Pók Ica

Az első szerelem

52. rész

 

Marci

Anyák napja volt, május első vasárnapja.

Kővári Annát meglepte, hogy kora reggel még az ágyban letámadták az ikrek. Hangos visítással vetették magukat a paplanjára és egyszerre csacsogták a fülébe, hogy boldog anyák napját, miközben teleszórták az ágyát a virágoskertjükből szakított színes, illatos virágokkal. Soha nem rontottak még így rá.

Valójában ez az első év, hogy nem volt itthon az apjuk és nem vele együtt köszöntötték fel.

Hanem Marcival.

Anna felnézett az ikrek ölelő karjain túl és csak rövid ideig látta Marcit, aki ott állt az ajtóban mosolyogva.

 

Marci hagyta, hogy az öccsei kitombolják magukat. Egyenesen lebirkózták az anyjukat és el sem eresztették. Marci úgy gondolta türelmesen kivárja a sorát. Néhány napja jutott eszébe, hogy idén neki kell felhívni az öccsei figyelmét arra, hogy anyák napja van és illene virágot és puszit adniuk az édesanyjuknak. Ez minden évben az apja feladatai közé tartozott. De most ő nem volt itt.

Marcit még mindig elöntötte a düh, ha rá gondolt.

Semmi extrát nem látott Zitában, mindössze annyi, hogy akár a lánya is lehetne az apjuknak.

Az édesanyja sokkal kedvesebb, sokkal sziporkázóbb elme, sokkal szebb és ezerszer megértőbb! Mondhat az apja bármit. Zitával nem lehet beszélgetni, mert folyton csak veszekedik velük. Ugyanúgy az ikrekkel, mint vele. Ráadásul mindig olyan szendvicset csomagol tízóraira, amit Marci ki nem állhat. De legalább Szőnyi Tomi jól jár vele, mert rendszerint neki adta. Ő nem bírt abból a mócsingos szalámiból egy falatot sem lenyelni.

Zita mindig azzal a hülye szöveggel jött, hogy ha igazán éhes lenne megenné.

Dehogy is enné meg! Tuti csak kihányná!

Az ikrek majd fél órás boldog viháncolás után végre kiszaladtak a szobából, szanaszét hagyva a virágaikat, amik szétszóródtak a csokorból. Az anyja megpróbálta összeszedni a virágokat. Marci akkor ment oda hozzá. Leült az ágya szélére és egy mozdulattal átölelte.

– Boldog anyák napját!

Hálás volt az édesanyjáért. Azért, hogy éppen olyan amilyen. Nem cserélte volna el semmiért a világon és úgy szerette volna, ha nem csak minden második hónapban lehetne vele, hanem mindig, az év minden napján. Sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint az apjára, vagy Zitára. Csak az édesanyja tudott neki napról-napra annyi pluszt adni, amivel előre mozdította.

Az anyja átvette a virágcsokrot tőle és meghatódottan nézett rá.

– Soha nem volt még szebb reggeli ébresztőm, mint ez a mai! – auttogta könnybe lábadt szemmel.

 

 

Ica

Anyák napja vasárnapján, hármasban elmentek a temetőbe és három szál narancsos színben játszó rózsát hagytak az édesanyjuk sírjánál. Kicsit elidőztek ott a tavaszi napsütésben. Sanyi óvatosan simogatta a hideg márványkövet, miközben a könnyei lefutottak az arcán. Ica tudta, hogy beszél Anyuhoz. Csak úgy, magában, hogy senki se hallja.

Mint ahogy ő is szokott.

És talán Apu is.

Ica egyáltalán nem találta megbotránkoztatónak, ha az ember olyasvalakivel beszélget, aki már elment. Ica hitte, hogy Anyu hallja. Vigyáz rájuk odafentről.

Megérintette a fényképet a márványban, gyengéd szeretettel megsimogatta és csak nézte Anyu kedves arcát, mosolygó szemeit. Elmondhatatlanul hiányzott. Annyira szerette volna, ha átöleli, magához szorítja, megsimogatja a haját, úgy, mint régen, amikor még kislány volt.

Apu türelmesen megvárta őket. Egyetlen szóval sem mondta, hogy ne sírjanak. Hagyott időt, és Ica mindennél jobban szerette ezért.

– Meglátogatjuk Angelikát is? – kérdezte Sanyi már a temetőből kifelé menet.

– Ha szeretnétek.

Ica is szívesen ment.

– Viszünk neki is virágot? – pillantott Apura.

– Viszünk, ugye? – kérdezte Sanyi is.

Így aztán megálltak útközben egy virágbolt előtt.

Miután megérkeztek, hagyták, hogy Angelika megszeretgesse őket. Olyan jó volt odabújni hozzá.

 

 

Marci

A ballagási fényképezkedéshez gyülekeztek. Julcsi néni próbált rendet teremteni közöttük.

– Marci! – szólt rá a fiúra szigorúan. – Hol a nyakkendőd?

Marci még félig begombolt ingben jött-ment a padok között, begipszelt kézzel, és folyamatosan beszélt valakivel.

– Mindjárt megkeresem – jelentette be Julcsi néni kérdésére.

– Remélem, nem hagytad otthon!

– Hát azt én is remélem – vigyorodott el.

– Keresd meg, és ha már itt tartunk, végre felöltözhetnél rendesen!

– Mindjárt.

Julcsi néni szigorúan nézett vissza rá.

– Most!

Marci visszatért a padjához és a táskájából előhalászta a nyakkendőjét. Felpillantott Icára és sokadjára megállapította, hogy tényleg ő a legszebb lány az osztályban. Annyira, baromira jól nézett ki ebben a miniszoknyában.

– Kár, hogy már ballagunk! Olyan gyorsan vége lett!

 

 

 Ica

Ica figyelte, ahogy lassan begombolja a fehér rövid ujjú ingén a gombokat, ami újnak tűnt. Ica csak most jött rá, hogy Marci elég sokat nőtt tavaly nyár óta. Valamiért eddig észre sem vette. Elnézte egy ideig, hogy Marci egy kézzel szerencsétlenkedik a nyakkendőjével, mert a begipszelt kezét nehezen használta.

– Segítsek?

– Tudod, hogy kell?

– Persze. Sanyinak is mindig én kötöm.

Marci felé nyújtotta a fekete nyakkendőjét.

– Akkor, légy szíves!

Ica rámosolygott. Marci már majdnem olyan magas, mint ő. A haja frissen volt nyírva. Ica gondolta, hogy az anyukája fontosnak tartotta, hogy a ballagási képén rendezett benyomást keltsen, mert ez olyan életre szóló emlék lesz. Marci fülében a fülbevaló, még mindig nem tetszett Icának, de már hozzászokott.

– Én is sajnálom, hogy lassan elválnak az útjaink! – mondta csendesen, miközben megkötötte Marci nyakkendőjét. – Mindenki másfelé megy! Ez olyan szomorú.

Belenézett Marci zöld szemébe, és csupán egy pillanatnak tűnt. Egy olyan pillanatnak, amikor megszűnt tér és idő, és még az osztály zsibongását sem hallotta, csak a dobhártyájában lüktető szívét.

Szőnyi Tamás hangjára riadt fel.

– Nehogy már! – tört ki Tomi fröcsögve. Ica odakapta a fejét. Szőnyi sebtében kikötötte a saját nyakkendőjét és felé nyújtotta. – Nekem is segíthetnél, bébi!

Ica szeme felizzott.

– Neked van két egészséges kezed, Tamás! Oldd meg!

Szőnyi odalépett hozzá és ellenségesen közölte vele:

– Mellesleg rám is nézhetnél már úgy, mint rá!

Ica kicsit hátrébb lépett tőle, így egyenesen nekiütközött Marcinak, aki határozottan megfogta a karját és arrébb húzta, és ezzel ő került Szőnyi Tomi útjába.

– Fejezd be, Szőnyi, mert a fotózkodás alkalmából még kaphatsz egy akkorát, hogy a fal adja a másikat!

– Melyik kezeddel, Kővári? – kérdezte vicsorogva.

Marci felemelte ökölbe szorított bal kezét.

– Ezzel itt! – közölte komolyan. – Ha kell, ezt is széttöröm a képeden! – adta tudtára.

Julcsi néninek lépett oda közéjük.

– Fejezzétek be azonnal! Nem értem, milyen ellentét feszül köztetek, hogy folyamatosan veletek van a baj.

– Az a mi dolgunk – morrant Szőnyi.

– Nem lenne ideje elásni a csatabárdot? – kérdezte Julcsi néni.

Hiába. Szőnyi ellenségesen vicsorgott Marcira.

– Kopj már le! – szólt rá Marci keményen.

Ebben a pillanatban érkezett meg a fényképész. A csoportképhez kivonultak az udvarra. A dobogó már készen várta őket az iskola épülete előtt, hogy emlékezzenek az iskolájukra is.

Ica tudta, hogy a magasak hátul állnak, ezért minden előzetes teketória nélkül elindult a dobogó harmadik fokára, ahol már Jancsi és Marci elfoglalták a helyüket. Kicsit izgult, nehogy leessen, mert nem volt hozzászokva a magas sarkúhoz, nem még, hogy dobogóra másszon fel benne. Marci talán megérezte, mi járhat a fejében, mert határozottan lejött a második fokra, felé nyújtotta a kezét, amit Ica hálásan elfogadott. Úgy gondolta oda fog állni Jancsi és Marci közé. Nem akart máshol lenni a ballagási fényképén, csak a két legjobb barátja között. Nem fogja hagyni, hogy bárki máshová állítsa.

De kár volt ezen aggódnia, mert ők hárman igazán eltalálhatták a helyüket ott a dobogó legfelső fokán, mert Julcsi néni rendezgetett mindenkit, hogy ki hova álljon, de az ő hármasukat nem bolygatta meg.

Noémi még hiányzott Icának, és nyilván Jancsinak is, de Noi, mint az egyik legalacsonyabb lány, az alsó sorban kapott helyet. De ő láthatólag nem vette zokon, csak kedvesen felmosolygott Jancsira, mielőtt még előrefordult volna.

Ica tökéletesen megértette Jancsi érzéseit. Ő örült, hogy amellett a két legfontosabb ember mellett állhat, akik a legtöbbet jelentették neki az osztályban, akik mellette maradtak rosszban és bajban is.

A fényképész középkorú szakállas férfi, a fotóállványt szabályosan letette az osztállyal szembe a fűre, belenézett a nagyon komolynak tűnő fényképezőgépébe, majd fel a gyerekekre.

– Egy mosolyt kérek!

Icát a nevetőroham kerülgette, mert mellette Marci benyögött egy szörnyű poént. De ennek hatására az osztály tagjai szélesen vigyorogtak.

A fényképezés végén mindenki igyekezett lefelé a dobogóról és befelé az osztályba, mert Julcsi néni megígérte, hogy miután elkészültek a fényképek mindenki hazamehet. Marci egy lovag volt, mert lefelé is készségesen megfogta Ica kezét, hogy vigyázzon rá, nehogy leessen a dobogóról. Ica örült neki, hogy ennyire kedves és figyelmes vele. De hát milyen is lehetne? A legjobb barátja.

A lány mosdóban öltöztek át majdnem mindannyian. Persze volt, aki nem vette a fáradtságot és az ünneplőjében ment haza. Ica úgy gondolta, hogy számára kényelmesebb a farmer és a sportcipő. A ballagási öltözetét szépen összehajtogatta, hogy majd, ha visszamegy az osztályba, eltehesse. Nem várt Noémire, mert tudta, hogy ő úgyis Jancsival fog hazamenni.

Mire beért a tanterembe, a fiúk nagy része már lelépett. Gondolta, hogy ők nem veszik a fáradtságot ahhoz, hogy átöltözzenek. Jancsi és Marci sem voltak bent, de őket látta a folyosón beszélgetni. Az ember azt hinné, hogy ők ketten mennyire két külön világ, és mégis milyen jókat tudnak diskurálni egymással.

Ica felvette a táskáját és elindult kifelé. Marci hangja érte utol a folyosón.

– Ica! – kiáltott a lány után. – Megvársz?

– Ha sietsz!

Marci megint az édesanyjánál lakott, természetes volt, hogy együtt menjenek haza, csak egy utcányira laktak egymástól.

Marci elköszönt Jancsitól, és máris futott felé.

Ica kedvelte Marci társaságát. Mindig fel tudta dobni. Ma meg különösen vicces hangulatában lehetett, mert mióta fenn álltak a dobogón az óta ontotta magából a különféle vicceket. Ica sosem unatkozott mellette és a világon mindenről lehetett vele beszélni. De most muszáj volt nevetnie, mert Marciból kibukott a tréfamester. Még a könnyei is potyogtak úgy nevetett.

 

Marci

Nem véletlenül mesélt Icának vicces történeteket. Szerette a mosolyát, a nevető kék szemeit. Mindent megtett volna, hogy ne lássa többé szomorúnak, hiszen olyan sok szomorúság érte ebben az évben.

Marci képtelen volt levenni róla a szemét, és a szíve már megint olyan eszement módon dübörgött a mellkasában, hogy attól félt Ica is meghallja.

– Hogy vagytok otthon? – kérdezte inkább.

Mostanában nem beszéltek Ica családjáról. Végül is nem lovagolhatnak mindig ezen, mint, ahogy a szülei válása sem volt már igazán téma kettőjük között. Néha előjött, amikor Marci besokallt valamin, de már túlléptek rajta. Ica is sokkal nyugodtabbnak tűnt mostanában.

– Jól. Azt hiszem, minden rendben lesz velünk most, hogy már nincs Julcsi néni a képben.

– Egy biztos, mozgalmas éved volt az idén.

– Veled együtt.

Marci bólintott.

–Velem együtt. Bár, ha belegondolunk, melyik nyolcadikosnak nincs eseménydús éve? Szinte minden jó, és izgalmas dolog nyolcadikban történik az emberrel.

– Mert ez olyan végleges. Jövőre már semmi nem lesz ugyanilyen. Te is elmégy – sóhajtott Ica.

– Azért kicsit félek – vallotta be Marci.

– Mitől? Téged mindenki szeret.

– Ez nem igaz. Például ott van Szőnyi. Ki nem állhat.

Ica felnevetett.

– Jó. A kivétel erősíti a szabályt. De azért olyan szomorú – komorodott el –, hogy már nem leszel itt, velünk. Új barátaid lesznek. Gyorsan elfelejtesz majd minket.

– Nem foglak!

– Megígéred?

Marci komolyan bólintott.

– Megígérem.

 

Pók Ica

Az első szerelem

51. rész

 

Pók Sándor

A telefon éles csengése riasztotta fel őket boldog, jókedvű nevetésükből. Angelika már éppen menni készült, de az utolsó pillanatig ki akarták használni az együttlét örömét.

Sándor nehezen mozdult. De ki tudja. Lehet, hogy fontos.

Még be sem mutatkozott a telefonba, éppen csak a füléhez emelte a kagylót, Juli máris letámadta. A hangja hisztérikusnak tűnt.

Sándor gyomra görcsbe ugrott. Azonnal érezte, hogy baj van.

– Sanyi! Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni rám! – kérte elcsukló hangon. – Ne haragudj!

Egyfolytában ezt ismételgette, mint, aki nincs teljesen magánál.

A vészcsengő pedig egyfolytában szólt Sándor fejében.

Baj van!

Tudta.

– Mi történt Ilonkával? – kérdezte hirtelen és még a hangja is elfulladt a gondolatra, hogy a lányának komolyabb baja eshetett.

Nem látta, mint inkább érezte, hogy erre a konyhában dermedt csend lett.

Nem látta, de érezte, hogy Sanyi és Angelika mind a ketten bénultan néznek rá.

Lehet, hogy túlreagálta!

Meglehet!

De az a vészcsengő még mindig ott szirénázott a fejében és ez nem lehet véletlen.

Talán semmi baja a lányának.

Bárcsak csalnának a megérzései!

De Juli nem nyugtatta meg. Nem mondta, hogy Ilonka jól van. Nem is felelt az iménti kérdésére, csak heves magyarázkodásba kezdett.

– Sanyi! Sajnálom! Úgy sajnálom! A busz…

De nem mondta tovább. Nem derült ki, mi lett a busszal, mert zokogva trt ki ismét:

 – Kérlek, ne haragudj!

Sándort egyáltalán nem érdekelte Juli bocsánat kérése, vagy egyáltalán a lelki világa. Az sem érdekelte, hogy megijedt. Egyedül azt szerette volna, tudni, mi van a lányával. Azt akarta hallani, hogy Ilonka jól van.

– Történt vele valami?! – kérdezte vadul.

Leginkább azért volt ingerült, mert ami a legjobban érdekelte, arra még véletlenül sem kapott választ.

Ez egy őrület.

Sanyi beljebb jött és bátortalanul megszólalt.

 – Apu…

Angelika odalépett Sándor mellé és gyengéden átölelte a derekát.

Litterfy Attila vette át a telefont. Valószínűleg látta, hogy Juli segítségre szorul. Nyilvánvalóan teljesen kiborult és valóban egy ép mondatot nem volt képes elmondani.

– Sanyi! – szólt bele Attila higgadtan a telefonba. – Nyugi!  Vegyél egy nagy levegőt!

 Erre ő mélyet lélegzett, mert tudta, hogy nem fogja másképp kibírni. Már így is remegett az idegtől.

Attila nyugodt hangon folytatta:

– Karamboloztunk!

Sándor szíve őrült iramba kezdett el dübörögni.

Karambol. Megint!

A gyomra görcsbe rándult és most már ő is érezte, hogy remeg a keze.

– Ica és Marci megsérültek. De nem súlyosan! Sanyi! – mondta és elismételte lassan még egyszer, hogy biztosan tudatosítsa benne. – Nem súlyosan!

Úgy esett le egy hatalmas szikla a szívéről, hogy azt hitte a ház is beleremeg.

– Hála az Istennek!

– Kórházba szállítják őket. Oda tudsz menni?

 Sándor el nem tudta képzelni, milyen kérdés ez, hogy oda tud-e menni?

Természetes, hogy megy!

Azonnal!

Megkérte Attilát, mondja a címet, hogy melyik kórházba szállították a lányát, és máris letette a telefont.

Angelika tenyere a mellkasán nyugodott. Biztosan érzi, hogy dübörög a szíve, azt is, hogy remeg.

– Sanyi! Tudok segíteni? Ülj le! Hozok egy pohár vizet!

Ő csak magához szorította.

 – Be kell mennünk a kórházba. Azonnal – mondta, majd váratlanul eleresztette Angelikát és odament Sanyihoz. Lehajolt hozzá. Látta, hogy a fia milyen rémülten néz vissza rá.

Megijedt.

Mind megijedtek.

Tudta, addig nem is lesz nyugodt sem ő, sem Sanyi, amíg a saját szemükkel nem láthatják Ilonkát.

 

Ilonka külön szobában feküdt. Még nem tért magához. Már majdnem negyvennyolc órája történt a baleset és ő még mindig eszméletlenül feküdt a kórházi ágyon. Az orvosok azt mondták, nincsen súlyos károsodása. Nem tört el semmije, nincsenek belső sérülései, csak egy kiadós kis agyrázkódása.

Az orvosok azzal vigasztalták Sándort, hogy a lánya erős fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat kapott. Ne idegeskedjen, hamarosan fel fog ébredni.

Marcit viszont még aznap hazaengedték, miután gipszbe tették az eltört karját. Akkor este megkérte Sándort, hogy megnézhetné-e Icát.

Ő megengedte neki, hiszen barátok. Gondolta, hogy Marci ugyanúgy aggódik a lánya miatt, mint bármelyikük. Marci kedves volt, ahogy ott állt Ica ágya mellett. Egy ideig nézte a párnára omló hosszú szőke haját, csukott szemét, fehér, élettelennek tűnő arcát. Aztán csak megfogta a kezét és megszólította. Mintha Ilonka hallaná.

 – Kelj fel, Ica minél hamarabb! Már most nagyon hiányzol! – Megszorította a lány ujjait. – Tök unalmas lesz nélküled, ezért jó lenne, ha nem sokáig aludnál! Hidd el sokkal izgalmasabb az élet odakinn! – Mielőtt még elengedte volna a kezét azzal fejezte be: – Tudnod kell, hogy nagyon várunk vissza!

Közben Kővári Anna bátorítóan Sándor vállára tette a kezét és gyengéden megszorította.

– Rendben lesz, Sanyi!

– Nem akarom elveszíteni. Azt nem bírnám elviselni, Anna! – felelte csüggedten.

Az asszony szelíden nézett rá.

 – Nem fogod elveszíteni, Sanyi!

Ez már lassan egy napja történt és ő azóta el sem mozdult Ilonka ágya mellől. Sanyit Angelika gondjaira bízta. A kisfiú most Napóleonnal együtt odaköltözött Angelikához. Úgy gondolta, Sanyinak mindenképpen jobb ez így, mivel ő már két napja nem volt otthon.

Nem aludt.

Nem mozdult el a lánya ágya mellől.

Ott akart lenni, amikor végre magához tér.

Fogta a kezét, simogatta az arcát, vagy csak némán imádkozott, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb. Kérte Istent, hogy ne szólítsa még magához, akkor sem, ha tudja, hogy Ilonka kedves teremtés. De még olyan fiatal. Hagyja még élni egy kicsit! Annyi minden vár még rá az életben. Hiszen még nem is élt! Szükségük van rá. Sanyinak is és neki is.

 

Valaki könnyedén megérintette a vállát. Felriadt.

Mi történt vele? Elaludt volna? Nem is érezte, hogy lecsukódtak a szemei. Vagy nyitott szemmel aludt?

Angelika aggódva nézett le rá, majd lehajolt és könnyedén megpuszilta az arcát.

– Szúrsz! – suttogta gyengéden, majd elővett a táskájából egy almát és odanyújtotta neki. – Enned kell valamit! Oké?

– Nem tudok.

Angelika leült a mellette levő székre.

– Sanyi is benéz kicsit később. Nem kell aggódnod miatta. Megértjük egymást.

– Örülök, Angelika! – Tekintete megint visszasiklott a lányára. Kék szemébe visszatért az aggodalom.

De akkor Ica fáradt sóhajtással vetett véget eddigi egyenletes halk szuszogásának. Lassan megmozdította a fejét, megrezegtek a hosszú, sötét szempillái, de a szemét nem nyitotta ki, csak csendes bágyadt hangon megszólalt.

 – Apu…

Sándor előrehajolt, és megszorította Ilonka finom ívű, törékeny ujjait, hogy érezze a lánya, hogy itt van. Itt van mellette.

Sándor olyan boldog lett hirtelen, hogy elfelejtette eddigi fáradtságát. Elfelejtett minden rosszat. Hálát adott Istennek, hogy visszaadta az ő kislányát. Tudta, hogy most már minden rendben lesz.

 

Amikor Ica három nap után – két napig feküdt eszméletlenül és egy napig bent tartották megfigyelés alatt – hazaért a kórházból.

Az orvos sok pihenést írt elő neki. Egyelőre semmi megerőltető, fizikai terhelés. Iskolába mehetett, de a testnevelés órákon nem vehetett részt. Ica számára igencsak elkeserítő volt, a kispadon ülni és nézni, hogy a többiek játszanak, futkároznak, és jól érzik magukat a pályán. Kész szerencse, hogy Marcinak sem engedélyezték a testnevelés órákat a gipsz miatt. Így aztán kellemesen elszórakoztatták egymást a kispadon üldögélve.

Délutánra Ica viszont már tényleg komolyan elfáradt, és nem is maradt ereje semerre menni. Nehezére esett még a házi feladatát is megcsinálnia. Marci megint sok időt töltött náluk. Miután Icát kiengedték a kórházból minden délután ott volt vele néhány órát és ez a lánynak nagyon jólesett. Mindig feldobta az önfeledt vidámságaival.

Amikor Ica felébredt, Marci bement hozzá a kórházba, és akkor azt mondta:

– Tudtam, hogy magadhoz térsz, mégis úgy féltem, hogy elveszítelek!

Olyan komolyan mondta és olyan szívhez szólóan, hogy Ica elérzékenyült a szavaitól. Nem gondolta, hogy ő Marcinak ennyire fontos lehet. Nem is tudott megszólalni, mert annyira meghatódott, hogy a torkában keletkezett egy kis gombóc, amitől nem volt képes egy szót sem kimondani, vagy egyáltalán válaszolni, ezért csak átölelte Marcit, hogy a fiú tudja, hogy ez neki akkor sokat jelentett.

Azóta Marci eljött minden délután. Nem azért, hogy együtt tanuljanak. Csak ültek bent a lány szobájában, mert látszott, hogy már fáradt és nincs kedve kimenni semerre sem. Ez az egyhelyben ücsörgés nyilván Marcinak nehéz lehetett, amikor kint már olyan szép tavaszi idő volt. Biztosan csalogatta a napsugár, a fákon csivitelő madarak, az utcáról behallatszó gyerekzsivaj. Mégsem ment ki. Ott maradt bent és Icát szórakoztatta a begipszelt kezével.

Icát minden érdekelte. A baleset, amire nem nagyon emlékezett, mert majdnem azonnal elveszítette az eszméletét. Arra is kíváncsi volt, hogy mikor tört el Marci keze. Milyen érzés begipszelve lenni, éppen a jobb keze, amit mindig használt. Marci jobb kezes volt, mint a legtöbben, de a tanárok nem voltak túl elnézőek hozzá. Mindenki elvárta tőle, hogy akkor most írjon bal kézzel. Marci igencsak felháborodott, de azért délutánonként, miközben Icával üldögéltek a szobában, hősiesen gyakorolt és elég gyorsan meg tanulta használni a bal kezét is. Ica jókat nevetett rajta, mert Marci írása jobb kézzel is majdnem olvashatatlan volt. Úgy gondolta a fiú bal kézzel majdnem, hogy szebben ír, mint az eredeti jobbkezes írásával.

 

Marci türelmesen megvárta, amíg aztán öt nap után a lány végre nem érezte gyengének magát és végre ő is kikívánkozott a friss levegőre. Marcinak a gipsz miatt túl sok mindent nem tudott csinálni, amit amúgy szeretett. A fára mászást, a kosárlabdát, vagy a tollaslabdát, sajnos a gitárórákat is abba kellett hagynia egy időre, pedig szerette.  Ezért csak kivittek az utcára egy gumilabdát és azt rugdosták egymásnak, közben pedig végig beszélgettek és Levél Noémi meg is jegyezte, amikor arra biciklizett.

 – Ha beszélgetni akartok, akkor minek van szükségetek erre a labdára? – kérdezte elképedten. 

Ica felnevetett, miközben ránézett Noira.

 – Egy kis mozgás. Tudod – mondta vidáman.

Mióta kijöttek, azóta Marci folyamatosan mesélte az élményeit, figyelmesen meghallgatta Icát is, hogy mit szól hozzá. Közben néha olyan messzire rúgta a piros, pöttyös gumilabdát, hogy Icának háromháznyit kellett volna érte mennie, de Marci előzékenyen elszaladt a labda után, és visszarúgta neki.