Pók Ica

Az első szerelem

47. rész

 

Nagyszombat délelőttjén Ica tojásokat festett nagymamával.

Ica húsvét hétvégéje arról szólt minden évben, hogy tojásokat festegetett és nagymamával mindig többféle süteményt sütöttek, mert mindig rengeteg fiú jött el hozzá locsolni. Az osztálytársai, mind egytől egyig, Marcival az élen, és Sanyi osztálytársai is.

Idén nem tudta, hogy mire számítson. Talán olyan sokan nem is fognak jönni, mert emlékeznek Julcsi nénire, és talán sokan nem is tudják, hogy Apu meg Julcsi néni már szakítottak.

Biztos nem fognak jönni – gondolta Ica szomorúan.

Sajnálta, mert náluk húsvét hétfőn mindig nagy tolongás volt. Az édesapja is élvezte, amikor egész délelőtt nyüzsögtek a gyerekek a házban, bár azért délután mindig megjegyezte, hogy de jó, hogy ilyesmi csak egyszer van egy évben.

Ica egyedül abban reménykedett, hogy Sanyi már kinőt a szódásüveggel való ébresztésből.

Ica délután kint üldögélt a teraszon és hagyta, hogy Napóleon hízelkedve szeretetet kuncsorogjon tőle. Megsimogatta a kutya buksiját. Ica élvezte egy kicsit a semmittevést. Apu is ott ült kint mellette az elmaradhatatlan cigarettájával. Ica szeretett Apuval elbeszélgetni az élet dolgairól. Jó volt csak úgy elhallgatni Aput, ahogy mesélt, bármiről, amiről kérdezte. Sosem mondott nemet, ha Ica arra kérte, hogy meséljen valamit a múltjáról, az édesanyjukról, vagy éppen arról milyen napja volt a műhelyben.

Sanyi megjelent kezében pórázzal, ami azt jelentette, hogy mennek egy kört a parkban. Felnézett Icára.

– Van kedved megsétáltatni Napóleont?

– Igyekezettek haza! – mondta Apu. – Megígértem Nagypapának, hogy meglátogatjuk délután.

 

A kiskutya a pórázon türelmetlenül húzta, vezette Sanyit a közeli kis park felé. Játhatóan már nagyon jól tudta az utat, a napi sétájuk útvonalát. Ha úgy tartotta a kedve, akkor hirtelen megállt és hosszú ideig szaglászta a füvet, képes volt hosszú percekig állni és körbeszimatolni egy bizonyos helyet.

Sanyi hagyta. Nem rángatta türelmetlenül. A vége úgyis az lett, hogy Napóleon fogta magát és gyors iramba folytatta az útját a park felé. A fák már rügyeztek, minden üde zöldbe borult, megjelentek az apró bimbók a fákon. A fű is visszanyerte régi szépségét, és a tavaszi napsugár sokakat kicsalogatott a szabadba. Kutyusok is akadtak bőven, így Napóleon már alig várta, hogy Sanyi levegye róla a pórázt. Amikor végre elszabadult, boldogan futott egy kört a közelben és a pad körül, ahová Ica és az öccse ült és máris elvágtatott. De mindig csak olyan messzire, hogy ha baj van, akkor gyorsan vissza tudjon jönni kis gazdájához, hogy megvédje, mert Napóleon képes volt neki menni nagy kutyáknak, akik nem tűrték egy kis vakarcs randalírozását és öblös hangon rámordultak, vagy felé kaptak éles fogaikkal, ilyenkor Napóleon mindig megszeppenve visszavonult.

 

Sanyi hajnali fél hatkor kelt, mint általában minden húsvét hétfőn, csak azért, hogy legelsőként locsolhassa ki Icát az ágyból. Annyira élvezte, mekkorát tud sikítani. De tudta, hogy igazából nem haragszik rá emiatt, soha nem bosszankodott komolyan, csak úgy játékból.

Sanyi sebtében felöltözött, kiment a konyhába és fogta a literes szódásüveget, már a súlyáról érezte, hogy tele van. Óvatosan nyitott be Ica szobájába. Maga után becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Semmi neszt nem csapott, nehogy Ica véletlenül idő előtt felébredjen. Kicsit még állt az ajtóban, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Látta, hogy a nővére párnájába fúrt arccal alszik. Sanyi elmosolyodott. Olyan édes volt így a nővére. Mindig úgy aludt, mint egy kisbaba. Lábujjhegyen odalopakodott az ágyhoz és a szódát egyenesen Ica nyakába spriccelte.

A lány azonnal felébredt, felült az ágyában, majd az arca elé kapta a kezét, de Sanyi akkor is egyfolytában nyomta a szódásüveget. Már nem az arcára, akkor a pizsamájára.  Ica kinyújtotta a kezét, hogy elvegye az öccsétől a szódásüveget, de ezzel csak azt érte el, hogy többet kapott belőle.

 

Ica morcosan vonult ki a fürdőszobába, ledobálja magáról a hideg, vizes pizsamát és lezuhanyozzon jó forró vízzel. Mire elkészül és megszárítja a haját, addigra felkel a nap. Nagyon jól tudta. Azért nem is haragudott az öccsére, mert akadtak olyan eszement fiúk, akik már hét óra után képesek voltak beállítani, locsolni. Ha Sanyi nem kelti fel, sosem készül el idejében.

Az öccse egyébként nagyon gondoskodó volt így húsvét hétfő hajnalán, mert mire Ica végzett a fürdőszobában, ő már megfőzte a kávét és meg is terített a reggelihez. A korai ébresztő még az édesapjukat is felkeltette az ágyból, de lehet, hogy csak a kávé illatára bújt elő. Mindenesetre ott ült az asztalnál, mikor Ica belépett a konyhába, ami azt jelenthette, hogy már elszívta az első cigarettáját is.

Ica leült Apu mellé.

– Tudod, hogy tavaly azt mondtad, hogy Sanyi most már nem fog vizes ébresztőt csinálni, mert lassan kinő az ilyesmiből? – kérdezte miközben az öccse elétette a meleg tejeskávéját, ami mindig olyan jólesett ezen a korai órán.

– Tévedtem. – Sanyi csintalan, huncut arccal vigyorgott rá. – Talán jövőre…

– Soha! – vágta rá Sanyi. Leült ő is az asztalhoz, bekapott gyorsan pár falatot, mert ő is készült locsolni. Szokás volt a szomszédokat végi járni ilyenkor némi aprópénz és még több édesség reményében.

Ica félelmei ellenére mégis csak jöttek a locsolók.

Apu is lelépett. Azt mondta, elmegy körbelocsolni a nagymamáékat és Ica biztos volt benne, hogy Angelikát sem hagyja ki.

Icához fél nyolckor betoppant az első locsoló. Náluk nem volt szokás pénzt adni a locsolóknak, ellenben Ica bőségesen megvendégelte őket süteménnyel és üdítővel, mellé pedig kaptak egy piros csoki tojást.

Kilenc óra körül Marci is beállított az öccseivel. Elmondott egy bolond versikét és úgy megöntözte Ica haját valami förtelmesen büdös, húsvéti, locsoló kölnivel, hogy a lány azt hitte, menten rosszul lesz.

Marciékat nem kellett kínálni, azonnal odaültek az asztal mellé. Az ikrek hamarosan úgy néztek ki, mint két kismalac. Még javában falatoztak, amikor megérkezett Jancsi és Nagy Gabi. Ők ketten kiválóan megértették egymást. Most már sógorok voltak, de sokkal jobban kijöttek egymással, mint Mariska Kovács Juliskával. Bár – Ica szerint – Mariska nem is akart igazán jóban lenni Gabi feleségével.

Nagy Gabi és Kovács Jancsi öltözködési stílusa eltért, de ez sem zavarta őket. Jancsi az elmaradhatatlan, elegáns fekete öltönyében feszített, nyakában nyakkendővel. Nem volt benne egy csepp lazaság. Ellenben Nagy Gabi megelégedett egy viszonylag új farmernadrággal és egy förtelmes színű zakóval. Nemsokára igazi buli kerekedett ki a locsolkodásból. Még négyen jöttek a következő egy órában, de még Marciék és Jancsiék is itt voltak. Körbezsúfolódtak az asztal körül és csak nevettek.

Nagy Gabi és Marci vitték a beszélgetés fonalát. Egészen fél tizenegyig maradtak, aminek következtében alaposan megcsappant a kínálandó finomságok száma. Egész csatateret hagytak maguk után. Marci személy szerint maradt volna, de megígérte az öccseinek, hogy elkíséri őket néhány helyre, azzal a feltétellel, hogy először mindenképpen Icához jönnek.

Gabinak is dolga volt és hát természetesen Jancsinak is. Ica hiába marasztalta őket, mert szívesen volt a társaságukban, tudta, hogy úgysem maradnának már tovább.

Ica igyekezett gyorsan rendbe szedni a konyhát, mert tudta, hogy lesz még egy roham, a korán kelők csapata eltávozott, de most fognak jönni az álomszuszékok. Jönnek majd a környékbeli kissrácok is. Őket is be szokta engedni egy kis sütizésre, ez náluk ilyenkor mindig erről szólt.

Délre Ica már úgy érezte magát, mint egy illatfelhő. El nem tudta képzelni, hogy ezek a fiúk honnan szereznek ennyi különféle szagú pacsulit, amivel locsolni járnak, mert Icának úgy tűnt nincs két egyforma illat.

 

 

Sándor

Ott állt a szülei háza előtt. Ott, ahol felnőtt, és ahonnan elmenekült tizennégy évesen, mert már nem kapott levegőt az anyja zsarnok természetétől, az elvárásaitól és a szigorától. Ott állt a Pók villa ellőtt. A ház a hatalmas kerttel, a pompás luxussal, ahová mégsem kívánkozott vissza sohasem. Nagy volt a ház két ember számára, de tudta, hogy az anyja szereti ezt a pompát, a nagyvilági életet.

Mást sosem szeretett ezen kívül – gondolta a fia keserűen. Még őt sem, saját gyerekét sem volt képes soha igazán szeretni.

Az ezüst, antik kopogtatóval megkopogtatta a bejárati ajtót. Megvárta, míg a komornyik ajtót nyit, mert tudta csak megsértené azzal, ha bemenne, mielőtt ajtót nyit előtte. Ugyanaz volt az inasuk, mint húsz évvel ezelőtt.

– Jó napot, fiatalúr! – köszöntötte előzékenyen és bevezette a nappaliba, ahol a család tagjai ültek.

Már a folyosóról hallotta, hogy valaki zongorázik és mindig ugyanazon a helyen ütötte félre a billentyűket. Sándor tudta, hogy Angelika az. Gyerekkorában órákat kellett hallgatnia, amint a lány gyakorolt a zongorán. Milyen unalmas órák is voltak, és ő már akkor is mindig ugyanezeket a hibákat ejtette, mert ő is annyira utálta az ilyenfajta kötöttségeket, hogy meg sem próbált odafigyelni. Csak Pók Vera kedvéért tanult zongorázni. Nyilván most is csak miatta ült a zongora előtt, mert megkérte. Belemerült a kottába, észre sem vette, hogy valaki belépett, csak a hangját hallhatta.

– Szép jó napot!

Angelika nyilvánvalóan annyira zavarba jött, hogy azonnal elvétette a hangnemet. Vera rosszallóan megjegyezte.

– Angelika, édes lányom, annyi pénzt áldoztam a tanulmányaidra és te nem vetted a fáradtságot, hogy legalább zongorázni megtanulj tisztességesen!

Sándor az ajtóból szólt vissza komoran.

– Senki nem kért rá, anyám, hogy azt a sok pénzt Angelika zongoraóráira pazarold! Önszántadból tetted!

Az asszony felállt pompás csillogó ruhakölteményében és a fia elé ment, felé nyújtva kezeit, vérvörösen izzó körmeit. Tulajdonképpen nem is ment, hanem suhant, mint valami légies tünemény, mint valami kísértet, aki tízenöt centi magas sarkú papucsot hord. Rosszallóan nézett végig a fia farmeres öltözetén.

– Legalább húsvétkor vehetnél magadra elegánsabb ruhát! Ideállítasz nekem farmernadrágban és bőrdzsekiben. Botrányosan viselkedsz! Már megbocsáss!

– Rá se ránts, anyám!

– Csak tudnám, kire lettél te ennyire öntörvényű? – Az anyja sóhajtva folytatta. – A minap találkoztam az anyósoddal! – Keserűen tette hozzá, úgy, mint aki nem számított ilyesmire: – Még mindig elég jól tartja magát! – Rá sem nézett Angelikára, amikor odaszólt neki. – Angelika, drágám! Légy szíves játssz még valamit!

Miután végül elhalt a zongoraszó még mindig maradt utána valami csodás varázslat. Aztán Angelika lassan felállt a zongora mellől, mivel Vera nem utasította, hogy játsszon még. Odaszaladt a férfihez, akit szeretett és hagyta, hogy Sándor megölelje, megcsókolja itt mindenki szeme láttára, mert úgy szerette, hogy szavak nem voltak rá. Végül leült mellé.

 

 

Pók János gyengéd szeretettel nézte őket. Számára a család mindig is rendkívüli fontossággal bírt. Szeretett volna sok gyereket és egy nagy, boldog családot egész életében, de sajnos a felesége soha nem osztotta a gyerekek iránti lelkesedését, ezért volt csak egyetlen fiuk. Azért is mennyi csatát kellett vívnia, mert Vera annyira ellene volt. Annyira nem akarta. Pók János azt is mindig nagyon szerette, amikor nyaranta itt voltak az unokái, akár hetekre is, elvitte őket horgászni, és megpróbált velük minél több időt tölteni. Soha semmi nem volt előre valóbb, mint a családja.

Sajnálta, hogy a fiát hagyta elköltözni tizennégy évesen. Ma már nem tenné meg, tudta jól. Küzdene velük, Sanyival is és Verával is. Sokkal erőszakosabbnak kellett volna lennie és nem feladni, amikor olyan nehéz volt mindkettőjükkel és olyan szívszorítóan vadul veszekedtek egymással mindig is.

Mindig.

Sanyi születésének pillanata óta harcoltak egymással.

A fiuk tizennégy évesen adta fel és költözött el, amit Vera valami dicsőségként élt meg, hogy már megint ő az, akinek igaza volt, és megint megnyert valamit.

Valamit, aminek nem volt semmi értelme.

Pók János sosem folyt bele a vitáikba, szíve mélyén abba bízott, hogy egyszer, évek múlva megbékélnek egymással. De Sanyi mára már nem érzett szeretetet az anyja iránt és tudta, hogy Vera soha nem fog esedezni más ember szeretetéért. Még a saját fiáéért sem! Valahol az évek során elvesztették egymást. Elveszítették az utat egymás felé.

 

Most is Vera volt az, aki szigorúan megtörte a csendet. Mindig is kemény parancsoláshoz szokott asszony volt.

– Nem tudom mi a szándékotok! – nézett szúrós szemekkel a fiára és Angelikára. – Én nem helyeslem, hogy a gyereketek ilyen körülmények között fog megszületni! Egyáltalán azt sem helyeselem, hogy egyáltalán meg fog születni.

És ők most egymásra néztek.

– Szerinted hogy lenne jó? – kérdezte Sándor barátságtalanul és még a szeme is olyan vadul csillant fel, mint az előbb az anyjának. Angelika szerint ijesztő volt, amikor felvette ezt a rideg, távolságtartó stílust. Nem csodálkozott rajta, ebben nőtt fel. Általában nem is volt alaptermészete ez az elutasító érzéketlenség, egyedül akkor tört elő belőle, amikor az anyjával beszélt. De akkor elemi erővel. Még a levegő is megfagyott a szobában.

Vera keményen nézett vissza rá.

– Nincs szükségetek erre a gyerekre!

A fia most megint rávillantotta a szemeit, azzal az elborult sötétkék pillantásával. Vera kicsit visszahátrált. Csak tudná kitől örökölte a fia ezt a vad nézést, ezt a jéghideg pillantást. Ez volt az a tekintet, ami minden alakalommal beléfojtotta a szót is.

– Anyám, lennél szíves nem beleszólni az életünkbe? – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrve.

A nő vadul nézett rá vissza.

– Csak jót akarok, nektek!

– Te mindig csak jót akarsz, anyám! – válaszolta dühösen.

Elege volt már az anyja ilyen jó akarásaiból. Mindig tornádót szított és mindig felborította szerető emberek békés nyugodt életét.

Jót akart? Azt sem tudja milyen jónak lenni, ebben a fia tökéletesen biztos volt. Nem akart ő semmi mást, csak minduntalan egyengetni és beleszólni mások életébe.

Pók János szólt rájuk, hogy legyenek szívesek és csillapodjanak. Próbáljanak meg higgadtan valami másról beszélgetni. Bár nehezen, de témát váltottak és ezzel még kellemesnek is mondható néhány órát töltöttek el együtt. Sándor biztos volt benne, hogy az anyja miatt egy percig sem maradt volna itt tovább, de hiányzott neki Angelika. Miatta maradt. Meg egy kicsit az apja miatt is.

 

 

 

Pók Ica

Az első szerelem

46. rész

 

Ica

A fiúk napját április elsején tartották. Máshol nem tudták megbeszélni a részleteket, csak a suli lány öltözőjében tesi órára készülés közben.

Miután Litterfy Attila átvette az igazgatónő óráit, miután az a boszorkány rosszul lett, nem maradt ideje testnevelés órákat tartani, amit egyébként – saját bevallása szerint – nagyon szeretett. Egyelőre nem találtak még tesitanárt a helyére, így a helyettesítéssel próbálták megoldani. Icáék is általában csak játszottak. A fiúk focizhattak, a lányok kézilabdázhattak. Igazság szerint Marci és Jancsi a kosárlabdát szerette a legjobban, Icával együtt. Gyakran játszották lent a játszótéren, de a többiek leszavazták őket. Ica úgy gondolta, Marcinak mindegy mivel tombolja ki magát, mert iszonyatos mozgásigénye van, és simán elfocizgatott a többiekkel.

Testnevelés óra végén a lányok az öltözőben csacsogtak. Noémi kivételesen rekordidő alatt elkészült és most fenn állt az egyik pad tetején, hogy egy kis figyelmet kapjon.

– Csendet kérek, csajok!

Nem járt sikerrel. A lányok még mindig a tornafelszerelésükkel foglalatoskodtak, és valami énekes pasi volt a téma, akiről Mariska nem tudott lekattanni. Szokás szerint megint valami híres embert választott szerelmének és álmodozott róla egyfolytában.

Noémi toppantott egyet az öltözőpad tetején.

– Figyeljetek már ide! Holnapután április elseje van!

Már egy hete készültek a nagy napra, így Noémi bejelentése nem sok vizet zavart. Mariska unott arccal nézett rá és epésen megjegyezte.

– Na és akkor mi van?

Noémi mérgesen nézett rá vissza.

Ica értette, miért. Mariska mostanában egyáltalán nem működött együtt. Se az osztályközösséggel, se velük, lányokkal.

– Az van, Mariska, hogy te vagy az egyetlen, aki nem fizette be a pénzt a fiúk ajándékára – szólalt meg Noémi dühösen.

Mariska elhúzta a száját.

– És? Most mit néztek így rám? Elfelejtettem – rántotta meg a vállát. – Rohadtul nem érdekel. Ez az egész annyira óvodás. Nem veszitek észre? – Benyúlt a farmernadrágja zsebébe, elővette a pénzt, és vadul Noémihez vágta. – Tessék! Ha annyira hiányzott!

Noémi leugrott a padról és a szanaszét guruló fémpénzek után kapott.

– Nem erről van szó… – kezdte volna, de nem fejezhette be, mert Mariska már nem figyelt rá. Fogta a tornazsákját és kiment az öltözőből. Többen követték, akik már átöltöztek.

Ica még a haját fésülte, és szakszerű, gyors mozdulatokkal fonta be. Eddig csendben figyelte az eseményeket. Sosem látta még Noit és Mariskát így egymásnak feszülni. Mariska leginkább semmibe vette Noit.

Noémi sóhajtva lehuppant az öltözőpadra.

– Igazából nem akartam megsérteni Mariskát. Csak kijött. Nem is igazán tudom, miért kapta fel a cukrot.

Icára egy színes, vastag gumit fűzött a fonata végére. Összeakadt a pillantása Noiéval.

– Biztos bal lábbal kelt fel! Ne törődj vele! – vigasztalta a lányt.

– Ha Mariska bal lábbal kelt fel, akkor azt már hónapokkal ezelőtt tette – jegyezte meg Noi csendesen. Körülöttük többen felnevettek.

Ica egyetértett vele, de nem akarta Mariskát szapulni a lányok előtt. Valamikor barátok voltak, és ha most csúnyákat mondana rá itt, mindenki előtt, az annyira méltatlan lenne. Apu is azt mondaná, hogy az ilyesmi csúnya dolog. Mert az más, ha Marcinak panaszkodik Mariskára, négy szemközt. Marci értette. Így aztán csak megfogta a sporttáskáját és kiment az öltözőből.

 

Angelika

Dénes ott állt a kórház ablaknál. Angelika kérte, hogy várjon itt vele, amíg Sanyi megérkezik érte. Megnyugtatta a jelenléte, emellett Angelika szerette, ha a babáról mesélt, hogy ő is úgy látja minden rendben vele, és elég erős, hogy hazamehessen, és nem lesz semmi baj. Most már minden rendben lesz.

Odakint a fák lassan virágba borultak, a nap vidám sütött. Angelika már egy hete nyafogott Dénesnek, hogy szeretne hazamenni, és hatalmas ígéreteket tett, hogy igazán vigyázni fog magára.

Azaz nem csak ígérte. Be is fogja tartani.

A kéthetes ágynyugalomból, amit Dénes az elején ígért neki, majdnem, egy hónap lett.

Angelika karcsúsított, rózsaszínű ruhában állt a kórházi szekrény ajtajára szerelt tükör előtt, és már vagy egy tíz perce nézegette magát hol oldalról, hol elölről. Simogatta a ruhát a hasán és egyáltalán nem volt megelégedve a látvánnyal.

– Miért nem látszik még rajtam? – kérdezte elkeseredetten.

Dénes felé fordult.

– Két hete még ijesztően sovány voltál. Egyelőre elég, hogy sokkal jobban nézel ki.

A folyosó felől léptek hallatszottak, majd kinyílt a szoba ajtaja.

– Na, végre! – köszöntötte Dénes. – Mindig az utolsó pillanatban jössz, de azért mindig a legjobbkor.

Sándor most energikusan átvágott a szobán. Az első dolga az volt, hogy átölelte Angelikát és az egészsége után érdeklődött, csak azután ment oda a férfihez, hogy kezet fogjon vele.

– Dénes! – mondta köszönés képpen. – Régen láttalak!

– Helló, Sanyi! – köszöntötte ő is. – Mondhatni ezer éve. A verebek csak rólad csiripelnek, de téged aztán látni sem lehet! – mondta jókedvűen.

Sándor felsóhajtott.

– Mi akar ez lenni a verebekkel? Valami rossz vicc volt?

Dénes vállon veregette.

– Valami olyasmi – hagyta helyben.

 

Ica

Szombat délután igazi április eleji, tavaszi idő köszöntött rájuk. Túl voltak az április elsejei iskolai bolondoknapján. Megajándékozták a fiúkat egy gumicukor cumival, és egy- egy tábla csokival. Jó kedvű, vidám reggel volt, csak Mariska húzta a száját és durrogott hangosan, hogy micsoda óvoda.

Ezen a csodaszép hétvégén élvezték a hosszú tél utáni első igazi kellemes napsütést. Sanyi az udvaron futkározott fel és alá Napóleonnal. Lassan egy órája, fáradhatatlanul kergették egymást. Ha egy kicsit szusszanni akartak, akkor a kisfiú egyszerűen csak lebirkózta a kutyát, hemperegtek egy ideig, hogy azután újra kezdjék az egész boldog viháncolást.

Ica rászánta magát, hogy az édesapja külön kívánságára túrós pitét süssön. Ica felhívta a nagymamát, és elkérte a receptet. Úgy gondolta megpróbálja megsütni. Annyira biztosan nem lehet elrontani. Ha már az almáspite ilyen jól megy. Mennyivel lehet nehezebb a túrós?

Sanyi is és Apu is igencsak édesszájúak voltak, és nem volt olyan sütemény, ami el ne fogyott volna náluk, és minden egyes alakalommal elárasztották Icát bókjaikkal, ha sütött nekik valamit. Tényleg öröm volt nekik sütögetni. Így aztán délután neki is állt.

Már éppen befejezte, a mosogatással is készen volt, arra készült, hogy végre ő is kimegy a levegőre, magába szívni egy kis napfényt, amikor csengettek.

Az édesapja is kint volt az udvaron, a kocsijukat szedte darabokra, vagy – Ica úgy gondolta – valami hasonlóval foglalatoskodott. Egyébként a munkája mellett ez volt a hobbija: az autószerelés. Ica, amikor elnézte. mindig arra vágyott, hogy neki is olyan munkája lehessen egyszer, amit szívből, szeretettel tud csinálni, nem teherként nehezedik rá. Nagyon remélte, hogy az óvónő az egy ilyen szakma lesz számára. Amit majd akkor is szeretni fog, ha befejezte az iskolát, és még azután is, akár húsz év múlva is.

Nemsokára meghallotta az édesapja hangját.

– Ilonka! Marci van itt, ki tudsz jönni vagy küldjem be?

A lány kiszaladt az ajtóba.

– Szia, Marci! – futott le elé azon a néhány lépcsőfokon, ami a teraszt választotta el az udvartól.

Sanyi is megállt futkározás közben és kipirosodott arccal nézett a nővérére.

– Akkor kész van a süti? – kérdezte, és már el is indult felfelé.

Ica sóhajtva nézett utána.

Sanyi állandóan éhes mostanában, csak azt nem tudta, hogy hova lesz az a sok finomság, amit képes összeenni, mert még mindig olyan kicsi és vékony. Nem igazán indult növésnek és mivel ennyi energiája volt, órákat futkározott az udvaron, így aztán nagyon nem is tudott volna meghízni sem.

Csak nőne már egy kicsit.

Ica szívből kívánta neki, mert tudta, mennyire elszomorítja az öccsét az a tény, hogy ő a legkisebb az osztályban, az összes lány magasabb volt nála. Ica szomorkásan gondolt arra, hogy ez majdnem olyan, mint az ő esete. Csak fordítva. Ő az osztályban a legmagasabb. Az összes fiú alacsonyabb nála, kivéve Jancsit. Nem is értette az élet miért kavarta így össze őket. Fordítva mennyivel egyszerűbb volna mindkettőjük számára.

– Azért mosd meg a kezedet, Sanyi! – szólt az öccse után, mert nem szerette volna, ha valami kutyabacit összeszedne.

– Jól van! – kiáltott vissza Sanyi, de ez már az ajtó mögül hallatszott.

Marci ledobta a biciklijét a kapu mellé. Láthatóan nem érdekelte mekkorát koppan. Odament Apu mellé és érdeklődve figyelte, mit csinál, miközben olyan célirányos kérdéseket tett fel neki, hogy Ica nem is gondolta, hogy ennyire ért egy kocsi műszaki dolgaihoz. Az igazság persze az volt, hogy Marcit a világon minden érdekelte, ami nem az iskolával kapcsolatos. Olyan az agya, mint egy szivacs. Csak szívta magába a sok információt, arról, ami érdekelte és ugyanolyan könnyedén el is tudta volna mesélni még hónapok múlva is. Ha az iskola csak tizedére ennyire lekötné, akkor nem lenne semmi baj a tanulmányaival. De Ica tudta, hogy Marci egyszerűen unalmasnak tartotta a tanórákat. Ez az hosszadalmas egyhelyben üldögélés sosem volt az ő műfaja.

– Anya kocsijára is ráférne már egy kis szervizelés – mondta Marci, miközben boldog lelkesedéssel adogatta Apunak az alkatrészeket egymás után, hogy összerakhassa az autót és Ica tudta, hogy figyelmes szemmel megjegyez mindent, hogy legközelebb akár egyedül is képes lenne szétszerelni egy Lada motorját és utána minden nehézség nélkül össze is tudná rakni. A lány ismerte. – Azt hiszem bedöglött az önindítója is, egyszer menthetetlenül le fog rohadni valahol!

Apu ránézett Marcira, miközben egy rongyba törölte a kezét.

– Majd átugrom jövő héten és ránézek.

Marci rávigyorgott.

– Az klassz lenne! Elengedi Icát a játszótérre, Sanyi bácsi? Elhoztam a kosárlabdámat Anyától, de egyedül unalmas. Jancsi csak később ér rá, mert tanulnia kell! El nem tudom képzelni, mit tud ennyit tanulni. Mintha nem is ugyanazokra az órákra járnánk.

Ica rájuk nézett, az édesapja határozottan lecsukta a kocsi motorháztetőjét.

– Azért előtte eszel pitét? – kérdezte. – Túrós. Én sütöttem.

Marci nem utasította vissza, ezért aztán mind ahányan voltak bementek a konyhába, ahol Sanyi már jóízűen falatozott. A sütemény hegyekben állt a tányérján. Apu, miután lemosta magáról az olajat elképedve nézett rá.

– Édes fiam, csak tudnám hova fér beléd ez a sok sütemény!

Sanyi felnézett és rávigyorgott.

– Finom. Meg amúgy is éhes voltam már.

Marci is az asztalhoz ült és sütizés közben elmesélte, hogy délelőtt meglátogatta az édesanyját. Ott is ebédelt vele, mert azért, amikor egy hónapig az apjánál van, az nagyon szar, és olyankor hiányzik az anyja. Délután meg beugrott Jancsihoz, hogy van-e kedve kimenni kosarazni, de Jancsinak négy óráig szigorúan tanulnia kell.

– Nem is tudtam vele beszélni, csak az anyukájával, mert nem engedte meg, hogy kizökkentsem Jancsit a tanulásból – mondta értetlenül.  – De megígérte, hogy utána ki fogja küldeni a játszira.

Ica elgondolkodva nézett vissza Marci zöld szemébe.

– Nehéz lehet Jancsinak!

Marci vállat vont.

– Nem hinném! Jancsi ezt direkt élvezi. Na meg van türelme órákig ott üldögélni. Nekem nincs. Anya már délután elküldött, hogy menjek, tomboljam ki magam, mert látta, hogy túlbuzog bennem az energia. Akkor is tök nehéz ott üldögélni és beszélgetni, amikor amúgy hiányzik. Megőrülök a bezártságtól. Ez az, amit az apa sosem ért meg, ott a harmadik emeleten. Nekem az olyan ott, mintha valami ketrecbe volnék zárva.

 

Marci

A játszótéren már voltak páran, fiatal anyukák óvodás korú gyermekeikkel, és néhány kisiskolás. Kihasználták a szabadnapot és a jó időt. Marci szeretett Icával kosarazni, mert vele könnyű volt összejátszani. A lánynak határozottan érzéke volt hozzá, meg persze magassága miatt is. Ica minden nehézség nélkül dobott kosárra.

Annak ellenére, hogy Marci nem volt közel sem olyan magas, mint Ica, azért ő még mindig kevesebb dobást hibázott el, és ez a lányt láthatóan bosszantotta.

 

Fél öt körül megérkezett Jancsi is a biciklijével. Egy ideig elnézte a barátait, amint kipirosodott arccal és lelkesen dobálják a labdát. Egyikük sem vette észre. Ica olyan vadul játszott, mint bármelyik elvetemült fiú. Jancsinak nehezére esett úgy nézni rá, mint egy lányra, mert olyan vadóc volt mindig is. Ugyanúgy segítség nélkül mászott fára, vagy csúzlizta a verebeket, mint Marci. Ugyanúgy mindig nyakig koszosan ment be az utcai randalírozásaik után. Nem kényeskedett, ha éppen elvágta a kezét, vagy akkorát esett, hogy lejött a bőr a térdéről. Inkább felkászálódott és vadul összeszorított fogakkal rohant tovább, csak azért nehogy Marci az orra alá dörgölje, hogy olyan béna lány! Csak azért is bebizonyította, óvodás kora óta, hogy azért mert lány, még nem ér kevesebbet egyik fiúnál sem. Igenis van olyan ügyes és van olyan bátor, mint bármelyik fiú. Igazság szerint még sokkal ügyesebb és bátrabb is volt Jancsi szerint, de Marci az ilyesmit csak nehezen ismerte el, ha egy lányról volt szó.

Jancsi elgondolkodva figyelte. Most is úgy küzd ott a kosárlabda pályán, mintha az élete múlna rajta, de láthatólag vesztésre állt Marcival szemben. Persze a sportokban Marcit lehetetlen volt felülmúlni. Jancsi már régen nem is próbálkozott vele.

– Kinek kell erősítés? –kiáltott be vidáman.

 

Marci elkapta a labdát és megállt. Ugyanúgy Ica is. Kicsit megpihentek. Marci kipirult arccal kapott levegő után.

– Azt hiszem, Icára ráférne egy kis segítség!

Ica felvonta a szemöldökét.

– Az nem jelent semmit, hogy hét ponttal vezetsz! Simán be tudom hozni.

– Akkor? – kérdezte Jancsi.

Ica végül bólintott.

– Oké. Gyere! Marci egy önző, csak magának akarja a győzelmet! – mondta Jancsinak, majd Marcira villantotta a szemét. – Úgyis laposra fogunk verni! – közölte vele szilárdan.

Marci csak felnevetett. Nem volt benne olyan biztos. Jancsi annak ellenére, hogy magas, nincs érzéke a labdához, és ezt Ica is nagyon jól tudja.

Ica mégsem bántotta Jancsit, amiért a dobásai sorra mellé mentek, és azért sem, mert könnyedén hagyta leszerelni magát Marci által. Az volt a fontos, hogy jól eltöltötték a délutánt és olyan gyorsan rájuk esteledett, szinte észre sem vették.

 

Sándor

Amikor Sándor csengetett Kővári Anna meglepetten jelent meg a kapuban.

– Hát te?

– Marci mondta, hogy valami vacakol a kocsidban. Gondoltam ránézek!

A nő beljebb vezette.

– Marci. Eszembe sem jutott, hogy rám szabadít, csak azért mert néhányszor lefulladt a kocsim.

– Megtette – mosolygott Sándor.

– Hát tudod, a kocsi mindig András feladatai közé tartozott. Én nem értek hozzá. Iszol egy kávét?

A férfi bólintott.

– Csak előbb ránéznék a kocsidra.

Jól elvoltak, mert mindig is kedvelték egymást. A konyhában üldögéltek a kávé mellett cigarettáztak, miközben elbeszélgettek mindenféléről. Aztán a férfi váratlanul ránézett és komolyan megkérdezte:

– Rendben vagy, Anna?

– Úgy érzem, sokkal jobban viselem. Fél év után már éppen ideje is. Másképp állok dolgokhoz, másképpen látom a világot. Rengeteg minden van bennem. Ki tudom írni és ez segít! – mondta komolyan.

A férfi bólintott.

– Tudom! Olvastam néhány cikkedet.

Az asszony felnevetett.

– Igazán? Ki sem nézném belőled, hogy női magazinokat olvasol.

– Otthagyta valaki a kocsijában. Érdekelt, mert a nevedet láttam valamelyik oldalon – mondta és nem is tudta miért magyarázkodik. Végülis, nem mindegy, ki mit olvas, ha éppen ráér?

– Egyébként tényleg érett írások – mondta komolyan. Pontosan tudta, hogy Kővári Anna miért ír olyan kritikusan a férfiakról egy ilyen, tipikusan nőknek szóló magazinban. Nem állt le vitatkozni, mert a nő elég reálisan látott dolgokat és a tetejébe túl okos volt, hogy az ember csak úgy vitába szálljon vele. Sosem került volna ki győztesen.

– Na és veletek mi van? – kérdezett vissza Anna. –Tombol még a nagy érzelem a kis tanárnővel?

Sándor elkomorodott.

– Erről jobb lenne, ha nem beszélnénk, Anna!

A nő felhúzta a szemöldökét, elnyomta a cigarettáját és érdeklődve nézett rá.

– Na és miért ne?

– Mert köztünk már nem tombol semmi – felelte komolyan.