Pók Ica

Az első szerelem

47. rész

 

Nagyszombat délelőttjén Ica tojásokat festett nagymamával.

Ica húsvét hétvégéje arról szólt minden évben, hogy tojásokat festegetett és nagymamával mindig többféle süteményt sütöttek, mert mindig rengeteg fiú jött el hozzá locsolni. Az osztálytársai, mind egytől egyig, Marcival az élen, és Sanyi osztálytársai is.

Idén nem tudta, hogy mire számítson. Talán olyan sokan nem is fognak jönni, mert emlékeznek Julcsi nénire, és talán sokan nem is tudják, hogy Apu meg Julcsi néni már szakítottak.

Biztos nem fognak jönni – gondolta Ica szomorúan.

Sajnálta, mert náluk húsvét hétfőn mindig nagy tolongás volt. Az édesapja is élvezte, amikor egész délelőtt nyüzsögtek a gyerekek a házban, bár azért délután mindig megjegyezte, hogy de jó, hogy ilyesmi csak egyszer van egy évben.

Ica egyedül abban reménykedett, hogy Sanyi már kinőt a szódásüveggel való ébresztésből.

Ica délután kint üldögélt a teraszon és hagyta, hogy Napóleon hízelkedve szeretetet kuncsorogjon tőle. Megsimogatta a kutya buksiját. Ica élvezte egy kicsit a semmittevést. Apu is ott ült kint mellette az elmaradhatatlan cigarettájával. Ica szeretett Apuval elbeszélgetni az élet dolgairól. Jó volt csak úgy elhallgatni Aput, ahogy mesélt, bármiről, amiről kérdezte. Sosem mondott nemet, ha Ica arra kérte, hogy meséljen valamit a múltjáról, az édesanyjukról, vagy éppen arról milyen napja volt a műhelyben.

Sanyi megjelent kezében pórázzal, ami azt jelentette, hogy mennek egy kört a parkban. Felnézett Icára.

– Van kedved megsétáltatni Napóleont?

– Igyekezettek haza! – mondta Apu. – Megígértem Nagypapának, hogy meglátogatjuk délután.

 

A kiskutya a pórázon türelmetlenül húzta, vezette Sanyit a közeli kis park felé. Játhatóan már nagyon jól tudta az utat, a napi sétájuk útvonalát. Ha úgy tartotta a kedve, akkor hirtelen megállt és hosszú ideig szaglászta a füvet, képes volt hosszú percekig állni és körbeszimatolni egy bizonyos helyet.

Sanyi hagyta. Nem rángatta türelmetlenül. A vége úgyis az lett, hogy Napóleon fogta magát és gyors iramba folytatta az útját a park felé. A fák már rügyeztek, minden üde zöldbe borult, megjelentek az apró bimbók a fákon. A fű is visszanyerte régi szépségét, és a tavaszi napsugár sokakat kicsalogatott a szabadba. Kutyusok is akadtak bőven, így Napóleon már alig várta, hogy Sanyi levegye róla a pórázt. Amikor végre elszabadult, boldogan futott egy kört a közelben és a pad körül, ahová Ica és az öccse ült és máris elvágtatott. De mindig csak olyan messzire, hogy ha baj van, akkor gyorsan vissza tudjon jönni kis gazdájához, hogy megvédje, mert Napóleon képes volt neki menni nagy kutyáknak, akik nem tűrték egy kis vakarcs randalírozását és öblös hangon rámordultak, vagy felé kaptak éles fogaikkal, ilyenkor Napóleon mindig megszeppenve visszavonult.

 

Sanyi hajnali fél hatkor kelt, mint általában minden húsvét hétfőn, csak azért, hogy legelsőként locsolhassa ki Icát az ágyból. Annyira élvezte, mekkorát tud sikítani. De tudta, hogy igazából nem haragszik rá emiatt, soha nem bosszankodott komolyan, csak úgy játékból.

Sanyi sebtében felöltözött, kiment a konyhába és fogta a literes szódásüveget, már a súlyáról érezte, hogy tele van. Óvatosan nyitott be Ica szobájába. Maga után becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Semmi neszt nem csapott, nehogy Ica véletlenül idő előtt felébredjen. Kicsit még állt az ajtóban, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Látta, hogy a nővére párnájába fúrt arccal alszik. Sanyi elmosolyodott. Olyan édes volt így a nővére. Mindig úgy aludt, mint egy kisbaba. Lábujjhegyen odalopakodott az ágyhoz és a szódát egyenesen Ica nyakába spriccelte.

A lány azonnal felébredt, felült az ágyában, majd az arca elé kapta a kezét, de Sanyi akkor is egyfolytában nyomta a szódásüveget. Már nem az arcára, akkor a pizsamájára.  Ica kinyújtotta a kezét, hogy elvegye az öccsétől a szódásüveget, de ezzel csak azt érte el, hogy többet kapott belőle.

 

Ica morcosan vonult ki a fürdőszobába, ledobálja magáról a hideg, vizes pizsamát és lezuhanyozzon jó forró vízzel. Mire elkészül és megszárítja a haját, addigra felkel a nap. Nagyon jól tudta. Azért nem is haragudott az öccsére, mert akadtak olyan eszement fiúk, akik már hét óra után képesek voltak beállítani, locsolni. Ha Sanyi nem kelti fel, sosem készül el idejében.

Az öccse egyébként nagyon gondoskodó volt így húsvét hétfő hajnalán, mert mire Ica végzett a fürdőszobában, ő már megfőzte a kávét és meg is terített a reggelihez. A korai ébresztő még az édesapjukat is felkeltette az ágyból, de lehet, hogy csak a kávé illatára bújt elő. Mindenesetre ott ült az asztalnál, mikor Ica belépett a konyhába, ami azt jelenthette, hogy már elszívta az első cigarettáját is.

Ica leült Apu mellé.

– Tudod, hogy tavaly azt mondtad, hogy Sanyi most már nem fog vizes ébresztőt csinálni, mert lassan kinő az ilyesmiből? – kérdezte miközben az öccse elétette a meleg tejeskávéját, ami mindig olyan jólesett ezen a korai órán.

– Tévedtem. – Sanyi csintalan, huncut arccal vigyorgott rá. – Talán jövőre…

– Soha! – vágta rá Sanyi. Leült ő is az asztalhoz, bekapott gyorsan pár falatot, mert ő is készült locsolni. Szokás volt a szomszédokat végi járni ilyenkor némi aprópénz és még több édesség reményében.

Ica félelmei ellenére mégis csak jöttek a locsolók.

Apu is lelépett. Azt mondta, elmegy körbelocsolni a nagymamáékat és Ica biztos volt benne, hogy Angelikát sem hagyja ki.

Icához fél nyolckor betoppant az első locsoló. Náluk nem volt szokás pénzt adni a locsolóknak, ellenben Ica bőségesen megvendégelte őket süteménnyel és üdítővel, mellé pedig kaptak egy piros csoki tojást.

Kilenc óra körül Marci is beállított az öccseivel. Elmondott egy bolond versikét és úgy megöntözte Ica haját valami förtelmesen büdös, húsvéti, locsoló kölnivel, hogy a lány azt hitte, menten rosszul lesz.

Marciékat nem kellett kínálni, azonnal odaültek az asztal mellé. Az ikrek hamarosan úgy néztek ki, mint két kismalac. Még javában falatoztak, amikor megérkezett Jancsi és Nagy Gabi. Ők ketten kiválóan megértették egymást. Most már sógorok voltak, de sokkal jobban kijöttek egymással, mint Mariska Kovács Juliskával. Bár – Ica szerint – Mariska nem is akart igazán jóban lenni Gabi feleségével.

Nagy Gabi és Kovács Jancsi öltözködési stílusa eltért, de ez sem zavarta őket. Jancsi az elmaradhatatlan, elegáns fekete öltönyében feszített, nyakában nyakkendővel. Nem volt benne egy csepp lazaság. Ellenben Nagy Gabi megelégedett egy viszonylag új farmernadrággal és egy förtelmes színű zakóval. Nemsokára igazi buli kerekedett ki a locsolkodásból. Még négyen jöttek a következő egy órában, de még Marciék és Jancsiék is itt voltak. Körbezsúfolódtak az asztal körül és csak nevettek.

Nagy Gabi és Marci vitték a beszélgetés fonalát. Egészen fél tizenegyig maradtak, aminek következtében alaposan megcsappant a kínálandó finomságok száma. Egész csatateret hagytak maguk után. Marci személy szerint maradt volna, de megígérte az öccseinek, hogy elkíséri őket néhány helyre, azzal a feltétellel, hogy először mindenképpen Icához jönnek.

Gabinak is dolga volt és hát természetesen Jancsinak is. Ica hiába marasztalta őket, mert szívesen volt a társaságukban, tudta, hogy úgysem maradnának már tovább.

Ica igyekezett gyorsan rendbe szedni a konyhát, mert tudta, hogy lesz még egy roham, a korán kelők csapata eltávozott, de most fognak jönni az álomszuszékok. Jönnek majd a környékbeli kissrácok is. Őket is be szokta engedni egy kis sütizésre, ez náluk ilyenkor mindig erről szólt.

Délre Ica már úgy érezte magát, mint egy illatfelhő. El nem tudta képzelni, hogy ezek a fiúk honnan szereznek ennyi különféle szagú pacsulit, amivel locsolni járnak, mert Icának úgy tűnt nincs két egyforma illat.

 

 

Sándor

Ott állt a szülei háza előtt. Ott, ahol felnőtt, és ahonnan elmenekült tizennégy évesen, mert már nem kapott levegőt az anyja zsarnok természetétől, az elvárásaitól és a szigorától. Ott állt a Pók villa ellőtt. A ház a hatalmas kerttel, a pompás luxussal, ahová mégsem kívánkozott vissza sohasem. Nagy volt a ház két ember számára, de tudta, hogy az anyja szereti ezt a pompát, a nagyvilági életet.

Mást sosem szeretett ezen kívül – gondolta a fia keserűen. Még őt sem, saját gyerekét sem volt képes soha igazán szeretni.

Az ezüst, antik kopogtatóval megkopogtatta a bejárati ajtót. Megvárta, míg a komornyik ajtót nyit, mert tudta csak megsértené azzal, ha bemenne, mielőtt ajtót nyit előtte. Ugyanaz volt az inasuk, mint húsz évvel ezelőtt.

– Jó napot, fiatalúr! – köszöntötte előzékenyen és bevezette a nappaliba, ahol a család tagjai ültek.

Már a folyosóról hallotta, hogy valaki zongorázik és mindig ugyanazon a helyen ütötte félre a billentyűket. Sándor tudta, hogy Angelika az. Gyerekkorában órákat kellett hallgatnia, amint a lány gyakorolt a zongorán. Milyen unalmas órák is voltak, és ő már akkor is mindig ugyanezeket a hibákat ejtette, mert ő is annyira utálta az ilyenfajta kötöttségeket, hogy meg sem próbált odafigyelni. Csak Pók Vera kedvéért tanult zongorázni. Nyilván most is csak miatta ült a zongora előtt, mert megkérte. Belemerült a kottába, észre sem vette, hogy valaki belépett, csak a hangját hallhatta.

– Szép jó napot!

Angelika nyilvánvalóan annyira zavarba jött, hogy azonnal elvétette a hangnemet. Vera rosszallóan megjegyezte.

– Angelika, édes lányom, annyi pénzt áldoztam a tanulmányaidra és te nem vetted a fáradtságot, hogy legalább zongorázni megtanulj tisztességesen!

Sándor az ajtóból szólt vissza komoran.

– Senki nem kért rá, anyám, hogy azt a sok pénzt Angelika zongoraóráira pazarold! Önszántadból tetted!

Az asszony felállt pompás csillogó ruhakölteményében és a fia elé ment, felé nyújtva kezeit, vérvörösen izzó körmeit. Tulajdonképpen nem is ment, hanem suhant, mint valami légies tünemény, mint valami kísértet, aki tízenöt centi magas sarkú papucsot hord. Rosszallóan nézett végig a fia farmeres öltözetén.

– Legalább húsvétkor vehetnél magadra elegánsabb ruhát! Ideállítasz nekem farmernadrágban és bőrdzsekiben. Botrányosan viselkedsz! Már megbocsáss!

– Rá se ránts, anyám!

– Csak tudnám, kire lettél te ennyire öntörvényű? – Az anyja sóhajtva folytatta. – A minap találkoztam az anyósoddal! – Keserűen tette hozzá, úgy, mint aki nem számított ilyesmire: – Még mindig elég jól tartja magát! – Rá sem nézett Angelikára, amikor odaszólt neki. – Angelika, drágám! Légy szíves játssz még valamit!

Miután végül elhalt a zongoraszó még mindig maradt utána valami csodás varázslat. Aztán Angelika lassan felállt a zongora mellől, mivel Vera nem utasította, hogy játsszon még. Odaszaladt a férfihez, akit szeretett és hagyta, hogy Sándor megölelje, megcsókolja itt mindenki szeme láttára, mert úgy szerette, hogy szavak nem voltak rá. Végül leült mellé.

 

 

Pók János gyengéd szeretettel nézte őket. Számára a család mindig is rendkívüli fontossággal bírt. Szeretett volna sok gyereket és egy nagy, boldog családot egész életében, de sajnos a felesége soha nem osztotta a gyerekek iránti lelkesedését, ezért volt csak egyetlen fiuk. Azért is mennyi csatát kellett vívnia, mert Vera annyira ellene volt. Annyira nem akarta. Pók János azt is mindig nagyon szerette, amikor nyaranta itt voltak az unokái, akár hetekre is, elvitte őket horgászni, és megpróbált velük minél több időt tölteni. Soha semmi nem volt előre valóbb, mint a családja.

Sajnálta, hogy a fiát hagyta elköltözni tizennégy évesen. Ma már nem tenné meg, tudta jól. Küzdene velük, Sanyival is és Verával is. Sokkal erőszakosabbnak kellett volna lennie és nem feladni, amikor olyan nehéz volt mindkettőjükkel és olyan szívszorítóan vadul veszekedtek egymással mindig is.

Mindig.

Sanyi születésének pillanata óta harcoltak egymással.

A fiuk tizennégy évesen adta fel és költözött el, amit Vera valami dicsőségként élt meg, hogy már megint ő az, akinek igaza volt, és megint megnyert valamit.

Valamit, aminek nem volt semmi értelme.

Pók János sosem folyt bele a vitáikba, szíve mélyén abba bízott, hogy egyszer, évek múlva megbékélnek egymással. De Sanyi mára már nem érzett szeretetet az anyja iránt és tudta, hogy Vera soha nem fog esedezni más ember szeretetéért. Még a saját fiáéért sem! Valahol az évek során elvesztették egymást. Elveszítették az utat egymás felé.

 

Most is Vera volt az, aki szigorúan megtörte a csendet. Mindig is kemény parancsoláshoz szokott asszony volt.

– Nem tudom mi a szándékotok! – nézett szúrós szemekkel a fiára és Angelikára. – Én nem helyeslem, hogy a gyereketek ilyen körülmények között fog megszületni! Egyáltalán azt sem helyeselem, hogy egyáltalán meg fog születni.

És ők most egymásra néztek.

– Szerinted hogy lenne jó? – kérdezte Sándor barátságtalanul és még a szeme is olyan vadul csillant fel, mint az előbb az anyjának. Angelika szerint ijesztő volt, amikor felvette ezt a rideg, távolságtartó stílust. Nem csodálkozott rajta, ebben nőtt fel. Általában nem is volt alaptermészete ez az elutasító érzéketlenség, egyedül akkor tört elő belőle, amikor az anyjával beszélt. De akkor elemi erővel. Még a levegő is megfagyott a szobában.

Vera keményen nézett vissza rá.

– Nincs szükségetek erre a gyerekre!

A fia most megint rávillantotta a szemeit, azzal az elborult sötétkék pillantásával. Vera kicsit visszahátrált. Csak tudná kitől örökölte a fia ezt a vad nézést, ezt a jéghideg pillantást. Ez volt az a tekintet, ami minden alakalommal beléfojtotta a szót is.

– Anyám, lennél szíves nem beleszólni az életünkbe? – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrve.

A nő vadul nézett rá vissza.

– Csak jót akarok, nektek!

– Te mindig csak jót akarsz, anyám! – válaszolta dühösen.

Elege volt már az anyja ilyen jó akarásaiból. Mindig tornádót szított és mindig felborította szerető emberek békés nyugodt életét.

Jót akart? Azt sem tudja milyen jónak lenni, ebben a fia tökéletesen biztos volt. Nem akart ő semmi mást, csak minduntalan egyengetni és beleszólni mások életébe.

Pók János szólt rájuk, hogy legyenek szívesek és csillapodjanak. Próbáljanak meg higgadtan valami másról beszélgetni. Bár nehezen, de témát váltottak és ezzel még kellemesnek is mondható néhány órát töltöttek el együtt. Sándor biztos volt benne, hogy az anyja miatt egy percig sem maradt volna itt tovább, de hiányzott neki Angelika. Miatta maradt. Meg egy kicsit az apja miatt is.