Pók Ica 

Első szerelem

56. rész

 

Marcinál találkoztak fél háromkor. Egyedül volt, mert az anyja dolgozott, az ikrek már nyaraltak a nagyanyjuknál. Marci nem tudta volna szemmel tartani őket egész nap. Mióta levették a gipszét, újra belevetette magát a gitártanulásba.

Mindenki azt mondta, érzéke van hozzá, őt meg lekötötte. Gyorsan haladt a gitártanulásban, mert amit szeretett és érdekelte, azt minden nehézség nélkül elsajátította.

Ica érkezett elsőnek és megkérte Marcit, hogy amíg várnak a többiekre, addig játsszon valamit a gitárján. A lány határozottan elvette tőle a füzetét, amiben a dalokat és az akkordokat írta és saját maga választotta ki, mit szeretne hallani.

Marci hagyta hadd válogasson.

Ica elhelyezkedett vele szemben az ágyon, hátát a falnak támasztotta, úgy hallgatta, majd, amikor véget ért a dal mindig boldogan csillogó szemmel megtapsolta. Már a negyedik dalt játszotta a kedvéért, amikor Jancsi szólalt meg az ajtóban:

– Egészen jól játszol! Azt hittem meg fogod unni.

Marci nem haragudott meg rá, mert valójában tényleg gyorsan beleunt mindenbe. De a zene most más volt.

– Játszanál még valamit? – kérdezte Noi elragadtatottan.

Marci bólintott, és Noi odahuppant Ica mellé, és ő is füzetet tanulmányozta.

– Nem is tudtam, hogy gitározol. Azt sem, hogy van hangod. Ez nagyon menő! – lelkesedett Noi.

– Oké, a kedvedért játszom egy utolsót. Ülj le nyugodtan – pillantott Jancsira.

Jancsi tanácstalanul nézett körbe. Nem talált egyetlen szabad helyet sem. Marci erre letette a gitárját és minden teketóriázás nélkül egy kupacba hányta a szanaszét dobált ruháit, füzeteit a szoba közepére, így már legalább le lehetett ülni.

Noi a Micimackót választotta, és Icával együtt tapsolt a végén. Ezután indultak ki a játszótérre, Marci magához vette a kosárlabdáját. Marci szerette, ha minél többen voltak körülötte, ő annál jobban érezte magát. Noi még nem nagyon jött velük így együtt sehová.

Marci vágyakozó szemekkel néz a játszótér melletti fára. A fájukra.

– Nem akartok feljönni velem? – kérdezte Marci.

Egyikük sem lelkesedett az ötletért, így maradtak a kosárlabda palánk alatt, ami szabad volt, tekintettel arra, hogy kora délután még nagyon idetűzött a nap. Noéminek nem nagyon akaródzott beállni az első körbe, akárhogy is kérték.

– Először még fel akarom mérni a helyzetet – mondta.

Marci megvonta a vállát.

 

Noi leült a pálya mellé és onnan nézte őket.

Ica sportosan öltözött, mert nyilvánvalóan felkészült arra, hogy ugrani kell, meg valahová biztos fel kell mászni, ha egyszer Marcival terveznek programot, ezért csak rövidnadrág és póló volt rajta. Semmi, amit kicsit is nőiesnek lehetne nevezni. Még a vékony vászoncipője is úgy lett kitalálva, hogy le ne csússzon a lába sehonnan sem.

Noi ezzel szemben rövid nyári ruhában jött, és egy magasabb sarkú, pántos szandálban. Amúgy pólóban és rövidnadrágban simán fiúnak nézték, azt pedig utálta. Ha tehette szoknyát húzott, vagy valami feltűnő, rózsaszínű holmit.

Persze Icának nem kell ilyesmin törnie a fejét. Még ebben a semmitmondó, pólós szerelésben is irtó csinos volt, és őt tuti sosem nézte senki fiúnak.

Ahogy Noi elnézte őket, milyen jól szórakoznak hármasban a kosárpalánk alatt, nagyokat nevetve, csak azt nem tudta, hogy Marci és Ica miért nem járnak. Annyi időt töltenek együtt, és tök nyilvánvaló, hogy már régóta tetszenek egymásnak. Erre Noi akár mérget is mert volna venni. Egyszer megkérdezte Jancsit, nem is olyan régen, amikor elkapott egy olyan pillantást, amit Marci néha Ica felé küldött. Mert amikor Marci megfeledkezett magáról, tényleg olyannak tűnt, mintha el lett volna varázsolva Icától.

De Jancsi azt felelte Noinak, hogy butaságokat hord össze. Tehát úgy nézett ki, még Jancsinak sem nyilvánvaló az, ami Noi szerint teljesen magától értetődő. Szíve szerint megkérdezte volna Marcit is, de ő tuti letagadta volna, amennyire ismerte.

 

Véget ért az első kör. Jancsi beletúrt a hajába, hogy megigazítsa, amúgy tökéletesen álló fürtjeit. Marci csak ott, ahol állt, a kosárlabda pálya közepén, simán hanyatt vágódott a betonon és kifulladva közölte, hogy a következő körben laposra fog verni mindenkit.

Ica a kosárlabda pálya melletti füves területen tette le magát.

– Kemény menet volt! – mondta zihálva. Hanyatt döntötte a hátát a füvön és csak nézte a világoskék égen elvonuló fehér kis bárányfelhőket.

Kellett neki leállni Marcival kosarazni, amikor tudta, hogy Marci az életben nem hagyja, hogy bárki legyőzze. Akármennyire igyekezett gyorsabb lenni és magasakat dobni. Marcinál egyszerűen nem lehetett gyorsabbnak lenni. Magasabbakat lehet dobni nála, de ez kevésnek bizonyult.

Icában túlbuzgott a versenyszellem, mert már óvodában érezte, hogy Marci kissé lenézi a lányokat. Ica akármennyire is igyekezett, nehezére esett legyőznie Marcit. De az évek alatt úgy beléivódott ez az állandó versengés Marcival, hogy már nem tudta másképp játszani a közös játékaikat.

Marci most egy mozdulattal felült és a térdére támaszkodva nézett Icára.

– Nem szeretnék az ellenséged lenni! – mondta komolyan. – Pokolian kemény lány vagy!

Ica is felült és visszanézett rá. Marci vörös haja olyan kusza rendezetlenségben hullott a homlokába, kipirult arcában csak úgy világított zöld szeme.

– Igazán? – kérdezte vissza gyorsan, mert tudta, hogy Marcit csak egy hajszál válassza el attól, hogy életében először elismerje egy lány fizikai teljesítményét.

Marci szemtelenül elvigyorodott.

– Igazán!

Nem mondott többet és ezen Ica felhergelte magát.

Olyan nehezére esne beismerni, hogy ő is van olyan ügyes lány létére, mint Marci?

Ica felpattant, megfogta a labdát, amit csak úgy otthagytak elgurulva a füvön és Marci felé hajította.

– Akkor gyere, próbálj meg legyőzni! – szólította fel villogó kék szemmel. – Ha tudsz! – tette hozzá konokul.

Még Jancsit is leküldte a pályáról, hogy ez a meccs csak kettőjüké lehessen.

 

Marci elkapta a felé száguldó labdát és szinte ugyanazzal a mozdulattal felállt. Szerette a kihívásokat, és szerette az olyan embereket, akik tudtak küzdeni. Éppen ezért volt Ica mindig jó partner, bármiről legyen szó. Sosem játszotta a sértődött, kényes libát. Inkább felvette a kesztyűt és visszadobta. Marci beismerte, hogy néha direkt hergelte.

 

Jancsi odaült Noi mellé, onnan nézte az összecsapásukat, ami számára nem rejtegetett túl sok újdonságot. Nem először volt tanúja annak, hogy vérre menőkig küzdöttek egymás ellen. Mind a ketten olyan véresen komolyan vették, amit ő soha nem értett.

Nem értette, mi a tétje ennek az egésznek, amikor mindenki tudja, hogy Ica semmivel sem rosszabb Marcinál, legyen szó bármiről. Még akkor sem, ha most is veszített két ponttal. Mert általában alul maradt, de attól még nem volt kevesebb. Jancsi tudta és Marci is tudta. Csak Marci sosem vallotta volna be ezt Icának.

 

Marci túlélőtábor után, amikor hazajött, tudta meg a hírt, ami nagyban meghatározta a jövőjét. Legalábbis az élete elkövetkező négy évét. Egyáltalán nem örült olyan felhőtlenül, mint azt az édesanyja várta tőle.

– Úgy döntöttem, hogy amíg középiskolába jársz, mindannyian leköltözünk vidékre! – jelentette be komolyan.

Marci értetlenül nézett rá, hogy ez most mit akar jelenteni?

Ki az a mindannyian és ez vajon mennyiben fogja megzavarni a terveit?

Különben meg nem akart elköltözni, csak kicsit távolabb kerülni a szüleitől. Itt vannak a barátai. Nem állt szándékában itt hagyni őket. Még akkor sem, ha természetesen ritkábban találkoznának. Jancsi és Ica az óvodáskori barátai. És még annyi mindenki, akiket ismer és szeret. Nem kívánt mindenképpen megválni a régi, megszokott életétől csak kicsit változtatni akart rajta.

Nem szerepelt a tervei között a költözés.

A nappaliban üldögéltek. Marci a fotelban, elnyúlva, lába a kisasztalon, keresztbe vetve. Az édesanyja a kanapén könnyed eleganciával.

– Nem értem, Anya! – mondta bizonytalanul.

Nem költözhetnek mindannyian el innen. Akkor hová fog visszajönni?

Végighallgatta az édesanyját, mert nem tudott mást kitalálni hirtelen. Ha meghallgatja, mit tervez, akkor talán megtudja, hogy mi ez az új variáció az életükkel. Egy költözés az olyan végleges és annyira ijesztő. Még így is, hogy az anyja meglehetősen megfontoltnak tűnt, mint aki már hónapok óta tervezget.

Most pedig össze is jött neki.

Vett egy kis házat a városban, ahová Marci készült.

„Meglepődnél mennyire olcsók arrafelé az ingatlanok!”

Marcit nem érdekelte, mit jelent az, hogy olcsók.

Az anyja vett egy házat, teljesen egyedül. Annyi idő alatt, amíg ő egy tíz napos táborban volt. Fel sem tudta fogni. Az sem vigasztalta, hogy az itteni házukat nem tervezi eladni, hogy bármikor haza tudjanak jönni, ha úgy alakul. Amolyan hátsó támaszpontnak, vagy a csoda tudja. Az ember nem éget fel maga mögött minden hidat, azt mondta. De ezzel Marcit nem nagyon nyugtatta meg.

Itt nőtt fel. Ebben a házban! Nem akart elmenni.

Mit ér vele, ha nem is adják el? Az anyja kiadja albérletbe. Teljesen olyan lesz mintha már nem is az övék lenne. Honnan talált ilyen gyorsan albérlőket?

Marci egyre inkább nem értette. Minden olyan simán ment, mintha még a csillagok állása is azt akarta volna, hogy menjenek. Minden úgy alakult, ahogy azt az anyja eltervezte és nem akadályozta semmi a terve véghezvitelében.

– Apa mit szólt hozzá?

– Apád már nem ragaszkodik a kéthavonkénti nevelésetekhez, Marci! Azt mondta, hogy kiegyezik néhány hétvégével is, és az iskolai szünetek egy részével.

 

Marci elkedvetlenedve kereste fel a barátait. Az, hogy el fognak költözni azt jelentette, hogy velük is keveset fog találkozni. Sokkal kevesebbet, mint ahogy azt előre tervezte. Nem fog minden második héten hazajönni, mert ami azt illeti itt már nem is lesz haza.

Noi és Ica az úton tollasoztak. Már az utca végéről hallotta a jókedvű nevetésüket. Jancsi az útpadkán üldögélve nézte a lányokat. Marci köszönt nekik, és lehuppant Jancsi mellé.

– Már azt hittük ki sem jössz – pillantott rá Jancsi. – Így lefárasztott a tábor?

– Nem volt fárasztó! – mondta kedvetlenül.

Jancsi felhúzta a szemöldökét.

– Mi van veled?

Marci egy ideig csak nézte a lányokat, amint futkosnak a labda után. Az ütők húrja megpendült, ahogy a tollaslabdát elütötték. Jancsi nem sürgette a választ. Türelmesen megvárta, míg Marci újra csak ránézett.

– Anya úgy döntött, hogy leköltözünk vidékre, ha már oda fogok suliba járni. Vett egy házat.

– Mikor költöztök?

– Azt mondta augusztusban, ha már túl vagyok a másik táboromon is.

Jancsi bólintott.

– Nem sok időnk maradt.

 

Ica nem tudott odafigyelni a tollaslabdára, mert látta megérkezni Marcit és látta, ahogy komor csendben beszélgetnek Jancsival. Nem kerülte el a figyelmét, hogy egyáltalán nincs jó kedvük és ez megijesztette. Mióta Marci megérkezett egyszerűen érezte, hogy nem stimmel valami. Semmi nem olyan, mint általában.

Természetesen nem azzal volt baj, hogy a fiúk ott üldögéltek és beszélgettek, mert szoktak ilyet csinálni máskor is. De most túl komornak tűnt mindkettőjük. Ica ahhoz szokott, hogy Marci olykor odakiabál nekik valamit, egy vicces megjegyzést, vagy csak vigyorogva figyeli őket, hogy aztán szemtelenül megjegyezze, hogy azért ő ezt sokkal jobban csinálná.

De ma nem tett ilyet. Ica nem is tudott figyelni, aztán egyszer csak minden előzetes bejelentés nélkül hagyta, hogy a labda elrepüljön a feje mellett, nem tett kísérletet arra, hogy felemelje az ütőjét, utána sem fordult, hanem fogta magát és odafutott a fiúkhoz, határozottan leguggolt Marci elé és ránézett.

– Szia, Marci! – köszöntötte.

Ica azonnal látta Marci szemében, hogy valami nem stimmel vele. Ica úgy érezte ijesztő az, amikor Marci ilyen komolyan néz.

– Jobban játszol, mint én! – mondta Marci halkan.

Icának elkerekedett a szeme. Azt sem tudta, Marci ezt miért mondta neki, amikor voltaképpen oda sem figyelt a játékukra Noival. Lehet, hogy egyszerűen csak kedves akart lenni. Noémi is odaért hozzájuk és Jancsi felé nyújtotta az ütőjét.

– Van kedvetek játszani?

Jancsi megrázta a fejét.

Ica megérintette Marci arcát.

– Mi a baj, Marci? – kérdezte gyengéden.

A fiú rásimította a tenyerét az ujjaira.

– Beszélhetnénk?

Ica bólintott.

– Utána átugrom hozzád! – fordult Marci Jancsihoz. – Otthon leszel?

Jancsi nehezen sóhajtott.

– Várni foglak!

 

Marci felállt, határozottan felhúzta Icát is. Most nem akart mással beszélni, csak Icával. Annyi mindenen keresztülmentek ők ketten és annyira ismerték már egymást. Tudta, hogy előtte akár dühönghet is, nem fog tőle megbotránkozni. Meg fogja érteni, mert mindig is megértette.

Ica megkínálta Marcit hideg limonádéval.

Marci egyfolytában fel és le járkált a konyhában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, majd mikor bementek Ica szobájába, akkor ott keringett.

Ica egy ideig figyelte.

– Beleverhetsz a falba, ha attól megkönnyebbülsz! – mondta csendesen.

Meglepetésére Marci valóban összeszorított ököllel akkorát ütött Ica szobájának a falába, az ajtó mellett, hogy akkorát szólt, hogy a lány azt hitte menten leesik a vakolat.

De nem esett le, csak Marci kiáltott fel olyan fájdalmasan, hogy Ica azonnal odaugrott mellé és elkapta a kezét.

– Most jobb? – kérdezte.

Marci felsóhajtott.

– Sose lesz jobb!

Amikor végre egymás mellé leültek az ágyra, elmondta.

– Elköltözöl? De akkor… Akkor mi lesz velünk? Mikor fogunk találkozni? Nem tűnhetsz csak így el az életemből! Nem költözhetsz el!

– Dehogyis nem! Anya megvette a házat. Beíratta az ikreket másik suliba. Meg sem beszélte velem. Kész tények elé állított. Felforgatta az egész életünket!

 

Ica szeme könnybe lábadt.

– Marci! – suttogta elcsukló hangon. – Nem fogsz elfelejteni? – kérdezte és a könnyek kicsordultak a szeméből. Marci gyengéden átölelte, hogy megvigasztalja.

– Sosem tudnálak!

Érezte, hogy Ica szíve olyan szaporán ver, mint egy rémült kismadáré. Magához szorította és legszívesebben soha el sem eresztette volna.