2024. február 22., csütörtök

 




Pók Ica

Az első szerelem

51. rész

 

Pók Sándor

A telefon éles csengése riasztotta fel őket boldog, jókedvű nevetésükből. Angelika már éppen menni készült, de az utolsó pillanatig ki akarták használni az együttlét örömét.

Sándor nehezen mozdult. De ki tudja. Lehet, hogy fontos.

Még be sem mutatkozott a telefonba, éppen csak a füléhez emelte a kagylót, Juli máris letámadta. A hangja hisztérikusnak tűnt.

Sándor gyomra görcsbe ugrott. Azonnal érezte, hogy baj van.

– Sanyi! Ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni rám! – kérte elcsukló hangon. – Ne haragudj!

Egyfolytában ezt ismételgette, mint, aki nincs teljesen magánál.

A vészcsengő pedig egyfolytában szólt Sándor fejében.

Baj van!

Tudta.

– Mi történt Ilonkával? – kérdezte hirtelen és még a hangja is elfulladt a gondolatra, hogy a lányának komolyabb baja eshetett.

Nem látta, mint inkább érezte, hogy erre a konyhában dermedt csend lett.

Nem látta, de érezte, hogy Sanyi és Angelika mind a ketten bénultan néznek rá.

Lehet, hogy túlreagálta!

Meglehet!

De az a vészcsengő még mindig ott szirénázott a fejében és ez nem lehet véletlen.

Talán semmi baja a lányának.

Bárcsak csalnának a megérzései!

De Juli nem nyugtatta meg. Nem mondta, hogy Ilonka jól van. Nem is felelt az iménti kérdésére, csak heves magyarázkodásba kezdett.

– Sanyi! Sajnálom! Úgy sajnálom! A busz…

De nem mondta tovább. Nem derült ki, mi lett a busszal, mert zokogva trt ki ismét:

 – Kérlek, ne haragudj!

Sándort egyáltalán nem érdekelte Juli bocsánat kérése, vagy egyáltalán a lelki világa. Az sem érdekelte, hogy megijedt. Egyedül azt szerette volna, tudni, mi van a lányával. Azt akarta hallani, hogy Ilonka jól van.

– Történt vele valami?! – kérdezte vadul.

Leginkább azért volt ingerült, mert ami a legjobban érdekelte, arra még véletlenül sem kapott választ.

Ez egy őrület.

Sanyi beljebb jött és bátortalanul megszólalt.

 – Apu…

Angelika odalépett Sándor mellé és gyengéden átölelte a derekát.

Litterfy Attila vette át a telefont. Valószínűleg látta, hogy Juli segítségre szorul. Nyilvánvalóan teljesen kiborult és valóban egy ép mondatot nem volt képes elmondani.

– Sanyi! – szólt bele Attila higgadtan a telefonba. – Nyugi!  Vegyél egy nagy levegőt!

 Erre ő mélyet lélegzett, mert tudta, hogy nem fogja másképp kibírni. Már így is remegett az idegtől.

Attila nyugodt hangon folytatta:

– Karamboloztunk!

Sándor szíve őrült iramba kezdett el dübörögni.

Karambol. Megint!

A gyomra görcsbe rándult és most már ő is érezte, hogy remeg a keze.

– Ica és Marci megsérültek. De nem súlyosan! Sanyi! – mondta és elismételte lassan még egyszer, hogy biztosan tudatosítsa benne. – Nem súlyosan!

Úgy esett le egy hatalmas szikla a szívéről, hogy azt hitte a ház is beleremeg.

– Hála az Istennek!

– Kórházba szállítják őket. Oda tudsz menni?

 Sándor el nem tudta képzelni, milyen kérdés ez, hogy oda tud-e menni?

Természetes, hogy megy!

Azonnal!

Megkérte Attilát, mondja a címet, hogy melyik kórházba szállították a lányát, és máris letette a telefont.

Angelika tenyere a mellkasán nyugodott. Biztosan érzi, hogy dübörög a szíve, azt is, hogy remeg.

– Sanyi! Tudok segíteni? Ülj le! Hozok egy pohár vizet!

Ő csak magához szorította.

 – Be kell mennünk a kórházba. Azonnal – mondta, majd váratlanul eleresztette Angelikát és odament Sanyihoz. Lehajolt hozzá. Látta, hogy a fia milyen rémülten néz vissza rá.

Megijedt.

Mind megijedtek.

Tudta, addig nem is lesz nyugodt sem ő, sem Sanyi, amíg a saját szemükkel nem láthatják Ilonkát.

 

Ilonka külön szobában feküdt. Még nem tért magához. Már majdnem negyvennyolc órája történt a baleset és ő még mindig eszméletlenül feküdt a kórházi ágyon. Az orvosok azt mondták, nincsen súlyos károsodása. Nem tört el semmije, nincsenek belső sérülései, csak egy kiadós kis agyrázkódása.

Az orvosok azzal vigasztalták Sándort, hogy a lánya erős fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat kapott. Ne idegeskedjen, hamarosan fel fog ébredni.

Marcit viszont még aznap hazaengedték, miután gipszbe tették az eltört karját. Akkor este megkérte Sándort, hogy megnézhetné-e Icát.

Ő megengedte neki, hiszen barátok. Gondolta, hogy Marci ugyanúgy aggódik a lánya miatt, mint bármelyikük. Marci kedves volt, ahogy ott állt Ica ágya mellett. Egy ideig nézte a párnára omló hosszú szőke haját, csukott szemét, fehér, élettelennek tűnő arcát. Aztán csak megfogta a kezét és megszólította. Mintha Ilonka hallaná.

 – Kelj fel, Ica minél hamarabb! Már most nagyon hiányzol! – Megszorította a lány ujjait. – Tök unalmas lesz nélküled, ezért jó lenne, ha nem sokáig aludnál! Hidd el sokkal izgalmasabb az élet odakinn! – Mielőtt még elengedte volna a kezét azzal fejezte be: – Tudnod kell, hogy nagyon várunk vissza!

Közben Kővári Anna bátorítóan Sándor vállára tette a kezét és gyengéden megszorította.

– Rendben lesz, Sanyi!

– Nem akarom elveszíteni. Azt nem bírnám elviselni, Anna! – felelte csüggedten.

Az asszony szelíden nézett rá.

 – Nem fogod elveszíteni, Sanyi!

Ez már lassan egy napja történt és ő azóta el sem mozdult Ilonka ágya mellől. Sanyit Angelika gondjaira bízta. A kisfiú most Napóleonnal együtt odaköltözött Angelikához. Úgy gondolta, Sanyinak mindenképpen jobb ez így, mivel ő már két napja nem volt otthon.

Nem aludt.

Nem mozdult el a lánya ágya mellől.

Ott akart lenni, amikor végre magához tér.

Fogta a kezét, simogatta az arcát, vagy csak némán imádkozott, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb. Kérte Istent, hogy ne szólítsa még magához, akkor sem, ha tudja, hogy Ilonka kedves teremtés. De még olyan fiatal. Hagyja még élni egy kicsit! Annyi minden vár még rá az életben. Hiszen még nem is élt! Szükségük van rá. Sanyinak is és neki is.

 

Valaki könnyedén megérintette a vállát. Felriadt.

Mi történt vele? Elaludt volna? Nem is érezte, hogy lecsukódtak a szemei. Vagy nyitott szemmel aludt?

Angelika aggódva nézett le rá, majd lehajolt és könnyedén megpuszilta az arcát.

– Szúrsz! – suttogta gyengéden, majd elővett a táskájából egy almát és odanyújtotta neki. – Enned kell valamit! Oké?

– Nem tudok.

Angelika leült a mellette levő székre.

– Sanyi is benéz kicsit később. Nem kell aggódnod miatta. Megértjük egymást.

– Örülök, Angelika! – Tekintete megint visszasiklott a lányára. Kék szemébe visszatért az aggodalom.

De akkor Ica fáradt sóhajtással vetett véget eddigi egyenletes halk szuszogásának. Lassan megmozdította a fejét, megrezegtek a hosszú, sötét szempillái, de a szemét nem nyitotta ki, csak csendes bágyadt hangon megszólalt.

 – Apu…

Sándor előrehajolt, és megszorította Ilonka finom ívű, törékeny ujjait, hogy érezze a lánya, hogy itt van. Itt van mellette.

Sándor olyan boldog lett hirtelen, hogy elfelejtette eddigi fáradtságát. Elfelejtett minden rosszat. Hálát adott Istennek, hogy visszaadta az ő kislányát. Tudta, hogy most már minden rendben lesz.

 

Amikor Ica három nap után – két napig feküdt eszméletlenül és egy napig bent tartották megfigyelés alatt – hazaért a kórházból.

Az orvos sok pihenést írt elő neki. Egyelőre semmi megerőltető, fizikai terhelés. Iskolába mehetett, de a testnevelés órákon nem vehetett részt. Ica számára igencsak elkeserítő volt, a kispadon ülni és nézni, hogy a többiek játszanak, futkároznak, és jól érzik magukat a pályán. Kész szerencse, hogy Marcinak sem engedélyezték a testnevelés órákat a gipsz miatt. Így aztán kellemesen elszórakoztatták egymást a kispadon üldögélve.

Délutánra Ica viszont már tényleg komolyan elfáradt, és nem is maradt ereje semerre menni. Nehezére esett még a házi feladatát is megcsinálnia. Marci megint sok időt töltött náluk. Miután Icát kiengedték a kórházból minden délután ott volt vele néhány órát és ez a lánynak nagyon jólesett. Mindig feldobta az önfeledt vidámságaival.

Amikor Ica felébredt, Marci bement hozzá a kórházba, és akkor azt mondta:

– Tudtam, hogy magadhoz térsz, mégis úgy féltem, hogy elveszítelek!

Olyan komolyan mondta és olyan szívhez szólóan, hogy Ica elérzékenyült a szavaitól. Nem gondolta, hogy ő Marcinak ennyire fontos lehet. Nem is tudott megszólalni, mert annyira meghatódott, hogy a torkában keletkezett egy kis gombóc, amitől nem volt képes egy szót sem kimondani, vagy egyáltalán válaszolni, ezért csak átölelte Marcit, hogy a fiú tudja, hogy ez neki akkor sokat jelentett.

Azóta Marci eljött minden délután. Nem azért, hogy együtt tanuljanak. Csak ültek bent a lány szobájában, mert látszott, hogy már fáradt és nincs kedve kimenni semerre sem. Ez az egyhelyben ücsörgés nyilván Marcinak nehéz lehetett, amikor kint már olyan szép tavaszi idő volt. Biztosan csalogatta a napsugár, a fákon csivitelő madarak, az utcáról behallatszó gyerekzsivaj. Mégsem ment ki. Ott maradt bent és Icát szórakoztatta a begipszelt kezével.

Icát minden érdekelte. A baleset, amire nem nagyon emlékezett, mert majdnem azonnal elveszítette az eszméletét. Arra is kíváncsi volt, hogy mikor tört el Marci keze. Milyen érzés begipszelve lenni, éppen a jobb keze, amit mindig használt. Marci jobb kezes volt, mint a legtöbben, de a tanárok nem voltak túl elnézőek hozzá. Mindenki elvárta tőle, hogy akkor most írjon bal kézzel. Marci igencsak felháborodott, de azért délutánonként, miközben Icával üldögéltek a szobában, hősiesen gyakorolt és elég gyorsan meg tanulta használni a bal kezét is. Ica jókat nevetett rajta, mert Marci írása jobb kézzel is majdnem olvashatatlan volt. Úgy gondolta a fiú bal kézzel majdnem, hogy szebben ír, mint az eredeti jobbkezes írásával.

 

Marci türelmesen megvárta, amíg aztán öt nap után a lány végre nem érezte gyengének magát és végre ő is kikívánkozott a friss levegőre. Marcinak a gipsz miatt túl sok mindent nem tudott csinálni, amit amúgy szeretett. A fára mászást, a kosárlabdát, vagy a tollaslabdát, sajnos a gitárórákat is abba kellett hagynia egy időre, pedig szerette.  Ezért csak kivittek az utcára egy gumilabdát és azt rugdosták egymásnak, közben pedig végig beszélgettek és Levél Noémi meg is jegyezte, amikor arra biciklizett.

 – Ha beszélgetni akartok, akkor minek van szükségetek erre a labdára? – kérdezte elképedten. 

Ica felnevetett, miközben ránézett Noira.

 – Egy kis mozgás. Tudod – mondta vidáman.

Mióta kijöttek, azóta Marci folyamatosan mesélte az élményeit, figyelmesen meghallgatta Icát is, hogy mit szól hozzá. Közben néha olyan messzire rúgta a piros, pöttyös gumilabdát, hogy Icának háromháznyit kellett volna érte mennie, de Marci előzékenyen elszaladt a labda után, és visszarúgta neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Keresés ebben a blogban