Tökéletes szilveszter

 

– Túlpörögsz! – jelentette be anyám a karácsonyi vacsorán, miközben hallgatta az élménybeszámolómat.

Legyintettem.

– Nyüzsi vagyok. Harminchárom éve ilyen. Nem vetted még észre?

Levegővétel nélkül meséltem mindenről, ami eszembe jutott.

Komolyan, hol volt eddig? – tettem fel a kérdést magamban, miközben az asztal közepére készített süteményestálcáról válogattam.

– Csak ma sokkal kattanttabb vagy, mint általában – vigyorgott az öcsém a túloldalról, színesen villogó, csúnya karácsonyi pulcsijában.

Ráfintorodtam, miközben a kezem ügyébe eső első süteményt felkaptam, és hozzávágtam. A mázas csokis muffin széttoccsant a pulóverén. A szüleim csak sokatmondóan összenéztek. Az öcsém nem zavartatta magát, simán felkanalazta a szétkenődött muffint a pulóvere elejéről, és onnan ette meg.

– Finom – hümmögött, és felém nyújtotta a kanalat némi piros, szövetbolyhos csokimázzal.

Még hogy én vagyok kattant!

Harminc éves öcsém pont olyan, mint egy óvodás.

Felé löktem az üdítős üveget.

– Ja, de azért igyál rá valamit, mielőtt megakad a torkodon.

Mégiscsak az öcsém.

Lopva Kele felé pillantottam, mit szól mindehhez? De ő megbotránkozás nélkül majszolt egy diós bejglit. Húsvétkor hoztam haza először, és mutattam be neki a családomat.

Nem szökött meg.

Ezen először meglepődtem, aztán csak még jobban szerettem miatta. Már akkor is egészen jól vette az akadályokat, mostanra már úgy megedződött, hogy figyelmet sem fordít egy elrepülő muffinra, legfeljebb elhajol előle, ha véletlen felé száguldott. Most is csak mosolygott mellettem. Elfogadta, hogy ilyen szeleburdiak vagyunk, és a családom ezért imádta. Én meg azért, mert még mindig kitart mellettem. Komolyan mondom, egy hős.

Apám azt mondta lassítsak a tempón.

– Pihenned kellene.

– Majd pihenek… – hárítottam.

Már azt sem tudom, mi az, hogy pihenés.

Két munkahelyen nyúzzák le rólam a bőrt, mert tudnivaló, hogy azt a lovat ütik, amelyik húz, én meg vagyok olyan bolond, hogy húzok. Emellett az államvizsgámra készülök. Ráadásul ezerrel szervezem a szilveszteri bulit.

Napi három-négy óra alvással simán elvagyok. Tökre bírom. Tényleg.

Legalábbis azt hittem.

A karácsony a családé, a szilveszter a haveroké.

A szilveszternek tökéletesnek kell lennie.

Bár nekünk, mióta én szervezem, mindig tökéletes. Elárulom, hogy szilveszter éjjelén azért kell bulizni, hogy így várjunk egy sokkal izgalmasabb, boldogabb, és bulisabb évet. Nem vagyok egy látnok, de szerintem minden adott egy fantasztikus évhez.

Haverok, buli, pörgés, vagy hogy a csodába szól a szlogen. Mindegy. A lényeg, hogy én megszervezem az óévbúcsúztatót, rajtam ugyan nem múlik az új évünk. Én mindent megteszek a jó ügy érdekében. Különben mi, mindig megtaláljuk az alkalmat a bulizásra. Keresnünk sem kell.

Imádtam szervezni, mindennek utána járni. Általában minden simán ment. Nyáron megtaláltam a tökéletes helyet, szeptemberben lefoglaltam. A tulaj rendes volt, tutira ígérte, hogy miénk a pince.

Tudom-tudom, hogy vannak váratlan dolgok, és én mindig bebiztosítom magam. De a hely az tuti volt. Ám idén sehogy sem akart összeállni az óévbúcsúztató partink. A kedvenc lemezlovasunkat lefoglalták, nehezen találtam tényleg olyan hozzáértő embert, aki összehozza nekünk a zenét, és még felszerelése is van.

De megtaláltam.

Erre az étterem, ahonnan rendeltem a kaját, november végén bezárt. De én felhajtottam egy sokkal jobb helyet, akik még a szállítást is vállalták.

Zseni vagyok. Mondom, hogy a szervezés a véremben van, nem hiába leszek a világ legkeresetteb partiszervezője. Már nem sokáig várat magára a dolog. Érzem. A zsigereimben érzem, hogy meglesz.

Huszonhetedikén – szinte sz utolsó pillanatban –, becsapott a ménkű. Lemondták a tuti helyünket. Csőtörés, ráadásul az egyik falszakasz is leomlott.

Valahogy tényleg semmi nem akart összejönni. Most hol találok helyet egy harminc fős társaságnak szilveszterre? Na, emberek ez a lehetetlen küldetés!

Nálam nem tarthatjuk a bulit. Harmadik emeleti albérlet. Ráadásul a szomszédok még éjfél előtt ránk hívnák a rendőrséget, mert ha mi bulizunk, akkor azt úgy istenigazából tesszük. És a rendőrség még hagyján. De a lakók tuti biztos panaszkodnának Moncsinak, a lakástulajdonosnak, és Moncsi akármilyen jófej, kitenné a szűrömet összeférhetetlenségre hivatkozva. Ezután talán indok nélkül is.

Kele otthona pedig nyolc hónapja az én albérletem. Szóval a helyzet ugyanaz. Nála sem lehet. Mert az gyakorlatilag nálam. Nálunk.

Ráadásul szilveszter az egy éves évfordulónk Kelével. Szerintem el is felejtette. Dátumokban kicsit gyenge, de valójában ez az egyetlen gyengesége, különben főnyeremény. Teljes vállszélességgel támogat minden őrültségemben, és hát Kele olyan, mint egy kétajtós szekrény, nem semmi a vállszélessége. Nekem meg sok az őrült ötletem, ami támogatást igényel.

Kiborultam a hely miatt, így aztán Kele felajánlotta, hogy sírhatok a vállán. Még azt sem bánta, hogy átázott a pulóvere. Mert ha én sírok, azt is olyan intenzitással teszem, mint ahogyan mindent csinálok.

Kele szerint őserő.

Szerintem meg érzelmi hullámvasút. Az egész életem.

Kele szereti a hullámvasutat. Mondom, hogy egy főnyeremény.

Huszonkilencedikén szerzett egy tanyát. Ott aztán valóban tombolhatunk, nincsenek hisztis szomszédok, akik a falat vernék, ha egy kicsit elszaladna velünk a jókedv.

Mindent megszerveztem, minden készen állt. Robogtunk a célegyenes felé. Én szó szerint úgy robogtam, hogy összetörtem magam.

Ne kérdezzétek, hogy sikerült. Minden egyetlen szempillantás alatt történt.

Szerintem rajtam kívül mindenki észrevette, hogy ónoseső esett. Nekem persze fel sem tűnt, annyira benne voltam saját fejemben. Gondolatban még mindig szerveztem, hogy minden tökéletes legyen. Hát lett is.

Fogalmam sincs, miként lehetséges ilyen szerencsétlenül leborulni egy jeges lépcsőről, mert az nincs meg. Egyetlen szempillantás alatt találtam magam a földön, ráadásul még kegyetlenül fájt is.

Hogy hol volt Kele?

Hát ez az.

Kele természetesen ott állt mellettem. Ahogy elvesztettem a lábam alól a talajt felé kaptam, és ő utánam kapott. A nagy kapkodásnak az lett a vége, hogy összedőltünk, mint egy kártyavár.

Nekem a lábam tört el, neki a válla.

Őt kiengedték a kórházból, engem bent tartottak.

Anyám azt mondta, jól van ez így.

Apám meg azt, hogy az Élet elrendezte számomra a pihenést.

Ha nem robbanok szét az idegtől, akkor talán még röhögök is egy jót.

Őrjöngtem.

Hiába.

Csak azt értem el vele, hogy telenyomtak nyugtatókkal.

Apámnak megint igaza volt. Az Élet elintézte nekem.

Mégis valami megmagyarázhatatlan csoda folytán szilveszter délutánján hazaengedtek. Kele is eljött értem, és szerintem legszívesebben felnyalábolt volna, hogy a karjában vigyen le a kocsihoz, de a válla miatt nem tehette.

Anyám ragaszkodott hozzá, hogy náluk töltsük a szilvesztert, ám Kele megmentett, amikor bejelentette, hogy minket a tanyán várnak.

Naná, hogy vártak. Még egy kerekesszéket is szereztek nekem, abban tomboltam egész éjjel, és megmutattam, hogy begipszelt lábbal is lehet táncolni. Azt inkább nem mesélem el, milyen szövegeket írtak a gipszemre a haverok, mert ketté állna a fületek. Imádom őket.

Kele pedig nem felejtette el az évfordulónkat. Összegubancolt karácsonyi égősort kaptam tőle ajándékba. Meghatódtam, mert ez azt jelentette, hogy emlékszik arra is, hogyan történt. A tavalyi szilveszteri termünket díszítettem, és az összes égősor egymásba gubancolódott. Már a hajamat téptem, amikor megjelent, és segített kibogozni.

Még sosem ismertem nála türelmesebb óriást.

Még soha, senki nem kezelte ilyen jól a hisztijeimet, mint ő.

Mondom én, hogy tökéletes.