Pók Ica

Az első szerelem

43. rész

 

Marci

Marci az édesanyjával érkezett a vidéki kisvárosba, ahol fél kilenckor kezdődött a felvételi vizsgája. Kocsival jöttek még tegnap délután, mert egyébként nagyon korán kellett volna felkelniük, hogy időben ideérjenek. Három órás autóút, és még a gimnáziumot is meg kellett találniuk. Így hát Marci anyja úgy döntött, egy nappal előbb jönnek, amint Marci befejezi az óráit. Az ikrek az apjuknál laktak ebben a hónapban, mint, ahogy természetesen Marci is.

Klassz volt, hogy most mégis két napot az anyjával tölthetett. Az autóutat is kihasználták, hogy megbeszéljék az élet dolgait, Marci félelmeit, és a jövővel kapcsolatos terveit.

Marci utálta, hogy minden második hónapot az apjánál kell töltenie. Egyáltalán nem érezte otthon magát náluk és örökösen vitába keveredett Zitával, az apja barátnőjével. Napi szinten összebalhézott az apjával is, mert egyszerűen nem voltak egy hullámhosszon. Nem értették egymást.

Ellenben az anyjával sokszor elégnek bizonyult egy szemvillanás, fél szavakból megértették egymást. Pontosan tudták, mit gondol a másik, és tiszteletben tartották egymás véleményét. Marci tudta, hogy bármit mondhat neki, mert ő meghallgatja. Persze előfordult, hogy nem értettek egyet, de attól függetlenül sosem kellett vele olyan kétségbeejtő összetűzésbe keveredni, amiből nem lehet jól kijönni. Az anyjával is akadtak vitái, természetesen. Túlságosan hasonlított egymásra a vérmérsékletük. Mindkettőjük konok, önfejű természete volt, és igen gyorsan össze tudtak veszni. De aztán ugyanolyan gyorsan ki is békültek és megbeszélték a problémáikat. Az anyja sosem kezelte kevesebbnek, egyenrangú felek voltak.

Az apja és Zita ezt képtelen volt megtenni. Egyáltalán nem érezte rajtuk, hogy bármit is tiszteletben tartanának, amit mondott, vagy amit kért, csak is azért, mert még csak tizennégy éves volt. Persze már majdnem tizenöt! De ez akkor sem érdekelt senkit, amikor az apjánál volt. Éppen úgy bántak vele, mint egy óvodással. Marci ezt elviselni sem tudta.

– Jancsinak tuti jól fog menni – mormogott Marci az anyja mellett, miközben a mellettük elsuhanó tájat figyelte. – Jancsinak minden jól megy, ami a tanulással kapcsolatos.

Jancsi alsós kora óta jogásznak készül, és mindent ennek rendel alá. Marci csodálta a céltudatosságát.

– Baromi jó esze van – tette még hozzá elgondolkodva. – Mázlista.

Maci néha irigyelte, és egy ilyen napon, mint amilyen a holnapi nap lesz, szívesen cserélt volna vele. Jancsi tuti a kisujjából kirázná az egészet, még csak nagyon meg sem kéne erőltetnie magát.

– Neked is jó eszed van, csak te másra használod – jelentette be az anyja határozottan.

– Egyáltalán nincs jó eszem – ellenkezett Marci.

– Csak nem érdekel a tanulás, de attól még jó eszed van.

– Ja… ha az lenne, nem kínlódnék a tananyaggal, hanem simán vágnám az egészet, mint Jancsi vagy Ica.

– Azt is tartsd észben, gyermekem, hogy Jancsinak és Icának van türelme ott ülni, hosszú órákat a könyvek felett, és bemagolni, amit kell. Ha te egy fél órát képes lennél egyhelyben ülni, komolyan aggódni kezdenék.

Marci felnevetett.

– Most mégis bevállaltam egy háromórás autóutat.

– Nyugi, megállunk többször, hogy kitombolhasd magad kicsit.

– Az jó lesz, mert komolyan kezdem unni ezt az egy helyben ücsörgést.

– Hátul van a táskám. Hoztam neked néhány ördöglakatot, hátha leköt, meg egy bűvöskockát is.

– Klassz. – Marci máris hátra nyúlt az anyja táskájáért, és vagy fél tucat fémből és fából készült ördöglakatot talált két Rubik kocka társaságában. – Imádom az ilyet.

Az anyja rákacsintott.

– Akkor rajta! Remélem azért némelyik két percnél tovább is leköti a figyelmedet.

Valóban kevés olyan ördöglakatot találtak ki, amivel Marci nem boldogult. Az anyja nem is választott neki túl könnyűeket. Mindig azt mondta, jó a térlátása, és kiváló a problémamegoldó képessége, bár Marci ezt teljesen másképp látta. Képtelen volt megoldani a problémákat. Ha másképp lenne, már régen kijött volna a szülei válása okozta sokkból. De az nehezen ment.

Az anyja néhány napja utánanézett a szállásoknak, és talált megfelelőt a suli közelében. Így kora este kicsit körbenéztek a városban, ahol Marci az elkövetkező négy évét szándékozik tölteni.

– Ha felvesznek – tette hozzá Marci elővigyázatosan.

– Miért ne vennének fel? Marci! Tudnod kell, hogy én egy percig sem kételkedek a döntésedben, és tudom, hogy meg tudod csinálni. Bármire képes vagy, és az utóbbi néhány hétben erőn felül igyekeztél. Büszke vagyok rád!

– Köszi, Anya! Ez jólesik.

Marci sok mindenért hálás volt az édesanyjának. Most azért is, mert előző nap jöttek. Képtelen lett volna olyan korán felkelni, hogy elinduljanak a felvételijére. Nyűgösen és fáradtan tuti, nem is sikerül a vizsgája. Álmosan nem tudott koncentrálni a dolgokra. Éppen eléggé nyomasztotta maga a felvételi vizsga. Utálta, hogy jól kell teljesíteni valamiben, amiben nem igazán jó, és nem igazán érdekli.

Bár Marcinak az volt a határozott véleménye, hogy ha felveszik, utána már megoldja a dolgokat. Sokkal könnyebb, ha az ember már bekerült valahova.

– Egész szép ez a város! – mondta az anyja, miközben a kisváros főterén sétálgattak.

Marci egyetértett vele. Tényleg szép volt, csendes, és nyugodt.

– És elég kicsi! – tette hozzá halkan.

Nem ilyesmihez szokott. Nem egy ilyen kis térhez, mert az egész belvárost körbe tudták sétálni fél óra alatt.

– Megnyugtat, hogy egy ilyen nyugodt kisvárosban fogod folytatni a tanulmányaidat, bár nem szívesen engedlek kollégiumba.

– Anya, sokan járnak kollégiumban, és még mindenki túlélte valahogy.

– Én nem azt akarom, hogy túlélj, hanem azt, hogy rendes, nyugodt életed legyen. Féltelek, mert olykor vad vagy, és aki nem ismer, annak talán kezelhetetlen tűnsz.

Marci megrántotta a vállát.

– Megoldom.

– Nem a te dolgod megoldani – mondott ellent az anyja. – Melletted vagyok. Még arra is hajlandó, hogy veled költözzem, ha ezt az utat választod.

Marci torka elszorult a meghatottságtól.

– Anya… – ölelte meg. Mert tele volt félelmekkel, amiket nem mondott ki. Félt, hogy elveszik, hogy rosszul dönt, és elront mindent maga körül.

Az anyja szeretettel megsimogatta az arcát, és Marci ez egyszer hagyta neki.

– Szeretnék a közeledben lenni, hogy a helyes úton tartsalak. Mindenképpen keresem a megoldást mindannyiuk számára. Ezt tudnod kell. Nem hagylak magadra.

 

 

Ica

Ica születésnapja mindig különlegesen indult. Az édesapja ébresztette fel hajnalban, még mielőtt elment dolgozni. Finoman keltegette, amíg Ica álmosan kinyitotta a szemét.

– Boldog születésnapot, Ilonka! – köszöntötte olyan tőle megszokottan, olyan aranyosan. Odatett egy színes papírral borított csomagot az ágy szélére. Icának rögtön elszállt az álmosság a szeméből, és átölelte az édesapját.

Minden évben Apu volt az első, aki felköszöntötte, kilenc éves kora óta, mióta meghalt az édesanyja. Ica nagyon szerette ezért. Tudta, hogy Apu hetek óta készült a szülinapjára.

Az apja az ajándékra pillantott.

– Remélem tetszeni fog!

Ica izgatottan bontogatta a csomagolást. Tavaszi bőrkabátot talált benne. Ica szíve felugrott a torkába. Évek óta nyúzta Aput érte, és ő megígérte, hogy ha eljön az ideje, megveszi neki, mert nem gyerekeknek való.

Ezek szerint eljött az ideje. Boldog örömujjongással ugrott bele Apu nyakába.

– Ó! Ez annyira, de annyira! Nagyon köszönöm! Nagyon tetszik! Fel is veszem ma!

– Hideg van még, Ilonka! Nincs arra szükség, hogy megfázz! – aggódott.

Ica izgatottan rámosolygott.

– Biztosan nem fázom meg! Felhúzok alá még egy vastag pulcsit, de muszáj felvennem, kérlek! – könyörgött úgy, hogy Apu tuti nem mondhatott nemet, éppen a születésnapján.

Miután az édesapja elment dolgozni Ica még visszaaludt kicsit, egészen addig, míg hat órakor az öccse le nem támadta az ágyában egy csokor fehér szegfűvel.

– Boldog szülinapot, Ica!

Olyan erővel húzta meg Ica fülét, hogy a lány felsikított. Sanyi majd’ kitépte a fülét buzgalmában, mintha attól függne a szeretete mértéke, milyen erővel rángatja a nővére fülét a születése napján. Mire Ica végre fel tudott ülni Sanyi akkorra máris a nyakába csimpaszkodott és újra ledöntötte a nagy puszilkodásával. Addigra megjelent Napóleon is. Azt gondolhatta, hogy Sanyi és Ica játszanak és nem akarván kimaradni egy jó mókából, ő is ráugrott a lányra és nedves kutyanyelvével végignyalta Ica arcát.

– Sanyi! – próbálta Ica arrébb tolni az öccsét, és Napóleont is. Kevés sikerrel. – Hagyjátok abba! – szólította fel őket nevetve. – Napóleon! – szólt a kutyára, aki játékosan bökdöste a fejét az orrával.

Tíz perc kellett mire véget ért a viharos üdvözlés. Ica addigra már teljesen felébredt.

 

Mire beért a suliba, már sokan voltak. A gimnáziumi felvételik tegnap zajlottak, és Jancsiék éppen azt mesélték a többieknek, mennyire volt nehéz. Amikor Ica belépett, senki észre sem vette. Icát ez nem zavarta különösebben.

Gondolta, hogy senkinek nem fog eszébe jutni a születésnapja, még akkor sem, ha Jancsi is ma tizennégy. Egy napon születtek. Marci volt tán az egyetlen, aki észrevette, hogy belépett, ebben a hangzavarban. A fiú megvárta, amíg leül a helyére és hátrafordult hozzá.

– Boldog szülinapot, Ica!

Máris odahajolt hozzá, meghúzta a fülét, sokkal finomabban és gyengédebben, mint reggel Sanyi, és máris elcuppant két puszi.

Ica nem is tudta megmagyarázni, miért, de kicsit zavarba jött ettől. Pedig minden évben így történt.

– Köszönöm! Nagyon kedves, hogy eszedbe jutott!

Erre Jancsi is megfordult.

– Na, ne már! – mondta felháborodottan. – Nekem is eszembe jutott. El sem tudnám felejteni a szülinapodat! – közölte és ő is áthajolt az asztalon, hogy adhasson két puszit Ica két arcára, aminek a lány valóban örült. Csakhogy Szőnyi Tomi szemfülesen kiszúrta, hogy itt mindenki végigcsókolja ezt a bombanő Pók Ilonát, amiből persze ő semmiféleképpen nem akart kimaradni. Máris odakacsázott a lány padja mellé és szuszogva megszólalt.

– Boldog szülinapot, bébi! – mondta és már hajolt is oda.

Ica hátrébb húzódott a széken.

– Köszönöm, Tomi! – válaszolta visszafogottan. – Nem szükséges a puszi!

A fiú elvigyorodott.

– Ugyan már! Nem tesz semmit! Nem áldozat.

Ica már csaknem Mariska ölében kötött ki, miközben próbált minél messzebb kerülni Tomitól. Gondolta természetesen, hogy ez Szőnyi Tamásnak nem áldozat, de annál nagyobb áldozat lenne tőle, ha elviselné, hogy Tomi megpuszilja. Jancsitól és Marcitól megszokott, kedves gesztus volt. Tomi puszijától Ica viszolygott.

Marci mentette meg, aki felállt a padjából, határozottan megfogta Szőnyi Tomi vállát és visszatartotta.

– Köszöni szépen! Nem hallottad? Most pedig visszamehetsz a helyedre!

Marci fogta Tomit és egy egyenes lökéssel visszalökte a fiút a padja felé. Tamás ellenségesen vicsorgott rá, de úgy tűnt, mióta Marci összetörte az orrát, nem mert se visszaszólni neki, se tettlegességhez folyamodni. Ica megkönnyebbülten mosolygott fel Marcira.

– Köszi! Eljössz délután tortát enni? Elmesélhetnéd milyen volt a felvételid!

– Érdekel? – kérdezte vissza Marci kételkedve. Mint aki el sem hiszi, hogy bárki is kíváncsi lenne az ő felvételi vizsgájára.

– Naná, hogy érdekel! Természetesen! – tette hozzá komolyan.

Marci az egyik legjobb barátja. Persze, hogy minden érdekelte, ami vele történik, minden, amin keresztül megy, mert nagyon jól tudta, hogy ez fordítva is igaz.

– Hát, azt hiszem sikerült – jelentette be Marci elgondolkodva. – Nehezebbre számítottam.

 

 

Ica annyira izgult a szakközépiskolai felvételi miatt, hogy nem akart egyedül menni, de sajnos Apu nem ért rá, hogy elkísérje. Így aztán együttesen Angelikát kérték meg, mire a nő szívesen szabaddá tette magát és elkísérte Icát.

Felvételi követelmény volt játszani egy hangszeren. Ica szorgalmasan gyakorolt a furulyáján, amin még alsós korában tanult, csak aztán, miután meghalt az édesanyja, abbahagyta a furulyát.

Most attól is tartott, hogy az énekhangja sem elég. Miközben a szakiskola felé tartottak kocsival Angelika próbált erőt önteni belé, és hitet adni neki.

– Minden rendben lesz! Higgy magadban. Nincs olyan akadály előtted, amit ne tudnál legyőzni! Hasonlítasz anyukádra. Van annyi hited és kitartásod, mint neki volt. Megtudod csinálni!

Icának jóesett, hogy Angelika ilyen szeretettel beszélt Anyuról, és jólesett, hogy ennyire bízott benne.

Az iskola hatalmasnak tűnt, de nem lehetett eltéveszteni a helyet, ahol a felvételizőknek gyülekezniük kellett. A hangok odavezették őket. Már elég sokan megjelentek, némelyek szülőkkel, de voltak, akik bátran eljöttek egyedül. Ica úgy érezte nem lett volna erre képes, így is a torkában dobogott a szíve az izgalomtól. Most olyan folyosókon járhat, olyan székeken ülhet, ahol talán Anyu is.

Amíg várták, hogy Ica sorra kerüljön, Angelikával félrehúzódtak az egyik sarokba. Fehér köpenyes, alacsony tanárnő állt meg hirtelen előttük.

– Angelika? – kérdezte meglepetten. – Tényleg te vagy az? Nem találkoztunk az érettségi óta!

Angelika meglepetten fordult a nő felé.

– Liza! – köszöntötte örömmel.

Átölelték egymást és barátságos beszélgetésbe kezdtek. Ica kíváncsian figyelte őket. De akkor a tanárnőnek megakadt a szeme rajta. Ica szerette volna minél kisebbre húzni magát, de ez az ő termetével sehogyan sem sikerült. A nő mosolyogva nézett fel rá, mert Ica még a legtöbb felnőttnél is magasabb volt.

– Nahát, Angelika! – csapta össze a kezét Liza csodálkozva. – Mekkora lányod van! És mennyire hasonlít az apjára!

Ica összehúzta a szemét.

Ez a nő most találgat?

Igaz, hogy az édesapjára hasonlít szőke hajával, kék szemével, még a magas termetével is, de Angelika nem az anyukája. Az ő anyukája meghalt.

Meg egyébként is, a tanárnő honnan ismerhetné az ő édesapját?

Tuti találgat.

– Ica nem az én lányom!

Liza most értetlenül nézett rájuk.

– Nem? – Ica nem értette, min csodálkozik. – De, te férjhez mentél, ahhoz a sráchoz, vagy rosszul emlékszem?

Ica felvonta a szemöldökét.

– Milyen sráchoz? – kérdezte kíváncsian.

Angelika megrázta a fejét.

– Nem mentem férjhez, Liza! – mondta rekedtes hangon.

Ica is éppen így tudta.

– Ó! – kiáltott fel meglepetten a nő. – Ezt nem tudtam! – Bocsánatkérő szinezetet kapott a hangja. – Sajnálom! – Most elgondolkodva felpillantott Icára, és a lányt frusztrálta, ahogy vizslatta, majd megrázta a fejét. – Sajnálom. Remélem sikerülni fog a felvételid! Csak ne izgulj, minden rendben lesz!

Ica bátorságot merített belőle.

Amikor végül a felvételi után kijött az osztályból, úgy érezte, egészen jól sikerült. Most már más megvilágításban látta a dolgokat. A furulyázást egyszer sem rontotta el és még az énekléssel is egész szépen megbirkózott, pedig a zenei felvételitől félt a legjobban.

Angelikával, azzal ünnepelték meg a nagy eseményt, hogy kettesben beültek egy presszóba, süteményt rendeltek és üdítőt, miközben kellemes hangulatban beszélgettek.

Ica elmesélt mindent, ami odabenn zajlott a felvételijén, friss volt az élmény és jólesett valakivel megosztani a tapasztalatait.

– Annyira büszke vagyok rád! – ölelte meg Angelika szeretettel. – Anyukád is nagyon büszke lenne, ha láthatna. Köszönöm, hogy ma én lehettem itt veled.

 

Este vacsora közben Ica mindent elmesélt Apunak, és ő meghatottan átölelte, és elmondta, mennyire szereti, és mennyire büszke rá.

– Meg fogod csinálni! – jelentette be hittel. – Tudod, mit akarsz, és el fogod érni a céljaidat!

Icának jólesett a bizalma.

Vacsora után hármasban ültek a tévé előtt a nagyszobában. Sanyi nagy tál pattogatott kukoricát kapott az ölébe.

A hét mesterlövész ment a tévében. Sanyi odáig volt az ilyen „a jófiúk legyőzik a rosszfiúkat” westernért, pedig már nem is először látta, mégis minden alkalommal végig tudta izgulni.

Icának eszébe jutott a tanárnő, akivel a felvételijén találkozott.

– Apu! – szólt csendesen, hogy ne zavarja Sanyit, aki elmerülten nézte a filmet. Megvárta, amíg az édesapja odafigyel rá és csak utána folytatta. – Milyen sráchoz kellett volna hozzámennie Angelikának? – kérdezte komolyan.

Az apja most hirtelen felült, mert eddig a párnájának támasztott háttal nézte ő is a filmet. Megütközve pillantott Icára, de nem válaszolhatott, mert Sanyi letette a kukoricás tálat és a szőnyegről felkönyökölt az ágyra.

– Apuhoz! – jelentette be. –Ezt mindenki tudja.

– Nem tudja mindenki – morogta Apu.

– Én például nem tudom – vágta rá Ica.

– Mert te sosem figyelsz oda arra, ami fontos – vigyorgott Sanyi. – El voltak jegyezve! Ezt sem tudtad? – kérdezte elképedt arccal.

– Te honnan tudod? – fordult Apu Sanyihoz.

Ezt Ica is szerette volna tudni.

Sanyi megvonta a vállát.

– Összeraktam a részletekből. Akárhányszor Vera nagyi szóba hozta Angelikát. Tök nyilvánvaló, hogy szerelmesek voltatok valamikor.

– Szerintem nem tök nyilvánvaló – jelentette be Apu.

– Szerintem meg de. Csak Ica nem figyelt oda. De engem érdekelt.

Ica megrázta a fejét.

– Ti tényleg szerelmesek voltatok azelőtt? És össze akartatok házasodni? Ez mikor történt? Anyu előtt? De akkor miért nem őt vetted el?

Apu a hajába túrt, és Ica tudta, hogy próbálja összeszedni a gondolatait. Ám Sanyi megelőzte.

– Tuti Vera nagyi kavart be! – mondta egyszerűen, majd újra visszaült a szőnyegre és figyelmét a tévére összpontosította, ahol megjelent a kedvenc hőse, a szófukar Britt, aki olyan jól bánt a késsel, de aki sosem kérkedett a tudományával.

Ica még mindig Aput bámulta.

– Én ezt még mindig nem értem.

Apu bólintott.

– Rendben! Tudom, hogy válaszokat vársz. Alszom rá egyet, és holnap beszélünk róla!

 

Egy tea mellet Apu tényleg elmesélt mindent másnap. Mindent, ami tizenhat évvel ezelőtt történt.

Ica néma döbbenettel hallgatta. Miként lehetséges, hogy minden jel ott volt az orra előtt, ő mégsem vett észre semmit. Sanyiban pedig minden összeállt.

Apu azt mondta, nincsenek véletlenek, mert, ha akkor elveszi feleségül Angelikát, most nem lenne két ilyen nagyszerű gyermeke, mint Ő és Sanyi. És ez csodálatos dolog, mint az is, hogy tíz gyönyörűen szép évet élhetett Anyuval.

Ica meghatódott tőle, mert tudta, hogy Apu pontosan így is gondolja, ahogy mondta. Szerette, amiért nem fájdalommal gondol Angelikával történt szakítására, hanem úgy, mint egy olyan elkerülhetetlen útra, ami Anyuhoz vezetett.

Ica torka elszorult, amikor arra gondolt, hogy Anyu halála kis kerülőkkel ugyan, de azért mégiscsak visszavezette Aput Angelikához. Most először érezte úgy, hogy az életben semmi nem történik véletlenül. Mindig minden meghatározott okkal van. Az a sok-sok fájdalom, ami az embert éri élete során mind csak azért történik, hogy idővel elvezesse a boldogsághoz.