Pók Ica 

Első szerelem

56. rész

 

Marcinál találkoztak fél háromkor. Egyedül volt, mert az anyja dolgozott, az ikrek már nyaraltak a nagyanyjuknál. Marci nem tudta volna szemmel tartani őket egész nap. Mióta levették a gipszét, újra belevetette magát a gitártanulásba.

Mindenki azt mondta, érzéke van hozzá, őt meg lekötötte. Gyorsan haladt a gitártanulásban, mert amit szeretett és érdekelte, azt minden nehézség nélkül elsajátította.

Ica érkezett elsőnek és megkérte Marcit, hogy amíg várnak a többiekre, addig játsszon valamit a gitárján. A lány határozottan elvette tőle a füzetét, amiben a dalokat és az akkordokat írta és saját maga választotta ki, mit szeretne hallani.

Marci hagyta hadd válogasson.

Ica elhelyezkedett vele szemben az ágyon, hátát a falnak támasztotta, úgy hallgatta, majd, amikor véget ért a dal mindig boldogan csillogó szemmel megtapsolta. Már a negyedik dalt játszotta a kedvéért, amikor Jancsi szólalt meg az ajtóban:

– Egészen jól játszol! Azt hittem meg fogod unni.

Marci nem haragudott meg rá, mert valójában tényleg gyorsan beleunt mindenbe. De a zene most más volt.

– Játszanál még valamit? – kérdezte Noi elragadtatottan.

Marci bólintott, és Noi odahuppant Ica mellé, és ő is füzetet tanulmányozta.

– Nem is tudtam, hogy gitározol. Azt sem, hogy van hangod. Ez nagyon menő! – lelkesedett Noi.

– Oké, a kedvedért játszom egy utolsót. Ülj le nyugodtan – pillantott Jancsira.

Jancsi tanácstalanul nézett körbe. Nem talált egyetlen szabad helyet sem. Marci erre letette a gitárját és minden teketóriázás nélkül egy kupacba hányta a szanaszét dobált ruháit, füzeteit a szoba közepére, így már legalább le lehetett ülni.

Noi a Micimackót választotta, és Icával együtt tapsolt a végén. Ezután indultak ki a játszótérre, Marci magához vette a kosárlabdáját. Marci szerette, ha minél többen voltak körülötte, ő annál jobban érezte magát. Noi még nem nagyon jött velük így együtt sehová.

Marci vágyakozó szemekkel néz a játszótér melletti fára. A fájukra.

– Nem akartok feljönni velem? – kérdezte Marci.

Egyikük sem lelkesedett az ötletért, így maradtak a kosárlabda palánk alatt, ami szabad volt, tekintettel arra, hogy kora délután még nagyon idetűzött a nap. Noéminek nem nagyon akaródzott beállni az első körbe, akárhogy is kérték.

– Először még fel akarom mérni a helyzetet – mondta.

Marci megvonta a vállát.

 

Noi leült a pálya mellé és onnan nézte őket.

Ica sportosan öltözött, mert nyilvánvalóan felkészült arra, hogy ugrani kell, meg valahová biztos fel kell mászni, ha egyszer Marcival terveznek programot, ezért csak rövidnadrág és póló volt rajta. Semmi, amit kicsit is nőiesnek lehetne nevezni. Még a vékony vászoncipője is úgy lett kitalálva, hogy le ne csússzon a lába sehonnan sem.

Noi ezzel szemben rövid nyári ruhában jött, és egy magasabb sarkú, pántos szandálban. Amúgy pólóban és rövidnadrágban simán fiúnak nézték, azt pedig utálta. Ha tehette szoknyát húzott, vagy valami feltűnő, rózsaszínű holmit.

Persze Icának nem kell ilyesmin törnie a fejét. Még ebben a semmitmondó, pólós szerelésben is irtó csinos volt, és őt tuti sosem nézte senki fiúnak.

Ahogy Noi elnézte őket, milyen jól szórakoznak hármasban a kosárpalánk alatt, nagyokat nevetve, csak azt nem tudta, hogy Marci és Ica miért nem járnak. Annyi időt töltenek együtt, és tök nyilvánvaló, hogy már régóta tetszenek egymásnak. Erre Noi akár mérget is mert volna venni. Egyszer megkérdezte Jancsit, nem is olyan régen, amikor elkapott egy olyan pillantást, amit Marci néha Ica felé küldött. Mert amikor Marci megfeledkezett magáról, tényleg olyannak tűnt, mintha el lett volna varázsolva Icától.

De Jancsi azt felelte Noinak, hogy butaságokat hord össze. Tehát úgy nézett ki, még Jancsinak sem nyilvánvaló az, ami Noi szerint teljesen magától értetődő. Szíve szerint megkérdezte volna Marcit is, de ő tuti letagadta volna, amennyire ismerte.

 

Véget ért az első kör. Jancsi beletúrt a hajába, hogy megigazítsa, amúgy tökéletesen álló fürtjeit. Marci csak ott, ahol állt, a kosárlabda pálya közepén, simán hanyatt vágódott a betonon és kifulladva közölte, hogy a következő körben laposra fog verni mindenkit.

Ica a kosárlabda pálya melletti füves területen tette le magát.

– Kemény menet volt! – mondta zihálva. Hanyatt döntötte a hátát a füvön és csak nézte a világoskék égen elvonuló fehér kis bárányfelhőket.

Kellett neki leállni Marcival kosarazni, amikor tudta, hogy Marci az életben nem hagyja, hogy bárki legyőzze. Akármennyire igyekezett gyorsabb lenni és magasakat dobni. Marcinál egyszerűen nem lehetett gyorsabbnak lenni. Magasabbakat lehet dobni nála, de ez kevésnek bizonyult.

Icában túlbuzgott a versenyszellem, mert már óvodában érezte, hogy Marci kissé lenézi a lányokat. Ica akármennyire is igyekezett, nehezére esett legyőznie Marcit. De az évek alatt úgy beléivódott ez az állandó versengés Marcival, hogy már nem tudta másképp játszani a közös játékaikat.

Marci most egy mozdulattal felült és a térdére támaszkodva nézett Icára.

– Nem szeretnék az ellenséged lenni! – mondta komolyan. – Pokolian kemény lány vagy!

Ica is felült és visszanézett rá. Marci vörös haja olyan kusza rendezetlenségben hullott a homlokába, kipirult arcában csak úgy világított zöld szeme.

– Igazán? – kérdezte vissza gyorsan, mert tudta, hogy Marcit csak egy hajszál válassza el attól, hogy életében először elismerje egy lány fizikai teljesítményét.

Marci szemtelenül elvigyorodott.

– Igazán!

Nem mondott többet és ezen Ica felhergelte magát.

Olyan nehezére esne beismerni, hogy ő is van olyan ügyes lány létére, mint Marci?

Ica felpattant, megfogta a labdát, amit csak úgy otthagytak elgurulva a füvön és Marci felé hajította.

– Akkor gyere, próbálj meg legyőzni! – szólította fel villogó kék szemmel. – Ha tudsz! – tette hozzá konokul.

Még Jancsit is leküldte a pályáról, hogy ez a meccs csak kettőjüké lehessen.

 

Marci elkapta a felé száguldó labdát és szinte ugyanazzal a mozdulattal felállt. Szerette a kihívásokat, és szerette az olyan embereket, akik tudtak küzdeni. Éppen ezért volt Ica mindig jó partner, bármiről legyen szó. Sosem játszotta a sértődött, kényes libát. Inkább felvette a kesztyűt és visszadobta. Marci beismerte, hogy néha direkt hergelte.

 

Jancsi odaült Noi mellé, onnan nézte az összecsapásukat, ami számára nem rejtegetett túl sok újdonságot. Nem először volt tanúja annak, hogy vérre menőkig küzdöttek egymás ellen. Mind a ketten olyan véresen komolyan vették, amit ő soha nem értett.

Nem értette, mi a tétje ennek az egésznek, amikor mindenki tudja, hogy Ica semmivel sem rosszabb Marcinál, legyen szó bármiről. Még akkor sem, ha most is veszített két ponttal. Mert általában alul maradt, de attól még nem volt kevesebb. Jancsi tudta és Marci is tudta. Csak Marci sosem vallotta volna be ezt Icának.

 

Marci túlélőtábor után, amikor hazajött, tudta meg a hírt, ami nagyban meghatározta a jövőjét. Legalábbis az élete elkövetkező négy évét. Egyáltalán nem örült olyan felhőtlenül, mint azt az édesanyja várta tőle.

– Úgy döntöttem, hogy amíg középiskolába jársz, mindannyian leköltözünk vidékre! – jelentette be komolyan.

Marci értetlenül nézett rá, hogy ez most mit akar jelenteni?

Ki az a mindannyian és ez vajon mennyiben fogja megzavarni a terveit?

Különben meg nem akart elköltözni, csak kicsit távolabb kerülni a szüleitől. Itt vannak a barátai. Nem állt szándékában itt hagyni őket. Még akkor sem, ha természetesen ritkábban találkoznának. Jancsi és Ica az óvodáskori barátai. És még annyi mindenki, akiket ismer és szeret. Nem kívánt mindenképpen megválni a régi, megszokott életétől csak kicsit változtatni akart rajta.

Nem szerepelt a tervei között a költözés.

A nappaliban üldögéltek. Marci a fotelban, elnyúlva, lába a kisasztalon, keresztbe vetve. Az édesanyja a kanapén könnyed eleganciával.

– Nem értem, Anya! – mondta bizonytalanul.

Nem költözhetnek mindannyian el innen. Akkor hová fog visszajönni?

Végighallgatta az édesanyját, mert nem tudott mást kitalálni hirtelen. Ha meghallgatja, mit tervez, akkor talán megtudja, hogy mi ez az új variáció az életükkel. Egy költözés az olyan végleges és annyira ijesztő. Még így is, hogy az anyja meglehetősen megfontoltnak tűnt, mint aki már hónapok óta tervezget.

Most pedig össze is jött neki.

Vett egy kis házat a városban, ahová Marci készült.

„Meglepődnél mennyire olcsók arrafelé az ingatlanok!”

Marcit nem érdekelte, mit jelent az, hogy olcsók.

Az anyja vett egy házat, teljesen egyedül. Annyi idő alatt, amíg ő egy tíz napos táborban volt. Fel sem tudta fogni. Az sem vigasztalta, hogy az itteni házukat nem tervezi eladni, hogy bármikor haza tudjanak jönni, ha úgy alakul. Amolyan hátsó támaszpontnak, vagy a csoda tudja. Az ember nem éget fel maga mögött minden hidat, azt mondta. De ezzel Marcit nem nagyon nyugtatta meg.

Itt nőtt fel. Ebben a házban! Nem akart elmenni.

Mit ér vele, ha nem is adják el? Az anyja kiadja albérletbe. Teljesen olyan lesz mintha már nem is az övék lenne. Honnan talált ilyen gyorsan albérlőket?

Marci egyre inkább nem értette. Minden olyan simán ment, mintha még a csillagok állása is azt akarta volna, hogy menjenek. Minden úgy alakult, ahogy azt az anyja eltervezte és nem akadályozta semmi a terve véghezvitelében.

– Apa mit szólt hozzá?

– Apád már nem ragaszkodik a kéthavonkénti nevelésetekhez, Marci! Azt mondta, hogy kiegyezik néhány hétvégével is, és az iskolai szünetek egy részével.

 

Marci elkedvetlenedve kereste fel a barátait. Az, hogy el fognak költözni azt jelentette, hogy velük is keveset fog találkozni. Sokkal kevesebbet, mint ahogy azt előre tervezte. Nem fog minden második héten hazajönni, mert ami azt illeti itt már nem is lesz haza.

Noi és Ica az úton tollasoztak. Már az utca végéről hallotta a jókedvű nevetésüket. Jancsi az útpadkán üldögélve nézte a lányokat. Marci köszönt nekik, és lehuppant Jancsi mellé.

– Már azt hittük ki sem jössz – pillantott rá Jancsi. – Így lefárasztott a tábor?

– Nem volt fárasztó! – mondta kedvetlenül.

Jancsi felhúzta a szemöldökét.

– Mi van veled?

Marci egy ideig csak nézte a lányokat, amint futkosnak a labda után. Az ütők húrja megpendült, ahogy a tollaslabdát elütötték. Jancsi nem sürgette a választ. Türelmesen megvárta, míg Marci újra csak ránézett.

– Anya úgy döntött, hogy leköltözünk vidékre, ha már oda fogok suliba járni. Vett egy házat.

– Mikor költöztök?

– Azt mondta augusztusban, ha már túl vagyok a másik táboromon is.

Jancsi bólintott.

– Nem sok időnk maradt.

 

Ica nem tudott odafigyelni a tollaslabdára, mert látta megérkezni Marcit és látta, ahogy komor csendben beszélgetnek Jancsival. Nem kerülte el a figyelmét, hogy egyáltalán nincs jó kedvük és ez megijesztette. Mióta Marci megérkezett egyszerűen érezte, hogy nem stimmel valami. Semmi nem olyan, mint általában.

Természetesen nem azzal volt baj, hogy a fiúk ott üldögéltek és beszélgettek, mert szoktak ilyet csinálni máskor is. De most túl komornak tűnt mindkettőjük. Ica ahhoz szokott, hogy Marci olykor odakiabál nekik valamit, egy vicces megjegyzést, vagy csak vigyorogva figyeli őket, hogy aztán szemtelenül megjegyezze, hogy azért ő ezt sokkal jobban csinálná.

De ma nem tett ilyet. Ica nem is tudott figyelni, aztán egyszer csak minden előzetes bejelentés nélkül hagyta, hogy a labda elrepüljön a feje mellett, nem tett kísérletet arra, hogy felemelje az ütőjét, utána sem fordult, hanem fogta magát és odafutott a fiúkhoz, határozottan leguggolt Marci elé és ránézett.

– Szia, Marci! – köszöntötte.

Ica azonnal látta Marci szemében, hogy valami nem stimmel vele. Ica úgy érezte ijesztő az, amikor Marci ilyen komolyan néz.

– Jobban játszol, mint én! – mondta Marci halkan.

Icának elkerekedett a szeme. Azt sem tudta, Marci ezt miért mondta neki, amikor voltaképpen oda sem figyelt a játékukra Noival. Lehet, hogy egyszerűen csak kedves akart lenni. Noémi is odaért hozzájuk és Jancsi felé nyújtotta az ütőjét.

– Van kedvetek játszani?

Jancsi megrázta a fejét.

Ica megérintette Marci arcát.

– Mi a baj, Marci? – kérdezte gyengéden.

A fiú rásimította a tenyerét az ujjaira.

– Beszélhetnénk?

Ica bólintott.

– Utána átugrom hozzád! – fordult Marci Jancsihoz. – Otthon leszel?

Jancsi nehezen sóhajtott.

– Várni foglak!

 

Marci felállt, határozottan felhúzta Icát is. Most nem akart mással beszélni, csak Icával. Annyi mindenen keresztülmentek ők ketten és annyira ismerték már egymást. Tudta, hogy előtte akár dühönghet is, nem fog tőle megbotránkozni. Meg fogja érteni, mert mindig is megértette.

Ica megkínálta Marcit hideg limonádéval.

Marci egyfolytában fel és le járkált a konyhában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, majd mikor bementek Ica szobájába, akkor ott keringett.

Ica egy ideig figyelte.

– Beleverhetsz a falba, ha attól megkönnyebbülsz! – mondta csendesen.

Meglepetésére Marci valóban összeszorított ököllel akkorát ütött Ica szobájának a falába, az ajtó mellett, hogy akkorát szólt, hogy a lány azt hitte menten leesik a vakolat.

De nem esett le, csak Marci kiáltott fel olyan fájdalmasan, hogy Ica azonnal odaugrott mellé és elkapta a kezét.

– Most jobb? – kérdezte.

Marci felsóhajtott.

– Sose lesz jobb!

Amikor végre egymás mellé leültek az ágyra, elmondta.

– Elköltözöl? De akkor… Akkor mi lesz velünk? Mikor fogunk találkozni? Nem tűnhetsz csak így el az életemből! Nem költözhetsz el!

– Dehogyis nem! Anya megvette a házat. Beíratta az ikreket másik suliba. Meg sem beszélte velem. Kész tények elé állított. Felforgatta az egész életünket!

 

Ica szeme könnybe lábadt.

– Marci! – suttogta elcsukló hangon. – Nem fogsz elfelejteni? – kérdezte és a könnyek kicsordultak a szeméből. Marci gyengéden átölelte, hogy megvigasztalja.

– Sosem tudnálak!

Érezte, hogy Ica szíve olyan szaporán ver, mint egy rémült kismadáré. Magához szorította és legszívesebben soha el sem eresztette volna.

 

 

 

Pók Ica

Az első szerelem

55. rész

 

 

Ica

A folyosón találkozott össze Marcival.

A fiú farmernadrágban és zöld, kockás, rövid ujjú ingben volt, ami kiemelte a szeme színét. Igazán jól festett. Olyan sűrűn találkoztak, de Icának eddig még fel sem tűnt, hogy Marci milyen jól néz ki. Vagy lehet, hogy csak a búcsúzás hangulata miatt érzi másnak az egészet?

– Szia, Marci! – köszöntötte. – Nem láttalak a ballagás után. Hamar eltűntél.

– Letámadott a család. De gyorsan leléptem – vigyorodott el. – Én értem ide előszőr, de elkelt a segítség Julcsi néninek.

– Miért? Mit csináltatok?

– Hidegtálakat meg üdítőket hordtam. Gyere! – fogta meg Ica kezét. – Mindjárt indul a buli. Nem akarok semmiről lemaradni.

Icát izgatottság kerítette hatalmába, és valami megmagyarázhatatlan melegség járta át a szíve környékét, amikor Marci megfogta a kezét. Pedig ebben nem volt semmi szokatlan. Marci gyakran csinált ilyesmit. Akkor is, amikor felsegítette a dobogóra, vagy ha azt akarta, hogy mindenképpen menjen vele valahova.

Mégis Ica ma mindent annyira másnak érzett. Elhagyják a megszokott iskolájukat, az osztálytársaikat. Nyolc évig jártak ugyanabba az osztályba, találkoztak minden nap. Nyolc év alatt az egész épületet bejárta, ismerte minden kicsi zugát. Annyi szép emléke.

– Miről nem akarsz lemaradni? – kérdezte Marcit.

– Az első táncról. Veled. Ha megengeded! – tette hozzá gyorsan.

– Örülnék neki.

Az osztálytermükben behúzták a sötétítő függönyöket, bekapcsolták a discovilágítást, a magnóban halkan szólt a zene. Az asztalokat hátratolták a falak mellé és telepakolták üdítőkkel és hidegtálakkal. Az iskola konyhájáról hoztak poharakat és kistányérokat is.

Marci elengedte a lány kezét és a fülébe súgta.

– Meg ne szökj! – kacsintott rá. majd fogta magát és eliramodott.

Most, hogy Marci itt hagyta, Ica kicsit egyedül érezte magát, annak ellenére, hogy már többen is megérkeztek. Ica körbesétált az asztalok mentén, amikor megérkezett Jancsi és Noi.

Jancsi rendkívül elegánsan festett fehér vászonnadrágban, világoskék ingben és fehér nyakkendőben. Ica elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy pontosan úgy nézett ki, mint felnőttkoruk komoly ügyvédje. Noémi fehér miniruhában érkezett, éppen mintha egymáshoz öltöztek volna. Talán így is történt.

Már az ajtóban hatalmasat köszöntek, nem lehetett őket nem észrevenni. Marci is azonnal ott termett a barátja mellett.

Mariska is befutott, a ballagás és a bankett közötti néhány órában levágatta a haját. Ica nem is értette. Ha már frizurát szeretett volna, akkor miért nem a ballagásra csináltatta? De el kellett ismerje, hogy jól állt Mariskának a rövid haj. Feltűnő, tűzpiros ruhát vett fel. Ha Jancsinak öltözött ki, akkor nem járt sikerrel, mert a fiú csak Noémivel foglalkozott.

De Marci nagyot füttyentett, amikor meglátta Mariskát. Icának rosszulesett Marci ilyenfajta megnyilvánulása. Szőnyin nem lepődött meg, aki most is odakacsázott Mariskához és leplezetlenül bámulta a mellét, ami félig kilátszott a ruha kivágásából.

Ica nem is értette, hogy mert Mariska felvenni egy ilyen mélyen dekoltált ruhát, mert most minden fiú azzal volt elfoglalva. Ő meg nagyvilági mosollyal az arcán tűrte. Jancsi mondjuk csak egy futó pillantást vetett rá. Láthatóan nem volt elájulva Mariska hóbortjaitól. Marci meg igaz, hogy üdvözlésként füttyentett neki, de sokkal több figyelmet nem fordított Mariskára, inkább visszatért Icához, aki Veronikával álldogált a sarokba.

– Te nem akarsz közelebb kerülni Mariska dekoltázsához? – kérdezte Ica visszafogottan.

 

Marci felnevetett, olyan tőle szokott vidámsággal. Egyáltalán nem érdekelte Mariska. Meg az sem, milyen ruhában jött. Utálta azt a hisztis nőszemélyt és ezen nem fog változtatni az sem, hogy éppen mekkora kivágást varrat a ruhájára. Ezzel csak azt érte el, hogy Szőnyi ott fog lihegni a nyakában egész este. De legalább ez egyszer nem Icával lesz elfoglalva.

A tanárok hagyták őket bulizni. Julcsi néni bejött az elején, minden jót kívánt, közölte, hogy itt lesz a közelben, ha szükség lenne rá de ezután valóban magukra hagyta őket.

Az első szám egy ritmusos disco zene volt, és Marci ígéretéhez híven elkapta Ica kezét, hogy behúzza középre táncolni.

 

Ica jól érezte magát. Szőnyi Tomi csak egyszer közeledett hozzá, de akkor Marci gyorsan helyre is tette. A zene jó volt. Sok pörgős disco szám után néha azért következett egy romantikus lassú is.

Jancsi és Noémi lett az egyetlen pár, akik az összes lassú dalt egymással táncolták el. Ica elmosolyodott: „Ez a szerelem!”

Mariska csak ideig-óráig érezte jól magát, csak addig, amíg a figyelem középpontjában állt. Utána leginkább a sarokban gubbasztott és féltékeny szemeket meresztett mindenkire. Főleg Noémire és Jancsira.

Nem táncolt.

Pedig felkérték többen is. Még Jancsi is elvitte volna egyszer táncolni udvariasságból. De Mariska nem ment.

Ica nem értette. Mit akar ezzel elérni Mariska? Semmi értelem nem volt annak, amit csinált. Ha az volt a célja, hogy elrontja mindenki kedvét, hát nem sikerült neki.

Lassú szám kezdődött. Marci megfogta Ica kezét.

– Gyere táncolni! – kérte, máris átölelte a derekát és magához húzta.

Ica szeretett táncolni. Szerette a gyors ritmusú zenéket is, amire lehetett tombolni, de lassúzni is jó volt olyan valakivel, akit kedvelt.

Marci nem éppen magas, de olyan túl alacsony sem. Icát sosem zavarta, hogy egy kicsit mindig alacsonyabb volt nála. Marci sosem lépett a lábára, nem húzta goromba módon maga után. és tánc közben általában mindig jól elszórakoztatta. Icának sosem volt mellette olyan kellemetlen érzése, mint némelyik fiúnál, hogy csak a mellét bámulják elkerekedett szemmel és megpróbálják megfogni a fenekét. Marcinak még véletlenül sem jutott eszébe ilyen kreténség. Ica többek között ezért is szeretett vele táncolni.

 

 

Marci csak nézte Ica szemét. Nem is akart ő máshová nézni. Csak látni akarta az arcát, hogy örökké maga elé tudja képzelni, ha nem lesz mellette. Szeretett volna mindig így táncolni vele egészen a világ végezetéig. Átölelni karcsú derekát, érezni az illatát, még néha puha, szőke haja is megcsiklandozta az arcát, amikor néhány tincs meglibbent, amikor elfordította a fejét.

Marci szíve megint csak szokatlan ritmusra váltott, bár már kezdett hozzászokni az utóbbi időben. Csak attól félt, hogy Ica is meghalja. Szeretett volna neki mondani valamit. Valamit erről a furcsa érzésről, ami olykor a hatalmába kerítette, amikor vele volt, csak még nem tudta pontosan mi is ez, így nem is igazán tudta megfogalmazni.

 

Ica nem értette Marci miért nem szól, mert sosem volt ilyen hallgatag, amióta ismerte. És még soha nem nézett így rá. Nem is tudta megmondani, mit látott a szemében. Abban a csodálatosan szép zöld szemében.

Aztán minden átmenet nélkül, hangosan dübörögni kezdett a zene, és ők ottmaradtak a táncparketten a többiekkel, mert a pörgős számokra általában mindenki beállt táncolni.

Ica nem igazán érezte éhesnek magát, így csak keveset kóstolt meg a hidegtálakon roskadozó finomságokból. Nem is értette Marci, hogy képes befalni akkora adagokat, amikor nem is látszik rajta. Ica inkább szomjas volt ettől a sok táncolástól.

 

Egyszer csak éppen egy kellemes slágerlistás zene közepén, amit mindannyian kívülről tudtak már, és együtt énekeltek, valaki felkapcsolta a lámpát. Olyan kellemetlen volt, hogy hirtelen ellepte a termet ez a fényár, amikor hozzászokott a szemük a villódzó félhomályhoz.

Julcsi néni jelent meg az ajtóban.

– Gyerekek! Elmúlt éjfél. Sajnálom, de véget kell vetnem a bulinak! – közölte határozottan, miután lekapcsolta a magnót.

Hiába kérték Julcsi nénit, hogy engedje meg, hogy maradjanak még egy kicsit.

– Mielőtt szétszéledtek, szeretném tudni, kikre számíthatok a holnapi rendrakásnál.

Ica az elsők között jelentkezett. Marci ránézett és hősiesen ő is felemelte a kezét. Majd csak elblicceli valahogy, csak szeretett volna ott lenni, ahol Ica is ott van.

Lassan összeszedelőzködtek. Gyorsan távoztak is az osztályból. Jancsi már előre ment Noémivel. Marci a folyosón odacsapódott Ica mellé, a farmer dzsekijét ott lóbálta a kezében.

– Hazakísérlek! – mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog.

Icát váratlanul érte, mert Marcinak le kellett fordulnia egy utcával hamarabb, ha hazafelé tartott. De örült neki, mert sötét volt és ilyenkor nem szívesen csatangolt volna egyedül az utcán. Még akkor sem, ha egyébként senki nem jár a környéken.

– Örülnék neki! – vallotta be őszintén.

Erre Marci határozottan megfogta a kezét és kihúzta az utcára. Körbeölelte őket a sötét, és feltámadt a szél is. Ica nem is gondolta, hogy ilyen rekkenő hőség után, mint amilyen ma egész nap volt, éjszakára ennyire lehűl az idő. Ica megborzongott.

– Hideg van! – mondta Marci komolyan és Ica felé nyújtotta a farmerdzsekijét. – Vedd fel!

Ica hálás szívvel elfogadta. Nem mintha túl meleg ruhadarab lett volna, de szél ellen nagyon is megtette. Örült, hogy Marci mellette van. Nem is figyelt már a sötétre, mert Marcival nem félt semmitől, és már nem is fázott olyan nagyon, mint az előbb.

Marci vicces kedvében volt megint és így jól szórakoztak hazafelé. Ha egyszer Marcinak jó a kedve, nagyon nehéz leállítani. De Ica nem is akarta leállítani egyáltalán. Szerette, amikor ilyen volt. Szerette a mosolyát. Szerette a nevetését. Szerette, amikor megfogta a kezét, mert olyan megnyugtató volt, hogy ott van mellette, egészen közel. Annyira szerette Marcit…

De hirtelen a gondolatai tiltakozni kezdtek a szó ellen.

Megijedt, hogy miért gondol ilyesmire?

És azután megijedt, hogy miért baj az, hogy szereti Marcit?

A legjobb barátja.

Ő az, aki a legjobban ismeri.

Ő az egyetlen, akiben százszázalékosan megbízik. Akinek mindent el tud mesélni az életéről.

Miért is gondolkodik ilyesmin? Hiszen Marcit csak szeretni lehet. Nincs abban semmi rossz, ha egy fiút úgy szeret, mint egy jó barátot. Mert Marci nagyon jó barát.

Akkor most miért esett pánikba az érzéseitől?

Miért érzi hirtelen mégis azt, hogy nem helyes, hogy itt fogják egymás kezét?

Csak azért nem rántotta el az ujjait Marci tenyeréből, mert tudta, hogy ezzel megbántaná a fiút, és megmagyarázni sem tudná miért tette.

 

 

Sándor

Délelőtt tízkor az iskolában találkoztak, hogy rendet tegyenek a tegnapi bankett után az osztályukba. Sándor a könyvelőhöz tartott ezen a délelőttön, ezért úgy gondolta elviszi a lányát az iskola elé. Csak ki akarta rakni és tovább menni, amikor a kocsija mögött Litterfy Attila állt meg motorral.

Már nem volt tanítás, diákok sem voltak az iskolában, leszámítva azt a néhány nyolcadikost, akik eljöttek összepakolni a bankett után. A tanárok az évzáróra és a bizonyítványosztásra készültek.

Ilonka kiszállt és két gyors puszi után elköszönt, és odaszaladt Jancsihoz és Noihoz. akik éppen most érkeztek.

Sándor is kiszállt kocsijából, hogy kezet foghasson Attilával. Megvárta, míg a férfi leteszi a bukósisakját és rávigyorgott. Hihetetlen, hogy ha az ember ránézett mindent kinézett volna belőle kivéve azt, hogy gyerekekkel foglalkozik.

Kicsit elbeszélgettek, amikor is Attila halkan megjegyezte.

– Találkozgatok Julival. Neked ez nem gond?

Sándor megrázta a fejét.

– Örülnék, ha boldog lenne. Mi nem illettünk egymáshoz! Talán majd nektek jobban sikerül!

– Remélem! Bár Julival elég nehéz!

Sándor elmosolyodott.

– Nekem mondod?

Még beszélgettek, amikor megjelent Juli is mellettük.

– Már régen bent kéne lenned a tanáriban! – pillantott Attila felé.

– Mint, ahogy neked is! – kacsintott rá a férfi.

Pók Sándor elmosolyodott és kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Nekem is mennem kell! – mondta határozottan és miután elköszönt elhajtott.

Örült, hogy Juli is megtalálta a boldogságát. Legalábbis nagyon remélte, hogy jól alakulnak köztük a dolgok Attilával. Juli megérdemelne egy olyan férfit, aki igazán szeretni tudja.

 

 

Marci

Meglehetősen kevesen jelentkeztek arra, hogy rendbe szedjék az osztályt. Össze kellett szedni a poharakat, a tányérokat és a tálcákkal együtt visszavinni az iskola konyhájába. Zsákokba rakni a szemetet, letörölgetni az asztalokat, felsöpörni és minden padot és széket visszarakni szép sorban a helyére.

Jancsi és Noi a szemétszedéssel kezdték, míg Ica minden utasítás nélkül elkezdte összeszedni a szanaszét hagyott poharakat és tányérokat tálcákra.

Marci ott állt a padok előtt és elnézte a sürgölődést.

– Mit csináltok délután? – kérdezte komolyan és azért néha volt olyan szíves és egy-egy poharat a tálcára tett.

Jancsi nem válaszolt csak felnézett rá és visszakérdezett.

– Te mikor indulsz táborba?

Marci figyelte, ahogy szedegetik a szétdobált szalvétákat. Két lány az üres üdítős üvegeket rendezte a rekeszekbe. El nem tudta képzelni, hogy ő mit keres itt, ahol takarítani kell?

– Jövő hétfőn – felelte.

Várta már, mert úgy érezte szüksége van egy kis távolságra a szüleitől. A táborban akadtak barátai, mert egy túlélő tábor Jancsit sosem érdekelte, meg amúgy a lányokat sem túlságosan, tudta jól. Tudott róla mesélni Icának, de hogy ő is részt vegyen rajta, az szóba sem került soha. Pedig tényleg izgalmas tíz nap volt. Marci kiélhette az energiáit. Sokat túráztak, hegyet másztak, meg köteleken mászkáltak két fa között. Mindenféle érdekes dolgot ki lehetett próbálni. Sátorban töltötték az éjszakát és mindig volt néhány vízparti program is. Tábortűz meg bográcsozás. Marci élvezte. Ötödikes kora óta minden évben elment. Az anyja is nyugodtabb volt, hogy olyan helyen van, ahol figyelnek rá. Utána mondjuk, amikor hazajött átaludt egy egész napot, annyira elfáradt. Mert az éjszakák rövidek voltak egy ilyen táborban.

Ica a tele tálcákra bökött.

– Marci! Segítenél átvinni a konyhába?

Segített neki. Hogyne segített volna. Átvitték a folyosón és át az udvaron, mert az iskola túlsó részében volt az iskolai étkezde a konyhával együtt.

– És ha ledobom? – kérdezte Marci vidáman, miközben éppen az udvaron vágtak át.

Ica felpillantott rá, csak futólag, mert nyilván nem akarta, hogy kiessen a kezéből bármi is, vagy, hogy megbotoljon ezzel a sok törékeny tányérral.

– Nem vagy te olyan ügyetlen! Mit akartál a délutánnal?

Marci vállat vont.

– Gondoltam kimehetnénk a játszótérre. Kosarazni, vagy fára mászni, amíg még mind együtt vagyunk.

Mert Marci tudta, hogy hamarosan Jancsi is elutazik a szüleivel nyaralni, biztos Icáék is elmennek valamerre, mint ahogy minden évben. Nyáron ritkán voltak mindannyian egyszerre otthon.

Odaértek az ajtóhoz. Marci, mivel tele volt a keze, a könyökével lenyomta a kilincset és a vállával benyomta az ajtót olyan erővel, hogy az teljesen a falnak koppant. A lábával tartotta meg, hogy Ica is be tudjon jönni. Amikor elengedte, az ajtó újra csak hangosan becsapódott.

– Ebéd után átugrom hozzátok! – mondta Ica – Anyukádnál vagy?

Marci bólintott.

– Egész nyáron.