Pók Ica

Első szerelem

57. rész

Ica

Az, hogy Marci elköltözik mindannyiukat kedvetlenné tette. Ráadásul Icát az is elszomorította, hogy alig tudtak együtt tölteni némi időt, mert Marci is nyaralni ment a családjával, sőt még táborba is, és a költözés előtti héten ők is.

Vera nagyi és Jancsi papa vitte őket a Balatonhoz, és Ica gyűlölte, hogy nem maradhat itthon Marcinak segíteni pakolni.

– De hazajövünk péntek délután? Ugye? – erősködött.

Péntek este még Marcival szeretett volna lenni, és szombaton is addig, amíg el nem indulnak. Tudta, hogy nem fogja kibírni sírás nélkül, de akkor is. Már most, amikor rá gondolt, sírás fojtogatta a torkát.

Jancsi papa megígérte, hogy hazajönnek. Akkor is, ha Vera nagyi leszögezte, hogy erről szó sem lehet.

– Megoldjuk – kacsintott rá a nagyapja. Ica meg némán átölelte.

Ica nem tudta élvezni a nyaralást. Marcit fel sem tudta hívni, mert már lemondták a telefonszolgáltatást, pedig néhány hete még azt tervezték, hogy minden este beszélnek. Marci durrogott, hogy még ezt sem tehetik meg. Ica meg csak nyelte vissza a könnyeit.

Öt nap.

Ica számolta a napokat. Életében először nem élvezte a Balatont, mert bármit csináltak, folyton Marci járt a fejében. És az, hogy elköltözik.

Nem voltak illúziói. Marci tuti nem fog neki leveleket írogatni. Nem is igazán várta tőle. De legalább a telefonszámát tudja, és majd, ha berendezkedtek az új otthonukban, telefonálnak majd. Apu biztosan azt is megengedi majd, hogy Marci néha meglátogassa.

Vajon összecsomagolt már?

Jancsi papa elvitte őket horgászni is.

Általában Ica szerette az ilyen semmittevést, a vízpartot, és a napozást, de most elkedvetlenítette.

Vera nagyi többször rászólt, hogy ne járkáljon már ilyen elkámpicsorodott arccal, mintha meghalt volna valaki, mire Ica megbántódott. Vera nagyi nem értheti. Sosem érdekelte senki más magán kívül.

Icát most még is idegesítette a békák brekegése és a tücskök ciripelése. Némán nézte a vízen megcsillanó napfényt, a lágy hullámokat. Minden éppen olyan volt, mint máskor. Ugyanolyan, mint tavaly, meg azelőtt. Miként lehet, hogy semmi nem változik? Hogy a nap is ugyanúgy felkel és lenyugszik? Miként lehet minden ennyire békés, amikor elveszítik Marcit.

Igaz, hogy bármikor felhívhatják majd egymást. De az már nem lesz ugyanolyan, mint amikor minden nap találkoztak. Ráadásul Marcinak biztosan lesznek új barátai, mert Marcit mindenhol megtalálták az emberek. Könnyen kötött ismeretségeket. Táborokból is új barátokkal tért haza. Icának sosem fájt annyira, mint most. Mert eddig tudta, hogy ha Marci hazatér a táborból, akkor ők ugyanonnan folytatják, mint ahol hetekkel előtte abbahagyták. Ugyanúgy találkoznak, játszanak, beszélgetnek, mint előtte. Ugyanúgy tudni fognak egymásról.

Most ebben nem volt biztos.

Félt, hogy örökre elsodródnak egymás mellől. Más lesz a fontos. Ica pillanatnyilag el sem tudott képzelni olyan jövőt, amiben Marci nincs benne.

Péntek hajnalban nyugtalanul ébredt. Rosszul aludt. Amikor kiment a konyhába, Vera nagyi már kávét szürcsölgetett.

– Te sem tudsz aludni a telihold miatt? – kérdezte.

– Telihold? – értetlenkedett Ica.

– Nők érzékenyebbek rá – jelentette be Vera nagyi. – Van kávé, ha készítenél magadnak tejeskávét.

Köszönöm – mormolta.

Őt nem a telihold zavarta. Minél hamarabb haza akart menni Marcihoz.

Ica kiült a teraszra, és a hűvös reggelben, maga elé meredve kortyolgatta el a tejeskávéját, miközben folyamatosan járt a lába a papucsában. Úgy érezte, azonnal indulniuk kéne. Minél hamarabb. Úgy érezte, képtelen délutánig várni.

 

Marci

– Hogy mi van? – kérdezett vissza Marci dühösen.

– Marci, nyugodj meg – szóét rá az anyja keményen.

Nyugodjon meg?

Egy ilyen bejelentés után?

– Szombatról volt szó – ellenkezett.

– Változott a terv. Részemről jobban örülök a pénteknek.

– Én ma nem megyek sehová! Az kizárt.

– Marci, nyugodj már meg! Tudom, hogy ideges vagy. Én is az vagyok, de túlleszünk rajta, és mind megnyugszunk.

Marci ezt nehezen hitte el. Felkapta a biciklijét.

Hátha Ica már hazajött mégis. Csak nem tudott szólni, mert nekik már kikapcsolták a telefonjukat.

– Most hová mégy?

– El. Meg kell, nézzem, hogy Ica itthon van-e?

– Tízre jön a teherautó. Addig légy szíves, gyere haza. Örülnék, ha segítenél!

– Ja. – Mindjárt tíz óra. – Itt leszek!

Felugrott a biciklijére, csapódott a kapu.

 

Kővári Anna aggódva nézett utána. Tudta, hogy nem lesz vele egyszerű és sejtette, hogy Marcit megviseli költözés. De sosem hitte, hogy ez az utolsó hét ennyire nehéz lesz. Marci nem volt hajlandó pakolni. Olyan nehezen tudta rávenni, hogy legalább a saját dolgait szedje össze és tegye dobozokba, a ruháit meg zsákokba.

Marci az utolsó pillanatig szabotálta a dolgot. Szerdán komolyan összeveszett vele. Ritkán borultak ki egyszerre ennyire. Ő is é s Marci is. Kicsin múlott, hogy nem kevert le neki egy hatalmas pofont.

A veszekedésük után Marci szobájában hajnalig égett a lámpa és reggelre mindent összepakolt. Azóta egyfolytában összezördülnek minden apróságon. Persze ő is ideges és sokkal türelmetlenebb, mint általában. De Marci is ideges volt, és sokkal robbanékonyabb, mint normál esetben.

Anna remélte, nem megy teljesen rá a költözködésre a kapcsolatuk. Mert akkor nem érte meg. Felsóhajtott, ahogy a becsapódott kaput nézte. Megpróbált megbízni benne. Bízni abban, hogy valóban hazaér időben.

 

Marci

Tegnap este még Jancsival üldögéltek a játszótéren. Rájuk sötétedet. Már Noi is hazament, csak ketten maradtak.

– Írsz majd néha levelet? – kérdezte Jancsi komoran.

Úgy kérdezte, mintha nem ismerné. Marci sosem írt semmit a kötelező iskolai fogalmazásokon kívül. Nem az ő műfaja volt órákig ülni levelet írni.

– Nem tudok írni – jelentette be, bár ezt Jancsinak pontosan kellett volna tudni.

– De azért néha írsz majd, ugye? – erősködött Jancsi. – Valamit. Bármit. Hogy tudjam, hogy jól vagy.

Jancsinak nem voltak barátai rajta kívül, és Marci valahol értette, miért erőlteti a levélírást. Levélírást, amikor ott a telefon.

Marci persze megígérhette volna, hogy írni fog. Megígérhette volna, hogy megnyugtassa Jancsit, de nem tette.

– Ne kérd, Jancsi, hogy olyasmit ígérjek, amit sosem fogok teljesíteni. Te is tudod, hogy nem fogok leveleket írogatni!

 

Icáéknál mindet zárva talált, csak Napóleon üdvözölte a kapun túlról barátságos ugatással. Még kétszer megnyomta hosszan a csengőt, mielőtt visszaült a biciklijére és eltekert Jancsihoz.

Jancsi felvonta a szemöldökét.

– Hát te? – kérdezte, mert későbbre beszélték meg.

– Ma költözünk.

– Azt hogy?

Beljebb vezette Marcit, aki közben indulatosan elmesélte, hogy minden borult, és az anyja szerint ez még jó is.

– Erre nem számítottam – mormolta Jancsi lehangoltan.

– Ica nincs otthon.

– Balatonon van – jelentette be Jancsi, amit Marci is jól tudott.

– Én is tudom, csak reméltem, hogy előbb hazajött.

– Előbb fog hazajönni.

– Ja. Csak nekem már az is késő – durrogott Marci.

– Tudok tenni valamit értetek, Marci?

Marci elgondolkodott.

– Ja – vágta rá. – Azt gondoltam, írok neki.

– Írsz?

Marci is érezte, hogy ez a tegnap esti kijelentése után mennyire logikátlannak hallatszik, és ez így mennyire fura.

– Most nincs jobb ötletem. Neked van?

Jancsi megrázta a fejét.

– Nincs. Sajnálom – jelentette be lehangoltan, és nyilván tényleg bántotta, hogy semmi hatékonyabbat nem tud kitalálni.

– Akkor adsz papírt meg tollat?

Jancsi kihúzta az íróasztalfiókját.

– Természetesen.

– És átadod neki valamikor?

A barátja bólintott.

– Gondoskodni fogok róla, hogy mindenképpen megkapja – biztosította és átadta a helyét a makulátlanul tiszta, rendezett íróasztala előtt. Adott neki néhány sima A/4- es papírt, meg három tollat. – Kimenjek? – kérdezte komolyan.

Marci nem értette, miért akarna kimenni.

– Maradhatsz!

Így hát Jancsi leült az ágyára.

Marci hosszú ideig csak ült az ablakot bámulva. Percekig hozzá sem nyúlt a tollhoz. Nem szokott levelet írni. Úgy érezte nem is tud írásban búcsúzkodni. Utálta, hogy nem látja maga előtt Icát, az arcát, a szemét, a mosolyát. Utálta, hogy nem tudja még egyszer utoljára átölelni. Utálta, hogy nem tudja neki elmondani…

Végre el akarta neki mondani, amit már régen kellett volna.

Sosem merte.

Mert azt gondolta, Ica nem akarná hallani.

Marci a szék lábát rugdosta. Most sem egy papírra akarta leírni. A szemébe akarta mondani, hogy lássa, mit reagálna. Mit mondana arra, hogy ő annyira szereti. Hogy sokkal több, mint barát. Már réges-régen sokkal többet jelent neki.

És ő nem akar elmenni, nem akarja itt hagyni. Vele akar lenni. Így visszagondolva, voltak pillanatok, amikor azt hitte, Ica is akarná.

De valóban voltak?

Vagy csak ő magyarázott bele többet, mint amit jelentett?

 

Megfogta a tollat és határozottan maga elé vette a papírt, amit Jancsi rakott elé. Nem sokáig írt. Két mondat után be is fejezte. Összehajtogatta a lapot és otthagyta az íróasztalon. Nem bánta volna, ha Jancsi elolvassa, bár tudta, mert ismerte a barátját, hogy sosem tenne ilyet. Sosem olvasná el mások levelét.

Marci ezután haza is ért időben. Látta az édesanyján, hogy megkönnyebbült. Gondolta, hogy megfordult a fejében, hogy ő nem fog hazaérni. Sajnos eléggé puskaporossá vált a kapcsolatuk az utóbbi napokban.

Marci most csak odament hozzá, átölelte és csendesen bocsánatot kért, amiért annyira gonosz fia volt mostanában.

– Nem haragszom, Marci! Én is feszültebb vagyok a kelleténél! Ica?

Marci megrázta a fejét.

 

Ica

Késő délután értek a városba. Nem is mentek haza azonnal, hanem Ica kérésére egyenesen Marciék háza elé kanyarodtak.

Még szinte meg sem állt a kocsi, amikor Ica kipattant belőle és már ott állt a kapuban. Percekig nyomta a kapucsengőt, de senki nem válaszolt. Nem látott mozgást a házban, az ablakokon lehúzták a redőnyöket.

Jancsi papa hiába mondta, hogy úgy tűnik, nincs már itt senki, Ica csak azért is bekopogott minden ablakon és a végén egészen odáig vetemedett, hogy felmászott a kerítés tetejére, hogy belásson az udvarba. Rövid szoknyája sem tarthatta vissza, lerúgta a lábairól a papucsot, hogy le ne csússzon a talpa és szinte pillanatokon belül fent volt a kerítés tetején.

– Éppen úgy mászik, mint Marci – jegyezte meg Sanyi a háta mögött. Biztosan Jancsi papának mondta.

Az udvar csendes volt. Ica nem látta Anna néni kocsiját, sem a bicikliket, amiket ilyenkor csak ledobáltak a fiúk az udvaron, mert se az ikrek, se Marci nem vették a fáradtságot, hogy betolják a garázsba. Kihaltnak tűnt minden.

Ica szeme könnybe lábadt, de akkor már leugrott a kerítésről. Felvette a papucsát és visszaült a kocsiba. Szerette volna letörölni a könnyeit, de nem tudta visszatartani a feltörekvő sírását.

Hát elment.

És ő el sem tudott búcsúzni tőle.

 

Sándor

Pók Sándor péntek délután arra ért haza, hogy a lánya a konyhában sír, mint a záporeső, de olyan szinten elkeseredetten, hogy a szíve szakadt meg, ahogy nézte.

Remélte, nem az anyja gázolt bele a lánya lelkébe a szokott tüskés modorában.

– Mi történt?

A kérdés bárkinek szólt, aki tudott rá válaszolni. Az apja megrázta a fejét.

Sanyi megvonta a vállát.

– Marci elköltözött.

Sándor kérdőn nézett rá, mert abszolút nem tartotta elegendőnek ezt az egy mondatot.

– És? – Sanyi csak értetlenül megvonta a vállát és megrázta a fejét.

– Nem értem. Mi az az és? – kérdezte kíváncsian.

– Marci elköltözött. Tudjuk, hetek óta. Történt valami más is, amiről tudnom kéne? – tette hozzá ingerülten, mert kezdte elveszteni a türelmét.

Mit követett el Marci?

Vagy egyáltalán mi történt?

Tudta, hogy el fognak költözni, hiszen ez volt az állandó téma hetek óta.

Ráadásul találkozott Kővári Annával is. Beszéltek. Megértette a nőt. Tudta, miért vállalta azt, hogy költözik Marcival együtt, meg az ikrekkel. Anna nem akarta Marcit magára hagyni egy idegen kisvárosban egyedül. Féltette. Mellette akart lenni, hogy ott lehessen a háta mögött, hogy támogathassa, megvédhesse, mert Marciban túl sok a Kővári vonás, és attól félt, hogy valami butaságba hajtaná bele a vére. Félt, hogy rossz társaságba keveredne.

Sándor megértette.

Olyan könnyű elkallódni, olyan könnyű rálépni egy rossz útra, ami levisz a szakadék aljába és onnan olyan nehéz visszajönni. Ő is féltette a gyerekeit és ő is bármit megtett volna értük. Tökéletesen megértette Kővári Annát. Hasonló helyzetben ő is meglépi ugyanezt.

– Lekéstük! – jelentette be Sanyi. – Mire ideértünk, ők már elmentek!

Sándor bólintott.

Na, végre megértette, mert ebben az utolsó mondatban volt a lényeg.

Odament az ő kislányához, átölelte és hagyta hadd sírjon a vállán.

A fene egye meg, hogy idén már a második fiú törte össze a kicsi szívét. Télen Robi miatt sírt és akkor is neki kellett megvigasztalnia. Most meg Marci.

Gyengéden megsimogatta Ilonka könnyes arcát.

– Majd visszajön – vigasztalta.

A csoda gondolta, hogy éppen Marci lesz az, aki miatt így fog sírni.

Sándor szíve elszorult.

A lánya ránézett hatalmas, vörösre sírt szemmel.

– Soha nem jön vissza többet. Soha többé nem fogom látni! – zokogta, és újabb könnypatak indult lefelé az arcán.

Sándor magához ölelte. Egy pillanatig sem hitte, hogy Marci ne jönne vissza. Biztos volt benne, hogy látni fogják még. Csak ezt most Ilonka nem értette meg.

Fel sem fogta, mert csak azt látta, hogy Marci elköltözött olyan messzire. Az ország másik végére, ahonnan az ember nem utazhat csak úgy, amikor kedve kerekedik.

A lánya vigasztalhatatlan volt. Még este, amikor végre ágyba bújt, akkor is sírdogált. Sándor komolyan aggódott miatta.

 

Ica

Noi átjött.

Most itt maradtak egymásnak, miután Marci elköltözött és Jancsi elutazott a szüleivel nyaralni.

Ica a konyhában szorgoskodott, palacsintát sütött.

Noi nem értette, hogy van kedve ilyen melegben még a tűzhely előtt álldogálni. Ica intett neki, hogy üljön le és máris elé tett egy nagy kancsó hideg limonádét.

– Megígértem Sanyinak, hogy ma palacsinta lesz.

Hosszú haját vastag kontyba tűzte a feje tetején, hogy ne melegítse.

– Nincs meleged ott állni a tűzhely mellett? – kíváncsiskodott Noi.

– Mindjárt készen vagyok. – Egy tányérra halmozott összetekert palacsintát tett Noémi elé. – Nyugodtan megkóstolhatod!

– Jóságos ég! Mennyit sütöttél?

– Nem alszom jól, mióta Marci elköltözött.

Noi együttérzően bólintott.

– Sajnálom. Engem is váratlanul ért, hogy olyan hirtelen költöztek.

Icát bántotta, hogy nem tudtak találkozni.

Később Ica szobájába húzódtak vissza.

– Jancsi elutazott! – mondta Noi lehangoltan, miközben elővett egy összehajtogatott papírlapot a szoknyája zsebéből. – De előtte még az orromra kötötte, hogy adjam át neked! Igazából ő szerette volna, de sűrű volt a program, nem tudott átjönni.

Ica a levél után nyúlt. Nem értette, miért írt neki Jancsi.

– Ez?

Noi felsóhajtott. Ő megmondta Jancsinak, hogy nem szívesen lenne futár Marci levelével. Nem akarja látni, hogy Ica elszomorodik, ha elolvassa. Mert bár nem olvasta a levelet, nem tudta mi áll benne, de el tudta képzelni. Miután Jancsi elmesélte neki, hogy Marci nem találta otthon Icát, mielőtt elutazott.

Jancsi úgy érezte, jobb, ha Noi adja át Icának.

– Marci írt neked – magyarázta Noi. – Keresett téged is.

Ica elvette az összehajtogatott papírt.

– Nem tudtam, hogy hamarabb utaznak – suttogta. – Mire hazaértünk, már késő volt.

Ica elmosolyodott, amikor meglátta Marci macskakaparáshoz hasonlító írását. Ha nem ismeri már régóta, sosem tudja elolvasni, annyira rondán írt. Julcsi néni kétszer csak azért adott egyest a fogalmazására, mert nem volt képes elolvasni ezt a ronda külalakot. Nem is sokat vesződött vele, egyszerűen beírta neki az egyest.

„Ica, sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni! Sosem volt nálad jobb barátom!”

Ennyi.

Se egy befejezés, se egy aláírás.

Ica annyira befejezetlennek érezte. Megfordította a lapot, hátha van még a hátulján is valami. De ennyi volt.

Ica csalódottan hajtogatta össze a papírt. Azt gondolta más lesz a levélben. Teljesen másra számított.

De hülye is volt. Milyen buta kislány, hogy azt hitte… és még ő sírt órákig, hogy nem tudtak találkozni! Még képes volt sírni Marci miatt!

Noi várakozásteljesen figyelte.

– Na? – kérdezte izgatottan. – Szerelmes levél?

Ica megrázta a fejét.

– Nem az.

– Akkor?

– Semmi különös.

Még csak nem is búcsúlevél. Valójában Ica nem is értette, mi.

– De, akkor mit írt?

Ica megrántotta a vállát.

– Hogy jó barát vagyok.

– Tényleg jó barát vagy, de én azt hittem összejöttök végre.

Ica szomorkásan elmosolyodott.

– Csak barátok vagyunk. Voltunk. Vagy már nem is tudom.

– Úgy szurkoltam nektek. Ha rajtam múlik, biztos nem így lesz vége.

– Hát, nem rajtad múlt. Mit szólnál, ha inkább megnéznénk, mit művel Sanyi odakinn! – mormolta, és remélte, hogy egyszer elfelejti Marci levelét.

Remélte, hogy egyszer elfelejti Marcit is.