Eszterlánc 2. fejezet

 

Eszterlánc

2. fejezet

 

Reggel kisebb csoport érkezik, és egyszerre többen állnak sorban, hogy kijelentkezzenek a hotelből. Kimegyek segíteni Hansnak, amikor beszól az irodámba, hogy elhavazódott.

Miután lezavarjuk a forgalmat, még kint maradok, hogy felvegyem a telefont, amíg Hans az utolsó vendégünkkel egyeztet. A telefonkagylóval a fülemen a recepciós pult mögül figyelem, ahogy Maxim lefelé rohan a lépcsőn, türkiz színű nyakkendője elcsúszott, sötét haja kócosan a homlokába lóg. Illedelmesen lassít, amikor néhány vendég jön szembe vele, udvarias mosollyal az arcán köszönti őket, majd újra kettesével veszi a lépcsőfokokat.

– Önöknek természetesen fenntartunk két lakosztályt arra a hétvégére, monsieur – válaszolok franciául a telefonba. – Igen, még mindig ugyanaz a fiatalember zongorázik, aki azt az isteni finom koktélt keveri. – Önkéntelenül elmosolyodom, miközben hallgatom, ahogy monsieur Dupont a telefon másik végén Tamást magasztalja. Jólesik, ha dicsérik.

Miután Tamás a megérkezése estéjén lejelentkezett, hogy szerencsésen megérkezett Berlinbe, és aludtam néhányat a történtekre, biztos vagyok benne, hogy minden rendben van közöttünk. Minden nap kétszer beszélünk telefonon. Biztos vagyok benne, hogy Tamás engem akar meglepni.

Visszafordulok a monitor felé, és lefixálom a foglalást. Maxim megérkezik, olyan erőteljes a jelenléte a pult túloldalán, hogy hiába próbálom kizárni a tudatomból a fényesre suvickolt, mahagóni lapon doboló ujjainak tompa puffanásait. Alig teszem le a telefont, megszólal.

– Beszélnünk kell!

Nem szívesen jövök ki a pult mögül, olyannyira élvezem a recepciós munkát, a vendégek izgalmát, várakozással teli remegését. Az egyetemi éveim alatt recepciósként dolgoztam egy budapesti ötcsillagos luxusszállodában. Igaz, Nagyi kapcsolatai nélkül sosem kerülhettem volna be, de könnyebb, ha az embernek van egy kis hátszele. Nem szégyellem.

Maxim megfogja a karom és egy félreeső sarokba vezet, ahol nem hallhatnak minket a lobbiban közlekedő vendégek és alkalmazottak.

– Rúgd ki azt a nőt! – mondja fojtott hangon.

Felvonom a szemöldökömet. Pontos tudom, kiről beszél, de úgy gondolom, húzom egy kicsit.

– Melyiket? – kérdezem kedveskedő hangon, és még pislogok is hozzá néhányat ártatlanul.

– Amelyiket berendeltem az irodádba.

Ugyan a személyzeti kérdések hozzám tartoznak, Maximnak jogában áll bármikor felülbírálnia a döntéseimet, és simán elbocsájthat, vagy felvehet bárkit, mint ahogy olykor meg is teszi. De nem ez a jellemző, általában bízik az ítéletemben.

A karórámra nézek.

– Nincs sok időm. Harminc perc múlva interjúztatom az új szobalányt – jelentem be, csak úgy mellékesen.

Maxim arcán jól láthatóan végigfut a megkönnyebbülés.

– Istennő vagy. Honnan tudtad?

– Ezer éve ismerlek.

Ezen kívül természetesen én is látom, hogy Viviennel akadnak gondok. Feltéve, ha ugyanarról a személyről beszélünk. Tegnap délután soron kívül összeültünk a kontrollerrel – a szobalányok főnökével – és átbeszéltük a problémákat. Együttesen arra a megállapításra jutottunk, hogy muszáj minél előbb lecserélnünk a gyenge láncszemet, mert hamarosan beindul a szezon, és semmi szükségünk kétbalkezes dolgozókra, mindennek flottul kell mennie.

– Thomas megérkezett? – vált témát Maxim. Hangjából aggódást érzek.

– Még nem.

– Mikorra várható?

Ma reggel beszéltünk, így kapásból tudok válaszolni a kérdésére.

– Dél körül.

– Behangoltattam a zongoráját – böki ki Maxim, és a bár felé mutat.

Nyilván azt szeretné, hogy Tamás minél hamarabb kipróbálja a zongorát, hogy meggyőződhessen róla, nem ablakon kidobott pénz, amit a zongorahangolónak kifizetett.

– Majd szólok neki, amint megérkezik. Örülni fog.

Eszembe jut Tamás jóreggelt üdvözlete, amit a beszélgetésünk után küldött. Elmosolyodok, ahányszor rágondolok, mert úgy fejezte be: „Ha tehetném, a szelek szárnyán repülnék hozzád máris! Hiányzol, szépséges kis mirtuszom, imádlak, és alig várom, hogy újra a karjaimba zárhassalak.”

Meglehet, fantáziátlannak tűntem Tamás szemében, amikor egy szimpla szeretlek, hiányzol és várlakot írtam neki vissza, de többsornyi szívecskét küldtem mellé.

A szemem sarkából látom, hogy világosbarna szobalány egyenruhában Vivien közeledik, feje tetején kontyba tekert gesztenyeszín hajjal, kisírt szemmel. Maxim néha bizony elég keményen odavág az alkalmazottainak, ha bepöccen. Jó lenne tudni, hol futottak egymásba, mi borította ki annyira Maximot, hogy megríkatta Vivient.

Maxim is meglátja a lányt.

– Később még beszélünk – mondja, majd megfordul, és elvágtat az ellenkező irányba. Ennél nyilvánvalóbbá nem is tehetné számomra, hogy látni sem akarja Vivient. Rossz érzés uralkodik el rajtam. Tudnom kéne, mi történt közöttük, hogy ne érjenek váratlan meglepetések.

Amikor Vivien elém lép, zsebkendővel törölgeti a szemét. Nem hagyhatom, hogy megsajnáltassa magát, felöltöm hivatalos, rideg mosolyomat, betessékelem Vivient az irodámba. A székre mutatok az íróasztalom előtt, majd én is elfoglalom a helyemet.

Embereket kirúgni nem tartozik a kedvenc feladatköreim közé, nem tudok elég szőrösszívű lenni, és bár igyekszem keménynek látszani, a lelkem mélyén tiszta szívből sajnálom, amikor erre kerül a sor. Maxim jól tudja ezt, és legtöbbször leveszi a vállamról ezt a terhet, most valamiért mégis fontos neki, hogy én vállaljam a döntést. Tényleg szeretném tudni, mi történt.

Vivent nézem, és remélem olyan szigorú az arcom, amilyennek szeretném, hogy lásson. Kihúzom magam a fotelemben, a kezem összekulcsolom egy iratkupac tetején, összeszorítom a szám, és egészen addig hallgatok, amíg Vivien feszengve mocorogni kezd a széken.

Ritkán fogok ennyire mellé egy alkalmazott kiválasztásában, mint nála. Az utóbbi időben nyilvánvalóan kezdek ellágyulni. Vivien gyakorlatlan kezdőként került hozzánk, a Hotel Maximusba, kevesebb, mint három hónappal ezelőtt. Lényeges szempontként kezeltem azt, hogy Vivien magyar. Mióta eljöttem otthonról igyekszem támogatni a honfitársaimat Drezdában. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy Vivien valóban rátermett lány, ha mégoly fiatal is. Amikor felvettem, arra gondoltam, valaha én is kezdőként indultam, ha sosem kapok lehetőséget a bizonyításra, talán mára feladom a hivatásomat. Maximalista vagyok magammal szemben, most mégis hibáztam, és kénytelen vagyok kiküszöbölni a vétséget, akármennyire kellemetlen ez a helyzet.

Vivien egy tincset tekerget az ujja köré, ami kiszabadult a kontyából, a másik kezében a papírzsebkendőt szorongatja, a lábfejével dobol, de a szőnyeg elnyeli a hangot. Nem kínzom tovább.

– Sajnos a munkádra folyamatosan érkezik panasz. Mi ennél sokkal nagyobb precizitást várunk el. – Magyarul beszélek vele, hátha jobban megérti, mert a német tudása hagy kívánnivalót maga után. Amikor felvettem, ajánlottam neki egy nyelviskolát, hátha jövőt mutathatok számára, de nem vagyok biztos abban, hogy eljárt órákra.

A lány mohazöld szemében könnyek csillognak, vörösre festett szája széle megremeg.

– Nem adhatnál egy utolsó esélyt? – kér vékonyka hangon. – Sokkal jobban fogok igyekezni. Megígérem.

Az utolsó szóról Tamás jut eszembe. Az ígérete, hogy dél körül visszaér. A szívem boldog táncot járt odabent a mellkasomban. Néhány óra, és újra láthatom. Így könnyebb elhessegetni a fájdalmat, amit Vivien miatt érzek. Megkeményítem magam, még a hangom is erélyesebb, mint várom.

– Úgy hallottam, többször kaptál szóbeli figyelmeztetést, ennek ellenére sem javult a munkádhoz való hozzáállásod.

Vivien abbahagyja a tincse csavargatását, a lábát a szék alá húzza, szorítja a zsebkendőt, miközben előredől.

– Azért rúgsz ki, mert Maxim rám mozdult? – sziszegi.

Olyan szemtelenül mosolyog hozzá, hogy azonnal elönti az agyamat a vér. Megdöbbenek, és Vivien szeme villanásából biztosra veszem, hogy nem tudtam időben palástolni az érzéseimet.

– Tessék? – csattanok fel.

Vivien elérte, hogy elveszítsem a hidegvérem, amellett, hogy az iránta érzett sajnálatom is egyik pillanatról a másikra elpárolgott. Tisztában vagyok vele, hogy Maxim nem feddhetetlen, olykor flörtöl az egyedül utazgató női turistákkal, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy időnként hazaviszi némelyiket, de egy alkalmazottal folytatni viszonyt, veszélyes játszma. Rendkívüli módon oda kell figyelni, mert könnyen szexuális zaklatás lehet a vége. Ezt Maximnak is tudnia illene. Túl régóta van a szakmában ahhoz, hogy az ilyesmit ne vegye figyelembe, még abban az esetben is, amikor az agya lecsúszik a nadrágjába.

Vivien felszegi a fejét.

– Féltékeny vagy?

Amíg a fájdalom nem hasít a bőrömbe, észre sem veszem, hogy a körmöm a kézfejembe vájtam. Észbe kapok. Mindkét tenyeremet az asztal lapjára fektetem, és néhány lélegzetvétel után sikerül visszanyernem a nyugodtságomat.

– Nem mondta senki, hogy rágalmazásért nagyon megütheted a bokádat?

– Azt majd meglátjuk – válaszol és ismételten felidegesít a mosolyával.

Amikor behívtam, kész voltam felajánlani neki, hogy a héten még dolgozhat, nyilván szüksége van a pénzre. Most viszont annyira elegem lett belőle, hogy látni sem akarom holnap.

– Kérem a belépőkártyádat. Nem tartunk igényt a továbbiakban a szolgálataidra. Jövő héten gyere be a papírjaidért.

Megvonja a vállát, leakasztja a nyakából a kártyáját, és az asztalra dobja.

– Azért kérhetek ajánlást?

Határtalan a szemtelensége az előbbi vádaskodás után. Hogy tévedhettem ekkorát, amikor felvettem? Legszívesebben a karjánál fogva ráncigálnám ki.

– Szó sem lehet róla! – Remélem, valamelyest sikerül megőriznem a higgadtságomat.

– De ajánlással könnyebben kapok munkát – erősködik, felemeli hegyes állát, és úgy ül a széken, mint akit odaszegeztek.

Veszek egy mély lélegzetet és a lehető leghiggadtabban válaszolok.

– Azt gondolom, azzal az ajánlással, amit tőlünk kapnál, csupán hátránnyal indulhatnál.

Vivien felugrik a székről.

– Feljelentést teszek! – fenyegetőzik és kiviharzik az irodámból. Az ajtót becsapja maga után. Összerezzenek, mert az ablaküveg is beleremeg.

Kilököm a fotelomat, villámsebesen indulok Maxim irodájába. Igyekszem higgadtabban viselkedni, mint Vivien, és nem ugyanúgy becsapni az ajtót. Hatalmas önuralmamba kerül, hogy csendesen csukjam be magam mögött. Legszívesebben a földhöz vágnék valamit, hogy csörömpölve törjön ripityára. Tisztáznom kell ezt a helyzetet Maximmal.

– Te rámozdultál Vivienre? – A dühtől remeg a hangom, nem is próbálom palástolni.

Maxim elkerekedett szemmel bámul vissza rám az íróasztala mögül. Sebtében elköszön a telefonba, és lerakja a kagylót.

– Ki a csoda az a Vivien? – kérdezi megrökönyödötten.

– A szobalány, akit kirúgattál velem. Azért nem tudta ellátni a feladatát, mert lefoglaltad? – Közelebb lépek Maxim asztalához. – Vagy azért, mert abban reménykedett, hogy a főnök úgysem rúgja ki a szeretőjét?

Maxim hátragördül a székével.

– Honnan veszel ekkora őrültségeket? Én nem kezdek ki az alkalmazottaimmal.

– Igazán? – kérdezem csípőre tett kézzel. – Minek neveznéd azt, amit két évvel ezelőtt tettél?

Amint kimondom, rádöbbenek, hogy igazságtalan vagyok vele. Elszégyellem magam. Legszívesebben visszaszívnám az utolsó mondatomat, ha lehetne.

Megvonja a vállát, lekap egy tollat az asztalról, forgatja az ujjai között, úgy bámulja, mintha ennél érdekesebb látnivaló nem akadna.

– Ha kivételt tennék, az kölcsönös megegyezésen alapulna, nem főnöki nyomásra. Amikor két ember sok időt tölt együtt, akár a munkahelyén, akár máshol, néha kialakulhat közöttük vonzalom. Mint te és Thomas, vagy sorolhatnám. – Maxim hátradől a székén, végre rám néz. – De nem kezdek ki az alkalmazottaimmal egy kósza numera kedvéért – jelenti be ridegen.

Megértem, hogy dühös rám. Én is dühös vagyok magamra, hogy ezt előhoztam. Leülök Maximmal szemben, a térdemre simítom a szoknyámat.

– Sajnálom. – Alig láthatóan biccent, amit úgy veszek, hogy elfogadta a bocsánatkérésemet. – Mi történt kettőtök között?

Maxim a széke karfáján dobol.

– A harmadikon futottam össze vele, mielőtt megkérdeznéd, elmondom, azért jártam ott, mert megbeszéltem az építkezési vállalkozóval a felújítás részleteit. Rajtakaptam a lányt, hogy fosztogatja a mini bárt. Szóvá mertem tenni, mire hozzám vágta a telefont. Megkérdeztem, tudja-e, ki vagyok én? – Maxim felhorkantott. – Nem tudta. Bemutatkoztam. Megkértem, hozzáteszem, normális hangnemben, legyen olyan kedves, szedje a sátorfáját és tűnjön innen, amíg szépen mondom. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg azt a fickót, még odafenn méricskél.

– Azt mondta, feljelent. Kizárólag azt szeretném tudni, van-e félnivalónk?

Maxim az asztalra csap.

– Ha megteszi, beperelem rágalmazásért és hitelrontásért. Gondolod, tönkreteszem a hotelt, mindazt, amit eddig felépítettem, egy ilyesmi miatt? Nem molesztálok, nem erőszakolok nőket.

A szemébe nézek.

– Tudom – felelem komolyan. – Elhiszem, amit mondasz.

Maxim bánatos mosolyra húzza a száját.

– Köszönöm! Fájlalnám, ha nem így lenne.

Megérintem a karját és újra bocsánatot kérek, sokkal őszintébben, mint amit az előbb odavetettem. Őszintén bánom, hogy egy percig is kételkedtem benne, és hitelt adtam Vivien rágalmainak.

 

Az irodámban intézem a levelezéseimet, csak a gyomrom hangos korgása figyelmeztet az idő múlására. A karórámra pillantok és meglepetten veszem észre, hogy elmúlt három óra. Reggel óta semmit sem ettem, és ráeszmélek, hogy Tamás ide sem jött hozzám köszönni, amikor megérkezett. Ez lehangol. Nem tudom, mi történhetett, és ez bizonytalanná tesz.

Szaggatottan felcsörren a telefon az asztalomon. A házi vonalon keresnek. Felkapom a kagylót, miközben elküldöm az imént befejezett e-mailt.

– Eszter, bocs, hogy zavarlak – hallom Hans hangját –, de az egyik vendégünknek reklamációja van a szobájával kapcsolatban. Ragaszkodik ahhoz, hogy a hotel vezetőségével beszéljen. Ki tudnál jönni?

– Egy pillanat, és megyek.

Kitolom a széket, lecsapom a telefont és máris indulok. Ha a vendég vezetővel kíván beszélni, akkor mindig komoly ügyről van szó. Rendszeresen ellenőrzöm a szobákat a karbantartó személyzet főnökével, a legkisebb hibákat is azonnal orvosolják. Rendben kell lennie mindennek.

Messziről megnézem magamnak a mokány kis embert, és felmérem, mire számíthatok. A férfi vadonatúj, méretre szabott öltönyében zizeg a pult előtt, minden mozdulatában vibrál a feszültség. Fényesre bokszolt lakkcipőjén ragyog a lobbi minden egyes lámpájának a fénye. Még oda sem érek a recepciós pult elé, ideges toporgással nekikezd.

– Busásan fizetek a szobáért, ezért talán nem olyan túlzott elvárás részemről, hogy mire elfoglaljuk, működjön a fűtés, és ne fagyjunk meg.

Kihúzom magam, a férfi válláig érek. Hiába alacsony, ha egyszer engem is ilyen pöttöm termettel áldott meg a balsorsom. Bár ebből most igyekszem előnyt kovácsolni, talán nem lenne szerencsés fölé magasodni, amikor a problémáját zúdítja a nyakamba. Meglehet, könnyebben fogok boldogulni vele. Majd elválik.

A legmegnyerőbb mosolyom öltöm magamra. Még egyetemista koromban gyakoroltam be ezt a visszafogott, magabiztos mosolyt, többek között az ehhez hasonló zűrös, mindenbe belekötős vendégek kezelésére.

– Rögtön utánajárok a probléma okának.

Hans megkönnyebbült sóhajjal húzódik vissza a recepció másik sarkára, és az ott várakozó vendéghez fordul.

– Azt el is várom magától – pattog a férfi. – Prágában több órát kényszerültünk várakozni egy baleset miatt. Éppen az orrunk előtt ütközött frontálisan az a kocsi. Csoda, hogy megúsztuk. Hála a lélekjelenlétemnek! A feleségem azóta is feszült. És most tessék! Ez a nap tele van bosszúságokkal.

Biccentek felé, hogy érezze a törődést.

– Rendkívül sajnálom! Igyekszünk orvosolni a problémát, hogy az itt tartózkodásuk nyugodtabban teljen, és kipihenhessék ezt a sokkot. Megmondaná, kérem, melyik szobáról van szó?

– A 204-es superior – jön a kurta válasz.

– Megnézem, mit tehetek.

Elindulok a lift felé. A köpcös férfi a nyomomban liheg, és folyamatosan a szállodai színvonalról motyog, olyan szavakkal megspékelve a mondanivalóját, hogy elfogadhatatlan és megengedhetetlen.

A 204-es tágas szoba, az egyik legjobb a hotelben. A második emeleten helyezkedik el, franciaággyal, és kertre néző ablakokkal. Amikor belépek, nem érzem hidegebbnek a szobát a hotel többi helyiségéhez képest. Igyekszünk állandó huszonkét fokot biztosítani mindenhol, bár előfordul – mint jelen esetben is –, hogy ez a vendégnek kevésnek bizonyul.

Az ablak előtti fotelben egy karcsú asszony tördeli a kezét, fel sem néz az érkezésünkre, csupán akkor reagál, amikor udvariasan köszöntöm. Elsétálok mellette és felveszem a klímaberendezés alatti kis szekrényről a távirányítót. Megtalálom a négynyelvű használati útmutatót is.

Kedves hangnemben, türelmesen mosolyogva bemutatót tartok a készülék használatáról, bekapcsolom a fűtést és a vendég kezébe nyomom a távirányítót. Meggyőződöm róla, hogy az úr felfogja, miként kell használnia.

– Amennyiben bármi panasza lenne, vagy hibát tapasztalna a későbbiekben, forduljon hozzám bizalommal. Állok mindenben a rendelkezésére – mosolygok rendületlenül. – Kellemes itt tartózkodást kívánok önöknek. A bosszúságért pedig szíves elnézésüket kérem!

Akár a vendég nehéz felfogású, akár lustaságból nem olvassa át az útmutatót, nekem mindig udvariasan kell kezelnem, és elnézést kérni a kellemetlenségekért. Fontosnak tartom, hogy a vendég elégedett legyen, és miután távozik a Hotel Maximusból, úgy érezze, a maximális odafigyelést kapta.

Soha, semmilyen körülmények között nem megyek bele vitákba. Kamaszként azt tanultam Nagyitól, hogy a vendég mindenekfelett áll és mindig, minden helyzetben igaza van.

Mielőtt beugrok a konyhába, hogy bekapjak néhány falatot, a házi vonalon felhívom a szobánkat, hogy felszóljak Tamásnak, ebédelhetnének együtt.

A telefon hosszan kicseng.

Semmi.

Ismét megpróbálom. Hallgatom a monoton csengést, a telefon zsinórját az ujjam körül csavargatom. Hol kódoroghat? Miután hiába hívom a szobát, előkotrom a mobilom és megindulok a lift felé. Kétszer csörgetem Tamást, mire megérkezik a felvonó. Idős házaspár egymás kezét szorongatva lép ki rajta, ráncos mosollyal üdvözölnek.

Ha Tamás nem veszi fel a telefont, meglepem. Talán elaludt. Fárasztó napjai lehettek. Meg ugye Dani zűrös nőügyeit is rendbe kellett tennie.

Odafenn a szobánkban üres némaság fogad. Leülök a franciaágy szélére, hallgatom a falióra monoton ketyegését. Hol jár ilyenkor? Az ágynemű közé túrok, belemarkolok a paplanba. Tanácstalanul bámulok magam elé, majd lassan körbenézek szobában. Az egyik nyitott ajtón át a konyhába látok, a másikon keresztül a picinyke fürdőbe. Itt nem lehet elbújni, ahhoz túl szűk a hely. Kétségkívül egyedül vagyok.

Tamás késik. Ide sem szólt, hogy közbejött valami. Mióta ismerem, egyszer sem csinált ilyesmit. Megremeg a szám széle. Csalódott vagyok, de már nem gyerek, hogy sírva fakadjak, amiért nem kapom meg, amire számítottam. Kezemben forgatom a telefonomat, újra felhívom Tamást.

Ismételten eszembe jut a jelenet a parfüméria előtt. Sokadszor az elmúlt napokban. Eddig vég nélkül találtam magyarázatot, elhessegettem a rossz érzéseket. Tamás biztosan engem akar meglepni, ha hazaér. Viszont most, hogy késeik, és a telefonra sem reagál, agyam folyamatosan gyártja a vadabbnál vadabb elképzeléseket nőkről, titkos randevúkról. A reggeli üzenetben is többletjelentést keresek. Bizonyosan azért írta, hogy elaltassa a gyanúmat. Először csinálta, vagy gyakorlott az ilyesmiben? És miért nem figyelt oda arra, hogy időben hazaérkezzen?

Mi történt? Mi a fene történt?

Kikapcsolom, majd újraindítom a telefonom, hátha a készülék hibás. Újra felhívom Tamást. A telefon ismételten kicsöng, de megint nem veszi fel.

A halvány vörösborfoltot bámulom a szőnyegen. Sehogy sem tudtam kitisztítani, hiába próbálkoztam a hotelban fellelhető legkülönfélébb tisztítószerekkel. Alig látszik, talán egy idegennek fel sem tűnne, én mégis mindig megtalálom. A jól sikerült karácsonyi ünneplésünk nyoma.

Remeg a kezem, aprókat sóhajtok, hogy lecsillapítsam szívem eszeveszett dübörgését. Mi a fene van velem? Mitől borultam ki ennyire? Le kell mennem, és a munkára összpontosítani, nem butaságokon kattogni feleslegesen. Felállok, a szoba imbolyog, mintha egy csónakban billegnék ide-oda. Megkapaszkodok az éjjeliszekrényben, és veszek egy mély lélegzetet. Bent tartom, és lassan kiengedem. Még kétszer megismétlem. Ideje lenne bekapni pár falatot, de elment az étvágyam.

Odalent a lépcső alján Maximba botlok.

– Sápadt vagy… Ettél valamit? – kérdezi

Mennyire beletrafált. Túl jól ismer, de a hangja éppen elég aggódó, ahhoz, hogy feltűnjön. Kizárt, hogy ilyen ijesztően nézek ki.

Megrázom a fejem, mire Maxim elkapja a karom, bekísér a konyhába. Tiltakozom, hogy szükségtelen támogatnia, de mintha a falnak beszélnék, füle botját sem mozdítja, az ujjai finoman a karom köré kulcsolódnak, nem ereszt.

Megcsap a forróság, minden tűzhely üzemel. A konyhalányok nyüzsögnek, a szakácsok folyamatosan beszélnek, a főszakács mindenkit túlkiabálva adja az utasításokat, összekeveredik a sültek illata a szószokéval. Teljes erővel készülnek a hattól induló svédasztalos vacsoráztatásra.

Maxim lenyom az egyik pult mellé.

– Thomas odafönn van?

– Még nem érkezett meg.

– Ne szórakozz, Eszter, mi az, hogy nem érkezett meg? – kérdezi fojtott hangon, majd intézkedik, hogy megkapjam a késői ebédem, majd leül mellém.

– Gondolom, hamarosan itt lesz – mentegetem Tamást. – Nem veszi fel a telefont – vallom be mégis a tányéromba meredve, mintha a levesben úszkáló egyforma kockára vágott zöldségek és húsdarabok válaszolni tudnának a lelkem mélyéről felbukkanó kérdésekre.

Legszívesebben megkérdezném Maximot – mert éppen kéznél van, és megbízom az ítéletében –, szerinte Tamás miért nem veszi fel? Hol van? Mit csinál? Kivel van?

Az utolsó kérdés folyamatosan visszhangzik a fejemben, nem hagy nyugodni.

Mégis magamban tartok mindent, mert félek Maxim válaszaitól. Félek, hogy kimondja azt, amitől rettegek.

– Mit jelent az, hogy nem veszi fel? – kérdezi, a hangja olyan szigorú, mint amikor a szálloda személyzetét veszi elő, miután hibáztak. – Arról volt szó, hogy délre visszaér.

A raguleves zöldséges, húsos illata bekúszik az orromba, újra megkordul a gyomrom, bár továbbra sem érzem az éhséget.

– Mire fel kell vennie a műszakját, megérkezik – bizonygatom.

Eszek néhány falatot. Hiába kiváló a főszakácsunk, most mégsem esik jól a főztje.

– Mikor beszéltél vele utoljára?

– Ma reggel.

– És? – Nem igazán értem, mi ez az és. Nem válaszolok, így Maxim folytatja. – Mit mondott?

Nem tudok neki mást mondani, mindössze azt, amit délelőtt is közöltem vele.

– Azt mondta, dél körül találkozunk.

Kedvetlenül elteszem magam elől a csaknem teli tányért. Maxim szigorúan figyel, ezért kényszeredetten leerőltetek néhány falat sültet. Hosszan rágom, megkeseredik a számban, nehezen nyelem le.

– Fél négy van – figyelmeztet Maxim, mintha nem tudnám.

– Én is tisztában vagyok vele. – Felállok. – Most ha megbocsájtasz, sok dolgom van.

Otthagyom a konyhát és Maximot. Semmi dolgom nincs. Magamra csukom az irodám ajtaját, elkeseredettségemben felhívom Danit, hátha többet tud arról, miért késik Tamás. Fel-alá sétálok az ablak előtt, amíg felveszi. Megkönnyebbülök, amikor meghallom a hangját.

– Nahát, Eszti! – Dani érezhetően meglepődik. – Minden oké?

– Nem is tudom. – Megállok az ablak előtt. A fehér csipkefüggönyön át az utcán elhúzó autókat figyelem, a két ugrándozó kislányt iskolatáskával a hátukon, meg a túloldalon ölelkező szerelmespárt. – Tamás veled van?

A telefon másik oldalán Dani egy hosszú pillanatig néma marad. Nem értem, miért nem szólal meg? Miért gondolkodik ezen az egyszerű kérdésen ilyen sokáig? Hiszen csupán egy igent vagy egy nemet várok tőle.

Dani túl sokára, nagyon lassan megszólal:

– Nem. Nincs itt.

– Pontosan mikor indult vissza?

Dani habozik.

– Úgy… kora délután. – Bizonytalannak tűnik. Hát ő sem tudja?

– Kora délután?

– Azt hiszem – nyögi.

– Csak azt hiszed? Nem találkoztatok?

– Minden pillanatban megérkezhet Drezdába – vágja rá Dani határozottan.

– Nem veszi fel nekem a telefont.

– Biztosan nem neked nem veszi fel. Talán lenémította.

– Miért tett volna ilyet?

– Nem tudom! Akkor nyilván lemerült.

Remegést érzek ki a hangjából. Nem értem, mitől ilyen izgatott, de a vészcsengő hangosan megkondul a fejemben. Mi a baj? Mit akar eltitkolni előttem?

– Mikor beszéltél vele utoljára? – Próbálok higgadtságot erőltetni magamra.

– Tegnap este.

– Tegnap? Nem aludt ott nálad?

Dani megköszörüli a torkát.

– De. Persze. Csak én dolgozom, ő meg nem mondta, hogy mikor indul, és…

– Tegnap óta nem találkoztatok? Te egész éjjel dolgoztál?

– Hát, ez bonyolult – vágja rá.

Miért nem tud egyszerűen válaszolni? Miért ilyen körülményes? Ha felszedett egy nőt és vele volt az éjjel, elárulhatná, könnyebb lenne. Ha pedig Tamás tette ugyanezt, azt jogom van tudni, akármit is gondol erről Dani.

Figyelem, ahogy a fiatalok odaát elengedik egymást, összesimulva elindulnak a Zwinger felé. Belesajdul a szívem, annyira hiányzik Tamás.

– Itt kellene lennie!

– Nyugi, ott lesz! – Dani hangja meggyőzően cseng, mégsem győz meg. – Tuti hamarosan befut. Igazából közbejöhetett bármi, útlezárások, elterelés, baleset.

Úgy érzem, mintha a tarkómat jeges ujjak simítanák végig, majd végigcikáznak a gerincem mentén, hogy utána satuként szorítsák a torkomat és a szívemet.

Baleset.

Miért nem jutott eszembe sokkal hamarabb? Két éve élünk együtt, Tamás nem egyszer látogatta meg az apját azóta, vagy ruccant el Danihoz Berlinbe a szabadidejében, amikor dolgoztam és nem tudtam elkísérni. Bármikor, ha útlezárás jött közbe, vagy bármi, ami miatt késhetett, mindig értesített, hogy ne aggódjak.

Leülök az íróasztalom elé. Sürgető késztetés vágtat át az egész testemen, hogy fel kell hívnom a rendőrséget, meg a kórházakat Berlin és Drezda között.

 

A telefonkönyvet lapozgatom, legalább a tizedik kórházat hívom, amikor Maxim bedugja a fejét az irodámba.

– Sikerült elérned?

Rápillantok, miközben várom, hogy felvegyék a vonal másik végén, és kurtán odavágom:

– Azon vagyok!

– Pénteken mindig teltházasak a bulik – közli Maxim azt, amit én is tudok. Borzasztóan idegesít. – Ha nem ér vissza, mondd, ki fog zongorázni, meg Na-na-nát keverni ma este? Ennyi idő alatt honnan akasszak le egy bárzongoristát a semmiből?

Ez a legnagyobb gondja. Irigylem érte. Alig figyelek rá. Magas hangú nő szól bele a telefonba, bemutatkozom, majd újra felteszem a kérdést, az utóbbi fél órában sokadszorra.

– Szeretnék érdeklődni, egy Tamás Novák nevű beteg után. Úgy gondolom, talán baleseti helyszínről szállították be a kórházba.

Bár a hölgy segítőkészen utánanéz, hogy van-e Tamás Novák nevű betegük, de megint csak nem járok sikerrel. Nem tudom, hogy örüljek annak, hogy mégsem szenvedett balesetet, vagy kezdjek kétségbeesni, amiért nem találom. Mert úgy tűnik Tamásnak nyoma veszett Berlin és Drezda között.

Maxim a nadrágja zsebébe süllyeszti a kezét, felvonja a szemöldökét, nem szól, amíg le nem teszem a telefont.

– Mit csinálsz? – kérdezi.

– Biztos vagyok benne, hogy Tamással történt valami, azért nem jelentkezik. Egy ideje ki van kapcsolva a telefonja.

– Vagy észre sem vette, hogy lemerült.

– Ezzel mire célzol?

– Jó társaságban gyorsan szalad az idő. Biztosan roppant elfoglalt, ha még arra sincs ideje, hogy felvegye a telefont, amikor hívod. Sőt, kikapcsolta. Azt a parfümöt is nyilván vitte valakinek.

– Nem tudhatod, mit csomagoltak abba a zacskóba – mentegetem Tamást.

Nem tudhatjuk! Miért festjük az ördögöt a falra, amikor anélkül is ott nyüzsög a gondolataim között. Nem bírom kiszorítani, bárhogy igyekszem.

– Kétségkívül nem tudhatom biztosra, azonban megérzem az ilyesmit – horkant Maxim.

Ökölbe szorítom a kezem az asztalon, kis híján odacsapok vele.

– Nem érzel te semmit! – Belelapozok a telefonkönyvbe. – Ha megengeded, tovább keresem Tamást. Meglátod, nagyon egyszerű magyarázata lesz annak, hogy késik.

– Téged lehet, hogy az orrodnál fogva vezet, én viszont nem most jöttem le a falvédőről.

Felmegy bennem a pumpa. Nincs bizonyítéka. Ugyan mit tudhat? Minek jött ide? Csak, hogy idegesítsen?

– Lennél szíves, magamra hagyni?

– Nem, nem lennék szíves. – Maxim közelebb lép két hosszú lépést, így majdnem az asztalom elé ér. – Gondolom, összejár néhány emberrel. Haverokkal, ilyesmi.

Mire akar kilyukadni? Milyen barátokra céloz? Danin kívül egyiket sem ismerem. Tamás vele tartja a legszorosabb kapcsolatot. Én nem kémkedek utána, nem faggatom, kikkel beszélget a neten, ha néha látom, hogy a telefonját nyomkodja.

Mára nekem is csupán egyetlen barátom maradt otthon, akivel nem távolodtunk el egymástól az évek során. Julival rendszeresen beszélünk telefonon, és bármikor hazamegyek, szakítok időt a találkozásra. De ő az egyetlen, akit felmutathatok, mint igaz barátot.

– Valami társasága, érted? – Maxim lassan ejti ki a szavakat, mintha valóban azt gondolná, nem értem, mit akar. – Haverok, bulik, régi nők. Vagy újak – sorolja.

– Fejezd be a képzelgéseidet! Tamás amolyan magányos farkas típus.

Épp olyan, mint én. Senkije sincs az apján kívül.

Maxim elhúzza a száját.

– Amikor itt keveri a Na-na-nát, meg nyomja a romantikus dalokat, nekem abszolút nem tűnik magányos farkasnak.

– Ez a munkája.

– Valami ilyesmit csinált otthon is, mielőtt eljött, nem? Meg ezelőtt Berlinben is ilyesmivel foglalkozott.

Egy pillanatra kiver a víz.

Észreveszem, hogy tátott szájjal bámulok Maximra. Rögtön összezárom az ajkaimat, de már észrevette, és kíváncsian pásztázza az arcom. Áthajol az asztalon, belenéz a szemembe. Belém akar látni, mint valami cirkuszi mágus, aki találgat, és néha sikerrel jár. Zavar ez a fürkész pillantás, mégsem fordítom el a fejem.

– Semmit sem tudsz Thomasról – jelenti be csendesen.

Nincs igaza!

– Eleget tudok róla!

Talán nem mindent, de a kijelentése erősen túlzó és megalázó.

– Mondd, biztos vagy abban, hogy nincsenek titkai előtted?

– Megértem, hogy dühös vagy, de nem rajtam kellene levezetned – válaszolok a lehető higgadtabban.

Nem fogok belemenni egy olyan vitába, aminek eleve semmi értelem és nem vezet sehová.

Maxim hátrahúzódik.

– Sajnálom! Ingerült vagyok. Nem számít, hogy csinálod, csak kerítsd elő! – mondja sokkal higgadtabban.

Nem sikerül.

Két év óta először kényszerülünk lemondani a hétvégi élőzenés estét a hotel bárjában. Maxim szokatlanul csendes, miközben kiragasztja a plakátot: „Betegség miatt elmarad”– felirattal, azzal a mellékes infóval: „a bár üzemel, szeretettel várjuk kedves vendégeinket, érezzék jól magukat nálunk ma este.”

Elkeseredetten toporgok Maxim mögött, a gyűrűmet piszkálom.

– Nem értem, Tamás hová tűnhetett. Egyetlen kórházban sem találtam.

Egyetlen rendőrőrsön sem tudtak olyan balesetről, ahol Tamás Novák bármilyen szerepet kapott, pedig délután minden telefonkönyvben megtalálható intézményt felhívtam Berlin és Drezda között.

Maxim gyengéden megérinti a karom.

– Előbb-utóbb meglesz – mondja biztatóan.

Elnézem egy ideig, ahogy a vendégek jönnek-mennek, láthatóan kissé csalódottan távoznak, és ez nem tesz jót Maxim kedélyállapotának. Leverten gubbasztok a sarokban egy kétszemélyes asztal mellett, és bár majd’ összeesek a fáradtságtól, nem megyek fel a szobánkba, mert reménykedek, hogy Tamás még befut az éjszaka. Folyamatosan próbálom elérni. Csörgetem a kikapcsolt telefonját, óránként üzeneteket írok neki, hátha meglátja.

Maxim leül mellém, az arcomat tanulmányozza.

– Menj fel! Fáradtnak tűnsz! – Aggódást érzek ki a hangjából. – Jobb lenne, ha lepihennél egy kicsit. Hosszú volt a nap.

Igaza van. Elcsigázottnak érzem magam. Fekete karikák ugrálnak a szemem előtt. Kimerülten bólintok és elvánszorgok a liftekig. Maxim elkísér, és megtámaszt, amikor megszédülök. Borús tekintettel bámul, amíg rám záródik a lift ajtaja.

Odafenn újra megpróbálom elérni Tamást. Ismét sikertelenül. Végső elkeseredésemben Danit hívom. A telefon hosszan kicsöng, nem veszi fel.