Összetört életek

12. fejezet

Egy év múlva

 Anna

Az egész lakásban uralkodott a kisbabákra jellemző púder- és anyatejszag. Kata vigyázva felemelte a rózsaszín rugdalózóba öltöztetett babát a kiságyból.

– Hogy te milyen édes vagy, Dóra baba! Elvarázsolsz azzal a csodaszép kék szemeddel – gügyögött neki szeretettel, és magához ölelte. Anna elmosolyodott. Dóra az apja szemét örökölte, de ezt hangosan nem merte kimondani.

Az ágyon ülve figyelte a jelenetet. Kata az első pillanattól belebolondult Dórába, ezért Anna arra gondolt, megkéri barátnőjét arra, hogy néha vigyázzon a kicsire, akkor több ideje lenne magára, a munkájára. Amikor kiderült, hogy terhes, Zoltán kiállt mellette a cégnél, kérvényezte, hogy Anna hadd dolgozhasson be a cégnek home office-ban, a terhessége alatt teljes munkaidőben, majd a szülés után részmunkaidős állásban. A hétfő reggeli meetinget Anna Skype-on hallgatta végig a saját szobájában és úgy hálálta meg Zoltánnak a bizalmat, hogy lelkiismeretesen elvégzett minden feladatot határidőre, amit a férfi elküldött neki e-mailben. Napi szinten tartották a kapcsolatot telefonon.

– Gyönyörű, ugye? – Anna a párnának támasztott háttal nézte Kata ölében a picit. Rózsaszín bőrét, hatalmas kék szemét, duzzogós, piros, telt ajkait, vörösesszőke, puha, göndör fürtjeit.

Kata a mellére ölelte Dórát, hagyta, hogy a kicsi belekapaszkodjon a kisujjába és rángassa.

– Hallottam, Andris elköltözött – pillantott fel.

Anna szíve összeszorult.

– Igen. Visszament a szüleihez.

Elkeseredetten gondolt arra, hogy András megbocsájtotta neki a félrelépést, de azt nem tudta megbocsájtani, hogy Dórának nem ő az apja.

Amikor a gyerek – három hónappal ezelőtt – megszületett, Andrásnál kiverte a biztosítékot a nyilvánvaló hasonlóság a baba és a fényképeken szereplő férfi között. Pedig addigra Anna – hónapokkal ezelőtt – elengedte Balázst, a fényképeket örökre elsüllyesztette a szekrény legaljára, a cipősdobozok alá.

Szép emlékként élt a szívében a szerelem emléke, a fellángolás, az együtt töltött boldog napok, de elhatározta, új életet fog kezdeni Andrással, mert a férje biztonságot nyújtott neki, ő volt az egyetlen biztos pont az életében, akire mindig számíthatott.

András akarta az újrakezdést, ez benne érződött a mindennapjaikban. A férje várta a babát, gondoskodott róluk, rendkívüli módon figyelt Annára, minden vizsgálatra elkísérte, az utolsó pillanatig támogatta. Anna régóta nem érzett András részéről ekkora odafigyelést és szeretetet, mint a terhessége hónapjaiban.

Egész végig úgy gondolta, a férjének megvan az esélye arra, hogy ő lehessen a baba apja, ha mégoly halovány is, és egész idő alatt szerette volna, ha így van. Ha új esélyt kaphatnának az élettől, hogy újra normális családként élhessenek. Úgy tűnt, András kész erre, és túltette magát a történteken.

Azonban a szülés után, Annának elégnek bizonyult Dórára néznie ahhoz, hogy felismerje, a gyereknek semmi köze Andráshoz. És erre a férje is elég gyorsan rájött. Ennek ellenére – Anna minden tiszteletét kivívta – próbálkozott kizárni a tudatából a nyilvánvaló tényeket, de a férfi nem úgy nézett Dórára, nem úgy fogta meg a babát, mint azt egykor Zsombival tette. Anna látta rajta, hogy szeretné, és igyekszik, talán erején felül is.

– Miért csinálja ezt éppen most, amikor megszületett a pici? Nem értem, mi történhetett Andrissal. Hiszen évek óta akart egy kislányt, most meg lelép, magadra hagy egy három hónapos babával – csóválta Kata a fejét. – Egyszerűen nem ismerek rá!

Anna a barátnőjét nézte nehéz szívvel. Visszagondolt arra az estére, amikor András szó nélkül összecsomagolt. Nem veszekedtek, a férfi már hetek óta nem vette a fáradtságot arra sem, hogy egyáltalán kimondja a véleményét, Anna pedig nem merte faggatni arról, hogy mit gondol a kialakult helyzetről. Úgy érezte, idővel rendeződnek a viszonyok kettőjük között és visszazökkennek egy normális, hétköznapi kerékvágásba, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal élhessenek tovább. A franciaágy szélén ülve nézte végig, hogy a férje összeszedi a legszükségesebb ruháit, és egy kisebb sporttáskába hajtogatja.

– Később elviszek mindent – mondta anélkül, hogy egyáltalán Annára nézett volna.

– Kérlek, ne menj el! – Anna hangja elcsuklott, és nem volt benne biztos, hogy András értette a szavakat, mert önmaga számára is elmosódott hangfoszlánynak tűnt csupán. De a férfi felemelte a fejét és ránézett. Anna szeméből akkor már kibuggyant egy könnycsepp, a kezét az ölébe ejtette és idegesen piszkálta a körmeit. – Maradj! Adj időt nekünk! Kérlek!

– Nem bírok, Anna – felelte András zaklatottan. – Úgy érzem, elég időt adtam már! Többet nem tudok. – Összeszorított szájjal nézte egy ideig a feleségét, majd kimondta. – Zsombit magammal viszem.

A hangja határozottan csengett, Anna sejtette, hogy ebből nem enged, mert a kezdetektől András volt az, aki kiállt a gyerek mellett, aki harcolt érte, érthető, hogy ragaszkodott hozzá.

Akkor este András elmondta a kisfiúnak, hogy néhány hétre elköltözik, és szeretné, ha Zsombi vele menne. Anna minden szót végighallgatott, a szíve hullott darabokra. Annyira véglegesnek és visszafordíthatatlannak tűnt minden. A gyerek komoly képpel nézett vissza az apjára és kapásból válaszolt.

– Veled megyek, apu. Nem akarok nélküled ittmaradni!

Annának kimondhatatlanul fájtak a szavai, úgy érezte, a fia nem szereti őt. De nem tiltakozott, amúgy sem tudta, mit kezdjen Zsombival, aki biztosan végigbőgné az estét, ha András itt hagyná, így hát nem akadályozta meg abban, hogy ők ketten együtt menjenek.

Anna szeme könnybe lábadt az emlékekre, szomorúan nézett a barátnőjére. Eljött az idő, hogy elmondja neki az igazságot és ezzel megmagyarázza a férfi viselkedését. Nem akarta, hogy Kata ok nélkül elítélje Andrást.

– Kata, Dóra nem András lánya – jelentette be csendesen.

Kata lenézett a picire, majd döbbenten vissza Annára.

– Istenem – suttogta.

– Kértem Andrást, hogy maradjon – vallotta be Anna őszintén. – Megígértem, hogy szülök még egy gyereket, neki is, ha szeretné. – A hangja elfulladt. Szerette volna bebizonyítani, hogy érdemes András bizalmára. – Annyira akarom, hogy rendeződjenek a dolgok kettőnk között. De úgy érzem, Andrásnak még idő kell.

Kata magához szorította a picit.

– Annyira sajnálom, Anna. Most mi lesz veletek?

Anna magára húzta a takarót.

– Rettenetesen hiányzik! – Fázósan megborzongott. – Rájöttem, nem akarok nélküle élni. – Anna szíve elnehezült. Bízott benne, hogy nem késő. Hitte, hogy össze lehet ragasztani azt, ami eltörött. – Remélem, végül visszajön.

András

A Türr kilátó felé vezető út alig látszott ki a citromsárgában játszó falevelek alól, amik folyamatosan hullottak az ágakról, beléjük kapott a lágy őszi szél és vitte, repítette, az emberek hajába akasztotta. A levegő megtelt az őszi avar nehéz, édeskés illatával.

Rengetegen sétáltak, kihasználva az indián nyár kellemes melegét, gyönyörködtek az őszi színek kavalkádjában. Kutyák birkóztak a lehullott faleveleken, biciklisek cikáztak a gyalogosok között.

Zsombi felmarkolt egy kisebb kupac falevelet a földről, a magasba tartotta, majd elengedte, hagyta, hogy vigye a szél.

– Nézd! Majdnem olyan, mint a hó, csak levelekből! – kacagta, újra lehajolt, felnyalábolt még egy marék falevelet, szélnek eresztette és belegázolt a bokáig érő avarba.

Ivettel néhány perce futottak össze a parkolóban, a nő kutyát sétáltatni jött ki, most levette a pórázt kisméretű, fehér keverékkutyusáról és András teljes megdöbbenésére Zsombi után szaladt, nyomában az ebbel. Nevetve csoszogtak a falevelekben, rúgták, élvezték, ahogy zörög a lábuk alatt, míg a kutya hempergett a lábuk körül. András nem akart kimaradni egy ilyen buliból, amit együtt csinálhatnak, ezért gondolkodás nélkül csatlakozott hozzájuk.

– Most, hogy visszaköltöztél a szüleidhez, mik a terveid? – Ivett ránézett és valóban úgy tűnt, hogy érdekli a válasz, nem csak udvariasságból kérdezte meg, nem csak azért, hogy beszélgessenek valamiről.

Andrást nem lepte meg, hogy az emberek a környezetében tudják, mi történt, igazából nem csinált túl nagy titkot belőle, hogy elköltözött Annától, nem érdekelte mások véleménye.

Andrásnak most jólesett, hogy valakivel megbeszélheti az elképzeléseit. Persze Gergő határozottan támogatta, miután kiborult, és azonnal felajánlotta, hogy költözzön hozzá átmenetileg, amíg nem talál jobb megoldást.

– Remélem, nem hagyod a lakást a nagyságos asszonyra! Elvégre te vetted, most, hogy szétmentetek, joga sincs ott lakni!

Gergő nagyon keményen kritizálta Annát, meg sem próbálta visszafogni magát, amikor elmondta a véleményét. András mégsem rakhatta ki az asszonyt a lakásból egy csecsemővel az utcára, ilyen váratlanul semmiképpen sem. Emellett a barátja végig érezte, hogy az a gyerek valaki másé. András legalább kétszázszor hallotta tőle az elmúlt évben: „Csak meg ne lepődj a végén!”

Az apja mindössze egyszer kérdezte meg tőle, miután megtudta, hogy Anna terhes.

– Hány százalék esélyt látsz arra, hogy az a gyerek a tied, Andris?

András nem akart erre gondolni, nem akarta tudni. Simán benyelte volna azt is, ha a kicsi nem az övé, abban az esetben, ha a baba Annára hasonlít, ha barna hajjal és barna szemmel jön a világra, mert akkor András kicsit érezhette volna magáénak. Sajnos nem így történt.

– Anna fenekestől felborította az életemet – válaszolta Ivett kérdésére. – De okos embernek általában van egy B-terve is, vészhelyzet esetére.

Ivett kíváncsian nézett rá.

– Neked van?

Ez a kérdés pontosan úgy hangzott, mintha Ivett kételkedne benne. Andrásból kitört a nevetés, talán Ivett túl jól ismeri. Megtervezetten élte a mindennapjait, de Annával való kapcsolatát egyféleképpen képzelte el, arra rendezkedett be, hogy a házassága örökké fog tartani, pontosan úgy, mint a szüleié. Amikor ebbe belegondolt, hónapok óta először képes volt önmagát, a saját naivságát kinevetni, könnyedén megvonta a vállát.

– Általában van, de erre az esetre nem készültem fel – vallotta be őszintén.

– Talán az ilyesmire nem is lehet.

Zsombi cigánykereket vetett a falevelek között. Egy hete tanulta, azóta rendszeresen bemutatta a tudományát, akár az utcán tartózkodtak, akár otthon.

– Te is tudsz cigánykerekezni, Ivett?

– Naná, hogy tudok! – Bizonyítékul a nő azonnal végrehajtott egy elég szabálytalan, de azért elfogadható cigánykereket, ezzel hatalmas boldogságot okozva Zsombinak. András tátott szájjal bámulta, éppen úgy, mint az a néhány járókelő, aki éppen akkor ment el mellettük. Ivettnek felcsúszott a rövid pufi mellénye a derekán, maga után rántotta vékony felsőjét is, kivillantva lapos, izmos hasát. András jólesően legeltette rajta a szemét, még akkor is a nőt nézte, amikor az felállt és megigazította magán a kinyúlt pulóvert. András nyelt egyet. Sosem gondolta, hogy Ivett ilyen formás, nőies idomokat rejteget a kopott cuccai alatt.

 A gyerek újra átfordult a két karján, de most nem sikerült a mutatvány és huppanva a fenekére érkezett, hamisan az apjára kacsintott.

– Apu is tud, de csak otthon. – Felpattant, odarohant Ivetthez. – Tudod, fura varázslat van rajta – súgta –, csak akkor tudja, ha én egyedül látom, ha mások is ott vannak, akkor elveszíti a képességét.

András zavartan beletúrt a hajába erre. Nem gondolta, hogy Zsombi valakinek elkotyogja, hogy ő otthon játékból együtt bohóckodik a gyerekkel és még cigánykerekezik is neki, ha arról van szó. Ivett megállt, csípőre tette a kezét, elgondolkodó arcot vágott és végignézett Andráson.

– Ezt a fura varázslatot én is tapasztaltam. – András felhúzta a szemöldökét, nem értette mire akar Ivett kilyukadni. – Ha egyedül van, és nincs mellette a nagydumás haverja, mindjárt másképp látom én is.

András elmosolyodott, eddig nem adott a pletykákra.

– Hát te tényleg bele vagy esve Geribe?

Ivett zavartan elpirult, egy kósza hajtincset csavargatott az ujja körül. Rettentő édes volt, Andrásnak tetszett.

– Geri rendkívül komplikált számomra – ismerte be.

– Mi benne olyan bonyolult? – András nem értette. – A legegyszerűbb fickó, akit ismerek.

– Igazság szerint Gergő sosem tetszett, nem az esetem, emellett minduntalan kihoz a sodromból azzal, ahogy viselkedik a nőkkel. Megengedhetetlen egy magániskola falain belül az, amit ő csinál, még akkor is, ha felnőtt emberekről beszélünk. Talán éppen ezért gondolkodhatna, mielőtt lecsúszik az agya a nadrágjába!

– Akkor tehát nem féltékeny vagy, amikor ordítasz vele a viselkedése miatt – állapította meg András.

– Próbálom védeni az iskola hírnevét, de sajnos nagyon nehéz, ha az egyik – amúgy el kell ismernem, kiváló – tanárom képtelen kordában tartani a vágyait. – Ivett megigazította a szemüvegét, vett egy nagy levegőt, András szerint azért, hogy csillapítsa a dühét. –  Térjünk inkább vissza rád és a terveidre.

András bólintott, nem sokáig akart a szülei házában maradni, nem mintha olyan kellemetlen lett volna újra a szülői ház szeretetét és kényeztetését élvezni, de akkor sem tartotta egészségesnek hosszútávon. Elvégre felnőtt férfi, aki képes fenntartani magát és ellátni a fiát.

– Úgy terveztem, ha sikerül eladnom a lakást, akkor veszek egy házat, és amint lehet, odaköltözök Zsombival.

– És Annával?

Zsombi a kiskutyával előttük szaladgált, élvezték egymás társaságát. A gyerek faágat dobált, és a kutya engedelmes farkcsóválással visszahozta neki. Zsombi lelkesen megsimogatta, dögönyözte a kis jószágot, majd újrahajította a botot.

András lenézett Ivettre. A nő mellette sétált lehajtott fejjel.

– Nem, csak Zsombival. – Arra gondolt, mennyire jól látta Kata, amikor egy éve azt mondta, ami eltörik az már soha nem lesz olyan, mint régen. András emlékezett rá, akkor nem hitt neki, de Annával soha többé nem lett olyan a kapcsolatuk, mint azelőtt, pedig akarta, nagyon szerette volna helyrehozni a házasságukat. Talán nem volt meg benne az anyja kitartása, de az is lehet, hogy belefáradt az egyoldalúságba. – Annával minden szombaton elvisszük Zsombit a játszótérre együtt, közben megsétáltatjuk a lányát. Beszélünk természetesen, felnőtt emberek módján. De, nem! Nem Annával tervezem a jövőmet.

Hetek óta érlelődött benne a gondolat, nehezen fogadta el, hogy Annával köztük mindennek vége. Most, hogy végre kimondta, azt érezte, megkönnyebbült, tudta, hogy végleges, visszafordíthatatlan döntést hozott. Megértette, hogy évekkel ezelőtt nagyobb hangsúlyt fektetett a külsőségekre, hagyta, hogy egy csinos pofi, és egy vonzó külső elvarázsolja. Aztán mi lett a vége?

András csak az utóbbi időben döbbent rá, hogy Annával ők ketten teljesen más világ. Évekig nem akarta látni, nem akarta észrevenni. Eleinte a szerelem homályosította el a látását, tökéletesnek látta Annát, büszke volt rá, hogy ilyen csodálatos barátnője van, majd a házasságba vetett hite akadályozta abban, hogy átgondolja az életüket. András azt gondolta mindent képes megoldani.

Ivettel összeért a kezük, a nő felkapta a fejét, amikor András gyengéden végigsimított a kézfején, mielőtt elhúzódott volna egy kicsit.

– Gyakrabban sétáltathatnánk így a kutyádat, Zsombi kimondottan élvezné. – Ivett pislogott, fürkészőn nézett az arcába. András szégyenlősen elmosolyodott. – Én is örülnék neki – tette hozzá, mire a nő végre bólintott.

Összetört életek

11. fejezet

 András

András szombaton délelőtt elvitte Zsombit a belváros szélét övező Déri kertbe, a játszótérre, hogy hagyják Annát pihenni. Sejtette, hogy a gyerek egész napos hancúrozása, és zsibongása otthon idegesítené az asszonyt. A Sétálóutcai hamburgeres előtt belefutottak Gergőbe, aki éppen a belvárosban intézkedett.

András megígérte Zsombinak, hogy ha siet az öltözéssel, akkor reggelire esznek egy igazi sonkás-sajtos hambit útban a játszótér felé. Cserébe Zsombi hat perc alatt haptákba vágta magát, megmosakodott és megfésülködött.

Gergő betársult a hamburgerevésbe, csatlakozott a Sétálóutcán, padon üldögélő, jóízűen falatozó Andráshoz és Zsombihoz. Szürke, kövér galambok totyogtak mellettük és a kisfiú jószívűen odavetett nekik néhány morzsát, aminek következtében közelebb jöttek az állatok.

– Zsombi, ne etesd a galambokat! – szólt rá András szigorúan.

– De ott mellettünk az a néni is eteti őket – mutatta Zsombi lelkesen. – Neki miért szabad?

András lenyelte az utolsó falatot.

– Neki sem szabad, az a néni buta dolgot csinál, Zsombi. A galambok rengeteg betegséget terjesztenek, nem kéne őket a belvárosban megtűrni, itt, ahol ennyi ember mászkál.

A kisfiú elgondolkodva nagyot harapott a hamburgeréből, a ketchupos szósz végigcsöpögött a pólóján. András elővett a farmernadrágja zsebéből egy papírzsebkendőt és letörölte a maszlagot, piros foltot hagyva a világos szöveten. A zsebkendőt beledobta a pad mellett álló szemetesbe.

– A tetejében mindent összeszarnak – tette hozzá Gergő undorodva. – Le kéne lőni az összeset – értett egyet Andrással. – És még vannak olyan őrültek, akik etetik őket, így ideszoktatják az egész koszos bagázst.

Hamburgerezés után együtt indultak a Déri kertbe. Amíg Zsombi a hajóhoz hasonlatos mászókán játszott néhány hasonló korú kisfiú társaságában, az anyukák az egyik padon ültek, addig András Gerivel egy távolabbi padról figyelte a gyereket. Bár lehet, Gergő inkább az anyukákon legeltette a szemét.

Geri a hátát a padnak döntötte, két könyökével a támlán támaszkodott.

– Nekem is kellene egy ilyen kölyök.

András meglepve nézett rá vissza, életében először hallotta Gerit gyerekről beszélni. A barátját nem érdekelték a gyerekek, a család és ehhez hasonló unalmasságok. A kedvenc beszédtémája a csajok meg az, hogyan lehetne megdönteni őket, aztán amikor leszállt a kiszemelt áldozatáról, az mindig azt jelentette, véghezvitte a hódítást. Addig érdekelte egy nő, amíg meg nem kapta, majd elégedett, jóllakott kandúr képpel járkált, amíg bele nem unt az aktuális viszonyába, és azonnal közhírré tette, másra vadászik. Azonban András egyszer sem hallotta Gerit az intim részleteket kiteregetni.

– Mióta foglalkoztat téged az ilyesmi? – kérdezte meglepetten.

Gergő vállat vont, kinyújtotta hosszú lábát a salakos úton.

– Amikor rátok nézek, azt látom, jó apának lenni, és szívesen kipróbálnám.

– Ez nem egy olyan dolog, amit kipróbál az ember, és ha nem tetszik, akkor visszaadja, Geri! – figyelmeztette.

– Talán igazad van, hülye ötlet.

– Nem azért hülye ötlet, amiért te hiszed. Egyszerűen csak gondolj bele az életedbe, amióta ismerlek, nem volt egyetlen hosszú távú kapcsolatod sem. Te a futó kalandokat kedveled – magyarázta András türelmesen, miközben rápillantott Zsombira, aki két kisfiúval kipirultan fogócskát játszott a füvön.

– Ja, ez igaz – válaszolta Gergő kurtán.

András ránézett.

– Egy ilyen kapcsolatba nem lehet gyereket vállalni, Geri. A gyerekvállaláshoz előbb fel kell nőni. Érzelmileg is. Lehetsz te akárhány éves, ha nem tudsz felelősséget vállalni a tetteid következményeiért.

– Mint te Annával?

András szája sarka megrándult.

– Igen – ismerte be –, de most nem teljesen erre akartam kilyukadni. A lényeg az, próbáld meg először, tudsz-e komoly kapcsolatban élni egy nővel.

– Azt én nem csinálom – felelte Gergő rögtön, anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodott volna a dolgon. – Akármerre nézek, András, családok mennek szét.

– Nem feltétlenül kell azt a mintát követned.

– Ébredj már fel, nézz szét! Látsz te boldog családokat magad körül? Mondjuk, kezdd veled és Annával. – András nem válaszolt. – Minket, például elhagyott az apám, amikor tíz éves voltam, ha jó passzban volt, akkor évente egyszer meglátogatott bennünket. Anyám meg kétévente új pasit hozott a házhoz, és ha szerencsénk volt, akkor egészen jól bánt velünk a fickó. Nem akarok a gyerekemnek ilyen életet.

Gergő sosem beszélt a gyerekkoráról, és András végre megértette a miérteket. Nehéz lehetett így felnőni.

– Nem kell másolnod a szüleid mintáját, Geri.

– A húgom is azt csinálja, pontosan, mint az anyám. Nagy szerelem, két gyerek, válás, kétévente új pasi.

András elkerekedett szemmel nézett rá vissza.

– Sosem tudtam, hogy van egy húgod.

– Angliában él évek óta. – Gergő nyeglén vállat vont és elvigyorodott. – Világvándor vérvonalunk van, apánk volt ilyen, azért láttuk csak évente egyszer, mert kiköltözött Amerikába. Szerette a szabadságot, mint ahogy én is. És túlságosan szeretem a nőket, András.

– Tagadhatatlanul.

– Mégis úgy gondolom, nem összeegyeztethetetlen a család és a női nem imádata. Nézd meg apádat, ő is megoldotta.

András komoran nézett vissza Gergőre.

– Ha úgy akarod csinálni, ahogy ő, akkor inkább felejtsd el a családalapítást.

Gergő meglepetten nézett rá vissza. Andrást zavarta Geri fürkész pillantása, amivel az arcát vizslatta hosszú percekig.

– Azt hittem, neked apád az Isten.

– Igen. Talán az. Viszont jobban ismerem, mint te, Geri. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekednek jobb lesz úgy, ha olyan életet élsz, amilyet az apám. – Mátéra gondolt, aki ebben a képtelen helyzetben fog felnőni.

Gergő még mindig őt nézte.

– Miért? Neked boldogtalan gyermekkorod volt?

– Nem. Az én gyerekkorom boldog volt, Geri. – András nem árulhatta el, valaki más gyermekkorára gondolt ebben a pillanatban. – Mégsem vagyok benne biztos, hogy az apám életformája bárkinek követendő példaként szolgálhatna.

– Akkor mi a jó megoldás az olyan nyughatatlan fickóknak, mint én?

– Nincs jó megoldás – felelte András lemondóan. – Egyetlen dolgot kell tenned. Felelősséget vállalnod a tetteidért.

– Zsombi születésnapját tartjuk, Anna! – tört ki Andrásból, és másodszor rángatta le az asszonyról a takarót.

– Nem akarok menni – nyöszörgött Anna. – Nem bírok.

András leült mellé az ágyra. Az asszony becsukta a szemét, a pillái alól könnycseppek gördültek alá. Kintről behallatszott Zsombi csacsogása a gyerekszoba nyitott ajtaja mögül. A kisfiú korán kelt az izgatottságtól, felöltözött és most a szobájában játszott, olykor hangos koppanással a padlóra borultak a kis műanyag gyerekasztalról a legódarabok. András elhatározta, ha végre sikerül elköltözniük, akkor az új házban Zsombi szobájába vastag, faltól-falig szőnyeget rakat. Sokkal célszerűbb, mint ez a falatnyi játékszőnyeg.

Az asszony csukott szemmel sóhajtotta.

– Nem bírok felkelni.

– Nem is akarsz! – mordult fel András. – Legalább Zsombi kedvéért szedd össze magad egy kicsit. Észre sem veszed, mennyire várja a születésnapját? A tortát a gyertyákkal és az ajándékokat. Neki ez még sokat jelent. Ne akarj lemaradni róla, mert lehet, hogy most nem úgy érzed, de tudom, később meg fogod bánni, ha nem leszel ott.

Anna a párnába fúrta a fejét.

– Nem tudok.

– Szedd már végre össze magad! Legalább a gyerek kedvéért viselkedhetnél úgy, mintha érdekelne ez az egész.

– El sem tudod képzelni, milyen nehéz. Neked fogalmad sincs!

– Senki nem fog bántani, Anna. A családod körében leszel, akik szeretnek, eszükbe sem jutna a balesetről faggatni, ha te nem akarsz róla beszélni.

Anna megmerevedett, tágra nyílt szemmel felemelte a fejét

– Elmondtad nekik.

– Elmondtam, hogy csúnya autóbaleseted volt, amiben egy jó barátod életét vesztette és ez elég nagy tragédia ahhoz, hogy feldolgozd. Megértették.

– Elmondtad nekik, hogy...

– Nem kell tudniuk róla – felelte András rekedten. – Elég, ha én tudom.

Anna nehezen felkászálódott az ágyból, segítség nélkül kivonult a fürdőszobába. András addig beült Zsombi szobájába a gyerek ágyára, amit a fia hónapok óta nem használt. A nagyszobában aludt, András sejtette, hogy nehéz lesz visszaszoktatni a helyére, de nem akarta a gyereket megfosztani az anyja közelségétől. Hagyta, hogy legalább éjszaka legyen mellette, hiszen Anna napközben egyáltalán nem foglalkozott Zsombival.

– Építesz nekem alagutat? – kérdezte a gyerek vágyakozva.

András az asztalon szétdobált színes kockákat nézte.

– Tudsz te alagutat építeni, Zsombi.

– De te nagyobb vagy, ezért neked sokkal jobban megy. – András nem mozdult. Zsombi félrehajtotta a fejét, lebiggyesztette a száját. András szíve elszorult. Éppen, mintha Annát látta volna maga előtt. – Légyszi, Apu! Építs alagutat! – kérte vékony hangon.

András leült a kis műanyag asztal elé a vékony szőnyegre. Zsombi odáig volt örömében.

Annának több mint egy órára volt szüksége ahhoz, hogy elkészüljön. Amikor megjelent az előszobában, maga köré tekert rózsaszín fürdőlepedőben, András rá sem nézett a kisszobából, ahol a gyerekkel játszott. Anna tusfürdőjének édes illata a forró gőzzel kiszállt a fürdőszobából. András hallotta a szekrények ajtaját kinyílni a nagyszobában, érzékelte, hogy Anna visszamegy a fürdőszobába, de egyáltalán nem fordított ennél nagyobb figyelmet rá.

– Mehetünk – szólt be Anna egy idő után a kisszobába visszafogottan.

András felpillantott, meglepetten tette le a kisasztalra a legódarabokat. Anna összeszedte magát, hosszú, rózsaszín nyári ruhát vett fel, nyakába tette azt a szíves nyakláncot, fülébe karikákat. Kiegyenesítette rakoncátlan hullámos tincseit, amit András különben annyira szeretett. Sminkjével eltüntette a karikákat a szeme alól. Egészen jól nézett ki, Andrásnak mégis hiányzott a fény Anna szeméből. Önkéntelenül csúszott le a pillantása a felesége kezére, a karláncokon túl, az ujjaira. Anna megérezhette, mert élettelen mozdulattal felemelte a kezét, hogy láthatóvá váljon a karikagyűrű az ujján. András szája széle megrándult, lekapta a tekintetét Anna szoborszerűen rideg arcáról, és az asztalon levő kockákra nézett. Megfogta a nagy műanyag vödröt, egy mozdulattal belesöpört mindent, a kockák kopogva estek szanaszét a padlóra. Zsombi térden csúszva száguldott körülötte, hogy összeszedje a leesett darabokat.

Anna egyenes háttal és ugyanilyen merev arccal állt a kapu előtt. Zsombi izgatottan tapadt a csengőre, miközben odabent Némó boldog csaholással rohangált a kapu két vége között. Kittiék már megérkeztek, mert a kocsi feljárón parkoltak le, így Andrásnak fel kellett állnia a ház előtti fűvel benőtt területre.

– Gyere, te szülinapos! – tárta ki a nagykaput az öreg, és felkapta a gyereket. András remélte, hogy nem terheli le magát ezzel túlságosan. Zsombi boldogan csimpaszkodott a nagyapja nyakába és miután az öreg letette a földre, lehajolt a kutyához, megsimogatta.

– Képzeld, Némó, szülinapi bulim van, hallod? Apu biztos megengedi, hogy kaphass a tortámból!

András szeretettel nézte a fiát. A szeme sarkából látta, hogy az apja megtorpan Anna előtt, mint aki nem tudja hogyan viselkedjen vele. Eddig rendszerint kapásból megölelte, megcsókolta, de most mintha nehezére esett volna megtenni. Az öreg odalépett Annához, röviden átölelte és máris ellépett tőle.

– Zsombinak jót tesz, hogy eljöttél – mondta visszafogottan.

András nem értette, mi ez a tartózkodás Anna felé az öreg részéről. Az apjának belső radarjai voltak a nőkhöz, lehet megérezte, hogy Anna szeretőt tartott? Andrásnak a legutóbbi találkozásuknál is az volt a benyomása, pedig nem beszélt róla, és az apja véletlenül sem kérdezett rá ilyesmire.

Anna nem válaszolt, csak elindult Zsombival a konyha felé.

Az öreg megölelte Andrást, hosszan megszorította, meglapogatta a hátát.

– Elég nagy a kulimász. Tudja egyáltalán, mit akar?

András elkomorodott.

– Apa, még csak egy hete történt.

– A baleset, az igen. És a többi? Mióta tartott, Andris?

– Nem tudom, apa. – A hátsó kertet fürkészte nyugtalanul. Legszívesebben odaszólt volna az öregnek, hogy mi jogon ítélkezik, mi jogon tör pálcát Anna felett, hiszen ő az, aki világéletében félrejárt, és talán sosem tudott hűséges maradni a házasságában. Annát meg egy botlásért rögtön pellengérre állítaná. Bár András tudta, az apja egészen más erkölcsi normák szerint bírálja el a nőket és a férfiakat. Az ő világában a férfiaknak sokkal több megengedett, mint a nőknek, és mindig pontosan meg is indokolta a miérteket.

Az öreg a vállára csapott, bátorítóan átölelte.

– Menjünk be, ne rontsuk el a gyerek örömét.

A konyhában a lányok rögtön letámadták Zsombit és kihúzták az udvarra játszani. Kitti hangja élesen csattant rájuk.

– Maradjatok az árnyékban!

András anyja a tűzhely mellől előre lépett, gyengéden megölelte Annát.

– Annyira örülök, hogy eljöttél, kislányom! – Őszinte szeretet csengett a hangjában, figyelmesen végignézett Annán, majd megsimogatta az arcát. – Az idő minden sebet begyógyít, kicsim! Higgy nekem! – Ezzel máris visszalépett a leveses fazékhoz.

Anna mereven tűrte anyósa kedveskedését, talán fel sem fogta az egészet, de Andrásnak jólesett, hogy az anyja ilyen gyengéd szeretetéről tett tanúbizonyságot Anna irányába, akkor is, ha a felesége nem reagált rá.

Kitti a maga harsány, fiús módján ölelte meg Annát.

– Ha bármire szükséged van, hívj fel nyugodtan. Akár csinálhatunk valami csajos programot, ha akarod!

András hitetlenkedve nézett a nővérére. Kittitől egész életében távol álltak azok a tipikus csajos programok, amik Annát amúgy feldobták, mint a vásárlás, a kozmetikus meg a fodrász.

Anna nem válaszolt. Feri is felbukkant az ajtóban, hogy üdvözölje a társaságot. Keményen kezet fogott Andrással.

– Túl vagytok rajta?

András már válaszolt volna, amikor hallotta Kitti elragadtatott hangját a háta mögül.

– Gyönyörű ez a medál, Anna, mikor vetted?

– Ajándék.

András meghallotta Anna halk, remegő hangját és hátrafordult. Kitti feléjük nézett.

– Látod, ezt, Feri? – bökött Anna nyakában függő nyakláncra. – Andris nem felejtett el ajándékokat venni a feleségének, pedig aztán ők is tíz éve együtt vannak.

András nem javította ki a nővérét, hogy téved, csak nyolc éve vannak együtt Annával. Nem volt képes megszólalni. Összeakadt a pillantása a feleségével, aki felemelte a kezét, a tenyerét ráfektette a szív alakú medálra. A szemében könnyek csillogtak. András szája megrándult.

– Utálod az ékszereket – tört ki Feriből András mellett.

– Nem az ékszer a fontos, hanem a gesztus – magyarázta Kitti bőszen. – Mikor vettél te nekem utoljára ajándékot csak úgy? Bezzeg az öcsém ezt meg tudja tenni a feleségével.

András végignézte, ahogy Anna lerogyott a székre az asztal mellett és ő sem mondhatta, hogy évek óta nem vett Annának csak úgy valamit. Kizárólag alkalmakra, vagy ha Anna kikönyörögte tőle. Azért, hogy csak meglepje a feleségét, sosem fordult elő.

Az öreg az asztalra csapott.

– Nyugi fiatalok! – csillapította őket erőteljes hangon. – Kitti, érezd át, hogy Feri számodra egy hatalmas ajándék. Nincs szükség holmi csecsebecsére ahhoz, hogy bebizonyítsa milyen jó férj. – Rákacsintott a vejére, Feri elvigyorodott.

András közelebb ment az anyjához, hogy üdvözölje. Az asszony a levesbe dobálta a megtisztított, összevágott zöldségeket, de odatartotta az arcát Andrásnak, aki szeretettel arcon csókolta.

– Erzsinek is hamarosan be kell futnia – jelentette be az asszony. – Máté kisbarátja mikor jön?

– Sajnos programot szerveztek mára, és nem tudták lemondani – adta elő András a jól begyakorolt szöveget, zavartan pislogott, az arcát elöntötte a forróság. Hátat fordított az anyjának. Sosem hazudott a szüleinek, rosszul csinálta, és remélte, hogy az anyja nem jön rá, hogy most megtette.

András tekintete Annára siklott. Az asszony ujjai finoman simogatták a nyakláncot és a rajta függő medált, miközben könnyes szemmel a terítőre meredt, mintha kizárta volna a külvilágot.

A napok hetekké olvadtak össze, a fák levelei fokozatosan felvették őszi ragyogásukat, narancs, vörös, arany színeikkel pompáztak, belesodródtak az újabb tanévbe. Évnyitó, reggeli rohanások Zsombival, amiben Anna nem vett részt.

A gyógyszerek és az állandó orvosi felügyelet keveset segített. András minden éjjel hallotta Anna csendes sírását az ágy túloldaláról. Feszélyezte a dolog, de nem zavarta a pihenésben, mert úgysem tudott aludni. Rendszerint órákig bámulta a plafont éjszakánként, hallgatta Zsombi egyenletes szuszogását az ágy közepéről és Anna elcsukló zokogását vagy visszafojtott sírását a gyerek másik oldaláról. Anna nem felejtett, és András egyre frusztráltabb lett emiatt.

Az asszony napközben alig kelt ki az ágyból, és ha megtette, akkor is csak egy fürdőköpenyt vett fel és bámult ki az ablakon, mintha teljesen máshol lenne. Alig szólt. Zsombi eleinte megpróbált beszélgetni vele, mesélni neki, aztán András azt vette észre, hogy a napok múltával a gyerek leszokott arról, hogy az anyját kérdezgesse.

A délutáni rutinjuk maradt a régiben, hétfőn és kedden Erzsi mama ment Zsombiért az óvodába, utána három napig Kata vigyázott rá, amíg András meg nem érkezett. Anna nem mutatott hajlandóságot arra, hogy elmenjen a gyerekért az óvodába, pedig András leült és megpróbálta megbeszélni vele. De amikor Anna nem reagált, akkor András indulatosan felugrott.

– Azt akarod, hogy minden maradjon a régiben?

Anna kifejezéstelen szemmel nézett fel rá és bólintott. Így történt, hogy folytatták ezt az abszurd helyzetet, mert András egyelőre nem talált jobb megoldást.

A kötelező heti orvosi vizsgálatokat kora délutánra rakták, amikor András ráért Annát elvinni. Egy ideje az asszony egyedül lépett be a rendelőbe, láthatólag nem zaklatta fel a dolog. Az orvos elégedett volt a változásokkal, egyedül András érezte úgy, nem történik semmi érdemleges. Látta Annát, ott élt vele, mellette. Kegyetlenül kínlódtak mindketten, hogy túléljenek minden napot.

Ma délután meg kellett álljanak a gyógyszertárnál. Általában András szaladt be kiváltani a recepteket.

– Bemegyek én. – Anna hangja halkan szólt.

András meglepetten nézett rá vissza.

– Biztos?

– Meg tudom oldani, András, nem foghatod állandóan a kezemet.

András leállította a kocsit, fürkészőn nézett a felesége arcába.

– Biztos, hogy ne menjek veled?

Anna magához vette a kesztyűtartóból András pénztárcáját és határozottan kiszállt a kocsiból. András aggódva nézte, ahogy az asszony végigment a járdán, majd eltűnt a gyógyszertár ajtaja mögött. Idegesen dobolt a kormányon, a szemét le nem vette a bejáratról, amíg Anna meg nem érkezett.

Az asszony bepattant a kocsiba, a kis gyógyszertári szatyrot az ölében szorongatta.

– Látod, nagylány vagyok már.

András elhúzta a száját, felhúzta a szemöldökét.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába.

Anna lehajtotta a fejét, nem válaszolt. András látta a könnycseppet lehullani az ölében a nejlonzacskóra, a kormányra csapott és kifarolt az útra, hogy hazavigye az asszonyt.

Anna

Úgy éltek Andrással, mint két idegen, alig-alig szóltak egymáshoz. Annát ez nem zavarta. Leginkább semmihez sem érzett motivációt, legszívesebben csak feküdt az ágyban a nyakláncával, amit Balázstól kapott és a közös boldog emlékeiken merengett.

Felidézte a csodás együtt töltött délutánokat, a sétáikat, a bulikat, a meghitt estéiket. Fájt a lelke, minden emlék tüskeként mart a szívébe, döfködte, hogy egyre nagyobb kínokat okozzon odabent. Anna úgy érezte, ezek a sebek sosem fognak begyógyulni.

Nem tudta, honnan jött a sugallat, hogy megnézze a menstruációs naptárját. Feltűnt neki, hogy mostanában nem volt szüksége betétre és kíváncsi lett rá, melyik az az időpont, amikor még biztosan volt vérzése. Meglepődött, hogy ez a balatoni nyaralás előtti hetekre esett.

Ezzel az értesüléssel a birtokában újra bebújt a takaró alá és összegömbölyödött. Ez csak lelki eredetű lehet – állapította meg szomorúan. A szülés után azért rakatott fel spirált, hogy véletlenül se essen meg vele ugyanaz, mint amikor antibébi tablettát szedett, mégis terhes maradt. Anna nem merte teljesen Andrásra bízni magát, mert a férje mindenképpen szeretett volna még legalább egy gyereket, ha csak rajta múlik, akkor biztosan elintézi, hogy Anna újra teherbe essen.

Tehát kizárt dolog, hogy most állapotos lenne, csak megviselte ez a szomorúság, és ez a sok gyógyszer. De végül mégsem hagyta nyugodni a gondolat, a remény, hátha maradt valami Balázsból. Elhatározta, a következő alkalommal, akármi történik is, egyedül fog bemenni a gyógyszertárba és vesz egy terhességi tesztet kíváncsiságból.

A szatyrot az ölébe rejtette, próbálta eltakarni, hogy András ne lássa, bár nem valószínű, hogy a férje felismerné egy ilyen teszt dobozát, főleg egy fehér reklámtáskán keresztül.

– Látod, nagylány vagyok már, András! – közölte vele megnyugtatásképpen. Próbált magabiztosnak látszani, miközben dübörögve vert a szíve a mellkasában.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába – vágta oda neki András ridegen. Annának fájtak a szavai, fájt a hangnem. Összeroppant.

András nem szólt hozzá egész hazáig. Ott megvárta, míg kiszáll, fel sem kísérte, csak kifordult a parkolóból és ment tovább. Anna elkeseredetten rohant fel a negyedikre, remélte, hogy senkivel sem fog találkozni a lépcsőházban. Kifulladva esett be az ajtón, nekitámaszkodott, a szeméből ömlöttek a könnyek. András úgy vágta hozzá azokat a szavakat a kocsiban, mintha ő nem lenne jó anya, mintha ő nem szeretné Zsombit. A férje nem is próbálja megérteni őt, fogalma sincs arról, mekkora fájdalom elveszíteni valakit, akit szeretünk.

Anna ledobta a konyhaasztalra a táskát, kikotorta belőle a terhességi tesztet.

András

Zsombi versenyfutást hirdetett a negyedik emeletre az ajtóig, András nem akarta lelombozni a gyereket, ezért elfogadta a kihívást. A kisfiú jókedvűen trappolt felfelé, a korlát csak úgy zengett a lépcsőházban, ahogy kapaszkodott benne, hogy a lépcsőfordulóknál előrelendítse magát. András szorosan a nyomában futott, kettesével vette a lépcsőfokokat.

Zsombi fent a nagyszobába szaladt és megtorpant az ajtóban.

– Anyu – szólította hangosan.

András hallotta a fürdőszobából a víz csobogását. Lerúgta magáról a cipőt és bekapcsolt egy mesét a gyereknek. Lehajolt, megborzolta Zsombi izzadt fürtjeit.

– Amíg anyu fürdik, addig nézhetsz valamit. – András letette a gyerek mellé a távirányítót. Kiment a konyhába körülnézni. A piszkos edényekkel csordultig telt a mosogató, az asztal tele morzsákkal, a viaszosvászon terítőn odaszáradt foltok éktelenkedtek. András beletúrt a hajába és visszament a folyosóra. Halkan megkocogtatta a fürdőszoba ajtaját. – Anna! – szólította.

Választ nem kapott, ezért határozottan benyitott. Az apró fürdőszobát ellepte a gőz, alig lehetett látni, a víz túlcsordult a fürdőkád peremén, Anna a vizes kövön kucorgott összegömbölyödve, a térdét átölelte, hangosan zokogott.

András a földre dobott egy törölközőt, belépett, elzárta a csapot. Benyúlt a kádba, hogy kihúzza a dugót, vizes lett az inge. Morogva kigombolkozott, ledobta magáról azt is a földre, hogy beszívja a vizet. Odahajolt Annához, felemelte a kőről.

– Mi a frászt csinálsz? – ordított rá és megrázta.

Anna hagyta, élettelen szemmel bámult vissza rá. Abban a hosszú szoknyában volt, amiben az orvosnál jártak délután, átázott a szövet, ahogy ott ült a vízben.

András elengedte az asszonyt.

– Anna! – kiáltott rá. – Mi van veled?

Anna szemében megjelent az értelem szikrája, visszatért abból az önkívületi állapotból, ahol eddig járt. Átölelte magát, védelmezőn körbefonta maga előtt a karját, összeharapta a száját.

András kilépett a folyosóra, kicsapta a beépített szekrény felső részét, hogy kivegyen még egy vastag törölközőt, amivel felitathatja a vizet a fürdőszobában, szerencsére ahhoz kevés volt, hogy az alsó szomszéd beázzon.

Anna csendesen lépett ki a folyosóra, mire András észbe kapott, az asszony mezítláb, vizes ruhában, elhagyta a lakást. A férfi elengedte a törölközőt, ami lehullott a szőnyegre. Benézett Zsombihoz. A gyerek a tévét bámulta megilletődötten, András odahajolt a kisfiúhoz.

– Maradj itt! Mindjárt visszajövök! – A gyerek rápillantott, bólintott és újra a mesének szentelte az összes figyelmét.

András beleugrott a cipőjébe, becsapta maga mögött az ajtót, egy szál trikóban rohant Anna után, a földszinten sikerült utolérnie. Az asszony erőtlenül próbálta a bejárati ajtót kinyitni. András hátulról elkapta a derekát, magához húzta. Finoman csitította, suttogott a fülébe, miközben beljebb vonszolta, ott maga felé fordította. Anna hangosan zokogva bújt a karjába, reszketegen kapaszkodott belé.

– Nem bírom tovább, András!

A férfi megsimogatta a hátát és csendesen nyugtatgatta.

– Semmi baj – súgta lágyan. – Semmi baj, Picim.

Anna úgy bújt hozzá, mintha bele akarna olvadni egészen.

– Nem bírom tovább! Kérlek! Segíts! – kérte esdeklően, miközben egész testében reszketett.

Összetört életek

10. fejezet

 András

Anna szigorú orvosi felügyelet alatt állt. Minden héten egyszer meg kellett jelennie a bajai kórház pszichiátriai osztályán, hogy ellenőrizzék a mentális állapotát. Bár András nem akarta, az asszonynak felírtak nyugtatókat, amikor arra panaszkodott, nem tud aludni éjszakánként.

Amikor azon az estén hazajöttek Budapestről, Anna az ágyukon ült, meredten bámulta a takaró mintázatát. A hazafelé úton sem szólalt meg, gubbasztott a hátsó ülésen, némán, és nézett kifelé az ablakon, időközönként csendesen sírdogált. Olyankor Geri sokatmondóan ránézett Andrásra és elhúzta a száját. András tudta, a barátjából kikívánkozna néhány keresetlen szó, de szerencsére moderálta magát, magába fojtotta véleményét.

Otthon András fogta a képekkel teli zacskót és odatette Anna ölébe.

– Dobd ki!

A nő lepillantott, reszkető kézzel kivette a képeket és hangos zokogásban tört ki. Egy szót sem szólt, nem nézett rá, talán fel sem fogta azt, hogy ő ott van mellette. Megfogott egy fényképet, könnyekkel a szemében nézte, majd a szájához emelte, megcsókolta, a szívére szorította a papírlapot.

András összeszorította a száját, felkapta a zacskót.

– Ne! – hallotta Anna sikoltását, miközben kiviharzott a szobából. Olyan erőteljesen csapta be az ajtót maga után, hogy megrezdültek az ablaküvegek. Fogta a fényképeket és az egészet belevágta a szemetesbe.

Kedden délelőtt beállított az anyósa egy hatalmas tál rakott krumplival. András elvette tőle és az asztalra tette.

– Nem kellett volna, Erzsi. Nem fogunk éhen halni.

A nő barátságosan megütögette András karját, miközben tüzetesen végignézett rajta, végül az arcán állapodott meg a tekintete.

– Nyúzott vagy – állapította meg. – Mióta nem aludtál?

András legutóbb szombaton aludta végig nyugodtan az éjszakát. Miután hazajöttek tegnap este és Anna végre nyugovóra tért, András hanyatt vágta magát az ágyon, a lehető legtávolabb húzódott Annától, némán feküdt mellette. Bámulta a plafont, hallgatta az asszony egyenetlen lélegzését, szaggatott sírását. Néha elnyomta az álom, ám amikor felriadt, újra hallotta a visszafojtott zokogást. Remélte, mielőbb el tud aludni, és akkor majd kizárja a tudatából Annát, de sosem sikerült fél óránál tovább elszenderednie. Minduntalan felriadt, hogy utána egy órán át bámuljon bele újra a semmibe.

– Nem tudok aludni.

Erzsi mama a táskájában kotorászott.

– Van nálam valahol altató. Beraktam, mielőtt elindultam. – Egy levél Seducort vett elő, letette az asztalra. – Sejtettem, hogy szükségetek lesz rá.

András felvette a gyógyszert és határozottan az anyósa felé nyújtotta.

– Nem fogunk tablettákon élni.

–  Arra való, ha nem tudsz elaludni, bevedd és kipihenten ébredj. Olyan nyúzottnak és kialvatlannak látszol, rossz rád nézni, András. Ha néha bekapsz egy szemet, attól nem fogsz rászokni.

– Akkor sem kell! – mondta András makacsul.

Erzsi elvette tőle a levelet és a mikró tetejére fektette.

– Azért én mégis itthagyom. – András nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. – Hogy van Anna?

András a nagyszoba felé intett a fejével.

– Nyugodtan nézz rá.

Nem követte Erzsit, amikor az belépett a szobába. Talán jót tesz Annának, ha beszélhet az anyjával. Feltett egy kávét, és amíg várta, hogy lefőjön, leült az asztalhoz. A kezébe ejtette a homlokát, fáradtan becsukta a szemét. Nem ártana aludni egy kicsit, mielőtt elmegy megtartani a délutáni óráit.

Gyenge hangfoszlányok hallatszottak a becsukott ajtó mögül. András megismerte az anyósa hangját, úgy tűnt, csak ő beszél. Anna zokogása szűrődött ki.

A konyhát betöltötte a jól ismert kellemes kávéillat, András fáradtan felállt a székről és kikapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Kivett egy csészét a szekrényből és teletöltötte, néhány kiskanál kristálycukrot szórt bele, a konyhapultnál állva megkevergette.

Erzsi rövidesen kijött a szobából és kiszolgálta magát. András örült neki, hogy nem kell házigazdát játszania és kínálgatnia.

– Jót tenne valami szíverősítő – morogta az asszony maga elé, és felpillantott. András ránézett.

– Van a hűtőben pálinka, ha innál egyet.

Nézte, ahogy Erzsi kinyitja a frigó ajtaját és előveszi a karcsú pálinkásüveget. Megfordult, Andrásra nézett.

– Te nem kérsz?

András megrázta a fejét, inkább töltött magának egy újabb csésze kávét.

Erzsi elővett egy pálinkás poharat, félig töltötte és egy húzóra leküldte. Megborzongott. Visszatette az üveget a hűtőbe és a kávéscsészéjével leült a székre.

– Nagyon odavan, szegénykém.

– Egy autóbaleset mindig traumatikus élmény. Főként, ha meghal valaki. – András nem nézett Erzsire, úgy kevergette a konyhapultnál a kávéját. Amikor végül felpillantott, az anyósa őt nézte, szemében könnyekkel.

– Emiatt nem alszol napok óta. Mi történik veletek, András?

– Nem tudom.

– Rendbe lehet ezt hozni valaha?

– Nem tudom – vallotta be őszintén András. Nem reménykedett benne.

Zsombi boldogan ugrott bele a nyakába, amikor meglátta. András hálás volt, amiért a gyerek nem veszi észre, mennyire nyúzott az arca és mennyire kialvatlan a képe, sem azt, hogy véreres a szeme a fáradtságtól. A kisfiú nem ijedt meg tőle. Puha arcocskáját odaszorította az állához, vékony karjával átölelte a nyakát, szorította teljes erőből. András magához ölelte, belélegezte a gyerek hajából áradó samponillatot.

– Milyen volt a Dunán? – kérdezte lágyan, miközben lerakta Zsombit a földre.

A gyerek leült a kis padra, lerúgta magáról az óvodai benti cipőjét.

– Nagyon klassz! –  Belebújt a szandáljába. – Nagypapi fogott két ekkora halat – mutatta széttárt kezekkel. – Mit csinálunk délután? Elmegyünk a játszótérre?

– Nem.

– Akkor a strandra? Vagy fagyizni? Mindent megettem, amit adtak ebédre. Kérdezd csak meg Ildi nénitől. Az utolsó falatig mindent.

András lenézett Zsombira, ahogy végighaladtak a folyosón és kiléptek az óvoda napfényes udvarára.

– Hazamegyünk, Zsombi. Anyu otthon vár rád.

A gyerek szeme felcsillant.

– Miért nem jött értem?

– Nem tud érted jönni. Anyu most beteg. De ne aggódj, – nyugtatta meg a gyereket –, meg fog gyógyulni.

András halkan nyitott be az elsötétített nagyszobába. A redőnyöket lyukacsosra húzta fel reggel, hogy jöjjön be némi fény. Anna az ágyban feküdt, hátat fordított az ajtónak.

Zsombi beljebb lépett, finoman megérintette az anyja vállát, de Anna nem mozdult meg az érintésre. A gyerek lágyan simogatta, majd odabújt mellé, szorosan odasimult az anyja hátához és átölelte.

– Szeretlek, anyu – mondta vékony hangon, odaszorította az arcát Anna vállához. – Most már itthon maradsz? – Az anyja haját simogatta, miközben halkan elmesélte, hogy a Nagymami tegnap reggelire palacsintát sütött, és a Nagypapi két akkora halat fogott, hogy még sose láttak akkorát.

András az ajtófélfának támaszkodott, onnan nézte őket, Anna nem válaszolt, meg sem mozdult, bár András tudta, nem alszik. A férfi összeszorította a száját, az asszony meg sem ölelte Zsombit, felé sem fordult, egy szót sem szólt hozzá, tűrte a gyerek finoman simogató ujjait a hajában. András legszívesebben ráordított volna, hogy foglalkozzon már a fiával, elvégre ő az anyja, a fene egye meg, akkor is hiányzott a gyereknek, ha neki eszébe sem jutott.

Zsombi egy idő után elhallgatott, András hallotta egyenletes szuszogását, fogott egy takarót és ráborította.

A kisszobában, a gyerek ágyán ült, a ma délutáni tananyagot nézte át, amikor egy órával később Zsombi felébredt és átjött hozzá. Leült vele szembe a keskeny ágyra törökülésben, és csak nézte. András felpillantott, felhúzta a szemöldökét. Zsombi haja kócosan állt a feje búbján és komoly képpel nézett vissza rá.

– Apu – szólt csendesen.

András elmosolyodott.

– Igen?

– Anyu meg fog halni? – kérdezte komolyan, lebiggyesztette száját, ugyanúgy, ahogy Anna szokta.

András szíve elnehezedett.

– Nem, Zsombi! Anyu nem fog meghalni, csak most nagyon szomorú. Emlékszel, amikor meghalt Nagypapi öreg kutyája, a Morzsa? – Megvárta, amíg Zsombi buzgón bólogatni kezdett. – Akkor te is szomorú voltál. Igaz? Majdnem egy hétig sírtál.

Zsombi elgondolkodott, úgy válaszolt.

– De aztán lett Nagypapinak egy új kiskutyája – lelkesedett. – Nagypapi megengedte, hogy én adjak neki nevet.

– Így lett szegénykéből Némó.

–  Emlékszel, apu, milyen gombócka volt?

András bólintott.

– Anyu meg fog gyógyulni.

– Veszünk neki egy kiskutyát? – kíváncsiskodott a gyerek izgatottan.

– Nem, Zsombi! Nem veszünk anyunak kiskutyát.

Anna

A szíve reszketegen dobogott, mint egy csapdában vergődő kismadáré, mintha örökké fázott volna a nyári melegben. András ráborította a takarót, lyukacsosra húzta a redőnyt, de Anna azt sem bánta volna, ha leeresztve hagyja, jólesett a sötét.

El nem mondható kínnal fájt a lelke, ezer pici darabra hullott a szíve.

Miért nem halhatott meg ő is Balázzsal együtt? Vagy ha valakinek mindenáron menni kellett, miért nem ragadta el őt a halál? Szívesebben ment volna, minthogy Balázs nélkül éljen.

Az a rendőr ott a kórházban milyen érzéketlenül közölte vele a hírt, a képébe vágta, anélkül, hogy felkészítette volna rá. Részvétlenül, hidegen. Anna emlékezett a megrendülésre, amit akkor érzett. Nem tudta, mikor jelent meg András a kórházban és miként hozta haza. Arra eszmélt, hogy itthon van, Baján, a szobájukban, és a férje elé rakott egy köteg fényképet. Anna megfordult a szétdobált, telefújt papírzsebkendők rendetlenségében, a párnába fúrta az arcát. András elhozta a képeket és azt akarta, dobja ki őket. Hogy lett volna képes megtenni? És András elvette tőle. Elvette és kidobta. Anna felzokogott, azok a képek az övéi voltak, az emlékei. Éjszaka kiszédelgett a konyhába és kihalászta a szemetesből a zacskót a képekkel, András akkor sem veheti el tőle. Azóta ott rejtegette az éjjeliszekrénye fiókjában, csak akkor vette elő, ha András nem volt itthon.

Az éjjeliszekrény tetejére András két nagy csomag zsebkendőt készített oda, kibontotta, hogy Annának ne kelljen ilyesmivel vesződnie. Aztán ha a férfi bejött, összeszedte a gömbbé gyűrt fehér papírcsomókat, nem szólt, nem is ért hozzá, némán tette a dolgát. Anna oda sem nézett, örült, hogy a férje nem próbál beszélgetni, nem próbálja átölelni.

Néha elszenderedett, elnyomta a sírás. Éjjel gyakran felriadt. Hallotta az ágy másik végében András szaggatott szuszogását, érezte a tusfürdő fanyar illatát és szerette volna, ha a férfi átmegy a kisszobába és Zsombival alszik. Anna egyedül akart maradni a gyászával, a fájdalmával. András hogy érthetné meg őt? Amikor eljött a reggel és a férje alatt megmozdult az ágy, gyengén nyiszegtek a rugók, ahogy felkelt, Anna becsukta a szemét, fellélegzett.

Aztán jött az anyja az okoskodásával, úgy csinált, mint aki mindent tud. Anna nem akarta hallani, mert minden szava a lelkébe mart, amikor ridegen közölte vele, becsülje meg Andrást, örüljön, hogy ezek után a férje még törődik vele.

– Különben meg, édes lányom – tette hozzá az anyja –, teljesen összetörted azt a fiút.

Anna sejtette, hogy Andrásról beszél, de nem akarta hallani. Zokogott, Balázst akarta, az anyja hülyeségeit kizárta a gondolataiból. Nem érdekelte András, nem akart róla beszélni. Hogy lenne András összetörve? Balázs az, aki elment mindörökre. És ő az, aki ebbe belerokkant. Hát mit jön neki az anyja Andrással?

Zsombi odafeküdt mellé, apró ujjaival finoman simogatta, olykor meghúzta a haját, de Annát nem érdekelte. Nem hallotta, mit mond a gyerek, nem tudott odafigyelni rá, idegesítette, hogy ott fekszik mellette. Hallgatta a szuszogását, ahogy aludt, kis karjaival átölelve őt, Anna megkönnyebbült, amikor Zsombi végre felébredt és kiment a szobából.

Hallotta, amint elmentek, szó nélkül otthagyták őt, nem néztek be a szobába, nem köszöntek el. Anna becsukta a szemét, végre egyedül maradhatott.

András

– Istenem, kisfiam! Rettenetesen nézel ki – ölelte át Andrást az anyja, szelíden megsimogatta az arcát.

– Vigyáznátok Zsombira, amíg megtartom az óráimat?

A gyerek kint maradt az udvaron, behallatszott vidám viháncolása, ahogy Némóval játszott a füvön.

Az apja András vállára tette súlyos tenyerét.

– Bármikor, Andris. Hogy van Anna?

– Nincs jól. A pesti kezelőorvosa felhívta Baján a pszichiátriát és kaptunk holnap délelőttre egy időpontot. De valahogy meg kell oldanom, hogy egyáltalán eljussunk oda Annával.

Az anyja szomorúan nézett rá.

– Lehet tudni, mi történt?

– Nem szeretnék erről beszélni, anya. Talán majd később, de most képtelen vagyok. – Elfulladt a hangja, zavartan elfordult és a mosogatóba halmozott tiszta edényeket bámulta.

Az apja szorítása erősödött a vállán. Az öreg nem szólt semmit, de jólesett ez a néma együttérzés és az, hogy nem faggatta fölöslegesen. Andrásnak megfordult a fejében, talán sejti, hogy több van itt annál, mint egy egyszerű autóbaleset.

Az anyja megérintette a karját, finom, gyengéd simogatással.

– Mi lesz Zsombi születésnapjával, Andris? Gondolkodtál rajta?

András visszanézett rá. Elfelejtette. Ebben a zűrzavarban teljesen kiment a fejéből, hogy a fia csütörtökön lesz öt éves. Belenyúlt a farmernadrágja zsebébe, megkönnyebbült, amikor ráakadt az öngyújtójára. Végighúzta rajta az ujját.

– Nem tudom, anya. Anna szokta intézni a születésnapokat.

Keserű mosolyra húzta a száját. Valószínűleg idén Anna is elfelejtette Zsombi szülinapját, és egyébként sincs abban az állapotban, hogy bármit el tudjon intézni.

Az anyja szeretettel megpaskolta a karját.

– Mit szólnál hozzá, ha vasárnap, itt megünnepelnénk? Sütök egy tortát, meghívjuk Kittiéket, itt lennének a lányok? Hm?

– Köszönöm, anya!

Az asszony elmosolyodott.

– Hívd meg Zsombi kisbarátját is! – indítványozta kedvesen. – Szívesen látjuk.

András elfordította a fejét és az apjára nézett. A tekintetük összeakadt, az öreg alig észrevehetően megrázta a fejét.

András visszanézett az anyjára, próbált magabiztos lenni.

– Rendben szólok neki. – Jobb, ha az anyja nem tudja, hogy esze ágában sincs megtenni, majd addig kitalál valamit, miért nem értek rá eljönni. Búcsúzóul átölelte az apját, biztatóan megpaskolta a hátát. – Ne aggódj! – Az öreg válaszul megszorította.

Andrást az órák előtt Ivett kapta el, behívta az irodájába. Sötét, ablaktalan helyiség, amit talán valamikor lomtárnak használhattak, alig fért el benne egy kis asztal és szék meg egy plafonig érő polc. A nő azért szerette a hivatalos dolgokat a társalgóban intézni.

Ivett egy agyonmosott barna kinyúlt pulcsit és egy régi kopott farmert viselt, András minden egyes alkalommal elcsodálkozott, hogy ez a nő mennyire nem ad a külsőségekre. Úgy tűnt, Ivettet nem igazán érdeklik az ilyen hétköznapi dolgok.

A nő a könyvespolchoz ment, elővett egy vékony dossziét. Az asztalra tette, kinyitotta, egy ideig lapozott benne, majd András elé csúsztatott néhány összecsatolt, telegépelt A/4-es lapot.

– A szerződésed a jövő tanévre. – A szemüvege fölül ránézett Andrásra. – Arra vár, hogy aláírd!

A férfi felvette a lapokat, belenézett.

– Felemelted az órabéremet, Ivett? – Meglepetten a nőre sandított.

– Hajlandó vagyok további tárgyalásokat folytatni a bérezéseddel kapcsolatban, ha nem vagy elégedett.

András letette a szerződést az asztalra.

– Egyáltalán nem erről van szó!

A nő közelebb lépett hozzá, anyáskodóan megérintette a karját, majd elkezdte a férfi gallérját igazgatni. András hozzászokott, hogy Ivettnek sosem tetszik, ahogy felöltözködik. A nő felnézett rá.

– Beszéltem Gergővel. Nagy kanegér, az biztos, de barátnak első osztályú, András. Nem mondott semmi konkrétumot, de szerinte egyelőre lőttek Pestnek, nem költöztök. Én pedig azt szeretném, hogy velünk maradj, az egyik legmegbízhatóbb oktatóm vagy. – Miután megigazította a gallért, finoman lecsúsztatta a tenyerét a férfi mellkasán, majd az asztalon álló, henger alakú, egyszerű tolltartóból elővett egy tollat és András felé nyújtotta.

– Elfogadod, vagy tárgyaljunk?

– Előbb átolvasom, ha megengeded.

Ivett az íróasztal sarkának dőlt, összefonta a kezét a mellkasán és elmosolyodott.

– Természetesen.

Este, amikor András hazaérkezett Zsombival és benézett az asszonyhoz, meglátta a nyakláncot Anna nyakában a szíves medállal. Egy zacskóba szedte a szanaszét hagyott papírzsebkendőket, felbontott egy új csomagot és az ágy mellé helyezte. Néha rápillantott Annára, de az asszony maga elé meredt könnyes szemmel. András kezdte elveszíteni a fejét.

– Holnap reggel orvoshoz viszlek – mondta ridegen. Anna szempillái megrebbentek, de nem nézett fel rá. – Készülj arra, hogy fel kell kelned innen, és jó lenne, ha ennél pár falatot.

Megfordult és otthagyta a nőt a szobában, odakint a konyhában Zsombi az asztalnál rajzolt, most felpillantott rá, elvigyorodott. András megnézte a színes képet, a gyerek hármukat rajzolta le, mosolygós szájjal. András szíve elfacsarodott, nem tudta, hogy fognak-e valaha mosolyogni.

Elővett egy natúr joghurtot a hűtőből, egy mozdulattal letépte a tetejét, és a kukába hajította, majd magához vett egy kiskanalat, és visszament a szobába. Anna mellé, a kisszekrényre helyezte a joghurtot. Az éjjeli lámpa mellett otthagyottan hevert Anna karikagyűrűje, András szája megrándult.

– Egyél – szólította fel az asszonyt, anélkül, hogy ránézett volna, és hatalmas léptekkel távozott. – Zsombi, gyerünk fürödni, késő van!

András nem ellenkezett a gyerekkel, amikor Zsombi azt kérte, hogy velük aludhasson. Bebújt kettőjük közé az ágyba, csendesen simogatta az anyja haját, amíg álomba szenderedett.

András az éjjel megint rosszul aludt, hallgatta Anna sírdogálását, figyelte Zsombi mély, egyenletes szuszogását. Hajnali fél kettőkor felkelt az ágyból és kiment a konyhába, a mikro tetején megtalálta az altatót, amit Erzsi mama hagyott itt délelőtt. Ásványvizet töltött egy pohárba, és leküldött egy szem gyógyszert.

Anna

András nem hagyta békén. Szerdán elvitte Zsombit óvodába és miután visszajött, erőszakosan lerángatta Annáról a takarót.

– Fürödj meg! Egy óra múlva el kell indulnunk.

Anna nem mozdult, becsukott szemmel feküdt tovább az ágyban. A férje kiment, de nem csukta be maga mögött az ajtót, a frissen főtt kávé illata apránként bekúszott a hálószobába. Anna a takaróért nyúlt, a fejére húzta.

Arra riadt fel, hogy András az ágy mellett áll és kiabál vele. Nem értette minden szavát, a férfi ott állt fölötte, vöröslött az arca, miközben egyre járt a szája. Anna fáradtan becsukta a szemét, nem akart Andrással foglalkozni.

A férje lekapta róla a takarót és erőteljesen felrántotta az ágyból. Anna halk nyöszörgéssel tiltakozott, fájt, ahogy András megszorította, talpra rántotta, kiráncigálta a fürdőszobába. Gyengédség nélkül kihámozta a vasárnap este óta viselt ruháiból, és beemelte a fürdőkádba. Megengedte a vizet, de nem figyelt oda, így először túl hideg lett, Anna felsikoltott.

András szikrázó szemmel nézett rá vissza.

– Ha hajlandó lennél magad megfürödni, akkor talán könnyebb lenne!

Anna reszketett, hangosan zokogott, amíg a férfi a zuhany alá tartott kézzel beállította a víz hőfokát, hogy kellemesen meleg legyen. Odanyújtotta a zuhanyrózsát Annának.

– Boldogulsz egyedül? – kérdezte ridegen.

Anna kísérletet sem tett arra, hogy megfogja. András a vállára irányította a vízsugarakat és egészen közel hajolt hozzá.

– Anna! Boldogulsz egyedül? – tette fel a kérdést újra.

Anna arcán a könnyek elvegyültek a meleg víz patakjaival. András nem hagyta magára, tusfürdőt nyomott az egyik szivacsra, erősen végigdörzsölte vele a bőrét. Annának minden érintés fájt, biztosra vette, hogy András szándékosan ilyen durva vele, mert különben tudott gyengéd lenni, ha odafigyelt.

Mielőtt elindultak, a férfi rábiggyesztette a napszemüveget Anna orrára, pedig odakint alig sütött a nap. Ezt megállapította a nagyszobából, amikor a férje felhúzta a redőnyt és kinyitotta az ablakot, erős szél mozgatta a függönyöket.

Annának nehezére esett megmozdulni, a tudat, hogy emberek közé kell mennie, elborzasztotta. Szívesebben maradt volna a sötét szoba rejtekében, szeretett volna visszafeküdni az ágyba, magára húzni a takarót, hogy elbújhasson alatta. Erősen vert a szíve és könnybe lábadt a szeme. Nem akart Balázs nélkül élni, terveik voltak, olyan szép életük lehetett volna.

András határozottan megfogta a kezét, és levezette a lépcsőházban. Nem szóltak egymáshoz, Anna a kopott lépcsőket nézte lefelé menet.

A másodikon két öregasszony beszélgetett, Anna sosem értette, miért nem tudnak összeülni a konyhában, ott megbeszélni az időszerű pletykákat, állandóan idekint ette őket a penész. A keze megrándult, összehúzta magát András mellett, remélte, hogy nem veszik észre. Remélte, hogy annyira el vannak merülve a legújabb lakótelepi hírek megvitatásában, hogy hagyják őket szó nélkül továbbmenni.

– Mi újság veled, Ancsikám? – szólította meg az egyik ősz hajú öregasszony. – Szabadságon vagy?

Anna összerándult. András megszorította a kezét és kisegítette, pontosan ugyanúgy, mint minden alkalommal, amikor Annának nem volt kedve a lépcsőházi boszorkányokkal tárgyalni.

– Igen, Kati néni! Az emberre ráfér egy kis pihenés, amikor ennyit dolgozik – válaszolt.

Annának görcsbe rándult a gyomra, elkapta a hányinger, amikor meghallotta ezt a sziruposan kedves hangot. András mindig olyan kibaszottul kedves mindenkihez.

– Bírod még ezt az állandó ingázást Pest és Baja között?

– Az biztos, hogy nehéz, Kati néni. – András elindult lefelé. Anna fellélegzett, elege volt a férje kedveskedéséből, abból, ahogy az emberekhez viszonyult, akkor is türelmesen visszaszólt az öregasszonyoknak, amikor egyébként már tele volt velük a hócipője. Annát most az sem érdekelte, hogy ezek a vén pletykafészkek ezután róla kezdenek sustorogni.

András a kórházban sem engedte el a kezét, Anna nem tudta eldönteni, hogy azért, mert attól fél, hogy lelépne, vagy megszokásból. Nem feltételezte azt a férjéről, hogy szeretetből tenné, reggel a fürdőszobában bebizonyosodott számára, hogy András gyűlöli. Ha nem így lenne, akkor nem lett volna olyan durva vele.

Az orvos tíz percet várakoztatta őket. Addig leültek a folyosóra egymás mellé, András elengedte a kezét, és a könyökét térdére fektetve előredőlt. Az öngyújtóját forgatta a kezében, néha kattogott vele, rettentően idegesítően viselkedett, Anna egyenes háttal, merev tartással ült mellette, ölében a kistáskájával, nem vette le a napszemüveget. Jólesett elrejtőzni a sötét üveg mögött.

Amikor a doktor megérkezett, Anna akkor sem mozdult, András állt fel, beszélt vele, ezután bekísérte a kórterembe is.

Anna a takaró alá bújt, behunyt szemmel felidézte Balázs arcát. Látta maga előtt a férfi magas homlokát, világos szempilláit, hihetetlenül kék szemét, vastag, duzzogós száját, mosolyát. Szíve összeszorult egy pillanatra, majd fékevesztett vad dobogásba kezdett, szeme megtelt könnyekkel, a mellkasa hullámzott a felindultságtól.

Annyira hiányzott Balázs, a nevetése, a pillantása, amivel simogatta, kedves szeretete, gyengéd udvarlása, az, ahogy a jövőjükről beszélt.  Hiányzott erős karjának ölelése, szenvedélyes, mindent elsöprő szerelme, vadul átizzadt éjszakáik. Anna védelmezően átölelte magát, szerette volna érezni a háta mögött Balázs megnyugtató jelenlétét, a derekára fonódó karját.

Az emlékek ködén át hallotta a csengetést. Feleszmélt, felismerte Kata gyengén visszafojtott hangját az előszobából. Anna beharapta a szája szélét. Amikor világossá vált számára júliusban, hogy András és Kata szeretők, ő megszakított minden kapcsolatot Katával. A barátnője kereste egy ideig, aztán nagy nehezen vette a lapot, miután Anna nem írt vissza és nem telefonált. Akkor végre abbahagyta a próbálkozást.

Anna keserűen gondolt arra, hogy az a ribanc elárulta, kihasználta, pedig bízott Katában, hiszen őt kérte meg arra, hogy figyeljen oda Andrásra, amíg egyedül marad itthon. Anna szája széle megremegett. Hát jól odafigyelt rá! Egyenesen bemászott András ágyába a szemét, kiéhezett kurva. Kereshetett volna magának valaki mást, egy idegent, akivel megdugatja magát, ha már ennyire nem bírta kordában tartani a hormonjait.

Anna összehúzta magát, Andrásnak van képe itt fogadni, a saját otthonukban akkor, amikor ő is itthon van. Szemétláda, csak nem a gyerekszobában fogják csinálni? Anna bebújt a takaró alá, nem akarta hallani, hogy itt van az a nő, és azt sem, mit művelnek odaát.

  Kinyílott a nagyszoba ajtaja, a férje gyengéden lehúzta a fejéről a takarót. Anna nagy, elkerekedett szemmel nézett vissza rá.

– Kata szeretné tudni hogy vagy. Azt kérdezi, megengeded-e, hogy bejöjjön egy kicsit?  Szeretne látni.

Anna szája reszketett, a szeme megtelt könnyel, a szíve összeszorult. Nem akart Katával beszélni, azt sem akarta, hogy Kata itt legyen.

A barátnője puha lépteit nem hallotta, csak akkor vette észre, amikor a nő leült mellé az ágy szélére. Hallotta a redőny halk hangját, András felhúzta kissé, valóban csak annyira, hogy gyenge fény szűrődjön be, hogy láthassák egymást. A férfi megállt az ágy végében.

– Magatokra hagylak benneteket. – Miután András kiment, nyomatékosan rájuk csukta a szoba ajtaját.

Anna mellkasa erősen hullámzott a takaró alatt, a kezét összekulcsolva ökölbe szorította a mellei között, így hallgatta szívének erős lüktetését. Tombolt odabent, mintha kitörni készülne a bordái közül, Katát nézte. Csinos, festetlen arcát, mert Kata csak a bankban viselt halvány sminket, amikor dolgozott. Szőke, melírozott, vállig érő haja a tarkóján összefogva, ugyanúgy, mint mindig. Egyszerű, világosbarna vászonnadrágot és fehér toppot viselt. Egyáltalán nem nézett ki harminchárom évesnek, állapította meg Anna keserűen, ezzel a vékony, lányos nádszál termetével, csak ha mosolygott, akkor látszott némi ránc a szeme körül. De Kata most komolyan nézett rá vissza.

– Anna, mondd, hajlandó vagy velem szóba állni? – Anna válasz nélkül becsukta a szemét. – Nem baj – felelte Kata remegő hangon. – Mégis szeretném, ha tudnád, sajnálom, ami veled történt, egy autóbaleset elég nagy tragédia anélkül is, hogy bárki meghalna benne. Így, hogy egy kedves barátodat elveszítetted, természetes, hogy összetörte a lelkedet. De gondolj arra, hogy valami szép helyre került, ahonnan figyeli minden lépésedet.

Anna kinyitotta a szemét, érdeklődve nézte Katát. Mit akar ez jelenteni? Kata ugyan katolikus nevelést kapott, de Anna tudta, nem gyakorolja a vallását, mert gyűlöli a Római Katolikus Anyaszentegyház képmutatását a világ felé, ezerszer beszéltek ilyesmiről. Annát meg sem keresztelték, ezért nem lehetett templomi esküvőjük Andrással. Az anyósát ez a tény akkor rendkívüli módon elszomorította, Gitta azt szerette volna, ha a gyermekeinek igazi templomi esküvője lehetne. Kittinek megvolt. András nem erőltette, hogy Anna megkeresztelkedjen és elvégezze a házasság előtti tanfolyamot, csak azért, hogy templomi esküvőjük lehessen. Andrásnak sem sokat jelentett az egyház, Anna egyszer sem hallotta tőle, hogy templomba akart volna menni, sem karácsonykor, sem húsvétkor. Gitta akkor kelt ki magából legközelebb, amikor Zsombit nem kereszteltették meg. András azt mondta, majd a gyerek eldönti, akarja-e, ha elég idős lesz. A férje minden tekintetben, bármilyen kérdésben melléállt a szüleivel szemben, és Annának mindig jólesett a támogatása.

Kata megérintette a takarón keresztül Anna összekulcsolt kezét.

– Anna, kérlek, ne haragudj rám olyasmi miatt, ami meg sem történt – kérte reszkető hangon, Anna látta a nő szemében megjelenni a könnyeket. – Ne vádolj olyasmivel, amit nem tettem meg! Eltávolítasz minket egymástól, és tönkremegy a barátságunk. Mondd, miért hiszed azt, hogy közöm lenne Andrishoz? Nem adtam okot arra, hogy ezt feltételezd, és szerintem Andris sem tett semmi olyasmit, amivel alátámasztaná ezt az egész rettenetet.

Annából erre kitört a zokogás, vissza akarta fojtani, de nem sikerült, egyre erősebben, rázta egész testét. Hiába fogadta meg, hogy nem fog sírni Kata előtt. Nem akarta, hogy a barátnője így lássa, gyengének, sebezhetőnek, ennyire magányosnak.

Kata átölelte, magához szorította.

– Anna, engedd meg, hogy melletted lehessek, amikor ekkora szomorúság nyomaszt. Hadd segítsek!

Anna egész testében reszketett. Ránehezedett Balázs halála, Kata és András árulása. Irdatlan teherként nyomta, áradt belőle a fájdalom. Nem taszította el magától Katát. Nem lökte el, mert a lelkének jólesett, hogy Kata újra itt van vele, akkor is, ha lefeküdt Andrással. Annát elöntötte az elhagyatottság érzése, szüksége volt valakire, és Katának könnyebben meg tudott bocsájtani, mint Andrásnak.