Összetört életek

11. fejezet

 András

András szombaton délelőtt elvitte Zsombit a belváros szélét övező Déri kertbe, a játszótérre, hogy hagyják Annát pihenni. Sejtette, hogy a gyerek egész napos hancúrozása, és zsibongása otthon idegesítené az asszonyt. A Sétálóutcai hamburgeres előtt belefutottak Gergőbe, aki éppen a belvárosban intézkedett.

András megígérte Zsombinak, hogy ha siet az öltözéssel, akkor reggelire esznek egy igazi sonkás-sajtos hambit útban a játszótér felé. Cserébe Zsombi hat perc alatt haptákba vágta magát, megmosakodott és megfésülködött.

Gergő betársult a hamburgerevésbe, csatlakozott a Sétálóutcán, padon üldögélő, jóízűen falatozó Andráshoz és Zsombihoz. Szürke, kövér galambok totyogtak mellettük és a kisfiú jószívűen odavetett nekik néhány morzsát, aminek következtében közelebb jöttek az állatok.

– Zsombi, ne etesd a galambokat! – szólt rá András szigorúan.

– De ott mellettünk az a néni is eteti őket – mutatta Zsombi lelkesen. – Neki miért szabad?

András lenyelte az utolsó falatot.

– Neki sem szabad, az a néni buta dolgot csinál, Zsombi. A galambok rengeteg betegséget terjesztenek, nem kéne őket a belvárosban megtűrni, itt, ahol ennyi ember mászkál.

A kisfiú elgondolkodva nagyot harapott a hamburgeréből, a ketchupos szósz végigcsöpögött a pólóján. András elővett a farmernadrágja zsebéből egy papírzsebkendőt és letörölte a maszlagot, piros foltot hagyva a világos szöveten. A zsebkendőt beledobta a pad mellett álló szemetesbe.

– A tetejében mindent összeszarnak – tette hozzá Gergő undorodva. – Le kéne lőni az összeset – értett egyet Andrással. – És még vannak olyan őrültek, akik etetik őket, így ideszoktatják az egész koszos bagázst.

Hamburgerezés után együtt indultak a Déri kertbe. Amíg Zsombi a hajóhoz hasonlatos mászókán játszott néhány hasonló korú kisfiú társaságában, az anyukák az egyik padon ültek, addig András Gerivel egy távolabbi padról figyelte a gyereket. Bár lehet, Gergő inkább az anyukákon legeltette a szemét.

Geri a hátát a padnak döntötte, két könyökével a támlán támaszkodott.

– Nekem is kellene egy ilyen kölyök.

András meglepve nézett rá vissza, életében először hallotta Gerit gyerekről beszélni. A barátját nem érdekelték a gyerekek, a család és ehhez hasonló unalmasságok. A kedvenc beszédtémája a csajok meg az, hogyan lehetne megdönteni őket, aztán amikor leszállt a kiszemelt áldozatáról, az mindig azt jelentette, véghezvitte a hódítást. Addig érdekelte egy nő, amíg meg nem kapta, majd elégedett, jóllakott kandúr képpel járkált, amíg bele nem unt az aktuális viszonyába, és azonnal közhírré tette, másra vadászik. Azonban András egyszer sem hallotta Gerit az intim részleteket kiteregetni.

– Mióta foglalkoztat téged az ilyesmi? – kérdezte meglepetten.

Gergő vállat vont, kinyújtotta hosszú lábát a salakos úton.

– Amikor rátok nézek, azt látom, jó apának lenni, és szívesen kipróbálnám.

– Ez nem egy olyan dolog, amit kipróbál az ember, és ha nem tetszik, akkor visszaadja, Geri! – figyelmeztette.

– Talán igazad van, hülye ötlet.

– Nem azért hülye ötlet, amiért te hiszed. Egyszerűen csak gondolj bele az életedbe, amióta ismerlek, nem volt egyetlen hosszú távú kapcsolatod sem. Te a futó kalandokat kedveled – magyarázta András türelmesen, miközben rápillantott Zsombira, aki két kisfiúval kipirultan fogócskát játszott a füvön.

– Ja, ez igaz – válaszolta Gergő kurtán.

András ránézett.

– Egy ilyen kapcsolatba nem lehet gyereket vállalni, Geri. A gyerekvállaláshoz előbb fel kell nőni. Érzelmileg is. Lehetsz te akárhány éves, ha nem tudsz felelősséget vállalni a tetteid következményeiért.

– Mint te Annával?

András szája sarka megrándult.

– Igen – ismerte be –, de most nem teljesen erre akartam kilyukadni. A lényeg az, próbáld meg először, tudsz-e komoly kapcsolatban élni egy nővel.

– Azt én nem csinálom – felelte Gergő rögtön, anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodott volna a dolgon. – Akármerre nézek, András, családok mennek szét.

– Nem feltétlenül kell azt a mintát követned.

– Ébredj már fel, nézz szét! Látsz te boldog családokat magad körül? Mondjuk, kezdd veled és Annával. – András nem válaszolt. – Minket, például elhagyott az apám, amikor tíz éves voltam, ha jó passzban volt, akkor évente egyszer meglátogatott bennünket. Anyám meg kétévente új pasit hozott a házhoz, és ha szerencsénk volt, akkor egészen jól bánt velünk a fickó. Nem akarok a gyerekemnek ilyen életet.

Gergő sosem beszélt a gyerekkoráról, és András végre megértette a miérteket. Nehéz lehetett így felnőni.

– Nem kell másolnod a szüleid mintáját, Geri.

– A húgom is azt csinálja, pontosan, mint az anyám. Nagy szerelem, két gyerek, válás, kétévente új pasi.

András elkerekedett szemmel nézett rá vissza.

– Sosem tudtam, hogy van egy húgod.

– Angliában él évek óta. – Gergő nyeglén vállat vont és elvigyorodott. – Világvándor vérvonalunk van, apánk volt ilyen, azért láttuk csak évente egyszer, mert kiköltözött Amerikába. Szerette a szabadságot, mint ahogy én is. És túlságosan szeretem a nőket, András.

– Tagadhatatlanul.

– Mégis úgy gondolom, nem összeegyeztethetetlen a család és a női nem imádata. Nézd meg apádat, ő is megoldotta.

András komoran nézett vissza Gergőre.

– Ha úgy akarod csinálni, ahogy ő, akkor inkább felejtsd el a családalapítást.

Gergő meglepetten nézett rá vissza. Andrást zavarta Geri fürkész pillantása, amivel az arcát vizslatta hosszú percekig.

– Azt hittem, neked apád az Isten.

– Igen. Talán az. Viszont jobban ismerem, mint te, Geri. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekednek jobb lesz úgy, ha olyan életet élsz, amilyet az apám. – Mátéra gondolt, aki ebben a képtelen helyzetben fog felnőni.

Gergő még mindig őt nézte.

– Miért? Neked boldogtalan gyermekkorod volt?

– Nem. Az én gyerekkorom boldog volt, Geri. – András nem árulhatta el, valaki más gyermekkorára gondolt ebben a pillanatban. – Mégsem vagyok benne biztos, hogy az apám életformája bárkinek követendő példaként szolgálhatna.

– Akkor mi a jó megoldás az olyan nyughatatlan fickóknak, mint én?

– Nincs jó megoldás – felelte András lemondóan. – Egyetlen dolgot kell tenned. Felelősséget vállalnod a tetteidért.

– Zsombi születésnapját tartjuk, Anna! – tört ki Andrásból, és másodszor rángatta le az asszonyról a takarót.

– Nem akarok menni – nyöszörgött Anna. – Nem bírok.

András leült mellé az ágyra. Az asszony becsukta a szemét, a pillái alól könnycseppek gördültek alá. Kintről behallatszott Zsombi csacsogása a gyerekszoba nyitott ajtaja mögül. A kisfiú korán kelt az izgatottságtól, felöltözött és most a szobájában játszott, olykor hangos koppanással a padlóra borultak a kis műanyag gyerekasztalról a legódarabok. András elhatározta, ha végre sikerül elköltözniük, akkor az új házban Zsombi szobájába vastag, faltól-falig szőnyeget rakat. Sokkal célszerűbb, mint ez a falatnyi játékszőnyeg.

Az asszony csukott szemmel sóhajtotta.

– Nem bírok felkelni.

– Nem is akarsz! – mordult fel András. – Legalább Zsombi kedvéért szedd össze magad egy kicsit. Észre sem veszed, mennyire várja a születésnapját? A tortát a gyertyákkal és az ajándékokat. Neki ez még sokat jelent. Ne akarj lemaradni róla, mert lehet, hogy most nem úgy érzed, de tudom, később meg fogod bánni, ha nem leszel ott.

Anna a párnába fúrta a fejét.

– Nem tudok.

– Szedd már végre össze magad! Legalább a gyerek kedvéért viselkedhetnél úgy, mintha érdekelne ez az egész.

– El sem tudod képzelni, milyen nehéz. Neked fogalmad sincs!

– Senki nem fog bántani, Anna. A családod körében leszel, akik szeretnek, eszükbe sem jutna a balesetről faggatni, ha te nem akarsz róla beszélni.

Anna megmerevedett, tágra nyílt szemmel felemelte a fejét

– Elmondtad nekik.

– Elmondtam, hogy csúnya autóbaleseted volt, amiben egy jó barátod életét vesztette és ez elég nagy tragédia ahhoz, hogy feldolgozd. Megértették.

– Elmondtad nekik, hogy...

– Nem kell tudniuk róla – felelte András rekedten. – Elég, ha én tudom.

Anna nehezen felkászálódott az ágyból, segítség nélkül kivonult a fürdőszobába. András addig beült Zsombi szobájába a gyerek ágyára, amit a fia hónapok óta nem használt. A nagyszobában aludt, András sejtette, hogy nehéz lesz visszaszoktatni a helyére, de nem akarta a gyereket megfosztani az anyja közelségétől. Hagyta, hogy legalább éjszaka legyen mellette, hiszen Anna napközben egyáltalán nem foglalkozott Zsombival.

– Építesz nekem alagutat? – kérdezte a gyerek vágyakozva.

András az asztalon szétdobált színes kockákat nézte.

– Tudsz te alagutat építeni, Zsombi.

– De te nagyobb vagy, ezért neked sokkal jobban megy. – András nem mozdult. Zsombi félrehajtotta a fejét, lebiggyesztette a száját. András szíve elszorult. Éppen, mintha Annát látta volna maga előtt. – Légyszi, Apu! Építs alagutat! – kérte vékony hangon.

András leült a kis műanyag asztal elé a vékony szőnyegre. Zsombi odáig volt örömében.

Annának több mint egy órára volt szüksége ahhoz, hogy elkészüljön. Amikor megjelent az előszobában, maga köré tekert rózsaszín fürdőlepedőben, András rá sem nézett a kisszobából, ahol a gyerekkel játszott. Anna tusfürdőjének édes illata a forró gőzzel kiszállt a fürdőszobából. András hallotta a szekrények ajtaját kinyílni a nagyszobában, érzékelte, hogy Anna visszamegy a fürdőszobába, de egyáltalán nem fordított ennél nagyobb figyelmet rá.

– Mehetünk – szólt be Anna egy idő után a kisszobába visszafogottan.

András felpillantott, meglepetten tette le a kisasztalra a legódarabokat. Anna összeszedte magát, hosszú, rózsaszín nyári ruhát vett fel, nyakába tette azt a szíves nyakláncot, fülébe karikákat. Kiegyenesítette rakoncátlan hullámos tincseit, amit András különben annyira szeretett. Sminkjével eltüntette a karikákat a szeme alól. Egészen jól nézett ki, Andrásnak mégis hiányzott a fény Anna szeméből. Önkéntelenül csúszott le a pillantása a felesége kezére, a karláncokon túl, az ujjaira. Anna megérezhette, mert élettelen mozdulattal felemelte a kezét, hogy láthatóvá váljon a karikagyűrű az ujján. András szája széle megrándult, lekapta a tekintetét Anna szoborszerűen rideg arcáról, és az asztalon levő kockákra nézett. Megfogta a nagy műanyag vödröt, egy mozdulattal belesöpört mindent, a kockák kopogva estek szanaszét a padlóra. Zsombi térden csúszva száguldott körülötte, hogy összeszedje a leesett darabokat.

Anna egyenes háttal és ugyanilyen merev arccal állt a kapu előtt. Zsombi izgatottan tapadt a csengőre, miközben odabent Némó boldog csaholással rohangált a kapu két vége között. Kittiék már megérkeztek, mert a kocsi feljárón parkoltak le, így Andrásnak fel kellett állnia a ház előtti fűvel benőtt területre.

– Gyere, te szülinapos! – tárta ki a nagykaput az öreg, és felkapta a gyereket. András remélte, hogy nem terheli le magát ezzel túlságosan. Zsombi boldogan csimpaszkodott a nagyapja nyakába és miután az öreg letette a földre, lehajolt a kutyához, megsimogatta.

– Képzeld, Némó, szülinapi bulim van, hallod? Apu biztos megengedi, hogy kaphass a tortámból!

András szeretettel nézte a fiát. A szeme sarkából látta, hogy az apja megtorpan Anna előtt, mint aki nem tudja hogyan viselkedjen vele. Eddig rendszerint kapásból megölelte, megcsókolta, de most mintha nehezére esett volna megtenni. Az öreg odalépett Annához, röviden átölelte és máris ellépett tőle.

– Zsombinak jót tesz, hogy eljöttél – mondta visszafogottan.

András nem értette, mi ez a tartózkodás Anna felé az öreg részéről. Az apjának belső radarjai voltak a nőkhöz, lehet megérezte, hogy Anna szeretőt tartott? Andrásnak a legutóbbi találkozásuknál is az volt a benyomása, pedig nem beszélt róla, és az apja véletlenül sem kérdezett rá ilyesmire.

Anna nem válaszolt, csak elindult Zsombival a konyha felé.

Az öreg megölelte Andrást, hosszan megszorította, meglapogatta a hátát.

– Elég nagy a kulimász. Tudja egyáltalán, mit akar?

András elkomorodott.

– Apa, még csak egy hete történt.

– A baleset, az igen. És a többi? Mióta tartott, Andris?

– Nem tudom, apa. – A hátsó kertet fürkészte nyugtalanul. Legszívesebben odaszólt volna az öregnek, hogy mi jogon ítélkezik, mi jogon tör pálcát Anna felett, hiszen ő az, aki világéletében félrejárt, és talán sosem tudott hűséges maradni a házasságában. Annát meg egy botlásért rögtön pellengérre állítaná. Bár András tudta, az apja egészen más erkölcsi normák szerint bírálja el a nőket és a férfiakat. Az ő világában a férfiaknak sokkal több megengedett, mint a nőknek, és mindig pontosan meg is indokolta a miérteket.

Az öreg a vállára csapott, bátorítóan átölelte.

– Menjünk be, ne rontsuk el a gyerek örömét.

A konyhában a lányok rögtön letámadták Zsombit és kihúzták az udvarra játszani. Kitti hangja élesen csattant rájuk.

– Maradjatok az árnyékban!

András anyja a tűzhely mellől előre lépett, gyengéden megölelte Annát.

– Annyira örülök, hogy eljöttél, kislányom! – Őszinte szeretet csengett a hangjában, figyelmesen végignézett Annán, majd megsimogatta az arcát. – Az idő minden sebet begyógyít, kicsim! Higgy nekem! – Ezzel máris visszalépett a leveses fazékhoz.

Anna mereven tűrte anyósa kedveskedését, talán fel sem fogta az egészet, de Andrásnak jólesett, hogy az anyja ilyen gyengéd szeretetéről tett tanúbizonyságot Anna irányába, akkor is, ha a felesége nem reagált rá.

Kitti a maga harsány, fiús módján ölelte meg Annát.

– Ha bármire szükséged van, hívj fel nyugodtan. Akár csinálhatunk valami csajos programot, ha akarod!

András hitetlenkedve nézett a nővérére. Kittitől egész életében távol álltak azok a tipikus csajos programok, amik Annát amúgy feldobták, mint a vásárlás, a kozmetikus meg a fodrász.

Anna nem válaszolt. Feri is felbukkant az ajtóban, hogy üdvözölje a társaságot. Keményen kezet fogott Andrással.

– Túl vagytok rajta?

András már válaszolt volna, amikor hallotta Kitti elragadtatott hangját a háta mögül.

– Gyönyörű ez a medál, Anna, mikor vetted?

– Ajándék.

András meghallotta Anna halk, remegő hangját és hátrafordult. Kitti feléjük nézett.

– Látod, ezt, Feri? – bökött Anna nyakában függő nyakláncra. – Andris nem felejtett el ajándékokat venni a feleségének, pedig aztán ők is tíz éve együtt vannak.

András nem javította ki a nővérét, hogy téved, csak nyolc éve vannak együtt Annával. Nem volt képes megszólalni. Összeakadt a pillantása a feleségével, aki felemelte a kezét, a tenyerét ráfektette a szív alakú medálra. A szemében könnyek csillogtak. András szája megrándult.

– Utálod az ékszereket – tört ki Feriből András mellett.

– Nem az ékszer a fontos, hanem a gesztus – magyarázta Kitti bőszen. – Mikor vettél te nekem utoljára ajándékot csak úgy? Bezzeg az öcsém ezt meg tudja tenni a feleségével.

András végignézte, ahogy Anna lerogyott a székre az asztal mellett és ő sem mondhatta, hogy évek óta nem vett Annának csak úgy valamit. Kizárólag alkalmakra, vagy ha Anna kikönyörögte tőle. Azért, hogy csak meglepje a feleségét, sosem fordult elő.

Az öreg az asztalra csapott.

– Nyugi fiatalok! – csillapította őket erőteljes hangon. – Kitti, érezd át, hogy Feri számodra egy hatalmas ajándék. Nincs szükség holmi csecsebecsére ahhoz, hogy bebizonyítsa milyen jó férj. – Rákacsintott a vejére, Feri elvigyorodott.

András közelebb ment az anyjához, hogy üdvözölje. Az asszony a levesbe dobálta a megtisztított, összevágott zöldségeket, de odatartotta az arcát Andrásnak, aki szeretettel arcon csókolta.

– Erzsinek is hamarosan be kell futnia – jelentette be az asszony. – Máté kisbarátja mikor jön?

– Sajnos programot szerveztek mára, és nem tudták lemondani – adta elő András a jól begyakorolt szöveget, zavartan pislogott, az arcát elöntötte a forróság. Hátat fordított az anyjának. Sosem hazudott a szüleinek, rosszul csinálta, és remélte, hogy az anyja nem jön rá, hogy most megtette.

András tekintete Annára siklott. Az asszony ujjai finoman simogatták a nyakláncot és a rajta függő medált, miközben könnyes szemmel a terítőre meredt, mintha kizárta volna a külvilágot.

A napok hetekké olvadtak össze, a fák levelei fokozatosan felvették őszi ragyogásukat, narancs, vörös, arany színeikkel pompáztak, belesodródtak az újabb tanévbe. Évnyitó, reggeli rohanások Zsombival, amiben Anna nem vett részt.

A gyógyszerek és az állandó orvosi felügyelet keveset segített. András minden éjjel hallotta Anna csendes sírását az ágy túloldaláról. Feszélyezte a dolog, de nem zavarta a pihenésben, mert úgysem tudott aludni. Rendszerint órákig bámulta a plafont éjszakánként, hallgatta Zsombi egyenletes szuszogását az ágy közepéről és Anna elcsukló zokogását vagy visszafojtott sírását a gyerek másik oldaláról. Anna nem felejtett, és András egyre frusztráltabb lett emiatt.

Az asszony napközben alig kelt ki az ágyból, és ha megtette, akkor is csak egy fürdőköpenyt vett fel és bámult ki az ablakon, mintha teljesen máshol lenne. Alig szólt. Zsombi eleinte megpróbált beszélgetni vele, mesélni neki, aztán András azt vette észre, hogy a napok múltával a gyerek leszokott arról, hogy az anyját kérdezgesse.

A délutáni rutinjuk maradt a régiben, hétfőn és kedden Erzsi mama ment Zsombiért az óvodába, utána három napig Kata vigyázott rá, amíg András meg nem érkezett. Anna nem mutatott hajlandóságot arra, hogy elmenjen a gyerekért az óvodába, pedig András leült és megpróbálta megbeszélni vele. De amikor Anna nem reagált, akkor András indulatosan felugrott.

– Azt akarod, hogy minden maradjon a régiben?

Anna kifejezéstelen szemmel nézett fel rá és bólintott. Így történt, hogy folytatták ezt az abszurd helyzetet, mert András egyelőre nem talált jobb megoldást.

A kötelező heti orvosi vizsgálatokat kora délutánra rakták, amikor András ráért Annát elvinni. Egy ideje az asszony egyedül lépett be a rendelőbe, láthatólag nem zaklatta fel a dolog. Az orvos elégedett volt a változásokkal, egyedül András érezte úgy, nem történik semmi érdemleges. Látta Annát, ott élt vele, mellette. Kegyetlenül kínlódtak mindketten, hogy túléljenek minden napot.

Ma délután meg kellett álljanak a gyógyszertárnál. Általában András szaladt be kiváltani a recepteket.

– Bemegyek én. – Anna hangja halkan szólt.

András meglepetten nézett rá vissza.

– Biztos?

– Meg tudom oldani, András, nem foghatod állandóan a kezemet.

András leállította a kocsit, fürkészőn nézett a felesége arcába.

– Biztos, hogy ne menjek veled?

Anna magához vette a kesztyűtartóból András pénztárcáját és határozottan kiszállt a kocsiból. András aggódva nézte, ahogy az asszony végigment a járdán, majd eltűnt a gyógyszertár ajtaja mögött. Idegesen dobolt a kormányon, a szemét le nem vette a bejáratról, amíg Anna meg nem érkezett.

Az asszony bepattant a kocsiba, a kis gyógyszertári szatyrot az ölében szorongatta.

– Látod, nagylány vagyok már.

András elhúzta a száját, felhúzta a szemöldökét.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába.

Anna lehajtotta a fejét, nem válaszolt. András látta a könnycseppet lehullani az ölében a nejlonzacskóra, a kormányra csapott és kifarolt az útra, hogy hazavigye az asszonyt.

Anna

Úgy éltek Andrással, mint két idegen, alig-alig szóltak egymáshoz. Annát ez nem zavarta. Leginkább semmihez sem érzett motivációt, legszívesebben csak feküdt az ágyban a nyakláncával, amit Balázstól kapott és a közös boldog emlékeiken merengett.

Felidézte a csodás együtt töltött délutánokat, a sétáikat, a bulikat, a meghitt estéiket. Fájt a lelke, minden emlék tüskeként mart a szívébe, döfködte, hogy egyre nagyobb kínokat okozzon odabent. Anna úgy érezte, ezek a sebek sosem fognak begyógyulni.

Nem tudta, honnan jött a sugallat, hogy megnézze a menstruációs naptárját. Feltűnt neki, hogy mostanában nem volt szüksége betétre és kíváncsi lett rá, melyik az az időpont, amikor még biztosan volt vérzése. Meglepődött, hogy ez a balatoni nyaralás előtti hetekre esett.

Ezzel az értesüléssel a birtokában újra bebújt a takaró alá és összegömbölyödött. Ez csak lelki eredetű lehet – állapította meg szomorúan. A szülés után azért rakatott fel spirált, hogy véletlenül se essen meg vele ugyanaz, mint amikor antibébi tablettát szedett, mégis terhes maradt. Anna nem merte teljesen Andrásra bízni magát, mert a férje mindenképpen szeretett volna még legalább egy gyereket, ha csak rajta múlik, akkor biztosan elintézi, hogy Anna újra teherbe essen.

Tehát kizárt dolog, hogy most állapotos lenne, csak megviselte ez a szomorúság, és ez a sok gyógyszer. De végül mégsem hagyta nyugodni a gondolat, a remény, hátha maradt valami Balázsból. Elhatározta, a következő alkalommal, akármi történik is, egyedül fog bemenni a gyógyszertárba és vesz egy terhességi tesztet kíváncsiságból.

A szatyrot az ölébe rejtette, próbálta eltakarni, hogy András ne lássa, bár nem valószínű, hogy a férje felismerné egy ilyen teszt dobozát, főleg egy fehér reklámtáskán keresztül.

– Látod, nagylány vagyok már, András! – közölte vele megnyugtatásképpen. Próbált magabiztosnak látszani, miközben dübörögve vert a szíve a mellkasában.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába – vágta oda neki András ridegen. Annának fájtak a szavai, fájt a hangnem. Összeroppant.

András nem szólt hozzá egész hazáig. Ott megvárta, míg kiszáll, fel sem kísérte, csak kifordult a parkolóból és ment tovább. Anna elkeseredetten rohant fel a negyedikre, remélte, hogy senkivel sem fog találkozni a lépcsőházban. Kifulladva esett be az ajtón, nekitámaszkodott, a szeméből ömlöttek a könnyek. András úgy vágta hozzá azokat a szavakat a kocsiban, mintha ő nem lenne jó anya, mintha ő nem szeretné Zsombit. A férje nem is próbálja megérteni őt, fogalma sincs arról, mekkora fájdalom elveszíteni valakit, akit szeretünk.

Anna ledobta a konyhaasztalra a táskát, kikotorta belőle a terhességi tesztet.

András

Zsombi versenyfutást hirdetett a negyedik emeletre az ajtóig, András nem akarta lelombozni a gyereket, ezért elfogadta a kihívást. A kisfiú jókedvűen trappolt felfelé, a korlát csak úgy zengett a lépcsőházban, ahogy kapaszkodott benne, hogy a lépcsőfordulóknál előrelendítse magát. András szorosan a nyomában futott, kettesével vette a lépcsőfokokat.

Zsombi fent a nagyszobába szaladt és megtorpant az ajtóban.

– Anyu – szólította hangosan.

András hallotta a fürdőszobából a víz csobogását. Lerúgta magáról a cipőt és bekapcsolt egy mesét a gyereknek. Lehajolt, megborzolta Zsombi izzadt fürtjeit.

– Amíg anyu fürdik, addig nézhetsz valamit. – András letette a gyerek mellé a távirányítót. Kiment a konyhába körülnézni. A piszkos edényekkel csordultig telt a mosogató, az asztal tele morzsákkal, a viaszosvászon terítőn odaszáradt foltok éktelenkedtek. András beletúrt a hajába és visszament a folyosóra. Halkan megkocogtatta a fürdőszoba ajtaját. – Anna! – szólította.

Választ nem kapott, ezért határozottan benyitott. Az apró fürdőszobát ellepte a gőz, alig lehetett látni, a víz túlcsordult a fürdőkád peremén, Anna a vizes kövön kucorgott összegömbölyödve, a térdét átölelte, hangosan zokogott.

András a földre dobott egy törölközőt, belépett, elzárta a csapot. Benyúlt a kádba, hogy kihúzza a dugót, vizes lett az inge. Morogva kigombolkozott, ledobta magáról azt is a földre, hogy beszívja a vizet. Odahajolt Annához, felemelte a kőről.

– Mi a frászt csinálsz? – ordított rá és megrázta.

Anna hagyta, élettelen szemmel bámult vissza rá. Abban a hosszú szoknyában volt, amiben az orvosnál jártak délután, átázott a szövet, ahogy ott ült a vízben.

András elengedte az asszonyt.

– Anna! – kiáltott rá. – Mi van veled?

Anna szemében megjelent az értelem szikrája, visszatért abból az önkívületi állapotból, ahol eddig járt. Átölelte magát, védelmezőn körbefonta maga előtt a karját, összeharapta a száját.

András kilépett a folyosóra, kicsapta a beépített szekrény felső részét, hogy kivegyen még egy vastag törölközőt, amivel felitathatja a vizet a fürdőszobában, szerencsére ahhoz kevés volt, hogy az alsó szomszéd beázzon.

Anna csendesen lépett ki a folyosóra, mire András észbe kapott, az asszony mezítláb, vizes ruhában, elhagyta a lakást. A férfi elengedte a törölközőt, ami lehullott a szőnyegre. Benézett Zsombihoz. A gyerek a tévét bámulta megilletődötten, András odahajolt a kisfiúhoz.

– Maradj itt! Mindjárt visszajövök! – A gyerek rápillantott, bólintott és újra a mesének szentelte az összes figyelmét.

András beleugrott a cipőjébe, becsapta maga mögött az ajtót, egy szál trikóban rohant Anna után, a földszinten sikerült utolérnie. Az asszony erőtlenül próbálta a bejárati ajtót kinyitni. András hátulról elkapta a derekát, magához húzta. Finoman csitította, suttogott a fülébe, miközben beljebb vonszolta, ott maga felé fordította. Anna hangosan zokogva bújt a karjába, reszketegen kapaszkodott belé.

– Nem bírom tovább, András!

A férfi megsimogatta a hátát és csendesen nyugtatgatta.

– Semmi baj – súgta lágyan. – Semmi baj, Picim.

Anna úgy bújt hozzá, mintha bele akarna olvadni egészen.

– Nem bírom tovább! Kérlek! Segíts! – kérte esdeklően, miközben egész testében reszketett.