Eszterlánc 3. fejezet

 

Eszterlánc

3. fejezet

 

A telefonom azonnal jelzi, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.

– Pillanatnyilag – morfondírozok félhangosan.

Ez a pillanat órák óta tart. De meddig még?

Végtelen lassúsággal gombolom ki a blúzom, a torkomba mar az aggodalom. Elgyötörten rúgom le magamról a körömcipőm, hagyom a szőnyegre hullni a szoknyám. Bebújok a megvetett franciaágyba, magamra rángatom Tamás takaróját, beborít az itt hagyott illata. Összekucorodok, és a halovány lámpafény által vetett árnyékokat bámulom a falon.

Valami rossz történt Tamással, különben jelentkezne. Becsukom a szemem, magam köré fonom karjaim, némán imádkozom. Nehezen jönnek a szavak, gyerekkoromban kihagytam a hittanórákat, és a templomba járást, mert az anyám, ateistának vallotta magát, és nem erőltette. Most mégis valami természetfelettiben bízom.

Figyelem az éjszakát, halk neszek szűrődnek be odakintről, az ablakon eső kopog, az ereszből lefolyó víz monoton csobogását olykor elnyomja a szél zúgása. Autók gázolnak a vizes aszfalton, tovaszálló kutyaugatásra fájdalmas vonyítás válaszol a messzeségben.

Hajnalban megsokasodnak a zajok, járművek öblösen berregve, rekedten köhögve vagy éppen visító gumik sírásával érkeznek, majd távolodnak. Ajtók csapódnak, megszólal a közeli templom első, reggelt köszöntő bongó harangja. Odakint még sötétbe borul Drezda, tovább szakad az eső.

Hosszú ideig forgatom a telefonom az ujjaim között, majd kikeresem Dani számát. Kitartóan csengetem, már-már feladom, mire ő álmos hangon beleszól a készülékbe.

– Nem érkezett meg. Nincs itt! Nem jött vissza! – tör ki belőlem a teljes kétségbeesés.

– Várj egy pillanatig, nem tudok beszélni – suttogja Dani, majd ágy nyikordul, némi szöszmötölés után hallom, ahogy kilincsre csuknak egy ajtót. – Mi az, hogy nem ment vissza? – érdeklődik hangosabban.

– Egészen biztos vagy benne, hogy tegnap elindult Berlinből? Hogy hazaindult? Hozzám?

Dani felsóhajt. Túl mélyen, túl gondterhelten, és túl sokáig marad szótlan a válasz előtt.

– Hát – nyögi végül. – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy mostanra oda kellett volna érnie Drezdába, Eszti! Nem értem, mi történhetett.

– Tuti nem falazol neki valami nőügyben?

– Ugyan, Eszti! Ezt te sem gondolod komolyan! – Szünetet tart, mintha biztos akarna lenni benne, hogy figyelek rá. – Tamás nincs Berlinben.

– De ott volt?

– Tudod, ez nagyon bonyolult.

Nem értem, mi olyan bonyolult ebben.

– Nálad volt? – szegezem neki a kérdést újra.

Hosszú hallgatás. Már azt hiszem, megszakadt a vonal, amikor meghallom a hangját.

– Nem – vallja be rekedten.

Úgy hat rám ez a néhány szó, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Megdöbbenek, és végre leesik. Akkorát koppan, hogy az egész elmém visszhangzik tőle.

Négy nap. Négy teljes nap nélkülem. Valaki más karjában.

– Mondd meg, hová ment?

Dani megköszörüli a torkát.

– Megpróbálom előkeríteni neked.

– Ne fáradj! Ki van kapcsolva a telefonja – világosítom fel erőtlen hangon.

Sokkal magabiztosabban kellene fellépnem, hogy kicsikarjam Daniból az infókat, de képtelen vagyok. Összetörtem.

– Majd jelentkezem! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! – darálja.

Elköszön.

Minden. Rendben. Lesz. – visszhangzik a fejemben.

Ezek után, hogy lehetne bármi is rendben? A torkom szorongatja csalódás. Remeg a szám, összeszorítom, hogy bent tartsam a zokogást. Sikertelenül próbálkozom. Vinnyogva tör ki belőlem a fájdalom.

Megtörtént. Megint. Elárultak.

 

Mivel úgysem tudok aludni, bevonulok a fürdőszobába. A könnyeim összekeverednek a zuhanyrózsából csobogó vízzel. A sírás, bár megkönnyebbülést nem hoz, legalább kiadom a fájdalmam egy elhanyagolható kis százalékát, így készen állok emberek közé menni. Ha alaposan sminkelek, talán elrejthetem a szemem alatti karikákat.

Amikor megcsörren az éjjeliszekrényen a házi, vonalas telefon, összerezzenek. Éppen a fürdőszobai tükör előtt állok a púderes dobozommal. Első gondolatom Tamás. Harisnyában rohanok ki, hogy felvegyem a kagylót.

– Igen? – A hangom rekedten fátyolos. Megköszörülöm a torkom.

– Felébresztettelek? – Hans szól a telefonba a recepcióról.

– Órák óta fenn vagyok.

Mivel ma úgyis szabadnapom van, elmegyek Berlinbe. Képtelen lennék itt maradni, és azon őrlődni, merre jár Tamás. Miért nem jelentkezik? A legjobb lesz, ha szemtől szemben találkozom Danival, és megpróbálok belőle mindent kihúzni erről a négy napról. Kétségem sincs, hogy Dani tudja, merre járt Tamás, mivel végig falazott neki. A szemét!

Hans hangja rángat vissza a gondolataimból.

– Le tudsz jönni? Érkezett egy fura, idős hölgy, utánad érdeklődik.

– Utánam? – Csak az kattog a fejemben, lehet, hogy Tamással kapcsolatos. – Rögtön ott leszek.

Miután leteszem a telefont, sebtében befejezem a sminkemet, gyors mozdulattal kontyba csavarom a hajam, és magamra rántom a kedvenc magas sarkúmat.

A lobbiban a korai óra ellenére élénk élet folyik, befutott egy turistabusz, a recepció megkettőzött szolgálattal üzemel, tegnap előrelátóan behívtam Gothardot, az egyik egyetemista kisegítőnket. A két hordár alig győzi a poggyászkocsikra pakolni a bőröndöket.

A vendégeknek kialakított sarki pihenőben, az egyik kakaószín kanapén ül a nagymamám farmerben, hosszúszárú csizmában, lezipzárazott, karcsúsított kabátja alól kivillan világoskék garbója. Nem vesz észre, mert élénken beszélget a mellette gubbasztó idegennel.

Megtorpanok.

Erre nem számítottam. Megigazítom a ruhám, mosolyt erőltetek az arcomra, és felemelt fejjel, egyenes tartással megindulok feléjük. Nem szeretném, ha látná rajtam, mennyire magam alatt vagyok.

– Nagyi.

Nehézkesen feláll, biztosan megint kínozza a reumája. Átölel, magához szorít és én elvesznék az ölelésében, vattacukor illatában, végigsimít a hajamon, majd elenged. A meghitt melegség után hirtelen újra beburkol a magány hidegsége. Nagyi megfogja kezem és a beszélgetőpartneréhez fordul.

– Az unokám. Ő itt az igazgató – dicsekedik németül, majd udvariasan elköszön a férfitől.

– Mit keresel te itt? – kérdezem meglepetten magyarul.

– Jöttelek meglátogatni, ha már te nem veszed a fáradtságot, hogy haza gyere.

Ha lelkiismeretet furdalást akar bennem ébreszteni, nem jár sikerrel. Sokkal nagyobb a fájdalmam, amit Tamás miatt érzek.

Fél szemmel látom Maximot megérkezni. Az utazási iroda képviselője állítja le néhány szóra a recepció előtt. Összeakad a tekintetünk. Maxim végignéz Nagyin, biccent felénk, mielőtt újra teljes leköti figyelmét a beszélgetőpartnere.

– Nyúzottnak nézel ki – állapítja meg Nagyi. – Agyon dolgozod magad vagy hagyod, hogy egy férfi kikészítsen?

Mindig sikerül rátapintania a lényegre.

– Sokat dolgozom – hárítok.

– Találunk itt nyugodt helyet, ahol beszélgethetünk?

Bólintok. Elönt az aggodalom, mert Nagyi egyszer sem állított be hozzám váratlanul, kósza ötlettől vezérelve. Megsimogatom a karját és fürkészőn nézek az arcába, hátha a gondos smink alatt meglátom a sápadtságát, vagy a lázrózsákat.

– Minden rendben?

Nagyi apró, ráncos keze a tenyerembe simul, megszorítja az ujjaim. Vékony, puha bőre ismerős érzéseket pendít meg lelkemben. Legszívesebben odabújnék az ölelésébe, úgy, mint kislány koromban, hogy elzokogjam neki a bánatom. Jólesnének most a bölcs, vigasztaló szavak.

– Persze, édesem! Nem meséltem, hogy egy vegán franchise kávézóval tárgyalok Berlinben? – Megrázom a fejem. – Cafe Jasmin. Ismered?

Nagyi úgy kérdezi, mintha nekem Berlin összes kávézójáról tudnom kéne. Még Drezdában sem ismerem mindegyiket. Viszont ezzel megnyugtat, hogy az egészsége rendben van.

– Egyedül jöttél? – nézek körbe, mert aggaszt, hogy hetvenöt éves nagymamám magában járja a világot.

– Ne aggódj, édesem! Egy barátom elkísért. – Szemében huncut fény csillog. Körbenézek a hallban, hátha felfedezem azt a barátot ebben a tömegben. Nagyi felkuncog. – Kint bóklászik a városban. Először jár Drezdában, teljesen lenyűgözi a város.

Ezt átérzem, mert hiába élek itt már hét éve, még mindig Drezda a kedvenc városom. Örökké itt maradnék, itt terveztem a jövőmet is Tamással. Meg a gyerekeinkkel. A tekintetem elkalandozik, csípi a szemem valami, könnyek szaladnak össze benne. Pislogok néhányat, és mosolyt erőltetek az arcomra.

– Kocsival jöttetek idáig?

Nagyi kitűnő sofőr, mégis megijeszt, hogy Budapesttől eddig vezetett. Talán nem ő, hanem a kísérője.

– Ugyan! – legyint Nagyi sóhajtva. – Öreg vagyok én már ahhoz, hogy kínozzam a reumámat. Tegnap délelőtt szálltunk le Berlinben. Ott töltöttük az éjszakát, egy nagyon nett kis szállodában. – Körbenézett a lobbiban. – Hasonló a tietekhez, bár nem újították ennyire fel.

– Igyekszünk, Nagyi – felelem, mert érzem a hangjában a dicséretet, és sejtem, hogy ez nekem szól, pedig Maximnak legalább akkora része van a szálloda arculatának a kialakításában, mint nekem. Mindent aprólékosan átbeszélünk.

– Ez nagyon dicséretes – bólint elismeréssel.

– Vonattal jöttetek Berlinből?

– Autót béreltünk, úgy beszéltük meg a céggel, itt hagyjuk Drezdában a kocsit, mert van kihelyezett parkolójuk, innen repülünk haza ma délután. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig maradhatunk. Úgy érzem, lenne miről beszélgetnünk.

Belekarolok Nagyiba.

– Reggeliztetek?

Bekanyarodunk az étterembe. A falak mellett sorakozó asztalokat roskadásig megpakolták gyümölcsökkel, zöldségekkel, salátákkal, müzlikkel, felvágottakkal, különféle sajtokkal, péksüteményekkel. Magamban ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e, miközben Nagyi magához vesz egy kistányért, körültekintően szedeget többféle salátából, meg a sajtokból. Kávét töltök és leülünk egy ablak melletti asztalhoz.

Nagyi az ölébe ejti a kezét, arcára mosolyt rajzolnak a ráncok.

– Jó látni téged, édesem. Tulajdonképpen azért törtem így rád, amellett, hogy saját szememmel akartam meggyőződni arról, hogy tényleg rendben vagy-e, mert reméltem, hogy bemutatsz a barátodnak is. Rettenetesen kíváncsi vagyok arra a fiúra. Gondolom miatta töltötted megint Drezdában a karácsonyt.

A kávémat kevergetem, és nem merek felnézni.

– Jelenleg nincs a városban. Esetleg majd legközelebb – kocogtatom a kanalat a csésze széléhez, mielőtt a kistányérra ejtem.

– Ezt sajnálattal, hallom. Remélem nem baj, ha szeretném megismerni azt a fiatalembert, aki ennyire fontos neked?

Végre felpillantok. Fürkészőn vizslat. Képtelenségnek tetszik erőltetni a mosolyt. Hiába próbálkozom vele, megremeg a szám széle, és nem engedelmeskedik.

– Egyáltalán nem baj, csak most éppen nem alkalmas.

– Csak nem kaptatok össze valamin? – kérdezi Nagyi. Idegesít, hogy olyan fürkész szemmel tanulmányozza az arcomat. Úgy érzem belém lát. Átnyúl az asztalom, megfogja a kezem, gyengéden simogat, miközben jóságosan mosolyog rám. – Minden rendben lesz! Ne aggódj feleslegesen!

Olyan hittel képes kiejteni a szavakat, hogy egy pillanatra elhiszem neki, hogy tényleg minden rendben lesz. Azonban ahhoz előbb meg kellene találnom Tamást.

Nagyi megszorítja az ujjaimat.

– Szeretném, ha meglátogatnád anyádat is. Évek óta nem látott.

Elhúzom a kezem a tenyeréből és az ujjaimat a csészém köré fonom.

– Ez így van jól – felelem és kortyolok a kávémból.

Keserű. Ihatatlan.

– Ideje lenne megbékélned, édesem. Nem megoldás a világvégére menekülni.

– Drezda nem a világ vége – tiltakozom és félreteszem a csészét.

– Nem haragudhatsz örökre anyádra.

A terítőt simogatom, miközben elnézem a tálalópultok előtt válogató embereket.

– Én nem haragszom, egyszerűen nincs mit mondanom neki.

Vagyis tudnék neki, mit mondani, de abban nem lenne köszönet, így aztán jobb, ha nem találkozunk. Ezt Nagyinak is tudnia kellene. Mielőtt jobban belemelegednénk ebbe a kínos témába, szerencsére Maxim megáll az asztalunk mellett, udvariasan köszön, én pedig bemutatom neki Nagyit.

Elcseverésznek németül. Nagyi mosolyog, láthatóan tetszik neki Maxim. Akkor is bólogat, amikor a főnököm illendően engedélyt kér tőle, hogy beszélhessen velem néhány szót.

– Ígérem, rövid ideig tartom fel az unokáját.

Maxim a tenyerét gyengéden a hátamra simítja, mintegy védelmezően, miközben a fal mellé húzódunk. Nem tolakodó, és azt veszem észre, hogy jólesik az érintése, bátorságot merítek belőle. A konyha bejárata melletti holt térben állunk meg, ahol egy csobogó sziklaszökőkút uralja a teret. Maxim tekintete az arcomon állapodik meg, nem tudom mit lát, de megrándult a szája széle.

– Jól vagy?

– Igen. Azt hiszem.

– Szemhunyásnyit sem aludtál az éjjel – állapítja meg, folyamatosan az arcomat tanulmányozza. Rettenetesen zavaró, ahogy bámul rám. Pedig azt hittem, elég alaposan sminkeltem, hogy elrejtsem a szemem alatti karikákat. Kiszárad a torkom. Sürgősen innom kéne egy korty vizet.

– Jól vagyok – erősködöm.

– Hasonlítasz a nagyanyádra – vált témát Maxim.

– Sosem leszek olyan erős, mint ő – suttogom.

Azt elismerem, hogy kívülről valóban hasonlítunk, azonban én lelkileg nem vagyok olyan erős, mint Nagyi. Talán sosem leszek olyan.

– Erősebb vagy, mint gondolnád – feleli. Olcsó frázis. Nem is tudtam, hogy Maxim ilyen spirituális szöveget is elő tud húzni a tarsolyából. Sosem hittem volna. – Ezek szerint a hétvégét vele töltöd.

Zavartan piszkálom a körömlakkom, legszívesebben Berlinbe mennék, hogy beszéljek Danival.

– Este már haza kell repülnie.

– Van bármi hír Thomasról?

– Semmi.

Maxim szeme összeszűkül, megfeszül az állkapcsa.

– Nem tudod, hol van? – kérdezi rekedten. Nem válaszolok. – Lelépett? – faggat.

– Lehet – bukik ki belőlem remegő hangon.

– Sajnálom – böki ki. – Tudom, hogy itt a nagymamád, de légy szíves, keríts ma estére valakit Thomas helyére. Valaki olyat, aki vállalja a hétfőt is. Menni fog?

Aggódást vélek felfedezni a hangjába.

– Természetesen – vágom rá.

Különben meg nem tudom, ha nemet mondanék, mit csinálna? Megoldaná nélkülem? Miért agyalok ezen? Azért vagyok itt, hogy elhárítsam az akadályokat, és megoldjak minden felmerülő problémát. Ha zenészt kell keresnem ma estére Tamás helyére, hát megteszem. Akármilyen nehéz. Reszket az ideg a tagjaimban, a tenyerem a combomhoz szorítom, hogy megállítsam. Kihúzom magam, felemelem a fejem. Erősnek akarok látszani, olyannak, mint azelőtt, hogy Tamás eltűnt. Annak a Mayer Eszternek, aki minden körülmények között elintézi a bajos ügyeket.

Maxim egyenesen a szemembe néz.

– Remélem, előkerül, hogy kinyírhassam – tör ki belőle.

Amikor ezt kimondja, megszakad valami bennem. Nem bírom tovább tartani a magamra kényszerített álcát. Belehalok, annyira fáj. Fáj az élet, minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás. Mindennél jobban örülnék, ha maradna annyi lélekjelenlétem, hogy nem Maxim előtt, az étkezőben borulok ki, éppen most, amikor ennyi ember lát, és Nagyi is biztosan szemmel tart.

Maxim a hajába túr. Feszültnek látom.

– Ne sírj! – kéri teljesen elkeseredett ábrázattal.

Ugyanazt látom a szemében, mint, amit én is érzek, mintha tükröt tartana elém. Sebtében letörölöm a szememből kifutó könnyeket, veszek néhány mély lélegzetet, ám a könnyeim megállíthatatlanul kibuggyannak és lefutnak az arcomon.

– Tudom, hogy utálod, ha egy nő sír. – Elfordulok, amíg próbálok megnyugodni. Legszívesebben elrohannék. Ki a hotelből, ki ebből az undorító világból.

– Nem azért… – Maxim elhallgat, majd a tenyerét vállamra fekteti.– Csak ne sírj. Rendben?

– Nem sírok. – Rossz válasz, hiszen már potyognak a könnyek a szememből, mint a záporeső. Fuldokolva javítom ki magam. – Vagyis nem fogok.

Itt, az étkezőben semmiképpen! Ennyi ember előtt semmiképpen! A Nagyi szemeláttára semmiképpen – ismételgetem magamban, de a megnyugvás helyett, megállíthatatlanul felzokogok.

– Kérlek, ne! – mondja Maxim rekedten, megfordít, magához ölel. – Egy ilyenért ne!

Odabújok széles mellkasához, hagyom, hogy a karjait védelmezőn körém fonja, elrejt az emberek elől, a fájdalom elől, a világ elől. A zakójának a szélét szorongatom reszkető ujjakkal. Kesernyés parfümillata enyhén cigarettafüst szagával keveredik. Nem hasonlít Tamás illatához. Milyen jó, hogy semmiben sem hasonlít Tamásra. Maxim bizonytalanul megérinti az arcom, mintha le akarná törölni a könnyeimet, az összes könnyemet.

Egy ilyenért ne!

Ez visszhangzik bennem végig, amíg visszatérek a Nagyihoz, aki ugyanott vár, ahol hagytam, az asztal mellett. Maxim után bámul, amíg én egy papírzsebkendővel próbálom letörölni az elfolyt szemfestékemet.

Nagyi összehúzott szemmel vizslat.

– Van köztetek valami… amiről tudnom kéne?

Gyomrom fájdalmas görcsbe ugrik, rászorítom a tenyerem, egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állok, amíg enyhül a kín, aztán lerogyok a szék legszélére.

– Csak kicsit összesűrűsödtek a dolgok.

– Magánéleti probléma? – faggat Nagyi. – Tudok segíteni?

Tudom, hogy jót akar, de most egyelőre képtelen lennék vele Tamásról beszélni.

– Semmi komoly.

– Ő tud segíteni? – bök a fejével Maxim felé.

– Megoldom, Nagyi. Én. Egyedül.

Látom Nagyi arcán, hogy elégedetlen a válaszommal. Mindent tudni szeretne, a legapróbb részletekig, és mivel én nem adok válaszokat, faggatózik.

– Maxim az a férfi, akinek nem akartál bemutatni? Ő a barátod?

Hirtelen bennem reked a levegő is, tágra nyílt szemmel bámulok Nagyira.

– Nem – nyögöm.

Honnan talál ki Nagyi ilyesmiket?

– Láttam, ahogy rád nézett. Láttam, ahogy megölelt.

– Sajnálom, hogy tanúja voltál.

– Tetszel neki.

Ne! Csak ezt ne hozza elő. Tudom, anélkül is, hogy az orrom alá dörgölné. Mi a csodát tehetnék ellene? Mit tehetnék?

– Nagyi, a főnökömről beszélsz.

– Attól még férfi.

– Igen – válaszolom kimérten. – Akinek barátnője van.

Remélem, ezek után lekattan a témáról. Nagyi felvonja vékonyívű, feketére festett szemöldökét.

– Nocsak – mormolja, bekap egy falat sajtot olívabogyóval. Miközben ráérősen majszolja elgondolkodik. – Az élet sosem egyszerű.

Ebben tökéletesen egyetértek vele. Vajon beleszakadna ez a nyomorult élet, ha boldognak látná az emberiséget? Vajon akkor vége lenne ennek a világnak?

– Elkísérlek a városba – váltok témát. – Megvársz, amíg felszaladok a kabátomért?

– Felkísérlek. – Nagyi a tányérjába dobja a szalvétáját, és feláll. – Kíváncsi vagyok, hol élsz. Különben sem ártana megigazítanod a sminkedet, édesem.

Igaza lehet. Máskülönben meg örülök, hogy érdekli az otthonom. Az életem. Csak most a lehető legrosszabbkor jött ahhoz, hogy megosszam vele az érzéseimet. Főként úgy, hogy magam sem vagyok tisztába, pontosan mit is érzek. Azzal sem, mit gondolok. Zavaros minden, és félek, hogy Tamás soha többé nem jön vissza hozzám. Annyira félek, hogy ő is elhagyott. Annyira félek, hogy újra egyedül maradok.

Lifttel megyünk fel, a tetőtérben kitárom a lakásunk ajtaját. Nagyi elismeréssel hümmög.

– Takaros kis hely – dicséri meg.

Jólesnek a szavai. Igyekszem igazi otthont teremteni, hogy Tamás is úgy érezze, jó hozzám hazajönni. Jó velem itthon lenni. Elszorul a torkom.

Nagyi felveszi a bekeretezett fényképet az íróasztalról. Tamást és engem ábrázol, lenn a Hotel Maximus bárjában készült szilveszterkor. Mindketten vigyorogunk rajta, csillog a szemünk, kissé többet ittunk a kelleténél.

– Tehát ő az. Igazán helyes fiatalember.

Ha most megszólalnék, szavak helyett megint zokogásban törnék ki, inkább elvonulok a fürdőszobába. Magamra csukom az ajtót. A tükörbe nézve elborzadok. Fekete szemfesték kenődött végig az arcomon. Úgy nézek ki, mint aki jelmezbálba kísértetnek öltözött.

Eddig a pontig tudom visszatartani a zokogásom. A mosdóra támaszkodom és remélem, hogy Nagyi nem hallja a sírásom, sem azt, hogy apró szilánkokra törik a szívem.