Emlék

 

 

Második gyertya

Emlék

 

Mostanában gyakran eszembe jut az a reggel.

Hasogató fejfájásra ébredni elég pocsék kezdete a napnak. Fájdalmas mormogással, csukott szemmel az oldalamra fordulok. Lassan, mert még így is szédülök. Elégedetlen sóhajtással a fejemre húzom a takarót, hátha sikerül visszaaludnom.

Túl jól sikerült a tegnap esti Mikulás parti, pedig eredetileg el sem akartam menni.

– Tudjátok ki fog harmincnégy évesen egy beöltözős, Mikulás buliban bolondot csinálni magából? – intettem be a csajoknak.

– Te! Te, szinglik gyöngye! – visszhangozták kórusban mind a hárman.

Szerintük Bridget Jones kutyafüle hozzám képest. Mondjuk, ez erős túlzás. Az én barátnőim szeretnek nagyokat mondani. Nem kell ám komolyan venni őket. Én sem teszem.

Végül addig rágták a fülem, amíg mégis elmentem velük arra a Mikulás partira, mert hát momentán nem akadt jobb dolgom.

A termet brutál jól feldíszítette, akárki is volt ennek a felelőse. Az asztalokon karácsonyi hangulatú tartókban pislákoltak a mécsesek. Hosszú szakállú manók lógtak a lámpákról fényfűzéreket tartva a kezükben. A sarokban életnagyságú karton Mikulás, és körbe, a falakon piros-arany gömbökkel feldíszített girlandok futottak.

Bevallom, én a modernebb díszítést jobban csípem, nálam minden fekete és fehér lesz idén. Már felhalmoztam néhány apróságot. De azért ott, a buliban, ez a piros-arany-zöld vonulat egészen jól mutatott. Pláne azért, mert tökéletesen illett a jelmezemhez.

Persze öltözhettem volna tündérnek, vagy angyalnak. Túlzás nélkül mondhatom, hogy azok a szerepek éppen hozzám illettek volna. De nem. Én hirtelen felindulásból, csak, hogy bebizonyítsam, mennyire nem érdekel ez az egész, és hogy teszek rá, ki, mit gondol rólam, a Télapó egyik manójának öltöztem, piros-zöld csíkos harisnyával, hegyes füllel, hosszú sipkában.

Beszarás, hogy imádták.

Bocsi, csajok! Baromira nem én tehetek róla, hogy a leglehetetlenebb öltözetben is feltűnést keltek.

Hogy jól sikerült-e a buli?

Naná!

Hát kínlódnék itt fejfájással, és másnaposan egy szar buli után?

Ráadásul összetalálkoztam a legszexibb Mikulással, akit valaha láttam.

Mondhatni belebotlottam, ugyanis le kellett ráznom pár koboldot, egy krampuszt, három félszemű kalózt, és magát Szőke herceget is. Így, mivel más választásom nemigen maradt, megkértem az első, Mikulásnak öltözött fickót, hogy adjon munkát egy eltévelyedett manónak.

Én arról igazán nem tehetek, hogy ezek a mai Mikulások egyre fiatalabbak, és még edzőterembe is járnak. Munkát mondjuk nem adott. Mondjuk meglepődtem volna, ha másképp történik. De vette a lapot, és egész estére egymáshoz csapódtunk, mert ugyan hol máshol lehetne a helye egy manónak, ha nem a Mikulás mellett?

Ráadásul mekkora táncos a fickó. Leesne az állatok, ha meglátnátok.

Eljátszottam a gondolattal, milyen mókás lenne hazahozni. Végülis miért ne? Egy manó miért ne hozhatná be a Mikulást az ajtón, hogy ne a kéményen át kellejen közlekednie szegénynek? Meg hát, nálam nincs is kémény a harmadikon.

Hú, de hasogat a fejem!

Lassan kidugom az orrom a takaró alól, és hunyorogva kikászálódok a takaró alól, hogy bevegyek néhány szem fájdalomcsillapítót, mielőtt visszaborulok az ágyba. A tekintetem megakad a fotel karfájára hajított Mikulás sapkán.

Csak nem sapkát cseréltünk a Mikulással az éjjel?

Persze nem lenne meglepő. Ökörködtünk egész hajnalig.

A csukott szobaajtóra siklik a pillantásom. Az ajtóra függesztett fekete gömbre, és az azon visszatükröződő bútorokra. Két napja tettem fel, és még sosem láttam ebből a perspektívából, ugyanis soha nem csukom be az ajtót. Klausztrofóbiás vagyok.

Nem lehetek ekkora barom! Ennyire részeg voltam, hogy magamra csuktam az ajtót?

A szívem vadul zakatol, érzem, hogy elfogy körülöttem a levegő, de még mielőtt a teljes pánik eluralkodna rajtam, összeszedem magam, odaugrok, megragadom a kilincset, miközben megszédülök, és a fejem még jobban fáj. Feltépem az ajtót.

Kinyílik.

Levegő után kapok.

Frissen főtt kávé illata kúszik az orromba. Jólesően szimatolom a levegőt, és eltelik néhány másodperc, mire eszembe jut, hogy vajon ki főzött kávét, amikor én itt állok? Lassan eszmélek. A fejem még mindig iszonyatosan hasogat. Ezen a kávé illat sem sokat segít.

Valaki van az otthonomban.

A szívem a fülemben zakatol. Körbenézek, és lekapom a fekete-fehér asztali lámpát a sarokban álló komódról.

Óvatosan lopakodok beljebb. A konyhaajtóban megtorpanok. Ujjaim a lámpa köré fonódnak, és tágra nyílt szemmel bámulom a Mikulás hátát. Fehér trikóban, és farmerben áll a tűzhelyem előtt, valamit kavargat a serpenyőmben. Az illatából ítélve szalonnás tojás.

– Mit csinálsz te itt? – tör fel belőlem a kérdés.

Megfordul, elmosolyodik azzal a szexi mosolyával, amivel már az éjjel is majdnem levett a lábamról. Többek között ezért is fordult meg a fejemben, hogy hazahozom.

De nem tettem!

Ez több, mint biztos.

De akkor mégis mit keres a konyhámban?

– Reggelit – felei könnyedén a kérdésemre.

– Az én konyhámban?

– Másnaposságra legjobb. – Visszafordul a serpenyő felé, elzárja a tűzhelyet, és üres csészét vesz le a polcról. – Hogy iszod a kávét? Kevés tejjel, sok cukorral? – tippel.

Nem találja el.

– Üresen – felelem.

Az egyik szemöldökét felhúzza úgy néz rám, majd kitölti a kávét és a kezembe nyomja a csészét.

– Hát, ha így, akkor így. Ülj csak le! – mutat az asztal felé. Pontosan úgy, mintha ő lenne itthon. Mire leülök, már egy nagy pohár vizet is elém tesz. – Fogadjunk, hogy fáj a fejed.

– Ja – morcogom, és bámulom a zöld élő adventi koszorúmon a fekete-fehér díszítést, és a fehér gyertyákat.

– Tetszik a koszorúd – mondja. – Van itthon valami gyógyszered?

– Ott, a szélső fiókban – mutatom messziről.

Hamarosan leteszi a dobozt elém.

Megrázom a fejem. Annyira szürreális az egész jelenet, ahogy a Mikulás reggelit készít a konyhámban.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezem már a tányér fölül a tojásrántottámat majszolva.

Esküszöm, én még életemben ilyen jó rántottát nem ettem.

Baromi jól főz, ahhoz képest, hogy ő a Mikulás.

– A Mikulás mindig, minden körülmények között felelős a manójáért – válaszol az asztal túloldalán üldögélve.

– Azt mondod? – mormolom magam elé, bár én egy szót sem értek az egészből. Igazából én nem is vagyok manó, ő meg nyilván nem a Mikulás. Csak nekem. Mert nem tudom a valódi nevét. Annyira nem is érdekelt az éjjel, mert vicces volt Mikulásnak szólítani.

Ő meg csak bólint.

– A Mikulásnak az a dolga, hogy vigyázzon a manóira.

– Tényleg? – kérdezem szkeptikusan.

– Hiszen te mondtad.

– Ja. Tényleg.

Mert akkor még az érdekeim így kívánták. Fene gondolta, hogy komolyan veszi.

– Ma hajnalban csak úgy szavatolhattam a biztonságodat, hogy hazahoztalak.

– Honnan tudtad, hol lakom?

– A barátnőidtől.

– Elmondták? Egy idegennek?

– Nem. Nem egy idegennek. A Mikulásnak.

Leesik az állam. Ezt el sem hiszem, ha nem saját két fülemmel hallom. Fogadjunk, hogy még mindig álmodom. Becsukom a szemem, mélyet sóhajtotok. Mire kinyitom, tuti eltűnik. Hiszen csak egy látomás.

Ám nem így történik. Mert amikor kinyitom a szemem, még mindig ott ül az asztal másik oldalán. Megrázom a fejem. Ez nagyon fura így.

– Van rendes neved is? – tudakolom.

– Természetesen.

– Elárulod? Vagy titok?

– Rudolf Miklós – mutatkozik be.

Elvigyorodom. A szülei biztos vicces hangulatukban voltak, amikor nevet választottak neki.

– Ezek szerint tényleg te vagy a Mikulás – jelentem be jókedvűen. A fejfájásom teljesen elmúlt, hála a reggeli gondoskodásnak. – De mit keresel még mindig itt? – szegezem neki a kérdést.

Kedvesen elmosolyodik:

– Vigyázok a manómra.

– Komolyan kérdeztem!

A szemembe néz:

– Komolyan mondtam.

Hát ez édes. De tényleg. Már csak egyetlen dolog érdekel.

– Annyit még elmondanál nekem, hogy te meg én? Tudod… az éjjel?

Megrázza a fejét és szélesen elmosolyodik:

– Nem.

– Nem? – kérdezem meglepetten. Azt hiszem, kicsit csalódott vagyok.

– Semmire sem emlékszel. Ugye?

Érzem, hogy a forróság az arcomba szökik.

– Sok mindenre emlékszem, de speciel arra nem, hogy kerültem ágyba – vallom be, amit nyilván már ő is tud.

– A manószerelésedben vagy – mutat rá. És természetesen igaza van. – Különben meg, ha úgy lett volna, hidd el, emlékeznél.

Ezt a nagyképű dumát! De tetszik.

– Anyukám is mindig azt mondta, hogy a Mikulás rendes fickó – jelentem be.

És csak nevetünk. Bár már fogalmam sincs, min.

 

Gyakran eszembe jut ez a jelenet. Az első közös reggelünk, amit aztán több tucat követett. Mennyit nevettünk! Bolondoztunk. Elmondhatatlanul boldog voltam mellette. És tényleg végig vigyázott rám. Éppen úgy, mint akkor, azon az első éjjelen. Azután mindig mellettem maradt.

Egészen addig, amíg el nem vitték az angyalok.