Pók Ica

Az első szerelem

52. rész

 

Marci

Anyák napja volt, május első vasárnapja.

Kővári Annát meglepte, hogy kora reggel még az ágyban letámadták az ikrek. Hangos visítással vetették magukat a paplanjára és egyszerre csacsogták a fülébe, hogy boldog anyák napját, miközben teleszórták az ágyát a virágoskertjükből szakított színes, illatos virágokkal. Soha nem rontottak még így rá.

Valójában ez az első év, hogy nem volt itthon az apjuk és nem vele együtt köszöntötték fel.

Hanem Marcival.

Anna felnézett az ikrek ölelő karjain túl és csak rövid ideig látta Marcit, aki ott állt az ajtóban mosolyogva.

 

Marci hagyta, hogy az öccsei kitombolják magukat. Egyenesen lebirkózták az anyjukat és el sem eresztették. Marci úgy gondolta türelmesen kivárja a sorát. Néhány napja jutott eszébe, hogy idén neki kell felhívni az öccsei figyelmét arra, hogy anyák napja van és illene virágot és puszit adniuk az édesanyjuknak. Ez minden évben az apja feladatai közé tartozott. De most ő nem volt itt.

Marcit még mindig elöntötte a düh, ha rá gondolt.

Semmi extrát nem látott Zitában, mindössze annyi, hogy akár a lánya is lehetne az apjuknak.

Az édesanyja sokkal kedvesebb, sokkal sziporkázóbb elme, sokkal szebb és ezerszer megértőbb! Mondhat az apja bármit. Zitával nem lehet beszélgetni, mert folyton csak veszekedik velük. Ugyanúgy az ikrekkel, mint vele. Ráadásul mindig olyan szendvicset csomagol tízóraira, amit Marci ki nem állhat. De legalább Szőnyi Tomi jól jár vele, mert rendszerint neki adta. Ő nem bírt abból a mócsingos szalámiból egy falatot sem lenyelni.

Zita mindig azzal a hülye szöveggel jött, hogy ha igazán éhes lenne megenné.

Dehogy is enné meg! Tuti csak kihányná!

Az ikrek majd fél órás boldog viháncolás után végre kiszaladtak a szobából, szanaszét hagyva a virágaikat, amik szétszóródtak a csokorból. Az anyja megpróbálta összeszedni a virágokat. Marci akkor ment oda hozzá. Leült az ágya szélére és egy mozdulattal átölelte.

– Boldog anyák napját!

Hálás volt az édesanyjáért. Azért, hogy éppen olyan amilyen. Nem cserélte volna el semmiért a világon és úgy szerette volna, ha nem csak minden második hónapban lehetne vele, hanem mindig, az év minden napján. Sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint az apjára, vagy Zitára. Csak az édesanyja tudott neki napról-napra annyi pluszt adni, amivel előre mozdította.

Az anyja átvette a virágcsokrot tőle és meghatódottan nézett rá.

– Soha nem volt még szebb reggeli ébresztőm, mint ez a mai! – auttogta könnybe lábadt szemmel.

 

 

Ica

Anyák napja vasárnapján, hármasban elmentek a temetőbe és három szál narancsos színben játszó rózsát hagytak az édesanyjuk sírjánál. Kicsit elidőztek ott a tavaszi napsütésben. Sanyi óvatosan simogatta a hideg márványkövet, miközben a könnyei lefutottak az arcán. Ica tudta, hogy beszél Anyuhoz. Csak úgy, magában, hogy senki se hallja.

Mint ahogy ő is szokott.

És talán Apu is.

Ica egyáltalán nem találta megbotránkoztatónak, ha az ember olyasvalakivel beszélget, aki már elment. Ica hitte, hogy Anyu hallja. Vigyáz rájuk odafentről.

Megérintette a fényképet a márványban, gyengéd szeretettel megsimogatta és csak nézte Anyu kedves arcát, mosolygó szemeit. Elmondhatatlanul hiányzott. Annyira szerette volna, ha átöleli, magához szorítja, megsimogatja a haját, úgy, mint régen, amikor még kislány volt.

Apu türelmesen megvárta őket. Egyetlen szóval sem mondta, hogy ne sírjanak. Hagyott időt, és Ica mindennél jobban szerette ezért.

– Meglátogatjuk Angelikát is? – kérdezte Sanyi már a temetőből kifelé menet.

– Ha szeretnétek.

Ica is szívesen ment.

– Viszünk neki is virágot? – pillantott Apura.

– Viszünk, ugye? – kérdezte Sanyi is.

Így aztán megálltak útközben egy virágbolt előtt.

Miután megérkeztek, hagyták, hogy Angelika megszeretgesse őket. Olyan jó volt odabújni hozzá.

 

 

Marci

A ballagási fényképezkedéshez gyülekeztek. Julcsi néni próbált rendet teremteni közöttük.

– Marci! – szólt rá a fiúra szigorúan. – Hol a nyakkendőd?

Marci még félig begombolt ingben jött-ment a padok között, begipszelt kézzel, és folyamatosan beszélt valakivel.

– Mindjárt megkeresem – jelentette be Julcsi néni kérdésére.

– Remélem, nem hagytad otthon!

– Hát azt én is remélem – vigyorodott el.

– Keresd meg, és ha már itt tartunk, végre felöltözhetnél rendesen!

– Mindjárt.

Julcsi néni szigorúan nézett vissza rá.

– Most!

Marci visszatért a padjához és a táskájából előhalászta a nyakkendőjét. Felpillantott Icára és sokadjára megállapította, hogy tényleg ő a legszebb lány az osztályban. Annyira, baromira jól nézett ki ebben a miniszoknyában.

– Kár, hogy már ballagunk! Olyan gyorsan vége lett!

 

 

 Ica

Ica figyelte, ahogy lassan begombolja a fehér rövid ujjú ingén a gombokat, ami újnak tűnt. Ica csak most jött rá, hogy Marci elég sokat nőtt tavaly nyár óta. Valamiért eddig észre sem vette. Elnézte egy ideig, hogy Marci egy kézzel szerencsétlenkedik a nyakkendőjével, mert a begipszelt kezét nehezen használta.

– Segítsek?

– Tudod, hogy kell?

– Persze. Sanyinak is mindig én kötöm.

Marci felé nyújtotta a fekete nyakkendőjét.

– Akkor, légy szíves!

Ica rámosolygott. Marci már majdnem olyan magas, mint ő. A haja frissen volt nyírva. Ica gondolta, hogy az anyukája fontosnak tartotta, hogy a ballagási képén rendezett benyomást keltsen, mert ez olyan életre szóló emlék lesz. Marci fülében a fülbevaló, még mindig nem tetszett Icának, de már hozzászokott.

– Én is sajnálom, hogy lassan elválnak az útjaink! – mondta csendesen, miközben megkötötte Marci nyakkendőjét. – Mindenki másfelé megy! Ez olyan szomorú.

Belenézett Marci zöld szemébe, és csupán egy pillanatnak tűnt. Egy olyan pillanatnak, amikor megszűnt tér és idő, és még az osztály zsibongását sem hallotta, csak a dobhártyájában lüktető szívét.

Szőnyi Tamás hangjára riadt fel.

– Nehogy már! – tört ki Tomi fröcsögve. Ica odakapta a fejét. Szőnyi sebtében kikötötte a saját nyakkendőjét és felé nyújtotta. – Nekem is segíthetnél, bébi!

Ica szeme felizzott.

– Neked van két egészséges kezed, Tamás! Oldd meg!

Szőnyi odalépett hozzá és ellenségesen közölte vele:

– Mellesleg rám is nézhetnél már úgy, mint rá!

Ica kicsit hátrébb lépett tőle, így egyenesen nekiütközött Marcinak, aki határozottan megfogta a karját és arrébb húzta, és ezzel ő került Szőnyi Tomi útjába.

– Fejezd be, Szőnyi, mert a fotózkodás alkalmából még kaphatsz egy akkorát, hogy a fal adja a másikat!

– Melyik kezeddel, Kővári? – kérdezte vicsorogva.

Marci felemelte ökölbe szorított bal kezét.

– Ezzel itt! – közölte komolyan. – Ha kell, ezt is széttöröm a képeden! – adta tudtára.

Julcsi néninek lépett oda közéjük.

– Fejezzétek be azonnal! Nem értem, milyen ellentét feszül köztetek, hogy folyamatosan veletek van a baj.

– Az a mi dolgunk – morrant Szőnyi.

– Nem lenne ideje elásni a csatabárdot? – kérdezte Julcsi néni.

Hiába. Szőnyi ellenségesen vicsorgott Marcira.

– Kopj már le! – szólt rá Marci keményen.

Ebben a pillanatban érkezett meg a fényképész. A csoportképhez kivonultak az udvarra. A dobogó már készen várta őket az iskola épülete előtt, hogy emlékezzenek az iskolájukra is.

Ica tudta, hogy a magasak hátul állnak, ezért minden előzetes teketória nélkül elindult a dobogó harmadik fokára, ahol már Jancsi és Marci elfoglalták a helyüket. Kicsit izgult, nehogy leessen, mert nem volt hozzászokva a magas sarkúhoz, nem még, hogy dobogóra másszon fel benne. Marci talán megérezte, mi járhat a fejében, mert határozottan lejött a második fokra, felé nyújtotta a kezét, amit Ica hálásan elfogadott. Úgy gondolta oda fog állni Jancsi és Marci közé. Nem akart máshol lenni a ballagási fényképén, csak a két legjobb barátja között. Nem fogja hagyni, hogy bárki máshová állítsa.

De kár volt ezen aggódnia, mert ők hárman igazán eltalálhatták a helyüket ott a dobogó legfelső fokán, mert Julcsi néni rendezgetett mindenkit, hogy ki hova álljon, de az ő hármasukat nem bolygatta meg.

Noémi még hiányzott Icának, és nyilván Jancsinak is, de Noi, mint az egyik legalacsonyabb lány, az alsó sorban kapott helyet. De ő láthatólag nem vette zokon, csak kedvesen felmosolygott Jancsira, mielőtt még előrefordult volna.

Ica tökéletesen megértette Jancsi érzéseit. Ő örült, hogy amellett a két legfontosabb ember mellett állhat, akik a legtöbbet jelentették neki az osztályban, akik mellette maradtak rosszban és bajban is.

A fényképész középkorú szakállas férfi, a fotóállványt szabályosan letette az osztállyal szembe a fűre, belenézett a nagyon komolynak tűnő fényképezőgépébe, majd fel a gyerekekre.

– Egy mosolyt kérek!

Icát a nevetőroham kerülgette, mert mellette Marci benyögött egy szörnyű poént. De ennek hatására az osztály tagjai szélesen vigyorogtak.

A fényképezés végén mindenki igyekezett lefelé a dobogóról és befelé az osztályba, mert Julcsi néni megígérte, hogy miután elkészültek a fényképek mindenki hazamehet. Marci egy lovag volt, mert lefelé is készségesen megfogta Ica kezét, hogy vigyázzon rá, nehogy leessen a dobogóról. Ica örült neki, hogy ennyire kedves és figyelmes vele. De hát milyen is lehetne? A legjobb barátja.

A lány mosdóban öltöztek át majdnem mindannyian. Persze volt, aki nem vette a fáradtságot és az ünneplőjében ment haza. Ica úgy gondolta, hogy számára kényelmesebb a farmer és a sportcipő. A ballagási öltözetét szépen összehajtogatta, hogy majd, ha visszamegy az osztályba, eltehesse. Nem várt Noémire, mert tudta, hogy ő úgyis Jancsival fog hazamenni.

Mire beért a tanterembe, a fiúk nagy része már lelépett. Gondolta, hogy ők nem veszik a fáradtságot ahhoz, hogy átöltözzenek. Jancsi és Marci sem voltak bent, de őket látta a folyosón beszélgetni. Az ember azt hinné, hogy ők ketten mennyire két külön világ, és mégis milyen jókat tudnak diskurálni egymással.

Ica felvette a táskáját és elindult kifelé. Marci hangja érte utol a folyosón.

– Ica! – kiáltott a lány után. – Megvársz?

– Ha sietsz!

Marci megint az édesanyjánál lakott, természetes volt, hogy együtt menjenek haza, csak egy utcányira laktak egymástól.

Marci elköszönt Jancsitól, és máris futott felé.

Ica kedvelte Marci társaságát. Mindig fel tudta dobni. Ma meg különösen vicces hangulatában lehetett, mert mióta fenn álltak a dobogón az óta ontotta magából a különféle vicceket. Ica sosem unatkozott mellette és a világon mindenről lehetett vele beszélni. De most muszáj volt nevetnie, mert Marciból kibukott a tréfamester. Még a könnyei is potyogtak úgy nevetett.

 

Marci

Nem véletlenül mesélt Icának vicces történeteket. Szerette a mosolyát, a nevető kék szemeit. Mindent megtett volna, hogy ne lássa többé szomorúnak, hiszen olyan sok szomorúság érte ebben az évben.

Marci képtelen volt levenni róla a szemét, és a szíve már megint olyan eszement módon dübörgött a mellkasában, hogy attól félt Ica is meghallja.

– Hogy vagytok otthon? – kérdezte inkább.

Mostanában nem beszéltek Ica családjáról. Végül is nem lovagolhatnak mindig ezen, mint, ahogy a szülei válása sem volt már igazán téma kettőjük között. Néha előjött, amikor Marci besokallt valamin, de már túlléptek rajta. Ica is sokkal nyugodtabbnak tűnt mostanában.

– Jól. Azt hiszem, minden rendben lesz velünk most, hogy már nincs Julcsi néni a képben.

– Egy biztos, mozgalmas éved volt az idén.

– Veled együtt.

Marci bólintott.

–Velem együtt. Bár, ha belegondolunk, melyik nyolcadikosnak nincs eseménydús éve? Szinte minden jó, és izgalmas dolog nyolcadikban történik az emberrel.

– Mert ez olyan végleges. Jövőre már semmi nem lesz ugyanilyen. Te is elmégy – sóhajtott Ica.

– Azért kicsit félek – vallotta be Marci.

– Mitől? Téged mindenki szeret.

– Ez nem igaz. Például ott van Szőnyi. Ki nem állhat.

Ica felnevetett.

– Jó. A kivétel erősíti a szabályt. De azért olyan szomorú – komorodott el –, hogy már nem leszel itt, velünk. Új barátaid lesznek. Gyorsan elfelejtesz majd minket.

– Nem foglak!

– Megígéred?

Marci komolyan bólintott.

– Megígérem.