Eszterlánc 1. fejezet

 

 

Eszterlánc 

1. fejezet

 

Az utolsó száz métert végigsprinteljük, mert Tamás bedobja a szokásos kihívást:

– Verseny hazáig?

Egyetlenegyszer sem sikerült legyőznöm. Alacsony vagyok, emiatt a lábaim is rövidek, de keményfából faragtak, így utána vágtatok. Persze könnyebb lenne otthagyni a felém dobott kesztyűt, és erőlködés nélkül befutni Tamás után, de bizonyítani akarok. Hogy mit, amikor úgysem győzhetem le? Az elszántságomat, és azt, hogy én is legalább annyira bírom még szuflával a végét, mint ő.

Belecsobbanok egy pocsolya kellős közepébe. Eredetileg úgy gondoltam, átugrom, de benéztem. A vékony jégréteg betörik a súlyom alatt, és bokáig elsüllyedek. Futócipőmre kenődik a sár, nadrágom is jócskán kap a latyakból, így cuppogó talppal, átázva, vizesen fojtatom a küzdelmet.

Méterekkel lemaradok. Mire megérkezem az utca végén álló Hotel Maximus személyzeti bejáratához Tamás már a kapuban vár.

– Szép próbálkozás volt – vigyorog a sapkája alatt, olyan csintalanul, mint egy kisfiú. Igaza van Nagyinak, a férfiak sosem nőnek fel.

Hajam izzadtan tapad a homlokomba, mégsem merem levenni színes, kötött sapkámat, mert attól félek, hogy megfázom. Jelen pillanatban másra sem vágyom, mint egy forró fürdőre.

A térdemre támaszkodva levegő után kapkodok.

– Ez nem fair! – zihálom, majd lassan felegyenesedem.

Ébredezik az utca, magasba nyúló házak ablakaiban fel-felkapcsolódnak a lámpák. Még látom a sárga fényeket, bár lassan leereszkedik Drezdára a köd, nedvesen fénylenek az apró macskakövek. Az úttest két oldalán autók parkolnak, köztük Tamás féltve őrzött, lestrapált BMW-je.

Tamás előhalássza a kulcsát pufi mellénye zsebéből.

– Visszavágó? – kérdezi.

– Kizárt!

Olyan fáradt vagyok, hogy most biztos nem lennék képes még egy kört lefutni, és szerintem Tamás sem.

– Verseny felfelé?

Sosem adja fel!

A reggeli csípős széltől kipirult arccal kacsint rám, és kinyitja a bejáratot. Gyorsan átbújok az ajtót tartó karja alatt, így elsőnek érek a keskeny lépcsőhöz. Cipőm gumitalpa dübörög a fa fokokon, ahogy felrohanok. Tamás közvetlenül mögöttem robog, de bárhogy próbál, nem tud megelőzni, ahhoz túl szűk a hely.

Az ajtónk előtt elkapja a karom, magához húz, a combja az enyémhez simul. Forró lehelete az arcomat simogatja.

– Csaló.

– Szemfüles! – javítom ki.

Nem tiltakozik. Megmarkolja a fenekemet.

– Isteni popsid van – jegyzi meg szemtelenül, és most esik le, hogy a lépcsőn felfelé végig azt bámulta. Imádom, hogy ennyire rám tud indulni a legváratlanabb pillanatokban.

Szenvedélyesen megcsókol, rövid szakálla csiklandozza az arcomat, az alsó ajkamba harap, a nyelve befurakodik a fogaim között, vad csókcsatába bocsátkozunk, a tenyerem a nadrágja elejére simítom. Belenyög a számba, majd elereszt, lekapja a sapkát a fejemről, megborzolja izzadt hajamat, mielőtt kinyitja az ajtót. Szeretem, hogy ilyen felhőtlenül bolondos tud lenni. Bár szerinte én vagyok túl komoly, és néha igazán elengedhetném magam. Na, még csak az hiányozna! Akkor aztán tényleg káoszba fulladna az életünk.

Aprócska lakásunk a szálloda padlásterében helyezkedik el. Itt élek, hét éve, mióta Drezdába jöttem. A tetőtéri ablakok a szürke égre bámulnak, odafenn gomolyog a sűrű köd. A picinyke teakonyhát a hálószoba nyitott ajtaján át kiszűrődő meleg fény világítja meg. Megint elfelejtettük lekapcsolni a lámpát, amikor elindultunk itthonról. Mindig azt hiszem, hogy Tamás figyel rá, mert rendszerint ő zárja be az ajtót, amikor elindulunk futni, de olykor mégis égve hagyja. Lehet, hogy tényleg ellenőriznem kéne?

A konyhaszekrény tetején álló virág levelei körbefutják a napsárga falakat. A kedvenc színem, vidámmá teszi a szűk tereket. Letekerem az ásványvizes palack tetejét, és nagyokat kortyolok. Mélyeket lélegzek. Tamás mögém lép, hozzám simul, a tenyere végigfut az oldalamon. Izzadt vagyok és büdös, így inkább odanyújtom neki az üveget és a fürdőszobába indulok.

A mosógépbe gyűröm levetett, átizzadt ruháimat, Tamás menet közben dobál le magáról mindent, és szórja a padlóra. Belép utánam a tus alá, már várom. A felszálló gőz párát lehel az üvegkabin falára. Tamás berántja az ajtót, nedves testtel odasimulok hozzá. A derekamnak feszül a farka. Hátranyúlok, megragadom, játszom vele. Egyre gyorsabban veszi a levegőt, miközben tusfürdőt simít végig bőrömön, a tenyere a mellemen kalandozik, a mellbimbómat görgeti az ujjai között, finoman, mégis elég erősen ahhoz, hogy teljesen megőrjítsen vele. Az ölemben elviselhetetlenségig fokozódik a forró lüktetés.

Megszorítom, a fülembe zihál, tenyere a hasamon át a lábam közé csusszan, hosszú ujjaival simogat. A lábam megremeg, összecsuklanék, ha nem tartan meg. Felnyögök. Gyengéden megfordít, és a szemembe néz.

Ugyanazt a sürgető vágyat látom a tekintetében, mint amit magamban érzek égni. Felkap, a karjába kapaszkodom, a lábam a dereka köré kulcsolom. Azt hiszem, ha tovább kéne várnom, belehalnék. Talán ő is tudja, mert a falnak támaszt és belém löki a farkát. Egyszerre nyögünk fel. A tekintete az enyémbe fonódik, ahogy egyre gyorsabb mozgással hajszol a csúcs felé. Az ujjaim alatt megfeszülnek az izmai, a körmöm a bőrébe vájom. Megszűnik a tér és az idő. Együtt lüktetünk a szerelem ősi ritmusára.

 

Tamás megvárja, míg a fürdőlepedőt magam köré tekerem, rövid puszit ad a számra, és könnyedén a mosógép tetejére ültet, a tenyere végigsiklik a combomon, végül a szemembe néz és elmosolyodik, mielőtt a mosdó elé lép. Picike a fürdőszobánk, miközben a hajam szárítom, kinyújtom a lábam, és az ujjaim hegyével elérem Tamás izmos fenekét. Hátranéz, rám vigyorog, majd leteszi a szakállvágóját és kilép a fürdőszobából. Lehajtom a fejem, lejjebb kapcsolom a hajszárító hőfokát, és a monoton zúgáson át tisztán hallom Tamás csukott ajtón keresztül beszűrődő szavait.

– Utoljára kérek tőled szívességet!

Ritkán emeli fel ennyire a hangját, és az mindig azt jelenti, hogy komolyan dühös valamiért. Kikapcsolom a hajszárítót, és fülelek. A szobában Tamás elnémul néhány szívdobbanásnyi időre, majd ismét megszólal:

– Esküszöm! – Elfojtott hangját alig lehet idebent hallani.

Nesztelenül osonok az ajtóhoz, csendesen lenyomom kilincset, és a keskeny résen kikémlelek. Tamás a szekrény előtt áll fülén a mobiljával, idegesítően ki-behuzigál egy fiókot maga előtt, anélkül, hogy belenézne, ehelyett a falat bámulja.

– Nekem is elegem van ebből, elhiszed?

Bevágja a fiókot. Megrezdül a szekrény, és imbolyog rajta a kovácsoltvas gyertyatartó, a piros gömb gyertyával együtt. Le fog esni! Tamás utánakap, megállítja a dülöngélését.

Mi a fenét csinálok én itt? – hasít belém a felismerés. – Tényleg kémkedek? Hiszen Tamás nem Géza!

A gondolat kijózanít, és kilépek a hálóba. Szándékosan becsapom az ajtót, hogy jelezzem neki, én is itt vagyok. Tamás felkapja a fejét, villámgyorsan megfordul. Összeakad a tekintetünk. Pislog néhányat, száját összepréseli, miközben a telefont a mellkasához szorítja. Egy pillanatra félrenéz, majd újra felveszi a szemkontaktust.

– Végeztél? Dani az – hadarja, és felém nyújtja a mobilt. – Beszélsz vele?

Nem értem, mitől jött ennyire zavarba.

– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm – suttogom rekedten.

És nem értem, mitől lettem én ennyire feszült.

Tamás bólint, majd újra a füléhez tartja a telefont. Homlokráncolva hallgat egy ideig. A tekintete rajtam állapodik meg, és nem tudom eldönteni, hogy ennyire koncentrál a beszélgetésre, vagy elgondolkodott valamin velem kapcsolatban.

Végül Tamás felmordul.

– Elmondom, persze. Most viszont leteszem, Eszti üdvözöl. – Bontja a vonalat. Az ágyra dobja a telefont, és összefonja a mellkasán a karjait. – El kell mennem Berlinbe. Danit megint kiütötte egy liba.

Dani érzékeny pasi, bár kifelé nem mutatja, viszont sűrűn van szerelmi bánata. Ilyenkor Tamás ugrik, hogy segítsen, hiszen a baráti társaságukból ő van a legközelebb Berlinhez. Ilyenkor elmennek kocsmázni, leisszák magukat, olykor még valami nőt is felszednek Daninak, hogy könnyebben felejtsen. Tamás mindenről beszámol nekem, mégis utálom, hogy Dani csajozós bulikba rángatja bele a vőlegényemet. Legszívesebben itthon marasztalnám, de csak ennyit kérdezek:

– Mikor mégy?

– Amint lehet! Úgy gondoltam, hogy még lenyomom a hétfő estét, így kedden reggel indulhatok. Péntek estére, mire kezdődik a műszakom, itt leszek. – Megfogja a kezem és hosszan megcsókolja a tenyerem.

Összesimulnak az ujjaink.

– Hétköznap buliztok?

– Ha csak így érek rá. Nem akarom túlfeszíteni a húrt Maximnál. Kiszámíthatatlan, amikor dühös.

Ebben nem értek egyet Tamással, de most nem a főnököm érzelmi élete érdekel. Sokkal fontosabb, hogy Tamás lelép, hogy kirángassa Danit a szerelmi bánatból. Rosszul esik.

– Elengedik Danit a munkahelyéről?

Tamás nyeglén megvonja a vállát.

– Az már az ő dolga.

Cseppet sem nyugtat meg vele.

– És ha nem? Mit csinálsz Berlinben négy napig? Amíg ő dolgozik?

– Valahogy elleszek. – A szakállát simogatva elréved a távolba. – De nagyon maga alatt van szegény flótás. Ki kell rántanom a gödörből.

– Négy nap az hosszú idő – morfondírozom.

Tamás visszanéz rám.

– Eszti…

Mélyet sóhajt. A tekintete tele van fájdalommal. Amikor találkozik a pillantásunk, becsukja a szemét. Átragad rám az idegessége. Ha nem is mondja, érzem, hogy valami nincs rendben.

– Baj van? – kérdezem. Még a hangom is remeg.

Tamás összeszorítja a száját, megrázza a fejét, majd szinte azonnal újra kinyitja a szemét. A fájdalom eltűnik a tekintetéből, és én hirtelen nem tudom, hogy csak a képzeletem játszott velem az imént, vagy tényleg láttam.

Megsimogatja a karomat.

– Belegondoltam, mennyire fogsz nekem hiányozni, kicsim!

– Elkísérhetnélek.

– Bár elkísérhetnél.

Év eleji pangás van, simán leléphetek négy napra hét közepén. Felcsillan a szemem.

– Miért ne? – kérdezem izgatottan.

Tamás megköszörüli a torkát.

– Dani nem örülne neki – böki ki.

– Nem érdekel! Veled megyek – határozom el. – Nem fogok zavarni.

– Kicsim, ez irtó kínos – hebegi Tamás zavartan. – Te sem akarnád Danit így látni, ennyire kibukva. Neki meg tényleg kellemetlen volna.

Látom az arcán, mennyire bántja a dolog.

– Nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni – biztosítom.

Hosszan néz, néhányat pislog, mielőtt megkérdezi:

– Bennem nem bízol, Eszti?

A torkom összeszorul. A fürdőlepedő szélét babrálom.

– Csak szeretnék veled menni. Miért baj az?

– Mert ez most Daniról szól. Nem kettőnkről. Én is utálom, hogy itt hagylak Maximmal.

Felszegem az állam.

– Nincs okod féltékenynek lenni!

– Mint ahogy neked sincs! – vág vissza. – Szeretlek, kicsim, de most tényleg nem jöhetsz velem! Értsd meg!

Bólintok. Haragszom Danira, akármennyire nem tehet róla, hogy ennyire érzékeny, és rosszul választ partnert. Mégis könnyebb rá haragudnom, mint Tamásra.

– Az, hogy elfogadom a döntésedet, még nem jelenti azt, hogy megértem!

– Ha hazajöttem, igazán ráállhatnánk már a családalapításra. Nem gondolod, hogy ideje lenne?

– Szeretnél pocakos menyasszonyt az esküvődön? – évődöm vele.

– A legteljesebb mértékben – vágja rá.

 

A szálloda földszintjén van az irodám. Kicsi, de a keletre néző ablaka hatalmas, délelőtt rendszerint elegendő a fény, kivéve ilyen borongós időben. Felkapcsolom a villanyokat, mert különben olyan érzésem van, mintha egy kriptában csücsülnék.

Minden hétköznapot pontban kilenckor meetinggel kezdünk. Maxim ritkán csatlakozik be, teljesen rám bízza ezt a feladatot. Meghallgatom a szobalányok vezetőjét, a karbantartórészleg főnökét és az étteremvezetőt. Megbeszéljük a felmerülő gondokat. Évek óta hatékony csapatként működünk együtt a vendégek kényelmét szem előtt tartva. Megbízom az embereimben, kiállok értük Maximmal szemben is, bár erre a hét év alatt talán csak néhányszor volt szükség. Természetesen nem érthetünk mindig egyet, túl szép elképzelés lenne, de ha folyamatosan hadakoznom kéne Maximmal, akkor már leléptem volna, mert akkor az azt jelentené, teljesen más elképzeléseink vannak a hotel vezetésével kapcsolatban. Maximé a szálloda, így elfogadom, hogy ő a főnök, de óriási könnyebbség, hogy ért hozzá, tudja, mit akar. Folyamatosan kikéri a véleményemet, és ami még ennél is fontosabb, meghallgat. Olykor természetesen egymásnak feszülünk, keményen érvel, de az évek során sokat tanultam tőle, és mostanra képessé váltam érvényesíteni az érdekeimet vele szemben, sokkal kevesebb veszekedés nélkül.

Tíz órakor már a számítógépem előtt ülök. Megnyitom a szobatükröt, hogy ellenőrizzem a foglalásokat. Jelenleg fél házzal üzemelünk, és egyelőre stagnálnak az eladások. Hozzuk a szokásos januári átlagot. Ennek Maxim nem örül, és ha a főnök morcos, akkor az alkalmazottak is azok.

Átnézem az e-mailjeimet, belemerülök a válaszok megfogalmazásába. Rövid kopogás zavar meg. Ismerős, katonás, és már nyílik is az ajtó. Maxim lép be csillogó szemmel.

– Jövő héten kisebb turistacsoportot fogadunk Párizsból – lelkesedik.

Amikor ilyen izgatott, mindig különös ragyogást kap sötétkék szeme. Szélesen gesztikulálva ad nyomatékot a szavainak.

Bár az édesanyja német, le sem tagadhatná, hogy apai ágon olasz származású, mert néha azok a hangos olasz filmek jutnak eszembe róla, ahol állandóan kiabálnak egymással a szereplők. Hirtelen, szenvedélyes természete ellenére kedvelem, mert különben egyenes fickó. Maxim igazán jóképű férfi, általában tetszik a nőknek, bár az én ízlésemnek túl magas, ennek ellenére sötét haját és őszülő halántékát még én is sármosnak találom.

– Sikerült megkötnöd a szerződést azzal a keményfejű fickóval – állapítom meg, hátradőlök a puha támlás székemben.

Néhány héttel ezelőtt esélytelennek látszott a dolog. Túl kicsi és jelentéktelen szálloda a Hotel Maximus, és Maximnak sokat főtt a feje a megegyezés miatt, több fronton indított támadást, hogy sikerüljön nyerő helyzetbe tornáznia magát a luxushotelek árnyékából.

Leül velem szemben, kigombolja a zakóját. A széke támlájára támaszkodva elvigyorodik.

– Egy árva garast sem tettél volna rá. Igazam van?

Nem tagadom.

– Elárulod, hogy csináltad? – kíváncsiskodom, hátha ismételten tanulhatok tőle valamit.

– Ügyesen – kacsint rám.

– Mivel zseni vagy? – húzom.

– Naná, hogy az vagyok! Ez nem kérdés.

Kicsit talán önteltnek hangzik, de egyáltalán nem túloz. Az évek során hallottam néhányszor tárgyalni. Ő az a típus, akire Nagyi azt mondaná, hogy még a gyereket is kibeszéli az anyja hasából. Amilyen a nagymamám szerint én sosem leszek, mert ahhoz túl pokróc a modorom. Ha látná, mennyit finomodott a tárgyalási technikám Maxim mellett, azt hiszem, büszke lenne rám.

– Megkaptam az árajánlatot – jelentem be.

Múlt héten kerestünk meg egy céget a hotel felújításával kapcsolatban.

– Gyorsan összehozták – simogatja meg Maxim az állát elgondolkodva.

– Átküldöm neked.

– Azonnal rápillantanék, ha megengeded – lép a hátam mögé.

Cigaretta kesernyés illatát hozza magával.

A monitor felé fordulok. Valaki halkan megzörgeti az ajtót odakintről, hosszabb, egybefüggő kopogás után Tamás dugja be a fejét.

– Zavarok?

– Gyere nyugodtan. – A képernyőre nézek, megnyitom a levelet. – Nem tudom, mennyire fér bele a tervezett keretbe – mormogom Maximnak.

Nem most fogjuk megvitatni a kérdést, mert természetesen nem tartozik Tamásra. Talán azt kellett volna mondanom, hogy zavar, és jöjjön vissza később. Talán Maxim is ezt várta tőlem, de Tamással nem tudok olyan szigorú lenni, mint a hotel többi alkalmazottjával. Vessen rám követ ezért az, aki még sosem volt szerelmes.

– Thomas? – hallom Maxim határozott hangját a fejem fölül.

– Csak érdeklődöm, sikerült-e szerezni zongorahangolót? Hetek óta kínlódom a fals hangokkal, így lehetetlenség rendes műsort adni.

Tamás nekem is szólt a zongora miatt, és én többször tolmácsoltam a kérését Maxim felé, annak ellenére, hogy kettőjük között is szóba került. Én mégis szerettem volna meggyorsítani a folyamatot.

– Intézem – mormolja Maxim maga elé. – Akarsz még valamit?

Tamás végignéz kettőnkön, végigsimít rövid szakállán.

– Beszélnem kell Eszterrel, főnök! – böki ki. – Személyzeti kérdésekben.

– Hát persze – dörmögi Maxim. Felegyenesedik, és megszorítja a vállam, mielőtt ellép a hátam mögül. – Küldd át!

Miután távozik, Tamás leül az íróasztalom sarkára, összevonja szemöldökét.

– Mit keresett itt? – A hangjából tisztán kihallatszik az a féltékeny él, amit annyira utálok, mert úgy érzem, a féltékenységét nem tudom megfelelően kezelni.

– A főnököm. Megbeszéltünk néhány dolgot – próbálom megnyugtatni.

Látom rajta, hogy nem sikerült. Megsimogatom a kézfejét. Tamás szája megrándul, amikor megszorítja az ujjaimat.

– Sajnálom a reggelit, Eszti! Hidd el, ha tehetném, magammal vinnélek!

Nem tudom, Danitól fél ennyire, vagy valami mástól. Néha szeretnék belelátni a fejébe, mert olykor olyan kellemetlen érzésem van, hogy alig ismerem. Gyomorszorító érzés. Elbizonytalanít.

– Elhiszem – sóhajtom.

– Mi lenne, ha végre lelépnénk innen – mutat körbe. – Valóra válthatnánk az álmaidat. Végre saját lábadra állhatnál!

– Még nem jött el az ideje – hárítok.

– Szerinted valaha kész leszel elhagyni Maximot, és a saját lábadra állni?

Úgy kérdezi, mintha kételkedne bennem. Rosszul esik.

– Természetesen – nézek rá felemelt fejjel.

– Mikor?

Türelmetlen, én pedig nem tudok válaszolni a kérdésére.

– Hamarosan.

 

A Hotel Maximus kedvelt szórakozóhely, így a kevésbé forgalmas szállodai időszakot sikerül feldobnunk élő zenével és a koktéljainkkal.

Amíg Tamás dolgozik, én a bárpult mellett üldögélek, egészen a szélén, a zongorához közel eső részen. Ez lett a törzshelyem. A borospoharat tologatom magam előtt. Tizenegy óra felé jár az idő. Ezt onnan tudom ilyen biztosan, anélkül, hogy az órára néznék, mert Tamás nemrég fejezte be a Na-na-na keverését, és visszaült a zongora mellé.

Na-na-na a saját specialitása, kilenctől-tizenegyig keveri a pult mögött. Tamás koktélja népszerű a vendégek körében. Rajta kívül egyedül én ismerem a titkos összetevőket és a pontos arányokat, mert Tamás szilveszterkor megosztotta velem, úgy, hogy másnap nem is emlékezett rá. Jobban esett volna, ha józanul avat be.

Most pedig Tamás közkívánatra népszerű dalokat játszik. Több órás műsora van, de olykor kéréseket is teljesít.

A hangulat ismét fergeteges, női kacaj, öblös nevetés, hangos zsivajgás vesz körül. Enyhe izzadtságszag keveredik a drága parfümök émelyítő illatával, túl sok, megfordul velem a világ, és a gyomrom a torkomba liftezik. Nem segít, hogy mélyet lélegzem az állott levegőből. Szerencsére az egyik pultos kinyitja a közeli ablakot, megcsap a januári éjszaka fagyos levegője. Megborzongok, vékony a garbó, amit magamra vettem.

A fekete hangversenyzongorán vésett kerámiatartókban mécsesek égnek, sejtelmes mintázatok táncoló alakját festve. Egy fiatal, vörös sörényes szépség arrébb lök néhányat ahogy a zongora tetejére támaszkodik, és a dekoltázsát Tamás elé tolja.

Az ujjaimat a pohár köré kulcsolom, úgy szorítom, hogy talán még össze is tudnám roppantani az üveget, ha hosszan tartanám így. Tamást terebélyes hölgykoszorú veszi körbe, az egészen fiatal kislányoktól kezdve a ráncos nénikékig bezárólag. A korosztályok kavalkádja zsibong és kacarászik Tamás körül, érinti, mosolyog rá, flörtöl vele. Legszívesebben befognám a fülem, becsuknám a szemem, hogy ne lássam, de én mégis megbabonázva bámulom, lüktető szívvel, a poharat szorongatva.

Tamás felnéz rám, összeakad a tekintetünk, rám mosolyog. Ez a mosoly csak az enyém. Megvonja a vállát, majd végigfuttatja ujjait a billentyűzeten. Rögtön megismerem a közös dalukat.

– „Lady, I'm your knight in shining armor and I love you

You have made me what I am and I am yours

My love, there's so many ways I want to say "I love you"

Let me hold you in my arms forever more”

Tőle hallani azzal a tűzzel a tekintetében Kenny Rogers Lady című számát, felér egy szerelmi vallomással. Olykor összeakad a pillantásunk és ő álmatagon rám mosolyog. A vörös loboncos hölgyemény figyelmét annyira leköti Tamás elcsábítása, hogy nyilván meg van róla győződve, neki énekel.

Tamás csak nekem játszott, amikor érzékelte a féltékenységemet.

A féltékenység bennem valami mélységesen összetett, múlttal terhes, kínzóan fájó érzés. Magam sem tudom megmagyarázni, miért tör rám minden alkalommal, amikor Tamás dolgozik, hiszen csupán a munkáját végzi.

Bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy a foglalkozásával jár, hogy kedves legyen a vendégekkel, nem esik kevésbé rosszul. A magasabb jatt kedvéért flörtöl velük, főként a nőkkel, de akár a meleg férfiakkal is. Mivel a vendégek szórakoztatása a feladata, és a Hotel Maximus vendégközpontú szálloda, még csak Tamás szemére sem vethetem, amiért mindent elkövet annak érdekében, hogy a látogatóink jól érezzék magukat, és mindenképpen visszatérjenek.

De ma rosszabb, mint bármikor előtte.

Maxim ül fel a mellettem szabaddá váló székre. Szokásává vált szemmel tartani a bárpincéreket az ilyen estéken. Sejtem, hogy úgy gondolja, a jelenlétével hatékonyan megakadályozza a pult alatt végbemenő ital bizniszt. Őszintén remélem, hogy Tamás kimarad az efféle üzelmekből. Valószínűleg a társai amúgy sem bíznának benne, mert velem él együtt.

– Fáradtnak tűnsz – vizslatja Maxim az arcom.

Valóban fáradt vagyok. Alig bírom nyitva tartani a szemem, erőltetem, hogy el ne pilledjek a szemhéjaim.

– Zűrös napom volt.

Ezenkívül valaki becsukhatná az ablakot, mert lúdbőrzik a hátam. Fázósan végigdörzsölöm a karomat. Maxim leveszi a zakóját és a vállamra teríti, majd odainti magához az egyik bárpincért. Súg neki valamit, mire a fiatalember kijön a pult mögül.

Maxim öblös borospoharamat nézi.

– Almalevet iszol? – Meglepetten pillantok fel. Honnan jött rá? Színre pontosan olyan, mint az édes fehérborok. – Leguríthatnál valami erősebbet. A vendégem vagy.

Az ablak becsukódik, a bárpincér újra elfoglalja a helyét a pult mögött. Visszautasítom Maxim meghívását. Engem néz, hosszan, majd a fülemhez hajol.

– Nézz rá – bök a zongora felé a fejével. – Mit vársz tőle? Az ilyen pasasok soha nem állapodnak meg. Kalandoznak, elvannak ideig-óráig, aztán továbbállnak. Leszarják, hány álmot törnek össze.

– Tamás nem olyan.

– Meglátjuk – válaszolja Maxim tárgyilagosan, a szemembe néz, megérinti a karomat, majd váratlanul mégis visszahúzza a kezét és a pultra fekteti a tenyerét. – Talán könnyebb lenne, ha nem lennél itt minden alkalommal, amikor dolgozik – mondja komoly arccal.

– Még meg kell válaszolnom néhány e-mailt – felelek, nehogy azt higgye, pusztán Tamás miatt vagyok lent. – Mindössze lazítok egy kicsit előtte.

 

A lobbiban várom Maximot, a sarokban álló kényelmes mandulaszínű fotelben, az egyik bambuszpálma mélyzöld levelei alatt. Innen rálátok a bejáratra, a recepcióra és a lépcsőre is. Rövid, piros szövetkabátom keresztbe fektetem az ölemben, egy magazint lapozgatok, bár nem köti le a figyelmem.

Bőröndök kerekei zörrennek meg, négytagú társaság érkezik, összemosódnak a hangok a telefon csörgésével. A világosbarna, márványmintás kő visszaveri a plafonba épített lámpák fehér fényét. Egyre sűrűbben szállingóznak lefelé a szobákból a vendégek, fél órája megkezdődött a svédasztalos reggeliztetés. A zsibongás erősödik, álmos beszélgetések foszlányai mellett élénk nevetés vesz körül. Az ölembe ejtem a magazint, és figyelem az embereket, Hanst a recepciónál, a boyt, ahogy máris ugrik az új vendégeket meglátva.

Maxim az irodája felőli szűk folyosóról érkezik, egy pillanatra megáll a recepciónál, vált néhány szót a most érkező vendégekkel. Amikor felpillant, intek neki, és Maxim elmosolyodik, majd elindul felém.

– Nagyon csinos vagy – bókol, miközben felállok a fotelből. – Új ruha?

Egyszerű fehér, hímzett lenvászon felsőt vettem fel skarlát színű, térdig érő szoknyámhoz. Tamás nem szereti ezt a blúzt. A kapcsolatunk elején libapásztorlányosnak nevezte a fehér hímzett motívumok miatt, így csak akkor viselem, amikor Tamás nincs itthon.

– Évek óta megvan, ritkán hordom.

– Többször kéne – állapítja meg Maxim és felsegíti a kabátomat. – Thomas elment?

– Igen – vágom rá.

A lelkemben ég még a búcsú, bár már eloszlott a csókunk íze a számban, szétfoszlott Tamás illata a bőrömön. Hiányzik. Begombolom a kabátom, a szemem sarkából érzékelem, hogy Maxim engem figyel.

– Vele mehettél volna. Ha kéred, elengedlek.

– Tudom.

Ahogy elindulunk a bejárat felé, magas sarkú csizmám sarka végigkopog az előtérben. Maxim felhajtja kabátjának a gallérját.

– Mégsem kérted, szóval ne duzzogj!

– Nem duzzogok – emelem fel az állam.

Maxim nem erőlteti tovább a témát.

Az utcára lépve belekap a hajamba a jeges szél, fagyott leheletével végigsimít az arcomon. Megborzongok. Fakó, párás idő nehezedik a városra. Illik a hangulatomhoz. Szürke felhők mögé bújik a nap, egyetlenegyszer sem bukkan elő, hogy fényével bevonja Drezdát.

Maxim távolabb parkolt le, a szomszéd utcában.

– Újítottam a honlapon. Nagyszerű, hogy Thomas a zongorázás mellett kitalálta a Na-na-nát vendégcsalogatónak. Ilyen csendes időkben ez kész főnyeremény.

– A Na-na-na vagy Tamás?

– Egyik nincs a másik nélkül.

Maxim udvarias, kinyitja előttem a kocsi ajtaját, hátradőlök a fekete Audi kényelmes ülésén. Kikanyarodunk az Schweriner Straßére, majd a Könneritzstraßén folytatjuk az utunkat észak felé, az Elba túlpartjára.

– Ha minden simán megy, akkor utána meghívlak ebédelni a Gennus-Atelierbe.

Maxim lelkes, a Gennus-Atelier a kedvenc étterme, ha a Hotel Maximuson kívül ebédel az üzletfeleivel. Tamás felbukkanása előtt elvitt oda néhányszor.

– És ha nem megy simán?

– Akkor is elviszlek ebédelni – kacsint rám. – Különben profi módon megírtad a pályázatot. Le voltam nyűgözve, amikor elolvastam. Mindenre odafigyeltél, a legapróbb részletekig bezárólag. Ugyan, miért ne kapnánk meg a támogatást? – Átnyúl, megszorítja a karom. – Nyugi.

Bízik bennem, hisz bennem, nem kételkedik. Természetesen jólesik, és boldoggá is tenne a tudat, ha nem nyomasztana a Tamástól való búcsú, és az előttem álló hihetetlenül hosszúnak tűnő négy nap, amíg visszatér. Igyekszem nem túl mélyet, bánatosat sóhajtani, még egy halovány mosolyt is sikerül kipréselnem magamból. Egész ősszel erre az elbírálásra vártam, mióta elküldtem a hotelfelújítás pályázati anyagát.

Elkapjuk a reggeli csúcsforgalmat, lépésben haladunk.

– Szerencsés vagyok, hogy nekem dolgozol. – Maxim lelassít a Leipziger Sraße üzletsorai előtt. – Az ott nem Thomas kocsija?

Arra kapom a fejem, amerre Maxim figyel. A drogéria előtt régebbi típusú ezüstszínű BMW parkol. Ez önmagában még nem jelentene semmit. Drezda utcáin több ezüstszínű BMW előfordul, azonban a rendszáma jól látható a kocsi ablakából. Szívem feldobban, felugrik a torkomban és ott lüktet. Fuldoklom miatta.

– Igen, az övé.

Izzad a tenyerem, előhalászok egy papírzsebkendőt a táskám aljából, azt szorongatom. A forgalom újra megáll egészen közel az illatszerbolt bejáratához.

Megbabonázva bámulom az üvegajtót. Állig beburkolózott emberek sietnek el az üzlet előtt. Egy motoros hangos dübörgéssel szlalomozik a kocsisor mellett, de ez sem tud kizökkenteni a döbbenetből. Néhány idegőrlően hosszú perc múlva Tamás lép ki az ajtón, sötétkék tolldzsekijében, homlokába húzott sapkában, kezében kisméretű dísztáskával. Körül sem néz, bevágja magát a kocsijába, majd lekanyarodik a következő kis utcába, elkerülve a dugót.

– Azt hittem, már nincs a városban – morogja Maxim az orra alatt.

Én is – gondolom keserűen.

Torkomban a gombóc összesűrűsödik, hiába nyelek többször egymás után, ott ragad, fojtogat. Biztos voltam benne, hogy Tamás mostanra kiért a városból, és Berlin felé tart.

A kék köves gyűrűmet piszkálom, az agyam folyamatosan kattog. Mit keres itt Tamás? Ez kerülő Berlin felé. Ilyen fontosnak érezte, hogy ajándékot vigyen Daninak? Végigfut rajtam a rettegés.

Maxim várja, hogy reagáljak Tamásra. Gyorsan. Maxim nem tudhatja, hogy meglepődtem. De mit mondjak neki? Vajon észrevette, hogy lefagytam?

Gyerünk, Eszti! Találj ki valamit! – zakatol az agyam.

– Reggel említette, hogy elfogyott az after shave-je – nyögöm ki nehezen.

Rémesen hazudok, és ezt tudom is magamról. Kiszárad a szám, mert sejtem, hogy hamarosan lebukom.

Maxim felvonja a szemöldökét.

– Elfogyott?

Összefonom a karjaimat magam előtt.

– Miért? Neked nem szokott?

Egyfolytában jár a lábam. Nem tudom megállítani, akárhogy is akarom. Elárul ez a folytonos rángatózás.

– De, szokott.

Megindult a kocsisor, Maxim rátapos a gázpedálra. Látom rajta, hogy forr a dühtől. Arra várok, hogy rácsap a kormányra, de mindössze idegesen dobol az ujjaival. Feszültté tesz a viselkedése.

– Mondd, mi bajod van? – tör ki belőlem.

– Semmi, csak gyűlölöm, ha hülyét csinálnak valakiből, akit – megköszörüli a torkát – kedvelek.

Kimondja. Fáj.

Utálom, amiért kimondta. Hogy így mondta ki. Amiért nem tud szemet hunyni az egész felett, és úgy csinálni, mintha semmi életbevágóan fontos nem történt volna. Hiszen nem is történt. Tamás vett egy parfümöt. Meglehet. Talán engem akar meglepni vele. Mi meg véletlenül megláttuk, így a titok nem titok többé. Nincs ebben semmi rossz.

Szeretem Tamást. Bízom benne. Bízni akarok benne!

Maxim egyetlen szót sem szól az út hátralévő részében, de az a néhány pillantás, amit jelentőségteljesen felém küld, felborzolja az idegeimet. Mintha nem lenne így is éppen elég nehéz.

Le kell engednem az ablakot, mert úgy érezem, megfulladok. Maxim rám néz, megrándul a szája széle, mintha mondani akarna valamit. Megkönnyebbülök, hogy magában tartja, bármi kívánkozik is ki belőle.