Pók Ica

Az első szerelem

55. rész

 

 

Ica

A folyosón találkozott össze Marcival.

A fiú farmernadrágban és zöld, kockás, rövid ujjú ingben volt, ami kiemelte a szeme színét. Igazán jól festett. Olyan sűrűn találkoztak, de Icának eddig még fel sem tűnt, hogy Marci milyen jól néz ki. Vagy lehet, hogy csak a búcsúzás hangulata miatt érzi másnak az egészet?

– Szia, Marci! – köszöntötte. – Nem láttalak a ballagás után. Hamar eltűntél.

– Letámadott a család. De gyorsan leléptem – vigyorodott el. – Én értem ide előszőr, de elkelt a segítség Julcsi néninek.

– Miért? Mit csináltatok?

– Hidegtálakat meg üdítőket hordtam. Gyere! – fogta meg Ica kezét. – Mindjárt indul a buli. Nem akarok semmiről lemaradni.

Icát izgatottság kerítette hatalmába, és valami megmagyarázhatatlan melegség járta át a szíve környékét, amikor Marci megfogta a kezét. Pedig ebben nem volt semmi szokatlan. Marci gyakran csinált ilyesmit. Akkor is, amikor felsegítette a dobogóra, vagy ha azt akarta, hogy mindenképpen menjen vele valahova.

Mégis Ica ma mindent annyira másnak érzett. Elhagyják a megszokott iskolájukat, az osztálytársaikat. Nyolc évig jártak ugyanabba az osztályba, találkoztak minden nap. Nyolc év alatt az egész épületet bejárta, ismerte minden kicsi zugát. Annyi szép emléke.

– Miről nem akarsz lemaradni? – kérdezte Marcit.

– Az első táncról. Veled. Ha megengeded! – tette hozzá gyorsan.

– Örülnék neki.

Az osztálytermükben behúzták a sötétítő függönyöket, bekapcsolták a discovilágítást, a magnóban halkan szólt a zene. Az asztalokat hátratolták a falak mellé és telepakolták üdítőkkel és hidegtálakkal. Az iskola konyhájáról hoztak poharakat és kistányérokat is.

Marci elengedte a lány kezét és a fülébe súgta.

– Meg ne szökj! – kacsintott rá. majd fogta magát és eliramodott.

Most, hogy Marci itt hagyta, Ica kicsit egyedül érezte magát, annak ellenére, hogy már többen is megérkeztek. Ica körbesétált az asztalok mentén, amikor megérkezett Jancsi és Noi.

Jancsi rendkívül elegánsan festett fehér vászonnadrágban, világoskék ingben és fehér nyakkendőben. Ica elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy pontosan úgy nézett ki, mint felnőttkoruk komoly ügyvédje. Noémi fehér miniruhában érkezett, éppen mintha egymáshoz öltöztek volna. Talán így is történt.

Már az ajtóban hatalmasat köszöntek, nem lehetett őket nem észrevenni. Marci is azonnal ott termett a barátja mellett.

Mariska is befutott, a ballagás és a bankett közötti néhány órában levágatta a haját. Ica nem is értette. Ha már frizurát szeretett volna, akkor miért nem a ballagásra csináltatta? De el kellett ismerje, hogy jól állt Mariskának a rövid haj. Feltűnő, tűzpiros ruhát vett fel. Ha Jancsinak öltözött ki, akkor nem járt sikerrel, mert a fiú csak Noémivel foglalkozott.

De Marci nagyot füttyentett, amikor meglátta Mariskát. Icának rosszulesett Marci ilyenfajta megnyilvánulása. Szőnyin nem lepődött meg, aki most is odakacsázott Mariskához és leplezetlenül bámulta a mellét, ami félig kilátszott a ruha kivágásából.

Ica nem is értette, hogy mert Mariska felvenni egy ilyen mélyen dekoltált ruhát, mert most minden fiú azzal volt elfoglalva. Ő meg nagyvilági mosollyal az arcán tűrte. Jancsi mondjuk csak egy futó pillantást vetett rá. Láthatóan nem volt elájulva Mariska hóbortjaitól. Marci meg igaz, hogy üdvözlésként füttyentett neki, de sokkal több figyelmet nem fordított Mariskára, inkább visszatért Icához, aki Veronikával álldogált a sarokba.

– Te nem akarsz közelebb kerülni Mariska dekoltázsához? – kérdezte Ica visszafogottan.

 

Marci felnevetett, olyan tőle szokott vidámsággal. Egyáltalán nem érdekelte Mariska. Meg az sem, milyen ruhában jött. Utálta azt a hisztis nőszemélyt és ezen nem fog változtatni az sem, hogy éppen mekkora kivágást varrat a ruhájára. Ezzel csak azt érte el, hogy Szőnyi ott fog lihegni a nyakában egész este. De legalább ez egyszer nem Icával lesz elfoglalva.

A tanárok hagyták őket bulizni. Julcsi néni bejött az elején, minden jót kívánt, közölte, hogy itt lesz a közelben, ha szükség lenne rá de ezután valóban magukra hagyta őket.

Az első szám egy ritmusos disco zene volt, és Marci ígéretéhez híven elkapta Ica kezét, hogy behúzza középre táncolni.

 

Ica jól érezte magát. Szőnyi Tomi csak egyszer közeledett hozzá, de akkor Marci gyorsan helyre is tette. A zene jó volt. Sok pörgős disco szám után néha azért következett egy romantikus lassú is.

Jancsi és Noémi lett az egyetlen pár, akik az összes lassú dalt egymással táncolták el. Ica elmosolyodott: „Ez a szerelem!”

Mariska csak ideig-óráig érezte jól magát, csak addig, amíg a figyelem középpontjában állt. Utána leginkább a sarokban gubbasztott és féltékeny szemeket meresztett mindenkire. Főleg Noémire és Jancsira.

Nem táncolt.

Pedig felkérték többen is. Még Jancsi is elvitte volna egyszer táncolni udvariasságból. De Mariska nem ment.

Ica nem értette. Mit akar ezzel elérni Mariska? Semmi értelem nem volt annak, amit csinált. Ha az volt a célja, hogy elrontja mindenki kedvét, hát nem sikerült neki.

Lassú szám kezdődött. Marci megfogta Ica kezét.

– Gyere táncolni! – kérte, máris átölelte a derekát és magához húzta.

Ica szeretett táncolni. Szerette a gyors ritmusú zenéket is, amire lehetett tombolni, de lassúzni is jó volt olyan valakivel, akit kedvelt.

Marci nem éppen magas, de olyan túl alacsony sem. Icát sosem zavarta, hogy egy kicsit mindig alacsonyabb volt nála. Marci sosem lépett a lábára, nem húzta goromba módon maga után. és tánc közben általában mindig jól elszórakoztatta. Icának sosem volt mellette olyan kellemetlen érzése, mint némelyik fiúnál, hogy csak a mellét bámulják elkerekedett szemmel és megpróbálják megfogni a fenekét. Marcinak még véletlenül sem jutott eszébe ilyen kreténség. Ica többek között ezért is szeretett vele táncolni.

 

 

Marci csak nézte Ica szemét. Nem is akart ő máshová nézni. Csak látni akarta az arcát, hogy örökké maga elé tudja képzelni, ha nem lesz mellette. Szeretett volna mindig így táncolni vele egészen a világ végezetéig. Átölelni karcsú derekát, érezni az illatát, még néha puha, szőke haja is megcsiklandozta az arcát, amikor néhány tincs meglibbent, amikor elfordította a fejét.

Marci szíve megint csak szokatlan ritmusra váltott, bár már kezdett hozzászokni az utóbbi időben. Csak attól félt, hogy Ica is meghalja. Szeretett volna neki mondani valamit. Valamit erről a furcsa érzésről, ami olykor a hatalmába kerítette, amikor vele volt, csak még nem tudta pontosan mi is ez, így nem is igazán tudta megfogalmazni.

 

Ica nem értette Marci miért nem szól, mert sosem volt ilyen hallgatag, amióta ismerte. És még soha nem nézett így rá. Nem is tudta megmondani, mit látott a szemében. Abban a csodálatosan szép zöld szemében.

Aztán minden átmenet nélkül, hangosan dübörögni kezdett a zene, és ők ottmaradtak a táncparketten a többiekkel, mert a pörgős számokra általában mindenki beállt táncolni.

Ica nem igazán érezte éhesnek magát, így csak keveset kóstolt meg a hidegtálakon roskadozó finomságokból. Nem is értette Marci, hogy képes befalni akkora adagokat, amikor nem is látszik rajta. Ica inkább szomjas volt ettől a sok táncolástól.

 

Egyszer csak éppen egy kellemes slágerlistás zene közepén, amit mindannyian kívülről tudtak már, és együtt énekeltek, valaki felkapcsolta a lámpát. Olyan kellemetlen volt, hogy hirtelen ellepte a termet ez a fényár, amikor hozzászokott a szemük a villódzó félhomályhoz.

Julcsi néni jelent meg az ajtóban.

– Gyerekek! Elmúlt éjfél. Sajnálom, de véget kell vetnem a bulinak! – közölte határozottan, miután lekapcsolta a magnót.

Hiába kérték Julcsi nénit, hogy engedje meg, hogy maradjanak még egy kicsit.

– Mielőtt szétszéledtek, szeretném tudni, kikre számíthatok a holnapi rendrakásnál.

Ica az elsők között jelentkezett. Marci ránézett és hősiesen ő is felemelte a kezét. Majd csak elblicceli valahogy, csak szeretett volna ott lenni, ahol Ica is ott van.

Lassan összeszedelőzködtek. Gyorsan távoztak is az osztályból. Jancsi már előre ment Noémivel. Marci a folyosón odacsapódott Ica mellé, a farmer dzsekijét ott lóbálta a kezében.

– Hazakísérlek! – mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog.

Icát váratlanul érte, mert Marcinak le kellett fordulnia egy utcával hamarabb, ha hazafelé tartott. De örült neki, mert sötét volt és ilyenkor nem szívesen csatangolt volna egyedül az utcán. Még akkor sem, ha egyébként senki nem jár a környéken.

– Örülnék neki! – vallotta be őszintén.

Erre Marci határozottan megfogta a kezét és kihúzta az utcára. Körbeölelte őket a sötét, és feltámadt a szél is. Ica nem is gondolta, hogy ilyen rekkenő hőség után, mint amilyen ma egész nap volt, éjszakára ennyire lehűl az idő. Ica megborzongott.

– Hideg van! – mondta Marci komolyan és Ica felé nyújtotta a farmerdzsekijét. – Vedd fel!

Ica hálás szívvel elfogadta. Nem mintha túl meleg ruhadarab lett volna, de szél ellen nagyon is megtette. Örült, hogy Marci mellette van. Nem is figyelt már a sötétre, mert Marcival nem félt semmitől, és már nem is fázott olyan nagyon, mint az előbb.

Marci vicces kedvében volt megint és így jól szórakoztak hazafelé. Ha egyszer Marcinak jó a kedve, nagyon nehéz leállítani. De Ica nem is akarta leállítani egyáltalán. Szerette, amikor ilyen volt. Szerette a mosolyát. Szerette a nevetését. Szerette, amikor megfogta a kezét, mert olyan megnyugtató volt, hogy ott van mellette, egészen közel. Annyira szerette Marcit…

De hirtelen a gondolatai tiltakozni kezdtek a szó ellen.

Megijedt, hogy miért gondol ilyesmire?

És azután megijedt, hogy miért baj az, hogy szereti Marcit?

A legjobb barátja.

Ő az, aki a legjobban ismeri.

Ő az egyetlen, akiben százszázalékosan megbízik. Akinek mindent el tud mesélni az életéről.

Miért is gondolkodik ilyesmin? Hiszen Marcit csak szeretni lehet. Nincs abban semmi rossz, ha egy fiút úgy szeret, mint egy jó barátot. Mert Marci nagyon jó barát.

Akkor most miért esett pánikba az érzéseitől?

Miért érzi hirtelen mégis azt, hogy nem helyes, hogy itt fogják egymás kezét?

Csak azért nem rántotta el az ujjait Marci tenyeréből, mert tudta, hogy ezzel megbántaná a fiút, és megmagyarázni sem tudná miért tette.

 

 

Sándor

Délelőtt tízkor az iskolában találkoztak, hogy rendet tegyenek a tegnapi bankett után az osztályukba. Sándor a könyvelőhöz tartott ezen a délelőttön, ezért úgy gondolta elviszi a lányát az iskola elé. Csak ki akarta rakni és tovább menni, amikor a kocsija mögött Litterfy Attila állt meg motorral.

Már nem volt tanítás, diákok sem voltak az iskolában, leszámítva azt a néhány nyolcadikost, akik eljöttek összepakolni a bankett után. A tanárok az évzáróra és a bizonyítványosztásra készültek.

Ilonka kiszállt és két gyors puszi után elköszönt, és odaszaladt Jancsihoz és Noihoz. akik éppen most érkeztek.

Sándor is kiszállt kocsijából, hogy kezet foghasson Attilával. Megvárta, míg a férfi leteszi a bukósisakját és rávigyorgott. Hihetetlen, hogy ha az ember ránézett mindent kinézett volna belőle kivéve azt, hogy gyerekekkel foglalkozik.

Kicsit elbeszélgettek, amikor is Attila halkan megjegyezte.

– Találkozgatok Julival. Neked ez nem gond?

Sándor megrázta a fejét.

– Örülnék, ha boldog lenne. Mi nem illettünk egymáshoz! Talán majd nektek jobban sikerül!

– Remélem! Bár Julival elég nehéz!

Sándor elmosolyodott.

– Nekem mondod?

Még beszélgettek, amikor megjelent Juli is mellettük.

– Már régen bent kéne lenned a tanáriban! – pillantott Attila felé.

– Mint, ahogy neked is! – kacsintott rá a férfi.

Pók Sándor elmosolyodott és kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Nekem is mennem kell! – mondta határozottan és miután elköszönt elhajtott.

Örült, hogy Juli is megtalálta a boldogságát. Legalábbis nagyon remélte, hogy jól alakulnak köztük a dolgok Attilával. Juli megérdemelne egy olyan férfit, aki igazán szeretni tudja.

 

 

Marci

Meglehetősen kevesen jelentkeztek arra, hogy rendbe szedjék az osztályt. Össze kellett szedni a poharakat, a tányérokat és a tálcákkal együtt visszavinni az iskola konyhájába. Zsákokba rakni a szemetet, letörölgetni az asztalokat, felsöpörni és minden padot és széket visszarakni szép sorban a helyére.

Jancsi és Noi a szemétszedéssel kezdték, míg Ica minden utasítás nélkül elkezdte összeszedni a szanaszét hagyott poharakat és tányérokat tálcákra.

Marci ott állt a padok előtt és elnézte a sürgölődést.

– Mit csináltok délután? – kérdezte komolyan és azért néha volt olyan szíves és egy-egy poharat a tálcára tett.

Jancsi nem válaszolt csak felnézett rá és visszakérdezett.

– Te mikor indulsz táborba?

Marci figyelte, ahogy szedegetik a szétdobált szalvétákat. Két lány az üres üdítős üvegeket rendezte a rekeszekbe. El nem tudta képzelni, hogy ő mit keres itt, ahol takarítani kell?

– Jövő hétfőn – felelte.

Várta már, mert úgy érezte szüksége van egy kis távolságra a szüleitől. A táborban akadtak barátai, mert egy túlélő tábor Jancsit sosem érdekelte, meg amúgy a lányokat sem túlságosan, tudta jól. Tudott róla mesélni Icának, de hogy ő is részt vegyen rajta, az szóba sem került soha. Pedig tényleg izgalmas tíz nap volt. Marci kiélhette az energiáit. Sokat túráztak, hegyet másztak, meg köteleken mászkáltak két fa között. Mindenféle érdekes dolgot ki lehetett próbálni. Sátorban töltötték az éjszakát és mindig volt néhány vízparti program is. Tábortűz meg bográcsozás. Marci élvezte. Ötödikes kora óta minden évben elment. Az anyja is nyugodtabb volt, hogy olyan helyen van, ahol figyelnek rá. Utána mondjuk, amikor hazajött átaludt egy egész napot, annyira elfáradt. Mert az éjszakák rövidek voltak egy ilyen táborban.

Ica a tele tálcákra bökött.

– Marci! Segítenél átvinni a konyhába?

Segített neki. Hogyne segített volna. Átvitték a folyosón és át az udvaron, mert az iskola túlsó részében volt az iskolai étkezde a konyhával együtt.

– És ha ledobom? – kérdezte Marci vidáman, miközben éppen az udvaron vágtak át.

Ica felpillantott rá, csak futólag, mert nyilván nem akarta, hogy kiessen a kezéből bármi is, vagy, hogy megbotoljon ezzel a sok törékeny tányérral.

– Nem vagy te olyan ügyetlen! Mit akartál a délutánnal?

Marci vállat vont.

– Gondoltam kimehetnénk a játszótérre. Kosarazni, vagy fára mászni, amíg még mind együtt vagyunk.

Mert Marci tudta, hogy hamarosan Jancsi is elutazik a szüleivel nyaralni, biztos Icáék is elmennek valamerre, mint ahogy minden évben. Nyáron ritkán voltak mindannyian egyszerre otthon.

Odaértek az ajtóhoz. Marci, mivel tele volt a keze, a könyökével lenyomta a kilincset és a vállával benyomta az ajtót olyan erővel, hogy az teljesen a falnak koppant. A lábával tartotta meg, hogy Ica is be tudjon jönni. Amikor elengedte, az ajtó újra csak hangosan becsapódott.

– Ebéd után átugrom hozzátok! – mondta Ica – Anyukádnál vagy?

Marci bólintott.

– Egész nyáron.