A hóvihar

 

A téli sötétben a házak közé bekúszott a fagy, a szél jegesen simított végig az utcákon. Csak a kandeláberek világítottak apró gyöngyfüzérként. A házak abalakaiban nem látszottak a fények, lehúzták a redőnyöket, amiket meg-megrázott a szél.

Váratlanul csapott le a hóvihar a városra, megbénítva a közlekedést. A szél végigsüvöltött a házak között, a hópelyhek kergetőztek a levegőben. Fanni szorosabbra húzta a sálját, majd lejjebb húzta Áron sapkáját is.

– Siessünk!

A kisfiú elégedetlenül feljebb tolta a pompononos sapkáját a homlokán kesztyűs kezével.

– Nem látom a hópelyheket.

Mindössze néhány ember sietett el mellettük. Nekik meg még sokáig kellett gyalogolni, amíg hazaértek. Fanni megfogta a gyerek kezét, és csúszkálva megindult.

– Gyere!

– Apu küldte – csacsogta a kisfiú.

– Ne beszélj butaságokat! – feddte meg Fanni elszoruló torokkal a gyereket.

– Pedig ő volt. Én tudom! – erősködött Áron.

Az utca a térre vezetett, ahol egyetlen ablakból világított a fény, melegen, hívogatóan. Az ajtó felett modern, kovácsoltvasból készült cégér függött gőzölgő teával és könyvekkel, felette pedig karácsonyi dekorációs csillag ragyogott. A cégér megnyikordult, ahogy a szél belekapott és megcibálta.

– Nézd! Apu jele! – mutatott arra Áron.

Fanni szíve lenehezült. Amikor Tamás meghalt, Fanni úgy próbálta elmagyarázni a gyereknek, hogy az apukája csillaggá változott, és odafentről vigyáz rájuk. Karácsony közeledik. Mindenfelé csillagok fénylenek a városban.

Szeretettel megölelte Áront. Nemsokára hazaérnek, de a szél erőteljesebben taszított rajtuk. Fanni úgy döntött, amíg kissé elül a vihar betérnek a kis teázóba. Feltéve, ha még nyitva találják.

– Gyere! Melegedjünk meg, és igyunk egy teát – ölelte át Áron vállát, és együtt léptek be az ajtón.

Odabent kellemes meleg, és fahéjas illat fogadta őket. Fanni kigombolta a kabátját, miközben körbenézett. A teázó két oldalánál könyvespolcok sorakoztak, az asztaloknál többen üldögéltek, halk, duruzsoló beszélgetések foszlányai hallatszottak, a pult mögül eléjük sietett egy pirospozsgás, csillogó szemű, őszhajú néni.

– Gyertek csak, gyertek! Melegedjetek meg nálunk ebben az ítéletidőben.

– Legendásan finom a teánk – szólalt meg egy fiatalabb, kedves mosolyú nő a sarokból, ahol két asztalt összetoltak, és gyerekeke ülték körbe, színeztek, és papírfigurákat vágtak.

Áron levette a kabátját és az anyja kezébe nyomta.

– Oda mehetek?

Fanni lekapta a gyerek fejéről a sapkát, mielőtt elvegyült a többi gyerek között. Ő kapott egy csésze teát, amivel leült a játszó gyerekek közelébe, hogy szemmel tartsa Áront. Odakint a szél újult erővel ostromolta a falakat, hatalmas hópelyhek csapódtak az ablakoknak és az ajtó üvegének.

A néni lehúzta a redőnyöket, a benti meleg és meghittség körbeölelte őket. Fanni miután megitta a teát, és kissé felmelegedett, felállt és körbenézett. Az asztalok között elsétálva felfigyelt egy laptop előtt üldögélő férfire, aki láthatóan teljesen belefeledkezett a munkájába, ujjai alatt kopogott a billentyűzet. Majd egy pillanatra abbahagyta az írást, és a teásbögréért nyúlt. Elgondolkodva pillantott Fannira, mielőtt újra a laptopjának szentelte az összes figyelmét.

A nő eltöprengett azon, hogy mivel foglalkozhat? Határidős munkája van, hogy még ilyenkor is azzal foglalkozik?

Fanni a könyvespolc elé lépett, és végighúzta az ujjait a könyvek gerincén. Újak és régebbiek sorakoztak egymás mellett. Többféle zsáner, mindenki megtalálhatta a kedvére valót.

Hányszor siethettek el Áronnal emellett a teázó mellett oda sem figyelve? Ha nincs ez a szörnyű hóvihar, talán ma sem térnek be, pedig milyen barátságos, otthonos kis hely.

Lekapott egy könyvet a polcról. Karácsonyi történetek a Mikulástól. Santa Claus írta, ami nyilvánvalóan egy írói álnév, de Fannit kíváncsivá tette. Amíg Áron játszik a gyerekekkel, és amíg elül a vihar, ő addig olvasgat. Szüksége volt meghitt karácsonyi történetekre, a reményre Tamás halála után. Minden napban kereste a kapaszkodókat, hogy legalább Áronnal elfeledtesse a tragédiát, amit sosem lehet elfelejteni, de azt szerette volna, ha legalább a gyerek megőrzi az örömet, a vidámságot.

Általában sikerült boldog mosolyt csempésznie a gyerek arcára, de legtöbbször nehezen boldogult vele.

 

A könyvben kedves, vicces, és meghitt történetek váltották egymást. Fanni egy pillanatra megkereste a szemével Áront, hogy meggyőzödjön, minden rendben van a fiával.

– Jó választás – lépett oda mellé a férfi, aki az imént még a laptopja fölé görnyedt.

– Olvastad? – tudakolta Fanni.

– Számtalanszor.

– Igazán?

– Én írtam – tájékoztatta a férfi szégyenlős mosollyal.

Fanni csodálkozva figyelte.

– Te vagy Santa Claus?

A férfi felnevetett.

– Buta álnévnek találod?

– Inkább kedvesnek. Illik a kötethez. – Fanni az üres székre bökött. – Ülj le! Most is történeteken dolgozol?

– Mindig – ült le a férfi. – Vadász Endre vagyok – mutatkozott be. – Hétköznapi név egy karácsonyitörténet írónak, igaz?

– A Santa Claus mindenképpen figyelemfelkeltőbb. Lenyűgözőek a történeteid. Csak karácsonyi novellákat írsz?

– Néha regényeket is. De csak karácsonyiakat.

– Miért?

– Mert úgy érzem, az embereknek szükségük van a csodákra.

Fanni elgondolkodva simított végig a könyv borítóján.

–Én is így gondolom.

A lámpák pislákolni kezdtek, majd teljesen kihunytak. A helyiségre rátelepedett a sötétség. Hamarosan felkapcsolódtak a mobiltelefonok fényei, majd előkerültek a gyertyák kis kerámia és üveg mécsestartókba. A falakon táncoló fények különleges hangulatot adtak a beszélgetésekhez.

Endre hátradőlt a széken.

– Úgy tűnik, mára befejeztem az írást – sóhajtotta.

– Határidőre írsz?

– Inkább csak figyelemelterelésként.

Mielőtt Fanni megkérdezhette volna, hogy ezt miként gondolja? Miről próbálja elterelni a figyelmét, Áron szaladt oda hozzájuk, átölelte Fanni derekát, majd az ölébe kucorodott, onnan nézett Endrére.

– Apukám küldte a havat – mondta, fejét az anyja vállának döntve.

– Apukád? – húzta fel az egyik szemöldökét Endre.

– Fent van az égben – mutatott felfelé Áron. – Ő az egyik csillag. Tudod?

– Igazán? – pillantott Fannira.

A nő szeme könnybe lábadt.

– Ez az első karácsonyunk nélküle – suttogta.

– Nagyon sajnálom.

– Reggel megkértem apukám csillagát, hogy küldjön havat, ha gondol ránk – mesélte Áron. – Látod, mennyi havat küldött?

Endre az ajtóra nézett, ami mögött minden fehérbe burkolózott.

– Apukád biztosan sokat gondol rátok.

Fanni szeméből kigördültek a könnycseppek.

 

Odakint még tombolt a hóvihar, lehetetlennek tűnt elhagyni a teázót. A néni plédeket hozott, és újratöltötte a bögréket frissen főtt, illatosan gőzölgő teával. Áron hamarosan elszenderedett az anyja ölében.

– Szeretnék újra hinni a karácsonyi csodákban – sóhajtotta Fanni. – Úgy, mint a novelláid hősei. Meghatóak a történeteid.

– Jólesik, hogy ezt mondod.

– Saját tapasztalatból írsz? Érezhetően hiszel a karácsony szellemében.

Endre féloldalasan elmosolyodott.

– Inkább csak szeretnék hinni.

– Pedig gyönyörű, ahogyan leírod. Olyan, amibe az embernek belesajdul a lelke.

– Az emberek többsége azt hiszi, hogy a karácsonyról csak vidám sztorikat érdemes írni, de szerintem azok a legjobb történetek, amik fájnak kicsit.

– Igazad van. Talán attól annyira emberközeliek.

– Tudod nekem is vannak veszteségeim. Évek óta egyedül ünneplem a karácsonyt. Úgy kompenzálok, hogy történeteket írok.

– Karácsonyi történeteket – egészítette ki Fanni.

Endre bólintott:

– Ez tart életben.

Fanni körbenézett a kis helyiségben, ahol halk nevetés keveredett csendes beszélgetéssel. Idegenek ültek le egymás mellé, és elegyedtek szóba teát kortyolgatva.

– Úgy tűnik, az emberek néha egymás csodái lehetnek – állapította meg Fanni. – Néha talán éppen elég az, hogy megnyílunk egy idegennek, és elmeséljük azt, ami fáj.

– Szeretnél mesélni?

– Én? – kérdezte Fanni zavart kis nevetéssel. – Én nem tudok mesélni.

– Pedig szívesen hallgatnálak.

Fanni megsimogatta Áron haját. Lassan, akadozva indultak meg a szavak, szakadt fel belőle a fájdalom. Jólesett a félhomályban kibeszélni. Megkönnyebbült tőle.

Odakint a hóvihar tombolt, miközben bent a kis teázó meghitt csendjében lassan, észrevétlenül felmelegedett Fanni fagyos lelke. Nem hangos csodaként érkezett, nem villámcsapásként. Csak egy apró szikra, ami bevilágította a decemberi éjszakát.

 

Hajnalra a vihar tombolása abbamaradt, és a városra puha fehér takaróként borult a frissen esett hó.

Fanni álmosan megdörzsölte a szemét. A kis helyiségben reggeli kávé illata terjedt, a halk duruzsolások és nevetések vették körbe és mindez annyira otthonosnak, biztonságosnak érződött, hogy a szívét átjárta a szeretet melegsége.

Endre már ébren volt, és egy füzetbe jegyzetelt. Amikor találkozott a pillantásuk, elmosolyodott.

– Jó reggelt! Elvonult az évszázad hóvihara.

Fanni lepillantott az ölében szuszogó Áron békés arcára. Lágyan, hogy fel ne ébressze, elsimított egy hajtincset a gyerek homlokából, miközben mosolyra húzódott a szája széle. A gyerek felszusszant, majd ahogy lassanként felébredt, egyre izgatottabb lett. Lecsusszant az anyja öléből, az ajtóhoz szaladt, amit vastag hóréteg torlaszolt el a külvilágtól. Megdörzsölte a párás ablakot, hogy kilásson.

– Nézd, anya milyen gyönyörű! Építhetek hóembert?

Fanni mosolyogva nézte, és mielőtt válaszolhatott volna, Endre megelőzte.

– A hóemberépítés jó móka. Nem bánod, ha csatlakozom?

Áron fülig érő szájjal vigyorgott rá vissza.

– Már alig várom.

Odakint már dolgoztak a hólapátok, így hamarosan elindulhattak hazafelé. A gyerekek nevetgélve özönlöttek ki az utcára.

Fanni öleléssel búcsúzott a nénitől, megköszönve neki az éjjeli menedéket.

– Örömmel látlak benneteket legközelebb is, ha erre jártok – mosolygott a néni.

Fanni megígérte, hogy ismét ellátogatnak majd a kis teázóba.

 

– Hol szeretnél hóembert építeni? – nézett körbe a téren Fanni.

– Otthon – vágta rá Áron gondolkodás nélkül.

Endre hazakísérte őket, ami kalandosra sikeredett, mert a hó alatt megbúvó jégrétegen meg-meg csúsztak. Olyankor nevetve kapaszkodtak egymásba, majd Endre a gyermekkora téli élményeiről mesélt.

Kiválóan szórakoztak.

– Errefelé laksz? – kérdezte Fanni nevetve egy megcsúszás után.

– Átutazóban vagyok. A téren, a teázó felett van a szállásom – felelte Endre. – Ha a hóvihar nem lep meg, akkor már nem lennék a városban.

Fanni szíve elnehezült.

– Ezek szerint már ma elutazol?

– Az volt a terv. De most mindenekelőtt megépítjük azt a hóembert Áronnal.

A kisfiú a nevét hallva hátrafordult, és csillogó szemmel kacagott fel. Fanni régen látta már ennyire vidámnak. Amikor hazaértek, ő is beszállt a hóemberépítésbe. A hó remekül tapadt, és hamarosan egy embernagyságú hóember állt az udvarukban. Fanni hozott egy formás sárgarépát, Endre pedig a hóemberük nyakába kanyarintotta a sálját, mielőtt elköszönt.

– Találkozunk még? – kérdezte Áron.

Endre előhúzta a jegyzetfüzetét a kabátja belső zsebéből, és ráfirkált valamit.

– Ez egy titkos írói szerződés – mondta. – Az egyik példány az enyém, a másik a tied. – Egy mozdulattal kitépte a lapot a füzetéből, és a papirost a gyerek kezébe nyomta.

Áron kíváncsian olvasta el, majd komolyan bólintott.

– Ezt megígérem!

Fanni a papírlap után nyúlt.

– Elolvashatom?

A gyerek a zsebébe csúsztatta a füzetlapot.

– Titkos szerződés.

Fanni lehajolt, és megpuszilta a gyerek arcát, amit pirosra csípett a téli hideg, majd hosszan nézték, ahogy Endre csúszkálva elindul a hóban.

A férfi hátranézett, elmosolyodott, miközben visszaintett. A szél megcibálta a sálját a hóember nyakában.

 

Karácsony este hatalmas pelyhekben hullott a hó, puha réteget hintett a kertben álló hóemberre. A fenyőgyanta illata megtöltötte a szobát, és a fényfűzérek meleg fényükkel árasztották el a helyiséget.

Áron a fenyőfa alatt játszott az új legójával. Fanni a fotelba gömbölyödött egy meleg takaró alá Santa Claus egyik regényével a kezében. Belefeledkezett az érzelmes, könnyesen nevetős karácsonyi történetbe. Csengetés riasztotta fel.

Nem vártak senkit. Áron mégis szaladt az ajtó felé.

– Kértem apu csillagától neked is egy ajándékot – ugrált lelkesen.

Fanni elmosolyodott.

– Igazán? Hópelyheket?

Áron szélesen elvigyorodott.

– Hópelyheket is.

Fanni kinyitotta a bejárati ajtót, és meglepetten kiáltott fel.

– És őt! – ujjongott Áron, ahogy megpillantotta Endrét.

A férfi kabátján megültek a hópelyhek, egy vastag mappát szorított a hóna alá, kezében egy doboz karácsonyi süteményt tartott.

– Szeretném, ha elolvasnád a legújabb kéziratomat.

– Én? – kérdezte Fanni, miközben beljebb tessékelte a férfit.

Hamarosan ott ültek a konyha meghitt melegében, teát szürcsöltek, és Fanni kinyitotta a mappát.

– A hóvihar, ami megállította az időt – olvasta a címet hangosan, majd felnézett és a tekintete találkozott a férfiéval.

– Ti ihlettétek – vallotta be Endre komolyan.

Áron egy aranyszínű papírcsillaggal jelent meg a konyhaajtóban.

– Ezt neked csináltam – nyújtotta Endre felé.

– Köszönöm! Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

Fanni szemében megcsillantak a fények. Áron átölelte Endre nyakát.

– Tudtam, hogy eljössz – suttogta.

– Tudtad? – kérdezte vissza a férfi lassan.

Áron bólintott.

– A titkos szerződés miatt – mondta komolyan.

Fanni hol egyikükre-hol másikukra pillantott.

– Most már megtudhatom végre, mi áll abban a titkos szerződésben? – kérdezte mosolyogva.

Áron a farmernadrágja zsebéből előhúzott egy gyűrött papirost. Fanni óvatosan széthajtogatta.

„Ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy az anyukám ne felejtsen el nevetni.”

Fanni torka összeszorult, és magához ölelte a gyereket.

– Ezért kívántam neked – suttogta Áron a fülébe. – Mert ő tudja, hogyan nevettessen meg.

Fanni megborzolta a gyerek haját.

A karácsonyi csoda megérkezett a békés, otthonukba. Odakint csend borult az utcákra, és a hó úgy hullott, mintha sosem akarná abbahagyni.

 

 

Karácsonyi emlék

 

Karácsonyi emlék

 

Gyakran eszembe jut az a karácsony. Bár harminc évvel ezelőtt történt, mégis úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Annyira akartam, hogy tökéletes legyen…

Abban az évben döbbentem rá, hogy tökéletes karácsonyok nincsenek, csak a maguk tökéletlenségében boldogok.

Harminc évvel ezelőtt még igen fiatal suhanc voltam. Egy gyönyörű nyári napon ismerkedtem meg Katival.

A templom előtti utcasarkon koccantunk össze, amikor is mindketten a járdán bicikliztünk.

Csengettem.

Csengetett.

De már késő volt. Mindketten elestünk. Összegabalyodtunk.

Miközben nehezen felkászálódtunk virágnyelven küldött el a fészkes fenében, olyan csodálatos irodalmi stílusban, hogy leesett az álam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy első pillanatban beleszeretem.

Lovagiasan felajánlottam, hogy megszerelem a biciklijét. Pedig akkor még semmit nem tudtam a bicikliszerelésről. Az enyémet mindig apám javította. De akkor ott, abban a helyzetben az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy felajánlom a segítségemet, ha még látni akartam. Mint később kiderül, valóban a legjobb megoldás volt, mert Kati meg akkor szeretett belém, amikor bicikliolajtól koszosan küzdöttem a kerékpárjáért. Azt mondta, azonnal átjött neki, hogy fikarcnyit sem konyítok a bicikliszereléshez, de ezt édesen titkoltam. Ezek az ő szavai. A drága Katikáé.

Előttem van a mosolya, gesztenyeszín szeme csillogása, az apró szeplők az orra körül és a feje tetején összegfogott, sötét haja, amit az arcába fújt a szél. Bármit megtettem volna azért, hogy felkeltsem az érdeklődését. Még biciklit is megtanultam szerelni. Ha ő nincs, hol érdekel engem az ilyesmi? Össze nem kentem volna magam. De érte még ezt is vállaltam.

Mire eljött a karácsony, már együtt éltünk. Boldogok, fiatalok és szerelmesek voltunk, és én azt akartam, hogy az első karácsonyunk tökéletes legyen. Meg akartam lepni. Soha, senkit nem akartam még ennyire lenyűgözni.

Lehet, hogy ez lett a vesztem, mert azon a karácsonyon semmi nem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Valahogy mégis, minden a helyére került.

Elhatároztam, hogy megveszem neki azt a bundás bőrkesztyűt, amire vágyott, csak éppen sajnálta rá a pénzt. Ahányszor elmentünk a kirakat előtt, hallottam lemondó sóhaját. Túlórákat vállaltam a gyárban, és titokban a lakótelepi kissrácok biciklijét szerelgettem, hogy összegyűjtsem a Kati kesztyűjére valót.

A karácsonyfadíszeket együtt választottuk ki. Kati kék-ezüstöt szeretett volna, én pedig hagytam, hogy az otthonunk karácsony közeledtével kék és ezüst színekben pompázzon.

Együtt választottuk ki az első fánkat. Úgy örültünk neki, mint a gyerekek az első hónak. Gyalog cipeltük haza, és mire felértünk a harmadikra jócskán kifáradtunk. A fát kitettük az erkélyre, mi meg fáradtan elterültünk a kanapén egy-egy bögre tejszínhabos kakaóval. Összebújva álmodoztunk az első tökéletes karácsonyunkról. Az lett az eső közös karácsonyunk utolsó meghitt pillanata, mert utána minden balul sült el.

Másnap reggel szembesültem vele, hogy eltűnt a pénztárcám. A fa vásárlásakor még megvolt. Vagy ott hagytam el, vagy úton hazafelé, vagy ellopták. Végigjártam az útvonalat, amerre hazafelé cipeltük a fát. Hiába. Benéztem minden bokorba. Semmi.

A fenyőárus állította, hogy nem talált pénztárcát. Együtt jutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy bizony ellopták. Benne a pénzem, a papírjaim. Még jó, hogy a túlórákért és a bicikliszerelésért kapott pénzt otthon gyűjtöttem. Felmarkoltam, mielőtt még az is eltűnik, és gyorsan elugrottam a ruházati boltba Kati kesztyűjéért.

Rengetegen vásároltak, úgy tűnt sokan – pont, mint én is – az utolsó pillanatokra hagyták az ajándékvásárlást.

Végigsimítottam a kesztyűn, és fülig szaladt a szám, ahogy elképzeltem az én drága Katikám örömét. Díszcsomagolást kértem, bár az eladónő megmondta, hogy arra várni kell. Sokan vannak. Én örömmel vártam.

Nézelődtem a kabátok között, és álmodoztam az első karácsonyunkról. Az, hogy eltűntek az irataim alig számított akkor.

„A kesztyű!” – kiáltotta hátulról az eladónő. Hamarabb, mint számítottam rá. Már rohantam is érte a bolt hátsó felébe.

Hazafelé megállítottak a rendőrök. Mivel nem voltak nálam az irataim, jól megbüntettek. Hiába mondtam, hogy ellopták. Erre csak annyit feleltek, ezt bárki mondhatja. Bárki talán igen. De ezt most én mondtam, mégsem enyhültek meg.

A helyszíni bírságra elment a maradék pénzem is. Nesze neked karácsony! Elhatároztam, hogy egy szót sem szólok erről Katinak, ne borítsam ki még őt is éppen most.

A csomagot a kabátom alá rejtettem, úgy osontam be vele a lakásba. Kati éppen telefonált, hallottam, hogy a holnapra egyeztet az anyámmal.

Meghívtuk a szüleinket szentestére. Jó ötletnek tűnt. Úgy gondoltuk, a lehető legmegfelelőbb alkalom, hogy megismerjék egymást. Így aztán ők talán még nálunk is izgatottabban várták az első közös karácsonyunkat.

Katival együtt nagyon izgultunk mindketten, hogy a lehető legtökéletesebben sikerüljön mindent. Én főztem a halat. Életem első halászlevét. Kati reggel óta sürgött a konyhában, és élete első bejglijét sütötte.

Az elsők ritkán sikerülnek tökéletesre. Utólag nem is értem, miért gondoltuk, hogy nekünk menni fog. Legalább egy főpróbát tarthattunk volna karácsony előtt a halfőzésből és a bejglisütésből is. Azóta nagyképűség nélkül állíthatom, hogy tökélyre fejlesztettem a halászlé főzés tudományát, és Kati süti a világ legfinomabb bejglit, de az az első messze alulmúlta a várakozásainkat.

A halam szétfőtt. Pedig annyira koncentráltam az időre, pontosan, ahogy apámtól lestem el. Valamit mégis elnézhettem, mert a hús felismerhetetlenségig darabjaira hullott, mikor megpróbáltam óvatosan kiemelni a léből. A szüleink már ott nyüzsögtek a másfél szobás albérletünkben. A nappaliban terítettünk meg, a kék-ezüst karácsonyfánk ott pompázott a sarokban, színesen világítottak rajta az izzók.

Időm sem maradt a hal miatt aggódni, mert a tepsi is kikerült a sütőből, és Kati azonnal sírva fakadt, mert a bejgli szétrepedt, és töltelékestől együtt szétfolyt a sütőpapíron. Próbáltam vigasztalni, de vígasztalhatatlan volt. Reméltem a kesztyű majd felvidítja kicsit, csak essünk túl a vacsorán.

Úgy döntöttem, felbontom a pálinkát, amit apám hozott, hogy megalapozzam a hangulatot, és fokozzam a vidámságot, hátha akkor könnyebben veszik, hogy a vacsora siralmasra sikeredett. Szerencsére a szüleink megtalálták a közös hangot, így aztán erre koccintottunk. Aztán egy második pohárkával kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. Ennél tovább nem húzhattuk. Muszáj volt tálalni.

Hálás vagyok mindkettőnk szüleinek, amiért olyan könnyedén vették az akadályt.

„Majd idővel belejössz!” – bíztatott apám, és harminc év távlatából bebizonyosodott az igaza. A bejglit kikanalaztuk a tepsiből, és anyáink nem győzték dicsérni az én drága Katikámat, hogy mennyire finomat sütött. Igazuk volt, ízre mennyei volt.

„Idővel alakul ez!” – vígasztalták Katit, aki addigra már mosolygott. Szeretettel megölelgettem. Nem is akartam ennél tökéletesebb karácsonyt, hiszen itt volt mellettem.

Miután a szüleink elköszöntek, és elpakoltuk a vacsora romjait, fáradtan borultunk be az ágyba. Majdnem elfelejtettem a fa alá csempészni az ajándékot. Reggel izgatottan lestem, ahogy Kati bontogatta a csomagját. A szívem a torkomba dobogott. Majd a gyomrom görcsbe ugrott, amint megláttam, hogy előhúz egy kötött, norvégmintás kesztyűt. Azt hiszem sikerült palástolnom a döbbenetemet, vagy csak nem figyelt rám, mert kacagva vette fel a kesztyűt, egyiket a másik után, majd hozzam bújt és megcsókolt.

– Csodálatos – suttogta.

– Tényleg tetszik? – kérdeztem fojtott hangon.

– Csak ezt fogom hordani, amíg le nem szakad a kezemről – ölelt meg ragyogó arccal.

Az a kesztyű máig megvan. Nagy becsben őrzi, vigyáz rá, és csak ünnepnapokon veszi fel. Ugyanúgy órzöm én is azt a bicikliszerelő készlet, amit az első karácsonyunkra kaptam tőle. Máig elő-előveszem, bár már többet járunk kocsival.

A szemem elhomályosul az emlékekre. Az évek érzékenyebbé tettek. Az emlékek egyre inkább meghatnak. A konyhából edények csörömpölése szűrődik át. Otthonos. Kati szöszmötöl még odakint. Várjuk a gyerekeket, és ő szeretné, hogy minden tökéletes legyen. Én az első közös karácsonyunk óta megtanultam, hogy a tökéletes karácsony nem a külsőségekben van. Valahol mélyebben, a lelkünkben rejtőzik.

Odakint megáll egy autó a ház előtt. Az ajtócsapódásra riadok fel, majd boldog gyermekkacagás szüremlik át az ablakon.

– Megjöttek végre! – kiált Kati a konyhából, majd türelmetlenül szólongat. Felkászálódom a fotelből, miközben elindulok a konyha felé az ablakra pillantok. Rebeka pomponos sapkájában szalad át a kerten a hóbuckák között, mögötte Ádám, és Flóra sétálnak. A fiam karjában ott szuszog a kicsi. Eddig csak képeken és videohívásban láttuk.

A havon megcsillan a nap fénye, egy újabb, boldog karácsony ígéretével.