Varázslatos Luca nap

 

 

A harmadik gyertya

 Varázslatos Luca nap

 

Luca napkor bármi megtörténhet, hiszen ez a nap varázzsal van tele.

Legfőképpen akkor, ha péntekre esik.

Mint abban az évben.

Rita bekanyarodott az iskola elé, és miután leparkolt, még egyszer felhívta Bálintot. A férfi nem vette fel a telefont. Ritát a csalódottság mellett elöntötte a zsigeri düh is. Megígérte a harmadikosainak, hogy ma búzát ültetnek. A gyerekek egész héten izgatottan várták Luca napját, csillogó szemmel kapcsolódtak be az órákba, amit Rita a Luca napi népszokások és babonák köré épített fel. Mindennek a tetőpontja lett volna a búzaültetés. Már megfestették a kis agyagkaspóikat, amibe ültetni fognak, és Bálint váltig állította, hogy hoz nekik búzát. Amikor Rita erősködött, hogy kifizeti, a férfi csak legyintett, hogy hagyja, van a tanyán elég takarmány az állatoknak. Fel sem tűnik, ha néhány maréknyi hiányzik.

Aztán nevetett:

– Az enyém. Annak adok belőle, akinek akarok.

– Tényleg nem kérem ingyen.

Akkor sem, ha ezer éve barátok.

Éppen ezért nem.

– Oké – egyezett bele Bálint. – Mondjuk fizetségképpen meghívhatsz egy forraltborra.

– Nem mondod, hogy te kapsz kimenőt – nevetett Rita vidáman, és játékosan vállon bokszolta Bálintot.

Már lassan két éve, hogy Bálint felesége lelépett, és otthagyta őt két kisgyerekkel. Rita nehezen tudta elképzelni, hogy a férfinek lehet élete. Mármint olyan pillanatai, amiben nincsenek ott a gyerekei.

– Naná, hogy kapok – vigyorodott el Bálint. – Néha nekem is szükségem van felnőtt társaságra, nekik meg jót tesz a nagyszülői kényeztetés.

Rita ebben teljes mértékben egyetértett, így aztán még aznap este összefutottak a karácsonyi vásárban, bár a nő ilyenkor, decemberben már nem szívesen ment emberek közé. Még októberben beszerezte a karácsonyi ajándékokat mindenkinek, a tartós élelmiszereket is a sütéshez. Decemberben, ha szüksége volt valamire, már csak a sarki kisboltba ugrott le, azt is kizárólag kora reggel. Szigorúan elkerülte a belvárost, a tömeget. Évek óta nem járt az adventi vásárban sem.

Tamás szoktatta hozzá ehhez. A férfi viszolygott a sok embertől, és Rita alkalmazkodott hozzá, pedig már csinálhatta volna másképp, mert Tamás két éve Svájcban élt. Ritkán találkoztak, de ő a régi közös hagyományok betartásával is bizonyította a férfihoz való hűségét.

Mégis izgatottan készülődött aznap este, a viszolygásánál nagyobb volt a kíváncsisága. Az ablakokban fel-felvillantak a karácsonyi fények, csillagok, gyertyák, fénylettek mindenfelé, az ereszeken az izzósorok fénylő jégcsapként szikráztak.

A karácsonyi vásárból messziről hallotta a zenét. A kis fabódékon villogtak a fényfűzérek, a girlandokat színes gömbök, és masnik díszítették. Nézelődök sétáltak, forraltbor illata töltötte be a levegőt, miközben karácsonyi dalok szóltak a hangszórókból. A téren álló, hatalmas fenyőfa az égbe tört, mintha a csúcsán álló csillag is a mindenségbe vágyna. Alatta kivilágított szánkó, fából faragott rénszarvasokkal várta a fotózkodni vágyókat. Messziről fénylett a betlehemi csillag a deszkákból felállított jászol tetején. Rita elindult arra, és a szalma közt ott találta a szentcsaládot, a háromkirályok és néhány pásztor gyűrűjében.

Csak állt ott, és a szíve megtelt szeretettel, ahogy felidézte a bibliai történetet, Jézus születését. A szeretet születését. Annyira varázslatos és mesebeli volt az este. A szája önkéntelenül a füléig szaladt. Már el is felejtette, mennyire szerette ezt a karácsony előtti csodavárós időszakot. Az izgatottság ugyanúgy hatalmába kerítette, mint gyermekkorában. Elnézte a téren szaladgáló apróságokat, boldog arcukat, szemükben felragyogó csillagokat, és teljesen megérette a lelkesedésüket.

– Olyan álmélkodva nézelődsz, mintha sosem láttál volna karácsonyi betlehemet, és mintha még soha nem jártál volna karácsonyi vásárban – toppant elé Bálint.

– Igazából már nagyon régen nem jártam. El is felejtettem, hogy milyen csodálatos a hangulata. Valahogy olyan mesebeli.

Bálint körbenézett.

– Valóban az – ismerte be. – Bár én minden nap erre járok a gyerekekkel, mert nekik még hatalmas élmény.

– Téged már nem is érdekel?

– De. Ámbár, ha őszinte akarok lenni, engem most az a forraltbor sokkal jobban érdekelne.

Rita felnevetett, és belekarolt.

– Sejtettem. Mondd, hol szeretnél inni?

Több helyen árultak forraltbort, és Bálint hamarosan kiválasztotta a neki legjobban tetsző bódét, és beálltak a sorba. Itt kicsit hangosabban szólt a karácsonyi dalválogatás, beszédfoszlányokat hozott a szél, nevetést. Zsibongott a vásár.

– Tamás hazajön? – kérdezte Bálint hirtelen.

– Igen. Természetesen.

– Bírjátok még a távkapcsolatot?

Rita elmélázva nézett vissza a férfire.

– Nehezen – vallotta be. – Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy jövőre én is költözöm.

– Svájcba?

– Igen.

– Bátor döntés.

– Azt hiszem, az egyetlen jó döntés – mondta komolyan.

De akkor még nem tudta…

Miután megkapták a forralt boraikat, kicsit arrébb húzódtak, és megálltak egy asztalka mellett. Rita letette a papírpoharat, a forró ital égette a tenyerét, a fűszeres gőz az orrát csiklandozta. Lassan kortyolta a bort. Beismerte, hogy most valóban jólesett ebben a hidegben.

Bálint mesélt a gazdaságról, a gyerekekről. Rita a szeme csillogásából látta, hogy mennyire szereti az életét, és milyen büszke a gyerekeire.

Mindig jó látni, ha egy régi barát megtalálja a helyét az életben.

– Akkor csütörtök délután hozom a búzát! – búcsúzott el Bálint, miután hazáig kísérte.

 

Rita a mobilját forgatta a kezében. A szép emlékeket maga alá temette a keserűség.

Tegnap késő délutánra beszélték meg, ám Bálint mintha eltűnt volna. Sem az üzenetekre, sem a hívásokra nem reagált. Rita reggel a tehetetlenségtől sírva fakadt.

Fél órát zokogott. Azt hitte, képtelen abbahagyni.

Valójában nem csak amiatt bukott ki, hogy Bálint nem tartott be egy ígéretet, amivel őt is nehéz helyzetbe hozta, és ugyanúgy a be nem tartott ígéretek határára taszította.

Nem. Ő nem fog csalódást okozni a gyerekeknek. Megoldja. Ha másképpen nem, akkor elküld valakit a gazdaboltba, vagy kiírja a közösségi oldalára, hogy búzára van szüksége az iskolai foglalkozáshoz.

Valójában nehezére esett visszafognia a csalódottságát és a dühét. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy Bálint általában betartja az ígéreteit. Valami biztosan közbejött neki. Két kisgyereket nevel egyedül, Luca öt, Balázs hét éves, ráadásul a szülei is idősek már, betegesek. Bármi megtörténhetett.

De legalább egy üzenetet írhatott volna.

Azért a sírás jólesett. Éppen ideje volt már.

Tamás öt napja jelentette be, hogy nem jön haza karácsonyra. Pont a forraltborozás másnapján.

– Menjek én? – kérdezte Rita.

Hét év az hét év, akkor is, ha két éve távkapcsolatban élnek. De mindig megoldották a találkozásokat. Elintézték, hogy együtt tölthessék az ünnepeket.

Eddig.

– Inkább ne – válaszolta Tamás kurtán, furcsán.

Ritát arculcsapásként érte ez a két szó. A gyomra összeugrott, miközben lemerevedve állt az ablak előtt. Bámulta az esti fényeket, a díszbe borult utcát.

– Csak nem dolgozol karácsonykor is? – kérdezte nehezen, amikor végre annyira összeszedte magát, hogy meg bírt szólalni.

Akárhogy is sejtette a választ, mégis jólesett volna a hazugság.

– Nem. Csak… – Tamás megköszörülte a torkát. – Ez nem működik így. Tartsunk egy kis szünetet.

Rita nyelt egyet, a fények összemosódtak az ablakon túl.

– Nem értem…

Mert tényleg nem értette. Semmi jel nem utalt rá, hogy Tamás éppen most szünetet kér.

Különben is, mi az, hogy szünet?

Magyarázatot akart.

Hiszen nyáron még az tervezték, hogy hamarosan Tamás után megy Svájcba. Szép életük lesz, gyerekeik: egy fiú és egy lány. Persze másképp is alakulhat, de az már részletkérdés.

Ezekben a tervekben nem volt benne, hogy szünetet tartanak.

Ráadásul Tamás nem is adott rá egyenes magyarázatot. Rita érezte, hogy csak mellé beszél.

– Szükségem van távolságra.

–Tessék? – csattant fel Rita. – Még mekkora távolságra van szükséged? Hiszen már így is Svájcban vagy!

Így aztán öt napja nem beszéltek, nem írtak. Megszakítottak minden kapcsolatot. Ennek ellenére Rita naponta többször megnyitotta az üzenőfelületet. Maga sem tudta, mire számított. Remélte, hogy Tamás meggondolja.

Azt sem mondta mennyi időt kér. Kérdezzem meg tőle?

Már írta is a szöveget, de a végén mégsem küldte el.

Öt nap telt el tengernyi visszafojtott fájdalommal.

Öt nap telt el szívet tépő reménykedéssel.

Öt nap telt el, mire kitört belőle minden elfojtott érzelem.

Ma reggel. Miután Bálint nem reagált.

Apróság, de úgy tűnik ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez túlment az elviselhetőség határán. Voltaképpen hálásnak kellene lennie Bálintnak. Nélküle biztosan még mindig visszafojtaná az érzéseket.

Vannak pillanatok, amikor szinte a semmiből törnek fel a könnyek. Külső szemlélőnek úgy tűnhet, minden ok nélkül.

Hiszti – gondolhatná.

De néha a sírás mögött sokkal több fádalom bújik meg, mint ami kifelé látszik. Szívbe markoló fájdalom, amit erővel fojtasz vissza, és csak gyűlik, gyűlik, amíg már szétfeszít belülről, és akkor nincs megállás. Bármikor kitörhet. A legváratlanabb pillanatban.

Rita örült, hogy reggel történt, amikor még otthon volt. Akkor, amikor senki nem láthatta. Magában maradhatott a gyászával.

Most csak ült a kocsiban, kezében a telefonjával. Elnézte az épület előtt, égbe nyúló, kopasz fákat. Az iskolába siető gyerekek hangfoszlányai behallatszottak, kocsiajtók csapódtak. Rita a visszapillantó tükörben szemügyre vette az arcát. Alaposan sminkelt, talán sikerül a gyerekek elől elrejtenie a szomorúságát.

Vállára akasztotta a kistáskáját, felnyalábolta a kocsi hátsó üléséről a mappáit, és megindult a bejárat felé. Az ablakokat színes kartonpapírokból kivágott karácsonyfák, gömbök, csillagok díszítették, olykor lehetett találni néhány vidám hóembert és játékos hópelyhet.

Az aulában ott pompázott az iskola karácsonyfája saját készítésű papírdíszekkel ékesítve.

Amikor Rita belépett az ajtón, megpillantotta Bálintot. Nyilvánvalóan rá várt az előtérben.

– Bocs, hogy nem vettem fel! – kérte. – Luca tegnap délután leesett a mászókáról. Csúnyán megütötte magát, jobbnak láttam bevinni az ügyeletre.

– Szegény! Jobban van? – kérdezte aggódva.

Habár a lelke mélyén tudta, hogy Bálint nem vezette meg, nem felejtette el, mégis megkönnyebbült, hogy nem kellett benne is csalódnia.

– Igen, jobban – válaszolta Bálint. – Bent fogták éjszakára. Ott maradtam mellette, hogy ne féljen. Meg persze kellően aggódtam is miatta. A telefonomat persze lent hagytam a kocsiban. – Egy teli műanyag szatyrot nyújtott a nő felé. – Nem felejtettem el a búzát.

– Tudom, hogy nem felejtetted el.

– Ha személyesen nem tudom elhozni, akkor is mindenképpen eljuttattam volna neked.

– Ez rendes tőled.

Bálint Rita arcát vizslatta.

– De nem miattam sírtál. Ugye?

A nő zavartan lehajtotta a fejét. Azt hitte nem lehet látni.

– Nem. Vagyis nem csak miattad.

– Figyelj, Rita, tényleg sajnálom. Nem így terveztem. Mindannyiunknak jobb lett volna, ha nem a kórházban éjszakázunk, hanem otthon.

Rita megrázta a fejét.

– Tudom. Ne aggódj emiatt. Semmiség az egész. Tényleg. – Elvette a táskát. – Köszönöm az osztály nevében.

De Bálint még ott maradt, és őt vizslatta.

– Mondd, mi a baj? Tudok segíteni?

Rita nyelt egyet, hogy a torkában megülő gombócot legyűrje.

– Lényegtelen – suttogta.

Nem volt az, de ezt még magának is nehezen vallotta be.

– Ha sírtál miatta, akkor nem az – mondott ellent Bálint. – A napokban találkoztam anyukáddal, és elmondta, hogy karácsonyra eljegyzés lesz. Nem is mesélted.

Sára elkerekedett szemmel bámult vissza a férfire.

– Miről beszélsz?

– Gondolom rólad, meg Tamásról.

Rita gyomra görcsbe ugrott. A torkát fojtogatta a keserűség. Hogy mondhatott az anyja ilyet? Ezt híreszteli a városban?

Istenem, milyen kínos.

Nem csak az anyjának, de neki is.

– Nekünk aligha lesz eljegyzésünk – mondta Rita, és bár nem akarta, elcsuklott a hangja.

– Történt valami? Szakítottatok?

– Csak szünetet kért.

– Akkor szakítottatok – jegyezte meg Bálint.

Rita szeme könnybe lábadt.

Ő ezt nem akarta. A szünet nem jelenthet szakítást. Vagy mégis?

– Úgy gondolod, hogy ez azt jelenti? – kérdezte remegő hangon.

Bálint komoran nézett rá vissza.

– Igen – mondta őszintén. – A szünet az burkolt szakítás. Sajnálom.

Rita nyelt egyet, és a könnyek csípték a szemét.

– Ja. Én is – vetette oda.

– Ha bármiben tudok segíteni, itt vagyok.

– Nem gondolnám, hogy ezen lehet. De azért köszönöm.

– Figyelj, Rita, ha van kedved este átugrani, gyere át beszélgetni.

– Majd meglátom – hárított.

– Luca névnapját ünnepeljük. De gyorsan elalszanak a gyerkőcök, és azután beszélgethetnénk. Vagy csak sírhatsz a vállamon.

Rita bólintott, mire Bálint odalépett hozzá, és megölelte.

– Készítek neked majd egy jó kis teát. Mit szólsz? Vagy forró csokit szeretnél? Rummal?

– Azt mondják, a rum segít felejteni – mormolta Rita.

Bálint biccentett.

– Akkor legyen rum. És ha akarod megvárunk a búzaültetéssel. Talán, ha együtt ültetjük, közös lesz a szerencsénk is jövőre. Mit gondolsz?

– Erről semmit nem tudok – vallotta be Rita. – Azt hittem, az összes Luca napi népszokást és babonaságot átböngésztem már.

– Mindig vannak újak – vigyorodott el Bálint.

– Nem biztos, hogy rád tenném azt, amiben most vagyok – sóhajtotta Rita.

– Van némi tapasztalatom az ilyesmiben – fintorodott el Bálint. – Úgyhogy ne aggódj! Este várunk! Odatalálsz még?

Régen sokat buliztak Bálinték tanyáján. Mindössze néhány kilométerre állt a város szélétól nem messze.

– El sem tudnám téveszteni – mondta Rita. – Mondd, hova tűnt el a gondtalan fiatalságuk? Mikor értek véget azok a felhőtlen bulizós évek? Amikor még azt hittük, miénk a világ, és hittük, hogy bármi lehetséges.

– Hiszen még mindig miénk a világ, és még mindig bármi lehetéséges – válaszolta Bálint komolyan.

– Miként hihetsz még mindig ebben?

– Hiszen te is hiszel benne. Láttam a szemed csillogásán akkor este, a vásárban.

– Az akkor volt.

– Tudod mit? – szorította meg Bálint a karját gyengéden. – Este elvarázsollak a forrócsokimmal.

Rita bánatosan felsóhajtott, a fájdalom újra a szívébe költözött.

– Remélem örökre – mondta. Csak hogy soha többé ne kelljen visszajönnie ebbe a valóságba, ahol Tamás időt kér.

Bálint szeretettel nézett vissza rá.

– Az csak tőled függ.

Luca napkor bármi megtörténhet, hiszen ez a nap varázzsal van tele.

Legfőképpen akkor, ha péntekre esik.

Mint abban az évben.