Pók Ica

Az első szerelem

48. rész

 

Ica

Amikor Ica belépett az osztályterembe Mariska éppen azzal dicsekedett, hogy mennyi locsolója volt.

Ica csendesen leült a helyére, de mivel éppen Mariska volt a padtársa hallgathatta kínos a történeteket. Nem állt szándékában sokáig odafigyelni.  Ica sosem mesélt történeteket a locsolóiról, főleg nem olyanokat, amivel mások előtt kínos helyzetbe hozhatta volna őket. Ő személy szerint sajnálta azokat a fiúkat, akik vették a fáradtságot és elmentek meglocsolni Mariskát, mert a lány most nevetségessé tette őket. Icának fogalma sem volt róla mit akar ezzel elérni. Nem is csoda, hogy a fiúk mind kimenekültek az osztályból.

Noémi lépett oda Ica mellé, finoman megérintette a vállát, hogy a lány odafigyeljen.

 – Ica! – szólította halkan, feltehetőleg azért, nehogy megzavarja Mariska szóözönét. – Van kedved kijönni velem a folyosóra? – kérdezte félénken.

Ica bólintott. Naná, hogy volt kedve. Éppen azon gondolkodott, hogy lelép az osztályból, de Noémivel, sokkal kellemesebb.

A folyosón megálltak egy osztályukhoz közeli ablak mellett, ami az udvarra nyílott. Kint még szédelgett néhány diák, a nyolcadikos fiúk is kint randalíroztak a kosárlabda pályán, Marcival az élen.

– Mariska mostanában nagyon megváltozott – mondta Ica lehangoltan.

Nem ismert a barátnőjére, pedig folyamatosan kereste benne azt a lányt, akivel évek óta barátokozott. Hiába.

– Te, Ica! – kezdte Noi lassan. Aztán megakadt, és ő is az udvar felé pislogott.

Ica kíváncsi lett rá, mit szeretne mondani, ami ennyire nehezen bújik ki belőle.

– Valami baj van, Noi? – kérdezte együttérzően. Annyi minden történt vele az évben, hogy úgy érezte, bárkivel együtt tud érezni a családi zűrjeiben.

– Hát baj… az éppen nincs. Csak tudod, Jancsi eljött hozzánk locsolni húsvétkor.

– Jancsi szokott – vágta rá Ica.

Aztán rájött, hogy Jancsi nem járt eddig Noémihez locsolni, mert a lány mindig olyan nyilvánosan udvarolt neki ötödikes kora óta. Jancsi mindig attól félt, hogy ha egyszer elmenne meglocsolni Noit, akkor az életben nem tudná levakarni magáról.

Úgy tűnik már nem így gondolja. Egyébként Ica észrevette, hogy valami alakulgat közöttük mostanában. Noi sem írogatott már mindenféle leveleket az egész osztály szeme láttára, és mintha Jancsi is sokkal jobban figyelt volna Noémire.

– Az lehet, hogy hozzád szokott – suttogta Noi –, de nálunk sosem volt még azelőtt.

Ica nem is tudta, mit mondhatna erre.

– Kedves tőle, hogy most meglátogatott – nyögte ki, mert legalább olyan zavarba jött, mint Noi.

– Igen, az! – válaszolta Noi a haját csavargatva. – Megkérdezte nem járnék-e vele.

Ica álla szó szerint leesett a meglepetéstől. Ez aztán a váratlan fordulat.

– Komolyan? – kérdezte pislogva.

– Komolyan – mondta Noi, és kibámult az ablakon, oda, ahol a fiúk kosaraztak.

Ica követte a pillantását. Jancsi egy padon ült valami könyvvel a kezében. Ez teljesen megszokott dolog volt tőle. De ezek szerint szakított Mariskával. Végre.

Gyakorlatilag is – vigyorodott el Ica. – Éppen ideje volt már.

– Mit válaszoltál neki, Noi? – kérdezte Ica izgatottan, mert rájött, hogy szeretné, ha összejönnének.

Noi egészen halványan elpirult.

 – Hát… Az van, hogy randizunk ma délután…

– Az jó – lelkesedett Ica. Tényleg szívből örült nekik.

– Mondd, Ica te is úgy gondolod, hogy Jancsi igazán kedves fiú, ugye?

Noi úgy kérdezte, mintha megerősítést várt volna, mielőtt belemegy bármilyen kapcsolatba Jancsival. Ica határozottan bólintott.

– Igen – válaszolta komolyan. – Jancsi nagyon kedves fiú.

Noémi végre elmosolyodott.

– És jóképű! – Ezt már határozottabban mondta. – A legcsinosabb fiú az egész nyolcadikos évfolyamban! – közölte ellenállhatatlanul. – Emellett nagyon okos! Igaz, Ica?

Ő erre elmosolyodott. Nyilvánvaló, hogy Noi teljesen bele van bukva Jancsiba.

Litterfy Attila közeledett a folyosón és erélyesen beparancsolta őket az osztályukba.

 

Első órájuk magyar lett volna Julcsi nénivel, de mivel jövő héten indulnak egy két napos osztálykirándulásra, osztályfőnöki órát tartottak helyette.

Julcsi néni lassan leült a tanári asztalhoz és megszólalt.

– Örömmel közölhetem a hírt, hogy miután mindenki befizette a pénzt, a buszt is sikerült lefoglalni. Tolmácsoltam az osztály kérését Litterfy tanár úr felé, miszerint szeretnétek, hogy ő legyen a kísérőtanárunk. Beleegyezett – mondta, mire kitört a vad örömmámor az osztályban.

– Kérek mindenkit, hogy kényelmes cipőben jöjjön, mert sokat fogunk gyalogolni. Első napi programunkba terveztem a Mohácsi csatatér emlékhelyének meglátogatását, amit úgy gondolom, nagyon fogtok élvezni. Útba ejtenék Pécsen is néhány múzeumot, amit érdemes lenne megnéznetek.

Ezeket a bejelentéseket nem fogadta maradéktalan lelkesedés.

– Másnap délelőtt túrázunk egyet és délután néhány órás szabadprogram keretében mindenki megnézheti a pécsi tévétornyot, állatkertet, amihez kedve van. Akár négyfelé is oszolhat az osztály, mert lesz két kísérőnk is Marci és Jancsi édesanyja személyében. A szállásunk faházakban lesz, kérek mindenkit, hogy hozzon magával meleg holmit!

Ica örült neki, hogy Marci anyukája is velük tart, mert nagyon kedvelte Anna nénit.

 

 

Sándor

Pók Sándor az ilyen napokon, amikor valamelyik gyermeke osztálykirándulásra ment mindig később indult munkába, hogy el tudjon tőlük köszönni, és figyelmeztesse őket, hogy nagyon vigyázzanak magukra és azért a költőpénzt se veszítsék el, ha lehet, bár az nem volt jellemző egyikükre sem.

Aggódott értük. Akkor is, amikor csak egy napos kirándulásra mentek.

Odaköszönt Julinak, aki merev tartással. hidegen fogadta a köszönését. Valahol megértette, hogy még fáj neki. Ezért aztán gyorsan lekezelt Attilával is. Megnyugtatta, hogy ő is ott lesz velük. Szerinte a kamasz fiúkra ráfért egy erős kezű férfi felügyelete is.

Az iskola előtt még szeretettel átölelte az ő kicsi lányát, olyan nehezére esett elengedni. Még a szíve is belesajdult.

– Érezd jól magad!  És légy szíves, gyere vissza épségben! – kérte komolyan.

A lánya rámosolygott, átölelte, miközben adott két puszit az arcára.

 – Én vigyázok magamra! De ti is vigyázatok egymásra Sanyival!

– Úgy lesz. Holnap este nyolckor itt fogok rátok várni.

 

 

Ica

Ica egészen addig nézett az apja kocsija után, amíg be nem kanyarodott a másik utcába. Akkor csatlakozott a még nehezen ébredező osztálytársaihoz. Fél hétre beszélték meg a gyülekezőt. Ott álltak az iskola előtt, mindenki nagy csomagokkal felszerelkezve és halkan beszélgettek.

Attila egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy tanár. Bár alapból a suliban is ő volt a leglazább tanár. Farmernadrágban és színes ingben ment végig a gyerek között. Mindenkihez szólt néhány szót. A napszemüvege ott lógott a nyakában, bár Ica nem hitte, hogy szüksége lehet rá.

Julcsi néni Anna nénivel és Jancsi anyukájával beszélgetett.

Hamarosan megérkezett a busz. Mire minden csomagot bepakoltak, és mindenkinek sikerült felszállnia, már majdnem hét óra volt. Julcsi néni szigorúan névsorolvasást tartott és mindenkit megkért, hogy ne zajongjanak, ne zavarják a sofőrt a vezetésben, ezzel ő is helyet foglalt elöl.

Marci és Ica a hátsó részben ültek, előttük Jancsi és Noémi, akik nem csináltak titkot a kapcsolatukból. Napok óta együtt jöttek iskolába, kéz a kézben és Jancsi minden nap, az órák után haza is kísérte Noit, pedig az ellenkező irányba lakott, mint ő.

Mariskával sosem csinált ilyesmit, Mariskát ritkán kísérgette és ezért – Ica tudta jól –Mariska nagyon féltékeny rájuk.

Marcival jól szórakoztak. Mindenről tudtak beszélgetni. Ica kipróbálta a fiú ördöglakatjait is. Sokat nevettek. Amikor pedig Marci elsőként elővette a reggelire csomagolt szalámis szendvicsét, mintha hirtelen mindenki más is rájött volna, hogy éhes, előkerültek a szendvicsek.

Először Mohácson álltak meg, hogy megnézzék a mohácsi Történelmi Emlékhelyet, még át mentek busszal a Csele patak felett is, ami csupán egy kis erecske volt, hihetetlennek tűnt, hogy II. Lajos belefulladhatott.

Többen is nyekeregtek, hogy miért kell egyáltalán megnézniük a kopjafákat, de igazság szerint sokkal jobban tetszett Icának, mint előre gondolta volna. A hely még Marcit is teljesen lenyűgözte, pedig őt aztán soha nem érdekelte a történelem.

Jancsi és Noémi végig egymás kezét szorongatva sétáltak és Ica egyszer elég közel volt hozzájuk, hogy hallhassa, Jancsi hosszadalmasan magyarázza Noéminek az 1526-os eseményeket olyan sajátos Kovács János féle stílusban, Noi meg szinte hihetetlen módon, érdeklődve hallgatta.

Jancsi egyébként az ilyen emlékhelyekről mindig majdnem mindent tudott. Ritkán lepődött meg bármin is, amellett talán ő volt az egyetlen, akit nem untatott a múzeum- és emlékház látogatás. Mert egy idő után mindenki unta már.

Ica is belefáradt az órákig tartó múzeumból-múzeumba járkálásba, mert ez az elején talán még szórakoztató, de amikor a tanárok egy napra akarnak bezsúfolni annyi információt, az egy idő után fárasztó és az ember agya tiltakozik, főleg tizenévesen.

Már jócskán elmúlt dél, mire megálltak az étterem előtt, ahol lefoglalták az aznapi ebédjüket.  A kicsi helyiségbe mire mindannyian becsődültek félig meg is telt. Négy hatszemélyes asztalt tartottak fenn a számukra.

Mariska nem is nézett Ica felé a mai napon, a buszban is valahol elől foglalt helyet és úgy nézett ki, hogy kerüli az ő négyesüket. Icát nem zavarta. Jól érezte magát Marcival, Jancsival és Noémivel. Csak attól félt, hogy a hat személyes asztalnál Szőnyi Tomi oda fog kellemetlenkedni közéjük. De talán Marci is erre gondolhatott, mert elkapta Litterfy Attilát és határozottan megszólította.

 – Attila, lenne kedved odaülni az asztalunkhoz? – kérdezte, bár sejthette, hogy még valakit keresni kell és azonnal összeakadt a szeme a buszsofőrrel. – Megtenné, hogy odaül közénk? – kérdezte vigyorogva az idősebb férfit. –  Lenne néhány kérdésem, egész menő a busza! A sajátja? – kérdezte máris miközben leültek egy hatszemélyes asztalhoz.

Icát nem is az lepte meg, hogy Marci leállt a buszsofőrrel így ismeretlenül beszélgetni, mert ismerte már annyira, hogy tudja, Marci bárkivel képes órákat beszélgetni bármiről ezen a világon. Azon rökönyödött meg, hogy Marci itt, mindenki előtt simán letegezte Attilát. Amikor vele történt, az otthon volt, és akkor is kellemetlenül érezte magát, azóta se merte még egyszer tegezni, kínosan figyelt, hogy mindenképpen megadja a tiszteletet, ami, mint felnőttnek, és mint tanárnak járt neki.

Miután a két férfi leült, Attila ránézett Jancsira és Noémire.

–  Ha már ilyen kellemes társaságba kerültem, és mivel Icával és Marcival már kellemes tegeződő viszonyban vagyok, iskolán kívül, szeretném, ha ti is csatlakoznátok hozzájuk.

Jancsi kissé tartózkodóan nézett rá.

– Anyám kitekerné a nyakamat! – közölte kimérten.

Attila elmosolyodott és arra nézett, amerre Jancsi édesanyja ült Pintér Julianna, Kővári Anna és három diák társaságában.

– Nekem nem úgy tűnik, hogy azzal foglalkozna, mit csinálsz éppen.

Ica kérdőn nézett Marcira és Litterfy Attilára.

 – Ti hol tegeződtetek össze?

Marci csak a szalvétáját gyűrögette, míg arra vártak, hogy sorban kihozzák a sült krumpli és rántott húsból álló ebédjüket, mert a szülői értekezleten mindenki arra szavazott, hogy a gyerekek közül ez az az étel, amit mindannyian megesznek. Másnapra a szállásukhoz tartozó étteremben fizettek elő a menüre, amit nem feltétlenül szerettek a gyerekek, de egy fárasztó túrázás után talán nem fognak válogatni, ha éhesek lesznek.

 – Megígértem, hogy nem mondom el senkinek! – mondta Marci komolyan.

Litterfy Attila elmosolyodott.

 – Értékelem a diszkréciódat. Nos, Ica, fogalmazhatunk úgy, hogy tisztáztunk egy bonyolult példát és közben kellemesebb volt tegező viszonyba lépni!

– Ezt nem igazán értem.

– Összefutottunk egy alternatív zenei koncerten. Úgy tűnik, ugyanazt a zenét szeretjük.

Ebéd után foglalták el a szálláshelyeiket. Hat négyágyas faházat biztosítottak számukra, amit huszonnégy személyre foglaltak le. Ami azt jelentette, hogy minden kísérővel együtt a fiúk és férfiak száma tíz volt, a lányok és nőké pedig tizennégy, amit nem lehetett úgy elosztani a hat négyágyas szobába, hogy ne legyen legalább egy koedukált házikó.

Julcsi néni igazán nem tudta eldönteni, hogy most ugyan mit csinálhatna, amikor Marci szólalt meg teljesen természetesen.

 – Ica meg egy másik lány aludhatna velem és Jancsival egy szobában – mondta könnyedén. Julcsi néni kicsit ridegen nézett rá, mire Marci folytatta. – Julcsi néni! Hát Ica az egyik legjobb haverunk! Olyan, mint egy fiú! – tette hozzá, nyilván azért, hogy meggyőzze a Julcsi nénit.

Ica akkor is megbántottan nézett rá, majd szárazon megjegyezte.

 – Köszi, Marci!

Még hogy olyan, mint egy fiú! Ezt határozottan kikéri magának. Cseppet sem hasonlít egy fiúra, és nem is akar!

Julcsi néni elgondolkodott, és összedugta a fejét a szülőkkel, végül beleegyeztek a dologba, hogy Ica és Noi a két fiúval osztozzanak közös házon. Ica sejtette, hogy Anna néni simán mellettük voksolt, és ő valójában nem is szívesen osztozott volna másokkal a szobán.

 

Elfoglalták a szobáikat. A bejárati ajtó egy kis előtérbe vezetett, ahol állt egy mosdó tükörrel, innen nyílt a picike szoba. Mindössze két emeletes ágy fért el benne egymással szemben, meg egy aprócska szekrény, amibe semmiféleképpen sem tudták volna betuszkolni mind a négyük ruháját, de egyiküknek sem jutott eszébe bepakolni. A táskáikat csak lrakták ták az ágyak végeibe. Marci határozottan bevállalta, hogy az emeleten fog aludni, mert egyébként annyira utálta, ha a feje felett mocorgott valaki és nyikorgatta az ágyat. Jobban szerette az emeletet. A lányok ágyán azért esett a választás arra, hogy Noi aludjon fenn, mert ő kisebb volt. Bár Marci nevetségesnek tartotta ezt az indokot, mivel Ica sem volt éppen olyan súlyú, hogy leszakadhasson alatta az ágy.

 

 

Délután ismét kötelező, közös programot szerveztek nekik. Városnézés, különös tekintettel a város nevezetességeire. Megint tömény információdömping, amivel elárasztotta Julcsi néni őket.

Ica próbált érdeklődő arcot vágni, de nagyon unta. Minduntalan elkószált a figyelme. Elnézte, hogy Jancsi és Noémi kéz a kézben sétálgatnak a városban, ők sem Julcsi néni magyarázataira figyeltek. Jelen pillanatban el voltak foglalva egymással. Ica szomorúan gondolt arra, hogy ő valószínűleg az életben soha többet nem lesz már szerelmes, pedig az olyan szép érzés. Ica felsóhajtott.

Marci egy kavicsot rugdosott szórakozottan mellette. Neki meg nyilvánvalóan már régen valami olyan mozgásformára lett volna szüksége, ahol kitombolhatja az energiáit, mert amellett, hogy Julcsi néni évszámokkal és soha nem hallott nevekkel untatta, ez az egyhangú sétálgatás a városban rohadtul idegesíthette.  Odahajolt Icához.

– Lépjünk le! – súgta a fülébe.

Ica felhúzta a szemöldökét. Már hogy lehetne innen lelépni? El sem tudta képzelni.

– Nem szabad!

– Ugyan már!

Marci megfogta a kezét és határozottan elhúzta egy bokor takarásába, ahonnan elindult vele visszafelé.

– Figyu, odébb láttam egy fagyizót. Gondoltam ott bevárjuk az osztályt, amíg körbe mennek a téren és minden oszlopnál Julcsi néni fél órás előadást tart nekik. Na! Gyere már! – kérte Marci kedvesen és elengedte a kezét.

Ica hátra nézett.

Észre sem vették, hogy elhagyták a csoportot.

A fagyizóban Marci lovagiasan meghívta egy nagy adag fagyira, amivel leültek a fagylaltozó elé kitett székekre és onnan tartották szemmel, mit csinál az osztályuk a tér másik végén.

Ica is megnyugodott, amikor kiválasztotta a három gombóc fagyijához az ízeket. Annyira nem hiányoznak oda. Egyébként elmondhatatlanul felszabadító, és boldogító érzés volt, hogy csak úgy lelépett Julcsi néni nagy szóáradatáról.

Jó, nem csak úgy, hanem Marci unszolására, de akkor is. Élvezte.

Tuti mindenki unta, még a felnőttek is, csak nem szóltak, mert a felnőttek néha annyira jólneveltek próbálnak lenni azzal, hogy nem mondják ki azt, amire gondolnak. Úgy tesznek, mintha nem mondanának ki valamit, akkor az nem is létezne.

Ica leült az egyik székre kint a teraszon. Nem keltettek feltűnést, mert többen is üldögéltek odakinn tekintettel a jó időre. Felettük egy hatalmas fa volt, amin sárgarigó énekelt. Marci nem tudta megállni, hogy vissza ne fütyörésszen neki. Erre egészen elképesztő dolog történt, a madár válaszul újra énekelni kezdett. Marci visszafüttyentett neki. Ica felnevetett.

 – Te most mit csinálsz? – kérdezte érdeklődéssel.

Marci rákacsintott.

 – Beszélgetünk! – válaszolta, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy Kővári Marci leáll beszélgetni egy feketerigóval.

A lány felhúzta a szemöldökét.

 – És mit mondott?

– Azt mondta, hogy fantasztikus, hogy süt a nap és mennyire örül minden hasonlóan csodás napnak az életben! – válaszolta hirtelen.

Ica egy percig sem hitte el neki, de ahogy elhallgatta a feketerigó énekét, amibe Marci már nem fütyült közbe, mégis csak úgy gondolta, hogy tényleg valami hasonlóról énekelhet a madár.

 

Marci

Marci odafordult a tér felé, hogy megnézze, merre vannak a többiek. Még mindig ugyan annál a szobornál álldogáltak és még mindig Julcsi néni szónokolt.

Mégis mennyivel kellemesebb itt ülni ezen a teraszon Icával. Jó volt vele beszélgetni. Néha olyanokat tudtak nevetni, hogy még a könnyük is kicsordult fergeteges jókedvükben. Nem is tértek vissza az osztályhoz, csak negyven perc múlva, amikor azt látták, hogy lassan elindulnak egy utcába, elkanyarodva a térről. Akkor felugrottak a székekről, ahol eddig elüldögéltek, átrohantak mindenen, a füvön és bokrokon keresztül, hogy utolérjék őket.

Marci úgy gondolta, senkinek fel sem tűnt, hogy kissé kifulladva, kipirosodva és nevetve csatlakoztak a leghátsó páros mögé.  De tévedett, mert Jancsi csapódott melléjük Noémivel és aggódva megkérdezte.

 – Ti hol a csodában voltatok?

Marci vállat vont.

– Miért? Észrevette Julcsi néni?

Jancsi megrázta a fejét.

– Nem vette észre. Amúgy senki rajtam és Noémin kívül. Azt hittem valahol lemaradtatok és eltévedtetek. Veszélyes így, szó nélkül elkóborolni!

– Csak ettünk egy fagyit!

– Mert neked éppen most jut eszedbe fagyit enni!

 

 

Ica

Ica kontyba kötötte a haját a feje búbjára, csak egy elszabadult, vékony hajtincs kunkorodott a füle mögül. A kezében fürdőlepedővel és tusfürdővel indult meg zuhanyozni. Fél kilenc körül járt az idő. Az osztály egy része már a vendégház főépületében gyűlt össze, ahol tévét néztek Litterfy Attila és Pintér Julianna felügyelete alatt.

A tisztálkodó blokkban elválasztották a női és a férfi részleget, de ez cseppet sem nyugtatta meg Icát, mert Ica már vagy harmadszor indult el zuhanyozni, de mindannyiszor ott találta Szőnyi Tamást a női tusolók közelében. Nem volt kedve úgy bemenni, zuhanyozni, hogy tudta, Tomi ott ólálkodik a közelében.

Mikor harmadszor is így járt megelégelte a dolgot és felkereste Kővári Annát. Julcsi néninek nem akart szólni. Több okból sem. Egyáltalán nem bízott benne, hogy Julcsi néni el tudná intézni a dolgot. Valószínűnek tartotta, hogy Szőnyi nem ijedne meg az osztályfőnökétől, és biztos nem is menne sehova onnan. Amilyen egy perverz állat. Mindenesetre nyugodtabb lett volna, ha Annan néni tudná elintézni neki a dolgot. Meg is találta egészen könnyedén, mert az asszony éppen a szálláshelye előtt dohányzott.

– Anna néni!

Elakadt, mert kissé zavarba jött. Nem is tudta, hogy kérje meg a nőt, hogy kísérje el. Mi van, ha Szőnyi Tamás már nem is lesz ott és ő csak bolondot csinál magából? De mindenféleképpen megnyugtatta volna, ha a nő visszajönne vele a zuhanyzókhoz. Nagyon jól tudta.

– Anna néni! – kezdte újra. – Megkérhetem, hogy legyen ott a közelben, amíg zuhanyozok, mert Szőnyi Tomi egyfolytában ott ténfereg és annyira zavar. Nem akarom, hogy ott leskelődjön, miközben tusolok.

Kővári rögtön elnyomta a cigarettáját.

 – Rendben, Ica! Elkísérlek.

Tamás valóban ott volt még mindig és egyfolytában leskelődött befelé. Ica igenis felháborítónak találta. Nem is értette, hogy adhat ki ilyesmit az agya? Nem gondolja, hogy ez egy lánynak mennyire kellemetlen lehet? Bár Szőnyi Tamás nem is tud gondolkodni. Csak a meztelen nőkön jár az agya egyfolytában, meg hasonló ocsmányságokon. Undorító!

Amikor odaértek Anna néni határozottan rászólt.

 – Mond csak, Tamás, eltévedtél? Vagy kislánynak érzed magad?

A fiú zavartan pislogott vissza rá, majd dühös pillantásokat küldött Ica felé.

– Nem! – vágta oda foghegyről.

 Anna néni zöld szeme felizzott.

 – Ezesetben lennél szíves távozni? – Amikor Szőnyi Tamás dühösen eloldalgott a nő ránézett Icára és eleresztett felé egy kedves mosolyt. – Fürödj nyugodtan, Ica! Itt maradok a közelben.

– Köszönöm!

 

Marci

Később, amikor a szobában, az ágyon ülve Ica elmesélte a többieknek, hogy milyen undorító ez a Szőnyi Tomi, akkor Marci szólt közbe.

 – Nekem kellett volna szólnod! – tört ki. – Tuti bevertem volna azt a disznó képét!  Gondolhattam volna, hogy ilyesmiket fog csinálni! Tényleg szólhattál volna! – mondta megbántottan, miközben elnézte, hogy a lány lassan kibontja hosszú szőke haját és határozott mozdulatokkal megfésüli.

Sosem tudta, hogy van, aki lefekvés előtt fésülködik! Elképedve nézte, mert olyan volt, mint valami csoda. Emellett, meg gyönyörűségesen szép. A legszebb lány, akit valaha látott. Nem is értette magát, hogy mondhatta néhány órája, hogy Ica éppen olyan, mint egy fiú. Mekkora barom volt! Hogy is jutott az eszébe? Amikor…

Ica most felnézett rá, a szemben lévő emeletes ágy tetejére, ahol Marci hátát a falnak döntve ült.

– Nem akartam, hogy bárki is beverje Tomi képét! Csak el akartam távolítani. Anyukád nagyon kedves.

Marci nem mosolyodott el, amikor visszanézett rá.

– Ja. Kedves. De fogalma sincs, hogy kell az ilyen Szőnyi félékkel bánni!

Jancsi, aki eddig lent, az ágy alsó részén olvasott és csak fél füllel hallgatta őket, most megszólalt.

 – Nem kell mindjárt mindenkinek betörni az orrát, Marci!

Marci áthajolt az emeletes ágy korlátján és Jancsira vicsorgott.

 – Te örülnél, ha a barátnőd után leskelődne? – kérdezte vadul és mivel nem kapott választ dühösen ráförmedt. – Igen?!

A barátja összecsukta a könyvét.

 – Természetesen nem! De úgy gondolom, Ica a legjobb megoldást választotta!

 

Noi csendesen hallgatta őket. Marci valóban úgy dühöngött itt, mintha sokkal többet jelentene neki Ica, mint egy egyszerű barát és úgy tűnik, rajta kívül ez senkinek nem tűnik fel. Még Icának sem. Bár valószínű, hogy csak ő látta, a szemközti emeletes ágy tetejéről, hogy néz Marci néha Icára.

Most Noémi határozottan megszólalt.

 – Én Marcival értek egyet! Szívem szerint én is jól betörném az orrát! – mondta komolyan.

Marci átnézett rá a másik ágyról.

– Kösz, Noi!