Csodák hóesésben

 

Nem is olyan régen még imádtam a karácsonyt, az őszbe beszivárgó hangulatot. Nevettem azokon, akik azt állították ez túl sok, túl korai.

Szerettem a karácsonyt, nem lehetett soha túl sok, vagy túl korai. Ahogy elmúlt a nyár nálam apránként kerültek elő a karácsonyi manók, az izzók, a kerámiák. Már ősszel nekiálltam próbasütiket sütögetni, mindig valami újat próbáltam ki, aminek a környezetem örült igazán, mert mindig megleptem őket valami finomsággal. Már ősszel lestem a kívánságokat, mivel szerezhetnék örömet.

Mindig is olyan helyen szerettem volna élni, ahol örökké karácsony van.

De idén ez másképpen történt. Grincs lettem.

Nem sikerült ráhangolódnom, akárhogy is próbálkoztam. A karácsonyi dalok idegesítettek, erőltetettnek éreztem az ünnepi készülődést. Miért nem vettem észre eddig, milyen kínos, hogy szeptemberben már tele vannak az üzletek karácsonyi csecsebecsékkel?

Decemberre már a legapróbb semmiségre is robbantam. A barátok hívtak kibeszélős borozgatásokra, kávézásokra, hogy kimozdítsanak. Akik ismertek, búfelejtő sütizésre is próbáltak elcsalni, de én csak otthon gubbasztottam.

Amikor hazalátogattam, mindenféle hazugságot találtam ki, miért nem jött velem Ervin. Kisebb baleset, munka, családi program. Előre féltem a karácsonytól. Nem tudom, miért hazudtam. Egyszerűen képtelen voltam beszélni a szakításunkról.

Akkor telt be a pohár, amikor Anna könyörtelenül a képembe vágta, hogy egy búfelejtő szexre van szükségem, mert az mindent megold. Neki mindig segített.

Agyon nyomott az egész, és a hócipőm is tele lett a család és a barátok faggatózásával, a kéretlen jótanácsokkal. Karácsony előtt kivettem néhány nap szabit, és leléptem. Olyan messzire a várostól, amilyen messzire csak tudtam. Hogy ne találkozzak ismerősökkel. Ráböktem az országtérképre, így jutottam el ebbe a kis, hegyi faluba. Mindössze néhány házacska húzódott meg a fák között. Hófehér templom állt az aprócska főtéren, és egy kávézó vele szemben, nem messze a szállásomtól.

A szobácskám rusztikus magányában fájón rámzuhant a csend. Fojtogató volt. Torokszorító. Az a fajta csend, amiben az ember lelke megnyílik, és felszínre kerül, amit eddig önmaga ellőtt is titkolt. Nem sírtam hónapok óta. Azt hiszem, úgy igazán nem is sirattam el Ervint. Csak tudomásul vettem, hogy kilépett az életemből.

Váratlanul ért. Hazajöttünk a romantikus seychelle-szigeteki nyaralásunkról, és ő másnap összecsomagolt és elment. Nem értettem, mi történhetett? Egész végig azt gondoltam, hogy rendben vagyunk. Aztán kiderült, hogy az utazást csak búcsúajándéknak szánta, hogy ne fájjon annyira. Már akkor tudta, hogy elhagy, amikor a nyaralást foglalta.

Ijesztő a puszta gondolat is, hogy ő már áprilisban tudta, hogy júliusban elhagy, és én ebből semmit nem vettem észre. Olyan jól játszott, hogy életem legboldogabb három hónapjaként éltem meg.

Sokkolt, amikor otthagyott a lakásban. Hirtelen minden üres lett nélküle. És még mindig nem értettem. Pedig miután összecsomagolt, elmagyarázta. Elmagyarázta, hogy szeret, és sosem felejt el, de ez neki már nem pálya. Elvesztegetett öt év vagyok az életéből.  Aztán örökre becsukódott mögötte az ajtó. Néha felnézek a közösségi oldalára. De nyilván letiltott, mert semmit nem találok róla.

Felszakadt belőlem minden. Nem tudom, meddig zokogtam az ágyra roskadva, a párnába szorított arccal, hogy nehogy meghalja bárki is, hogy sírok. Még mindig szégyelltem a könnyeket. Aztán a hátamra gördültem és csak mereven bámultam a csillárt a fejem felett, mintha onnan várnám a megnyugvást.

Nem volt bennem semmi. Teljesen üres voltam.

 

A séta segített. Hideg szél simított végig az arcomon, és mintha a szívem is könnyebben dobbant volna. Nem volt annyira nehéz és fájdalmas a létezés.

A téren állt egy terebélyes fenyőfa. Egy olyan fa, ami évtizedek óta ugyanott nőtt és fejlődött. Valószínűleg minden karácsonykor feldíszítették, mint amikor az ember az ünnepekre díszbe öltözteti a szívét. Fájt, hogy idén nekem sehogyan sem sikerült. Azért jöttem ide, távol mindentől, hogy rendezzem magamban az érzéseimet, hogy végre szembe nézzek velük.

A csendes utcákon sétálva magához ölelte a béke, és már nem idegesített, ahogy a karácsony beszivárgott a mindennapokba.

Más volt itt, mint a nagyváros nyüzsgésében, ahol az utóbbi hetekben egyre jobban éreztem, hogy attól válok jó emberré, ha vásárolok, és a szeretetem mértéke attól függ, minél drágább ajándékot teszek a fa alá.

Eddig miért nem figyeltem fel erre az üzenetre, amit az üzletláncok próbáltak lenyomni a torkunkon? A magyarázatot gyorsan megtaláltam itt a kis falu szürke utcácskáin bolyongva. Teljesen másra figyeltem. A sütemények illatára, a bolondozásokra, a nevetésekre, és arra, milyen apróságnak örülnének a környezetemben élők. A szomszéd néni mindig hiányolta, hogy a kedvenc szaloncukrát nem lehet már sehol kapni, így rendeltem neki, és megleptem vele. A postás fiút behívtam az irodába egy bögre forrócsokira, és megkínáltam a legújabb mézeskalács-kreálmányommal. Jólesett neki néhány perc melegedés a nyálkás időben. Apróságok, de az örömük, és az arcukon megjelenő őszinte mosoly mindennél többet ért.

Idén belevesztem a fájdalomba és a szomorúságba, amit Ervin hiánya hagyott bennem.

Lassacskán rámsötétedett. Az ablakokban egymás után ragyogtak fel a karácsonyi fények: csillagok, fenyőfák, harangok, színes izzók. Az utcán a kandelábereken egymás után sorakozó csillagok mutatták az utat a kávézó felé, ahonnan hívogató, meleg fény szűrődött ki. Az orromat már biztosan pirosra csípte a hideg, felettem apró pihékben, lassan szállingózni kezdett a hó. Egy tea jólesne ezen a hideg, téli estén, mielőtt hazaindulok.

 

Az ajtó feletti csengő játékosan csilingelt, ahogy beléptem. Csak néhány asztalnál üldögéltek ráérősen beszélgetve. A pulthoz léptem, kértem egy citromos-mézes gyümölcsteát, majd helyet foglaltam az egyik ablak melletti asztalnál. Amíg vártam a teámat kibújtam a kabátomból, és a szék támlájára simítottam. Az ablakon át a tér közepén álló fenyőfára láttam. A tetején fénylett a csillag, és az apró, sárgás fényű karácsonyfaizzók megvilágították a vesszőből font, fehérre festett díszeket. Annyira egyszerűnek tűnt. Semmi túlzott pompa, semmi giccs. Egyszerűen csak szemet gyönyörködtetően meghittnek tűnt még így távolról is. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Családok sétáltak el előttem, meg-megálltak a fa előtt, a nevetésük beszűrődött a kávézóba.

Lassan felmelegedtem. A fahéjjas, gyömbéres illat körbeölelt, és a teám mellé még egy karácsonyi kekszet is kaptam. Önkéntelen mosolyra kunkorodott a szám széle, ahogy megköszöntem, és a szívembe is melegség költözött. Csukott szemmel belélegeztem a bögrémből felszálló illatos gőzölgést, és már nem zavart a halk karácsonyi zene.

Végre arra is rászántam magam, hogy felhívjam anyámat. Annyira örült, hogy hallja a hangomat. Bántam, amiért eddig halogattam a beszélgetést, de tegnap még nem álltam készen rá.

– Hazamegyek az ünnepkere – mondtam csendesen.

– Nálunk töltitek a karácsonyt?

– Egyedül megyek – feleltem, és megbicsaklott a hangom.

Anyám nem faggatott, csak annyit mondott:

– Nagyon várlak.

Nem kellett több, hogy érezzem, mennyire szeret, és mennyire hiányzom neki. Hónapok óta nem voltam otthon.

Mosollyal az arcomon indultam meg a szállásom felé, és a szívemben újra beköltözött a szeretet. A hó fehérre festette az utcákat, megállt a fenyőtüskék között, megcsillant a háztetőkön.

Kinyújtottam a kesztyűs kezemet. Hatalmas, fehér, tollpihe alakú hópehely szállt a tenyeremre. Talán tényleg vannak angyalok, és az egyikük erre járt, az ő szárnyából hullhatott alá ez a pihe a tenyeremben.

Felnéztem az égre, ahol a hópelyhek csillogtak a hold fényében. Szél támadt, és egy kósza fuvallat körbefont, megölelt. Felnéztem a téren álló fenyőfa tetején fénylő karácsonyi csillagra, és szétáradt bennem, minden apró sejtemben a bizonyosság, hogy minden rendben lesz.

Minden, amibe nem halsz bele, megerősít, és én újra éreztem az erőt magamban. Széttártam a két karomat, fejem az ég felé fordítva körbe-körbe forogtam a téren.

A hópihék hidegen ültek meg az arcomon, és ahogy szétolvadtak a bőrömön végre ismét éreztem, hogy élek.