Pók Ica

Az első szerelem

54. rész

 

 

Ica

Ica a tükör előtt állt.

Ma ballag.

Nem is akármikor.

Alig egy óra múlva.

Már felöltözött és most a haját fésülte. Úgy gondolta, csak két fényes, kék csatot rak bele két oldalról. Ha nem csinált házimunkát, vagy nem sportolt, akkor szerette, ha le van engedve a derekáig érő, szőke hajzuhatag. Ilyenkor egyáltalán nem zavarta.

Rettenetesen izgult.

Az persze igaz, hogy az utóbbi napokban sokat gyakorolták, hogy a lehető legtökéletesebb legyen.

Sanyi mellette állt a fürdőszobai tükör előtt. Icát nem zavarta, hogy ott van, és teljes meglepetésére az öccse, életében először egyedül bekötötte a nyakkendőjét.

– Azta, Sanyi! Nagyon ügyes vagy!

Az öccse büszkén kihúzta magát. Láthatóan jólesett neki a dicséret.

– Sokat gyakoroltam, és megérte! – Végignézett Icán, aki már teljes díszben állt ott a tükör előtt. – Szép vagy! Igazán!

Ica szégyenlősen elmosolyodott.

– Köszi, Sanyi! Kedves tőled, hogy ezt mondod.

Csengettek a nagykapunál és behallatszott Napóleon ugatása, jelezvén, hogy vendégek érkeztek.

Ica meglepetten állt a fürdőszoba ajtóban, amikor meglátta őket. Nagypapa a szokásos, egyetlen öltönyében feszített, Nagymama egy csinos türkiz kosztümben ott állt mellette. Jancsi papa egy újmódi szürke öltönyt vett fel, Vera nagyi meg éppen úgy nézett ki, mint aki estélyre készül: felékszerezve, a haja frissen festve, beállítva, minden szőkére festett hajszál pontosan a helyén állt, a ruhája meg csak úgy sziporkázott a napfényben. Utánuk lépett be Angelika egy szép, világosszínű kismama ruhában.

Ica nem számított rá, hogy mindannyian együtt érkeznek.

Ahogy beljebb mentek a konyhába, ami némileg tágasabb helyiségnek számított, máris mindent elleptek a virágok. Ica a szépen becsomagolt ajándékokra is kíváncsi volt, de Vera nagyi kijelentette, hogy azokat majd csak ballagása után bonthatja ki.

Vera nagyi Apuhoz fordult.

– Túl szép ez a lány!

Apu felmordult mellette.

– Még egyszer ezt ki se ejtsd a szádon, anyám! Az én lányom nem lesz a Pók divatház rabszolgája!

– Ugyan már!

– Elképesztő, hogy még az unokádat is beáldoznád a sok pénz reményében.

– Nézz már rá, Sanyi! Kezdenie kéne valamit ezzel a természetből fakadó szépségével!

Apu szeme felizzott.

– Nem! Neme engedem, hogy ugyanazt csináld vele, mint Angelikával! Hagyd békén! Engedd, hogy normális gyerek lehessen!

Ica ugyanúgy érzett. Átlagos, normális gyerek akart lenni, mint mindenki más.

 

 

Marci

Jancsi fent ült az asztalon és Noémit figyelte, aki lent, a széken ülve egy kis tükör segítségével éppen a haját igazította. Marci el nem tudta képzelni, hogy tud a lány ennyit bíbelődni a frizurájával.

– Örülök, hogy jövőre már középiskolába fogok járni – jelentette be Jancsi komolyan. – Itt már nincs semmi kihívás számomra.

Marci felnevetett.

Naná, hogy így gondolja, amikor örökké szín ötös a bizonyítványa, javítani sem tudott, mert hatos osztályzat már nem létezett és több dicséretet senki sem kasszírozott be egy év alatt, mint ő.

Egyébként Marcinak tegnap levették a gipszet a kezéről. Örült, hogy a ballagására megszabadulhatott tőle.

– Nem kellett volna olyan rohadtul mindent tudnod és akkor lett volna még hova fejlődnöd! – mondta vigyorogva.

Különben nem kételkedett benne, hogy Jancsi a gimnáziumban is hasonló bizonyítvánnyal fog végezni. Ez a hobbija. A tanulás.

Bejött Julcsi néni is, és igencsak idegesnek tűnt.

Felhangzott az utolsó csengetés, ami hozzá tartozott a ballagási ceremóniához. Egyben jelezte, hogy megkezdődött az ünnepség. A folyosóról behallatszott a ballagási ének. Mivel ők voltak a 8.c osztály, meg kellett várniuk, míg a másik két osztály elballag az osztályuk előtt, hogy csatlakozhassanak hozzájuk.

Ica belekarolt Jancsiba a sor leg végén, mire a fiú könnyedén rámosolygott. Amikor végre elindultak, igyekeztek lépést tartani a dallal, de Ica úgy érezte kicsit túl lassúra sikerült a dolog.

A folyosókat és az ajtókat, amerre mentek szépen feldíszítették színes élővirággal. Icának nagyon tetszett, hogy még a földön, az vonulásuk útjának két oldala is le volt terítve rózsákkal. Az egész folyosót belengte a virágillat.

Amikor kiértek az utcára, hogy onnan közeledjenek a nagykapun át az ünnepség helyszínére látta, hogy az iskola előtt rengeteg autó parkol és sok vendég is kint állt, hogy menézze a vonulásukat, bár a sorfaltól nem sokat láthattak. Aztán hosszú percek után végre bekanyarodtak az udvarba és elfoglalták a helyüket az emelvényen.

Ica gyorsan végigfutott a szemével a jelenlevőkön. Hol lehet Apu? Igazán jól elbújtak ebben a tömegben. Mindenfelé integettek a rokonok, de ő nem látta a saját rokonságát sehol. Lassan sorba álltak, a zene elnémult. Az igazgató lépett a mikrofon elé.

– Kedves ballagó fiatalok és tisztelt szülők. Eljött ez a perc is, az óra, amely oly meghatározó lehet számotokra…

Ica nem igazán tudott ráfigyelni. Meghatározó…? Egy dolog volt most fontos, hogy Vera nagyi ruhája olyan csillogó és ott is látta nem messze, egészen az első sorban őket. Örült, hogy a nagymamája ilyen feltűnő ruhát vett fel. Ott volt Jancsi papa is és mintha ő lett volna a virághordozó, az összes színes csokor ott halmozódott a karjaiban. Alig látszott ki mögüle. Ott állt Nagypapa és Nagymama egymás mellett és már megint veszekednek valamin, ahogy Ica így elnézte őket messziről. Angelikának pedig szereztek egy széket. Biztos az édesapja volt. Még az is lehet, hogy bement valamelyik tanterembe és önkényesen hozta ki, hogy Angelikának nem kelljen álldogálnia tekintettel az állapotára.

Miután felfedezte a saját családját a többi ismerőst kereste. Jancsi és Mariska rokonsága egy hatalmas tömeget alkotott. Legalább ötvenen lehettek. Nem kevesebben Marci családja, bár róla tudta, hogy sok nagynénije, nagybácsija van és ők mindig is szoros rokoni köteléket alkottak. Nem is lehetett őket összetéveszteni, mert igen sok vörös hajú volt közöttük. Kővári vonás.

Marci lehangoltan közölte, hogy meg fog sülni, annyira oda tűzött a nap, ahol álltak. Sehol egy árnyék. Jancsi tökéletesen egyet értett vele.

– Egy kis szellő nekem sem ártana! – mondta komolyan.

Akkor meghallotta az igazgató hangját.

– Most pedig a nyolcadikosok nevében Pók Ilona búcsúzik.

 Mert nem múlhatott el ünnepség anélkül, hogy Ica ne mondott volna egy verset. Ehhez Julcsi néni is ragaszkodott, minden alkalommal, amikor felkészítette. Mert szerinte Ica különösen szépen szavalt.

Ica kitipegett a mikrofon elé és elmosolyodott. A tömegen át az édesapjára.

 

Ica fel volt pakolva virágokkal.  Jancsi papa helyett most neki kellett vinnie azt a rengeteg virágot, amit kapott. Ez volt Vera nagyi határozott kérése. Ica még szeretett volna elbúcsúzni a barátaitól, de lehetetlennek tűnt, mert a rokonság mindannyiukat letámadta. Marcit is szem elől tévesztette.

Ez elszomorította. Még akkor is, ha hét órakor úgyis találkoznak a banketten.

Beüllt az édesapja kocsijába, a virágokat minden gondolkodás nélkül betuszkolták a csomagtartóba. Ica már alig várta, hogy kibonthassa a csomagokat.

Az ajándékosztás után ültek oda, hogy megegyék az ünnepi ebédet, vagy Ica nem is tudta minek nevezze, így délután öt óra tájban.

Eléggé zsúfoltan üldögéltek az asztal körül, de mindenképpen jó volt a hangulat. Ica jól érezte magát, mert most így éppen olyanok voltak, mint egy igazi család. Angelika ott ült az édesapja mellett és olyan volt, mintha ez soha nem is lett volna máshogy. Még Nagymama sem siránkozott, úgy, ahogy mindig szokott, csak tőle szokatlan kedvességgel megpaskolta Angelika kezét.

– Hogy vagy kedvesem!

Angelika meg kedvesen válaszolt neki.

– Köszönöm szépen, most már egyre jobban. Az elején nagyon nehezen viseltem.

És most éppen a születendő gyermekükről beszélnek, aki az ő kistestvérkéjük lesz és ezen, normál esetben a Nagymama felháborodott volna. Ica nem is értette mi történt vele hirtelen. Azt hitte, az életben nem fogja megbocsájtani Apunak, hogy összejött Angelikával és azt meg pláne nem, hogy hamarosan még gyermekük is lesz.

Ica elmosolyodott.

„Lehet, hogy Anyu rászólt, hogy hagyja már békén Aput. Ne szekírozza állandóan!”

Mert szentül hitte, hogy az édesanyja odafentről vigyáz rájuk és segíti őket, egyengeti a sorsukat, még ha néha történnek is ilyen kitérők, mint ez az eset Julcsi nénivel. Ő, angyal képében biztos, hogy visszatereli őket a helyes útra.

Nagymama szigorúan nézett Apura.

– Csak azt tudnám, minek kellett belekeveredni abba az afférba azzal a tanárnővel?

Angelika megfogta Apu kezét, és ő válaszolt, mielőtt Apuból kitört volna valami sértő, amit Nagymama biztosan sosem bocsájtott volna meg neki.

– Vannak dolgok, amiknek meg kell történnie, és jobb, ha nem bolygatjuk feleslegesen – válaszolta Angelika szelíden. – Ez most Ica napja!

Vera nagyi éppen azokról a régi- régi szép időkről mesélt.

– Hogy elrepülnek az évek! – sóhajtott tragikusan. Mindenki pontosan értette, hogy arra gondolt, hogy az ő ifjúsága milyen gyorsan elrepült. Vera nagyihoz nem kellett külön értelmező kéziszótár. A világon minden körülötte forgott. – Emlékszem Angelika nyolcadikos ballagására. Mintha tegnap lett volna.

Apu keserűen felnevetett. Annyira jellemző Vera nagyira, hogy a saját fiát elfelejtette.

Angelika gyengéden nézett Apura, mint aki pontosan érezte, hogy Vera nagyi megjegyzése mennyire fájt neki.

– Én viszont Sanyi ballagására emlékszem! Úgy elhúzta a csíkot akkor, hogy három évig nem is láttam!

Vera nagyi felsóhajtott.

– Ne is emlékeztess, Angelika! Mert ilyenkor mindig eszembe jut, milyen áldatlan rossz kölyök volt! Még a ballagásán sem volt képes nyugton maradni. Emlékszem, rád borította az asztalt!

Ica kíváncsian hajolt előre, hogy minden szót halljon. Erről igazán szeretett volna többet is megtudni.

Angelika felnevetett.

– Igazad van!

Apu felmordult mellette.

– Leszakadnátok rólam?

– Miért borítottad rá Angelikára az asztalt? – kérdezte Ica kíváncsian.

Az apja felsóhajtott.

– Mert felbosszantott. – Most ránézett Angelikára is maga mellett. – Hülyeség volt. Sajnálom.

– Idegesítő kislány voltam – ismerte be Angelika.

– Tény. De attól függetlenül, rád kellett volna hagynom.