icának jóesett, hogy Angelika ilyen szeretettel
beszélt Anyuról, és jólesett, hogy ennyire bízott benne.
Az iskola hatalmasnak tűnt, de nem lehetett
eltéveszteni a helyet, ahol a felvételizőknek gyülekezniük kellett. A hangok
odavezették őket. Már elég sokan megjelentek, némelyek szülőkkel, de voltak,
akik bátran eljöttek egyedül. Ica úgy érezte nem lett volna erre képes, így is
a torkában dobogott a szíve az izgalomtól. Most olyan folyosókon járhat, olyan
székeken ülhet, ahol talán Anyu is.
Amíg várták, hogy Ica sorra kerüljön, Angelikával
félrehúzódtak az egyik sarokba. Fehér köpenyes, alacsony tanárnő állt meg hirtelen
előttük.
– Angelika? – kérdezte meglepetten. – Tényleg te vagy
az? Nem találkoztunk az érettségi óta!
Angelika meglepetten fordult a nő felé.
– Liza! – köszöntötte örömmel.
Átölelték egymást és barátságos beszélgetésbe
kezdtek. Ica kíváncsian figyelte őket. De akkor a tanárnőnek megakadt a szeme rajta.
Ica szerette volna minél kisebbre húzni magát, de ez az ő termetével sehogyan
sem sikerült. A nő mosolyogva nézett fel rá, mert Ica még a legtöbb felnőttnél
is magasabb volt.
– Nahát, Angelika! – csapta össze a kezét Liza
csodálkozva. – Mekkora lányod van! És mennyire hasonlít az apjára!
Ica összehúzta a szemét.
Ez a nő most találgat?
Igaz, hogy az édesapjára hasonlít szőke hajával, kék
szemével, még a magas termetével is, de Angelika nem az anyukája. Az ő anyukája
meghalt.
Meg egyébként is, a tanárnő honnan ismerhetné az ő
édesapját?
Tuti találgat.
– Ica nem az én lányom!
Liza most értetlenül nézett rájuk.
– Nem? – Ica nem értette, min csodálkozik. – De, te
férjhez mentél, ahhoz a sráchoz, vagy rosszul emlékszem?
Ica felvonta a szemöldökét.
– Milyen sráchoz? – kérdezte kíváncsian.
Angelika megrázta a fejét.
– Nem mentem férjhez, Liza! – mondta rekedtes hangon.
Ica is éppen így tudta.
– Ó! – kiáltott fel meglepetten a nő. – Ezt nem
tudtam! – Bocsánatkérő szinezetet kapott a hangja. – Sajnálom! – Most elgondolkodva
felpillantott Icára, és a lányt frusztrálta, ahogy vizslatta, majd megrázta a
fejét. – Sajnálom. Remélem sikerülni fog a felvételid! Csak ne izgulj, minden
rendben lesz!
Ica bátorságot merített belőle.
Amikor végül a felvételi után kijött az osztályból,
úgy érezte, egészen jól sikerült. Most már más megvilágításban látta a dolgokat.
A furulyázást egyszer sem rontotta el és még az énekléssel is egész szépen
megbirkózott, pedig a zenei felvételitől félt a legjobban.
Angelikával, azzal ünnepelték meg a nagy eseményt,
hogy kettesben beültek egy presszóba, süteményt rendeltek és üdítőt, miközben
kellemes hangulatban beszélgettek.
Ica elmesélt mindent, ami odabenn zajlott a
felvételijén, friss volt az élmény és jólesett valakivel megosztani a
tapasztalatait.
– Annyira büszke vagyok rád! – ölelte meg Angelika
szeretettel. – Anyukád is nagyon büszke lenne, ha láthatna. Köszönöm, hogy ma én
lehettem itt veled.
Este vacsora közben Ica mindent elmesélt Apunak, és ő
meghatottan átölelte, és elmondta, mennyire szereti, és mennyire büszke rá.
– Meg fogod csinálni! – jelentette be hittel. –
Tudod, mit akarsz, és el fogod érni a céljaidat!
Icának jólesett a bizalma.
Vacsora után hármasban ültek a tévé előtt a
nagyszobában. Sanyi nagy tál pattogatott kukoricát kapott az ölébe.
A hét mesterlövész ment a tévében. Sanyi odáig
volt az ilyen „a jófiúk legyőzik a rosszfiúkat” westernért, pedig már nem is
először látta, mégis minden alkalommal végig tudta izgulni.
Icának eszébe jutott a tanárnő, akivel a felvételijén
találkozott.
– Apu! – szólt csendesen, hogy ne zavarja Sanyit, aki
elmerülten nézte a filmet. Megvárta, amíg az édesapja odafigyel rá és csak
utána folytatta. – Milyen sráchoz kellett volna hozzámennie Angelikának? –
kérdezte komolyan.
Az apja most hirtelen felült, mert eddig a párnájának
támasztott háttal nézte ő is a filmet. Megütközve pillantott Icára, de nem
válaszolhatott, mert Sanyi letette a kukoricás tálat és a szőnyegről
felkönyökölt az ágyra.
– Apuhoz! – jelentette be. –Ezt mindenki tudja.
– Nem tudja mindenki – morogta Apu.
– Én például nem tudom – vágta rá Ica.
– Mert te sosem figyelsz oda arra, ami fontos –
vigyorgott Sanyi. – El voltak jegyezve! Ezt sem tudtad? – kérdezte elképedt
arccal.
– Te honnan tudod? – fordult Apu Sanyihoz.
Ezt Ica is szerette volna tudni.
Sanyi megvonta a vállát.
– Összeraktam a részletekből. Akárhányszor Vera nagyi szóba hozta Angelikát. Tök nyilvánvaló, hogy szerelmesek voltatok valamikor.
– Szerintem nem tök nyilvánvaló – jelentette be Apu.
– Szerintem meg de. Csak Ica nem figyelt oda. De engem
érdekelt.
Ica megrázta a fejét.
– Ti tényleg szerelmesek voltatok azelőtt? És össze
akartatok házasodni? Ez mikor történt? Anyu előtt? De akkor miért nem őt vetted
el?
Apu a hajába túrt, és Ica tudta, hogy próbálja
összeszedni a gondolatait. Ám Sanyi megelőzte.
– Tuti Vera nagyi kavart be! – mondta egyszerűen,
majd újra visszaült a szőnyegre és figyelmét a tévére összpontosította, ahol
megjelent a kedvenc hőse, a szófukar Britt, aki olyan jól bánt a késsel, de aki
sosem kérkedett a tudományával.
Ica még mindig Aput bámulta.
– Én ezt még mindig nem értem.
Apu bólintott.
– Rendben! Tudom, hogy válaszokat vársz. Alszom rá
egyet, és holnap beszélünk róla!
Egy tea mellet Apu tényleg elmesélt mindent másnap.
Mindent, ami tizenhat évvel ezelőtt történt.
Ica néma döbbenettel hallgatta. Miként lehetséges,
hogy minden jel ott volt az orra előtt, ő mégsem vett észre semmit. Sanyiban
pedig minden összeállt.
Apu azt mondta, nincsenek véletlenek, mert, ha akkor
elveszi feleségül Angelikát, most nem lenne két ilyen nagyszerű gyermeke, mint
Ő és Sanyi. És ez csodálatos dolog, mint az is, hogy tíz gyönyörűen szép évet
élhetett Anyuval.
Ica meghatódott tőle, mert tudta, hogy Apu pontosan
így is gondolja, ahogy mondta. Szerette, amiért nem fájdalommal gondol
Angelikával történt szakítására, hanem úgy, mint egy olyan elkerülhetetlen
útra, ami Anyuhoz vezetett.
Ica torka elszorult, amikor arra gondolt, hogy Anyu halála
kis kerülőkkel ugyan, de azért mégiscsak visszavezette Aput Angelikához. Most
először érezte úgy, hogy az életben semmi nem történik véletlenül. Mindig
minden meghatározott okkal van. Az a sok-sok fájdalom, ami az embert éri élete
során mind csak azért történik, hogy idővel elvezesse a boldogsághoz.