Összetört életek

10. fejezet

 András

Anna szigorú orvosi felügyelet alatt állt. Minden héten egyszer meg kellett jelennie a bajai kórház pszichiátriai osztályán, hogy ellenőrizzék a mentális állapotát. Bár András nem akarta, az asszonynak felírtak nyugtatókat, amikor arra panaszkodott, nem tud aludni éjszakánként.

Amikor azon az estén hazajöttek Budapestről, Anna az ágyukon ült, meredten bámulta a takaró mintázatát. A hazafelé úton sem szólalt meg, gubbasztott a hátsó ülésen, némán, és nézett kifelé az ablakon, időközönként csendesen sírdogált. Olyankor Geri sokatmondóan ránézett Andrásra és elhúzta a száját. András tudta, a barátjából kikívánkozna néhány keresetlen szó, de szerencsére moderálta magát, magába fojtotta véleményét.

Otthon András fogta a képekkel teli zacskót és odatette Anna ölébe.

– Dobd ki!

A nő lepillantott, reszkető kézzel kivette a képeket és hangos zokogásban tört ki. Egy szót sem szólt, nem nézett rá, talán fel sem fogta azt, hogy ő ott van mellette. Megfogott egy fényképet, könnyekkel a szemében nézte, majd a szájához emelte, megcsókolta, a szívére szorította a papírlapot.

András összeszorította a száját, felkapta a zacskót.

– Ne! – hallotta Anna sikoltását, miközben kiviharzott a szobából. Olyan erőteljesen csapta be az ajtót maga után, hogy megrezdültek az ablaküvegek. Fogta a fényképeket és az egészet belevágta a szemetesbe.

Kedden délelőtt beállított az anyósa egy hatalmas tál rakott krumplival. András elvette tőle és az asztalra tette.

– Nem kellett volna, Erzsi. Nem fogunk éhen halni.

A nő barátságosan megütögette András karját, miközben tüzetesen végignézett rajta, végül az arcán állapodott meg a tekintete.

– Nyúzott vagy – állapította meg. – Mióta nem aludtál?

András legutóbb szombaton aludta végig nyugodtan az éjszakát. Miután hazajöttek tegnap este és Anna végre nyugovóra tért, András hanyatt vágta magát az ágyon, a lehető legtávolabb húzódott Annától, némán feküdt mellette. Bámulta a plafont, hallgatta az asszony egyenetlen lélegzését, szaggatott sírását. Néha elnyomta az álom, ám amikor felriadt, újra hallotta a visszafojtott zokogást. Remélte, mielőbb el tud aludni, és akkor majd kizárja a tudatából Annát, de sosem sikerült fél óránál tovább elszenderednie. Minduntalan felriadt, hogy utána egy órán át bámuljon bele újra a semmibe.

– Nem tudok aludni.

Erzsi mama a táskájában kotorászott.

– Van nálam valahol altató. Beraktam, mielőtt elindultam. – Egy levél Seducort vett elő, letette az asztalra. – Sejtettem, hogy szükségetek lesz rá.

András felvette a gyógyszert és határozottan az anyósa felé nyújtotta.

– Nem fogunk tablettákon élni.

–  Arra való, ha nem tudsz elaludni, bevedd és kipihenten ébredj. Olyan nyúzottnak és kialvatlannak látszol, rossz rád nézni, András. Ha néha bekapsz egy szemet, attól nem fogsz rászokni.

– Akkor sem kell! – mondta András makacsul.

Erzsi elvette tőle a levelet és a mikró tetejére fektette.

– Azért én mégis itthagyom. – András nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. – Hogy van Anna?

András a nagyszoba felé intett a fejével.

– Nyugodtan nézz rá.

Nem követte Erzsit, amikor az belépett a szobába. Talán jót tesz Annának, ha beszélhet az anyjával. Feltett egy kávét, és amíg várta, hogy lefőjön, leült az asztalhoz. A kezébe ejtette a homlokát, fáradtan becsukta a szemét. Nem ártana aludni egy kicsit, mielőtt elmegy megtartani a délutáni óráit.

Gyenge hangfoszlányok hallatszottak a becsukott ajtó mögül. András megismerte az anyósa hangját, úgy tűnt, csak ő beszél. Anna zokogása szűrődött ki.

A konyhát betöltötte a jól ismert kellemes kávéillat, András fáradtan felállt a székről és kikapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Kivett egy csészét a szekrényből és teletöltötte, néhány kiskanál kristálycukrot szórt bele, a konyhapultnál állva megkevergette.

Erzsi rövidesen kijött a szobából és kiszolgálta magát. András örült neki, hogy nem kell házigazdát játszania és kínálgatnia.

– Jót tenne valami szíverősítő – morogta az asszony maga elé, és felpillantott. András ránézett.

– Van a hűtőben pálinka, ha innál egyet.

Nézte, ahogy Erzsi kinyitja a frigó ajtaját és előveszi a karcsú pálinkásüveget. Megfordult, Andrásra nézett.

– Te nem kérsz?

András megrázta a fejét, inkább töltött magának egy újabb csésze kávét.

Erzsi elővett egy pálinkás poharat, félig töltötte és egy húzóra leküldte. Megborzongott. Visszatette az üveget a hűtőbe és a kávéscsészéjével leült a székre.

– Nagyon odavan, szegénykém.

– Egy autóbaleset mindig traumatikus élmény. Főként, ha meghal valaki. – András nem nézett Erzsire, úgy kevergette a konyhapultnál a kávéját. Amikor végül felpillantott, az anyósa őt nézte, szemében könnyekkel.

– Emiatt nem alszol napok óta. Mi történik veletek, András?

– Nem tudom.

– Rendbe lehet ezt hozni valaha?

– Nem tudom – vallotta be őszintén András. Nem reménykedett benne.

Zsombi boldogan ugrott bele a nyakába, amikor meglátta. András hálás volt, amiért a gyerek nem veszi észre, mennyire nyúzott az arca és mennyire kialvatlan a képe, sem azt, hogy véreres a szeme a fáradtságtól. A kisfiú nem ijedt meg tőle. Puha arcocskáját odaszorította az állához, vékony karjával átölelte a nyakát, szorította teljes erőből. András magához ölelte, belélegezte a gyerek hajából áradó samponillatot.

– Milyen volt a Dunán? – kérdezte lágyan, miközben lerakta Zsombit a földre.

A gyerek leült a kis padra, lerúgta magáról az óvodai benti cipőjét.

– Nagyon klassz! –  Belebújt a szandáljába. – Nagypapi fogott két ekkora halat – mutatta széttárt kezekkel. – Mit csinálunk délután? Elmegyünk a játszótérre?

– Nem.

– Akkor a strandra? Vagy fagyizni? Mindent megettem, amit adtak ebédre. Kérdezd csak meg Ildi nénitől. Az utolsó falatig mindent.

András lenézett Zsombira, ahogy végighaladtak a folyosón és kiléptek az óvoda napfényes udvarára.

– Hazamegyünk, Zsombi. Anyu otthon vár rád.

A gyerek szeme felcsillant.

– Miért nem jött értem?

– Nem tud érted jönni. Anyu most beteg. De ne aggódj, – nyugtatta meg a gyereket –, meg fog gyógyulni.

András halkan nyitott be az elsötétített nagyszobába. A redőnyöket lyukacsosra húzta fel reggel, hogy jöjjön be némi fény. Anna az ágyban feküdt, hátat fordított az ajtónak.

Zsombi beljebb lépett, finoman megérintette az anyja vállát, de Anna nem mozdult meg az érintésre. A gyerek lágyan simogatta, majd odabújt mellé, szorosan odasimult az anyja hátához és átölelte.

– Szeretlek, anyu – mondta vékony hangon, odaszorította az arcát Anna vállához. – Most már itthon maradsz? – Az anyja haját simogatta, miközben halkan elmesélte, hogy a Nagymami tegnap reggelire palacsintát sütött, és a Nagypapi két akkora halat fogott, hogy még sose láttak akkorát.

András az ajtófélfának támaszkodott, onnan nézte őket, Anna nem válaszolt, meg sem mozdult, bár András tudta, nem alszik. A férfi összeszorította a száját, az asszony meg sem ölelte Zsombit, felé sem fordult, egy szót sem szólt hozzá, tűrte a gyerek finoman simogató ujjait a hajában. András legszívesebben ráordított volna, hogy foglalkozzon már a fiával, elvégre ő az anyja, a fene egye meg, akkor is hiányzott a gyereknek, ha neki eszébe sem jutott.

Zsombi egy idő után elhallgatott, András hallotta egyenletes szuszogását, fogott egy takarót és ráborította.

A kisszobában, a gyerek ágyán ült, a ma délutáni tananyagot nézte át, amikor egy órával később Zsombi felébredt és átjött hozzá. Leült vele szembe a keskeny ágyra törökülésben, és csak nézte. András felpillantott, felhúzta a szemöldökét. Zsombi haja kócosan állt a feje búbján és komoly képpel nézett vissza rá.

– Apu – szólt csendesen.

András elmosolyodott.

– Igen?

– Anyu meg fog halni? – kérdezte komolyan, lebiggyesztette száját, ugyanúgy, ahogy Anna szokta.

András szíve elnehezedett.

– Nem, Zsombi! Anyu nem fog meghalni, csak most nagyon szomorú. Emlékszel, amikor meghalt Nagypapi öreg kutyája, a Morzsa? – Megvárta, amíg Zsombi buzgón bólogatni kezdett. – Akkor te is szomorú voltál. Igaz? Majdnem egy hétig sírtál.

Zsombi elgondolkodott, úgy válaszolt.

– De aztán lett Nagypapinak egy új kiskutyája – lelkesedett. – Nagypapi megengedte, hogy én adjak neki nevet.

– Így lett szegénykéből Némó.

–  Emlékszel, apu, milyen gombócka volt?

András bólintott.

– Anyu meg fog gyógyulni.

– Veszünk neki egy kiskutyát? – kíváncsiskodott a gyerek izgatottan.

– Nem, Zsombi! Nem veszünk anyunak kiskutyát.

Anna

A szíve reszketegen dobogott, mint egy csapdában vergődő kismadáré, mintha örökké fázott volna a nyári melegben. András ráborította a takarót, lyukacsosra húzta a redőnyt, de Anna azt sem bánta volna, ha leeresztve hagyja, jólesett a sötét.

El nem mondható kínnal fájt a lelke, ezer pici darabra hullott a szíve.

Miért nem halhatott meg ő is Balázzsal együtt? Vagy ha valakinek mindenáron menni kellett, miért nem ragadta el őt a halál? Szívesebben ment volna, minthogy Balázs nélkül éljen.

Az a rendőr ott a kórházban milyen érzéketlenül közölte vele a hírt, a képébe vágta, anélkül, hogy felkészítette volna rá. Részvétlenül, hidegen. Anna emlékezett a megrendülésre, amit akkor érzett. Nem tudta, mikor jelent meg András a kórházban és miként hozta haza. Arra eszmélt, hogy itthon van, Baján, a szobájukban, és a férje elé rakott egy köteg fényképet. Anna megfordult a szétdobált, telefújt papírzsebkendők rendetlenségében, a párnába fúrta az arcát. András elhozta a képeket és azt akarta, dobja ki őket. Hogy lett volna képes megtenni? És András elvette tőle. Elvette és kidobta. Anna felzokogott, azok a képek az övéi voltak, az emlékei. Éjszaka kiszédelgett a konyhába és kihalászta a szemetesből a zacskót a képekkel, András akkor sem veheti el tőle. Azóta ott rejtegette az éjjeliszekrénye fiókjában, csak akkor vette elő, ha András nem volt itthon.

Az éjjeliszekrény tetejére András két nagy csomag zsebkendőt készített oda, kibontotta, hogy Annának ne kelljen ilyesmivel vesződnie. Aztán ha a férfi bejött, összeszedte a gömbbé gyűrt fehér papírcsomókat, nem szólt, nem is ért hozzá, némán tette a dolgát. Anna oda sem nézett, örült, hogy a férje nem próbál beszélgetni, nem próbálja átölelni.

Néha elszenderedett, elnyomta a sírás. Éjjel gyakran felriadt. Hallotta az ágy másik végében András szaggatott szuszogását, érezte a tusfürdő fanyar illatát és szerette volna, ha a férfi átmegy a kisszobába és Zsombival alszik. Anna egyedül akart maradni a gyászával, a fájdalmával. András hogy érthetné meg őt? Amikor eljött a reggel és a férje alatt megmozdult az ágy, gyengén nyiszegtek a rugók, ahogy felkelt, Anna becsukta a szemét, fellélegzett.

Aztán jött az anyja az okoskodásával, úgy csinált, mint aki mindent tud. Anna nem akarta hallani, mert minden szava a lelkébe mart, amikor ridegen közölte vele, becsülje meg Andrást, örüljön, hogy ezek után a férje még törődik vele.

– Különben meg, édes lányom – tette hozzá az anyja –, teljesen összetörted azt a fiút.

Anna sejtette, hogy Andrásról beszél, de nem akarta hallani. Zokogott, Balázst akarta, az anyja hülyeségeit kizárta a gondolataiból. Nem érdekelte András, nem akart róla beszélni. Hogy lenne András összetörve? Balázs az, aki elment mindörökre. És ő az, aki ebbe belerokkant. Hát mit jön neki az anyja Andrással?

Zsombi odafeküdt mellé, apró ujjaival finoman simogatta, olykor meghúzta a haját, de Annát nem érdekelte. Nem hallotta, mit mond a gyerek, nem tudott odafigyelni rá, idegesítette, hogy ott fekszik mellette. Hallgatta a szuszogását, ahogy aludt, kis karjaival átölelve őt, Anna megkönnyebbült, amikor Zsombi végre felébredt és kiment a szobából.

Hallotta, amint elmentek, szó nélkül otthagyták őt, nem néztek be a szobába, nem köszöntek el. Anna becsukta a szemét, végre egyedül maradhatott.

András

– Istenem, kisfiam! Rettenetesen nézel ki – ölelte át Andrást az anyja, szelíden megsimogatta az arcát.

– Vigyáznátok Zsombira, amíg megtartom az óráimat?

A gyerek kint maradt az udvaron, behallatszott vidám viháncolása, ahogy Némóval játszott a füvön.

Az apja András vállára tette súlyos tenyerét.

– Bármikor, Andris. Hogy van Anna?

– Nincs jól. A pesti kezelőorvosa felhívta Baján a pszichiátriát és kaptunk holnap délelőttre egy időpontot. De valahogy meg kell oldanom, hogy egyáltalán eljussunk oda Annával.

Az anyja szomorúan nézett rá.

– Lehet tudni, mi történt?

– Nem szeretnék erről beszélni, anya. Talán majd később, de most képtelen vagyok. – Elfulladt a hangja, zavartan elfordult és a mosogatóba halmozott tiszta edényeket bámulta.

Az apja szorítása erősödött a vállán. Az öreg nem szólt semmit, de jólesett ez a néma együttérzés és az, hogy nem faggatta fölöslegesen. Andrásnak megfordult a fejében, talán sejti, hogy több van itt annál, mint egy egyszerű autóbaleset.

Az anyja megérintette a karját, finom, gyengéd simogatással.

– Mi lesz Zsombi születésnapjával, Andris? Gondolkodtál rajta?

András visszanézett rá. Elfelejtette. Ebben a zűrzavarban teljesen kiment a fejéből, hogy a fia csütörtökön lesz öt éves. Belenyúlt a farmernadrágja zsebébe, megkönnyebbült, amikor ráakadt az öngyújtójára. Végighúzta rajta az ujját.

– Nem tudom, anya. Anna szokta intézni a születésnapokat.

Keserű mosolyra húzta a száját. Valószínűleg idén Anna is elfelejtette Zsombi szülinapját, és egyébként sincs abban az állapotban, hogy bármit el tudjon intézni.

Az anyja szeretettel megpaskolta a karját.

– Mit szólnál hozzá, ha vasárnap, itt megünnepelnénk? Sütök egy tortát, meghívjuk Kittiéket, itt lennének a lányok? Hm?

– Köszönöm, anya!

Az asszony elmosolyodott.

– Hívd meg Zsombi kisbarátját is! – indítványozta kedvesen. – Szívesen látjuk.

András elfordította a fejét és az apjára nézett. A tekintetük összeakadt, az öreg alig észrevehetően megrázta a fejét.

András visszanézett az anyjára, próbált magabiztos lenni.

– Rendben szólok neki. – Jobb, ha az anyja nem tudja, hogy esze ágában sincs megtenni, majd addig kitalál valamit, miért nem értek rá eljönni. Búcsúzóul átölelte az apját, biztatóan megpaskolta a hátát. – Ne aggódj! – Az öreg válaszul megszorította.

Andrást az órák előtt Ivett kapta el, behívta az irodájába. Sötét, ablaktalan helyiség, amit talán valamikor lomtárnak használhattak, alig fért el benne egy kis asztal és szék meg egy plafonig érő polc. A nő azért szerette a hivatalos dolgokat a társalgóban intézni.

Ivett egy agyonmosott barna kinyúlt pulcsit és egy régi kopott farmert viselt, András minden egyes alkalommal elcsodálkozott, hogy ez a nő mennyire nem ad a külsőségekre. Úgy tűnt, Ivettet nem igazán érdeklik az ilyen hétköznapi dolgok.

A nő a könyvespolchoz ment, elővett egy vékony dossziét. Az asztalra tette, kinyitotta, egy ideig lapozott benne, majd András elé csúsztatott néhány összecsatolt, telegépelt A/4-es lapot.

– A szerződésed a jövő tanévre. – A szemüvege fölül ránézett Andrásra. – Arra vár, hogy aláírd!

A férfi felvette a lapokat, belenézett.

– Felemelted az órabéremet, Ivett? – Meglepetten a nőre sandított.

– Hajlandó vagyok további tárgyalásokat folytatni a bérezéseddel kapcsolatban, ha nem vagy elégedett.

András letette a szerződést az asztalra.

– Egyáltalán nem erről van szó!

A nő közelebb lépett hozzá, anyáskodóan megérintette a karját, majd elkezdte a férfi gallérját igazgatni. András hozzászokott, hogy Ivettnek sosem tetszik, ahogy felöltözködik. A nő felnézett rá.

– Beszéltem Gergővel. Nagy kanegér, az biztos, de barátnak első osztályú, András. Nem mondott semmi konkrétumot, de szerinte egyelőre lőttek Pestnek, nem költöztök. Én pedig azt szeretném, hogy velünk maradj, az egyik legmegbízhatóbb oktatóm vagy. – Miután megigazította a gallért, finoman lecsúsztatta a tenyerét a férfi mellkasán, majd az asztalon álló, henger alakú, egyszerű tolltartóból elővett egy tollat és András felé nyújtotta.

– Elfogadod, vagy tárgyaljunk?

– Előbb átolvasom, ha megengeded.

Ivett az íróasztal sarkának dőlt, összefonta a kezét a mellkasán és elmosolyodott.

– Természetesen.

Este, amikor András hazaérkezett Zsombival és benézett az asszonyhoz, meglátta a nyakláncot Anna nyakában a szíves medállal. Egy zacskóba szedte a szanaszét hagyott papírzsebkendőket, felbontott egy új csomagot és az ágy mellé helyezte. Néha rápillantott Annára, de az asszony maga elé meredt könnyes szemmel. András kezdte elveszíteni a fejét.

– Holnap reggel orvoshoz viszlek – mondta ridegen. Anna szempillái megrebbentek, de nem nézett fel rá. – Készülj arra, hogy fel kell kelned innen, és jó lenne, ha ennél pár falatot.

Megfordult és otthagyta a nőt a szobában, odakint a konyhában Zsombi az asztalnál rajzolt, most felpillantott rá, elvigyorodott. András megnézte a színes képet, a gyerek hármukat rajzolta le, mosolygós szájjal. András szíve elfacsarodott, nem tudta, hogy fognak-e valaha mosolyogni.

Elővett egy natúr joghurtot a hűtőből, egy mozdulattal letépte a tetejét, és a kukába hajította, majd magához vett egy kiskanalat, és visszament a szobába. Anna mellé, a kisszekrényre helyezte a joghurtot. Az éjjeli lámpa mellett otthagyottan hevert Anna karikagyűrűje, András szája megrándult.

– Egyél – szólította fel az asszonyt, anélkül, hogy ránézett volna, és hatalmas léptekkel távozott. – Zsombi, gyerünk fürödni, késő van!

András nem ellenkezett a gyerekkel, amikor Zsombi azt kérte, hogy velük aludhasson. Bebújt kettőjük közé az ágyba, csendesen simogatta az anyja haját, amíg álomba szenderedett.

András az éjjel megint rosszul aludt, hallgatta Anna sírdogálását, figyelte Zsombi mély, egyenletes szuszogását. Hajnali fél kettőkor felkelt az ágyból és kiment a konyhába, a mikro tetején megtalálta az altatót, amit Erzsi mama hagyott itt délelőtt. Ásványvizet töltött egy pohárba, és leküldött egy szem gyógyszert.

Anna

András nem hagyta békén. Szerdán elvitte Zsombit óvodába és miután visszajött, erőszakosan lerángatta Annáról a takarót.

– Fürödj meg! Egy óra múlva el kell indulnunk.

Anna nem mozdult, becsukott szemmel feküdt tovább az ágyban. A férje kiment, de nem csukta be maga mögött az ajtót, a frissen főtt kávé illata apránként bekúszott a hálószobába. Anna a takaróért nyúlt, a fejére húzta.

Arra riadt fel, hogy András az ágy mellett áll és kiabál vele. Nem értette minden szavát, a férfi ott állt fölötte, vöröslött az arca, miközben egyre járt a szája. Anna fáradtan becsukta a szemét, nem akart Andrással foglalkozni.

A férje lekapta róla a takarót és erőteljesen felrántotta az ágyból. Anna halk nyöszörgéssel tiltakozott, fájt, ahogy András megszorította, talpra rántotta, kiráncigálta a fürdőszobába. Gyengédség nélkül kihámozta a vasárnap este óta viselt ruháiból, és beemelte a fürdőkádba. Megengedte a vizet, de nem figyelt oda, így először túl hideg lett, Anna felsikoltott.

András szikrázó szemmel nézett rá vissza.

– Ha hajlandó lennél magad megfürödni, akkor talán könnyebb lenne!

Anna reszketett, hangosan zokogott, amíg a férfi a zuhany alá tartott kézzel beállította a víz hőfokát, hogy kellemesen meleg legyen. Odanyújtotta a zuhanyrózsát Annának.

– Boldogulsz egyedül? – kérdezte ridegen.

Anna kísérletet sem tett arra, hogy megfogja. András a vállára irányította a vízsugarakat és egészen közel hajolt hozzá.

– Anna! Boldogulsz egyedül? – tette fel a kérdést újra.

Anna arcán a könnyek elvegyültek a meleg víz patakjaival. András nem hagyta magára, tusfürdőt nyomott az egyik szivacsra, erősen végigdörzsölte vele a bőrét. Annának minden érintés fájt, biztosra vette, hogy András szándékosan ilyen durva vele, mert különben tudott gyengéd lenni, ha odafigyelt.

Mielőtt elindultak, a férfi rábiggyesztette a napszemüveget Anna orrára, pedig odakint alig sütött a nap. Ezt megállapította a nagyszobából, amikor a férje felhúzta a redőnyt és kinyitotta az ablakot, erős szél mozgatta a függönyöket.

Annának nehezére esett megmozdulni, a tudat, hogy emberek közé kell mennie, elborzasztotta. Szívesebben maradt volna a sötét szoba rejtekében, szeretett volna visszafeküdni az ágyba, magára húzni a takarót, hogy elbújhasson alatta. Erősen vert a szíve és könnybe lábadt a szeme. Nem akart Balázs nélkül élni, terveik voltak, olyan szép életük lehetett volna.

András határozottan megfogta a kezét, és levezette a lépcsőházban. Nem szóltak egymáshoz, Anna a kopott lépcsőket nézte lefelé menet.

A másodikon két öregasszony beszélgetett, Anna sosem értette, miért nem tudnak összeülni a konyhában, ott megbeszélni az időszerű pletykákat, állandóan idekint ette őket a penész. A keze megrándult, összehúzta magát András mellett, remélte, hogy nem veszik észre. Remélte, hogy annyira el vannak merülve a legújabb lakótelepi hírek megvitatásában, hogy hagyják őket szó nélkül továbbmenni.

– Mi újság veled, Ancsikám? – szólította meg az egyik ősz hajú öregasszony. – Szabadságon vagy?

Anna összerándult. András megszorította a kezét és kisegítette, pontosan ugyanúgy, mint minden alkalommal, amikor Annának nem volt kedve a lépcsőházi boszorkányokkal tárgyalni.

– Igen, Kati néni! Az emberre ráfér egy kis pihenés, amikor ennyit dolgozik – válaszolt.

Annának görcsbe rándult a gyomra, elkapta a hányinger, amikor meghallotta ezt a sziruposan kedves hangot. András mindig olyan kibaszottul kedves mindenkihez.

– Bírod még ezt az állandó ingázást Pest és Baja között?

– Az biztos, hogy nehéz, Kati néni. – András elindult lefelé. Anna fellélegzett, elege volt a férje kedveskedéséből, abból, ahogy az emberekhez viszonyult, akkor is türelmesen visszaszólt az öregasszonyoknak, amikor egyébként már tele volt velük a hócipője. Annát most az sem érdekelte, hogy ezek a vén pletykafészkek ezután róla kezdenek sustorogni.

András a kórházban sem engedte el a kezét, Anna nem tudta eldönteni, hogy azért, mert attól fél, hogy lelépne, vagy megszokásból. Nem feltételezte azt a férjéről, hogy szeretetből tenné, reggel a fürdőszobában bebizonyosodott számára, hogy András gyűlöli. Ha nem így lenne, akkor nem lett volna olyan durva vele.

Az orvos tíz percet várakoztatta őket. Addig leültek a folyosóra egymás mellé, András elengedte a kezét, és a könyökét térdére fektetve előredőlt. Az öngyújtóját forgatta a kezében, néha kattogott vele, rettentően idegesítően viselkedett, Anna egyenes háttal, merev tartással ült mellette, ölében a kistáskájával, nem vette le a napszemüveget. Jólesett elrejtőzni a sötét üveg mögött.

Amikor a doktor megérkezett, Anna akkor sem mozdult, András állt fel, beszélt vele, ezután bekísérte a kórterembe is.

Anna a takaró alá bújt, behunyt szemmel felidézte Balázs arcát. Látta maga előtt a férfi magas homlokát, világos szempilláit, hihetetlenül kék szemét, vastag, duzzogós száját, mosolyát. Szíve összeszorult egy pillanatra, majd fékevesztett vad dobogásba kezdett, szeme megtelt könnyekkel, a mellkasa hullámzott a felindultságtól.

Annyira hiányzott Balázs, a nevetése, a pillantása, amivel simogatta, kedves szeretete, gyengéd udvarlása, az, ahogy a jövőjükről beszélt.  Hiányzott erős karjának ölelése, szenvedélyes, mindent elsöprő szerelme, vadul átizzadt éjszakáik. Anna védelmezően átölelte magát, szerette volna érezni a háta mögött Balázs megnyugtató jelenlétét, a derekára fonódó karját.

Az emlékek ködén át hallotta a csengetést. Feleszmélt, felismerte Kata gyengén visszafojtott hangját az előszobából. Anna beharapta a szája szélét. Amikor világossá vált számára júliusban, hogy András és Kata szeretők, ő megszakított minden kapcsolatot Katával. A barátnője kereste egy ideig, aztán nagy nehezen vette a lapot, miután Anna nem írt vissza és nem telefonált. Akkor végre abbahagyta a próbálkozást.

Anna keserűen gondolt arra, hogy az a ribanc elárulta, kihasználta, pedig bízott Katában, hiszen őt kérte meg arra, hogy figyeljen oda Andrásra, amíg egyedül marad itthon. Anna szája széle megremegett. Hát jól odafigyelt rá! Egyenesen bemászott András ágyába a szemét, kiéhezett kurva. Kereshetett volna magának valaki mást, egy idegent, akivel megdugatja magát, ha már ennyire nem bírta kordában tartani a hormonjait.

Anna összehúzta magát, Andrásnak van képe itt fogadni, a saját otthonukban akkor, amikor ő is itthon van. Szemétláda, csak nem a gyerekszobában fogják csinálni? Anna bebújt a takaró alá, nem akarta hallani, hogy itt van az a nő, és azt sem, mit művelnek odaát.

  Kinyílott a nagyszoba ajtaja, a férje gyengéden lehúzta a fejéről a takarót. Anna nagy, elkerekedett szemmel nézett vissza rá.

– Kata szeretné tudni hogy vagy. Azt kérdezi, megengeded-e, hogy bejöjjön egy kicsit?  Szeretne látni.

Anna szája reszketett, a szeme megtelt könnyel, a szíve összeszorult. Nem akart Katával beszélni, azt sem akarta, hogy Kata itt legyen.

A barátnője puha lépteit nem hallotta, csak akkor vette észre, amikor a nő leült mellé az ágy szélére. Hallotta a redőny halk hangját, András felhúzta kissé, valóban csak annyira, hogy gyenge fény szűrődjön be, hogy láthassák egymást. A férfi megállt az ágy végében.

– Magatokra hagylak benneteket. – Miután András kiment, nyomatékosan rájuk csukta a szoba ajtaját.

Anna mellkasa erősen hullámzott a takaró alatt, a kezét összekulcsolva ökölbe szorította a mellei között, így hallgatta szívének erős lüktetését. Tombolt odabent, mintha kitörni készülne a bordái közül, Katát nézte. Csinos, festetlen arcát, mert Kata csak a bankban viselt halvány sminket, amikor dolgozott. Szőke, melírozott, vállig érő haja a tarkóján összefogva, ugyanúgy, mint mindig. Egyszerű, világosbarna vászonnadrágot és fehér toppot viselt. Egyáltalán nem nézett ki harminchárom évesnek, állapította meg Anna keserűen, ezzel a vékony, lányos nádszál termetével, csak ha mosolygott, akkor látszott némi ránc a szeme körül. De Kata most komolyan nézett rá vissza.

– Anna, mondd, hajlandó vagy velem szóba állni? – Anna válasz nélkül becsukta a szemét. – Nem baj – felelte Kata remegő hangon. – Mégis szeretném, ha tudnád, sajnálom, ami veled történt, egy autóbaleset elég nagy tragédia anélkül is, hogy bárki meghalna benne. Így, hogy egy kedves barátodat elveszítetted, természetes, hogy összetörte a lelkedet. De gondolj arra, hogy valami szép helyre került, ahonnan figyeli minden lépésedet.

Anna kinyitotta a szemét, érdeklődve nézte Katát. Mit akar ez jelenteni? Kata ugyan katolikus nevelést kapott, de Anna tudta, nem gyakorolja a vallását, mert gyűlöli a Római Katolikus Anyaszentegyház képmutatását a világ felé, ezerszer beszéltek ilyesmiről. Annát meg sem keresztelték, ezért nem lehetett templomi esküvőjük Andrással. Az anyósát ez a tény akkor rendkívüli módon elszomorította, Gitta azt szerette volna, ha a gyermekeinek igazi templomi esküvője lehetne. Kittinek megvolt. András nem erőltette, hogy Anna megkeresztelkedjen és elvégezze a házasság előtti tanfolyamot, csak azért, hogy templomi esküvőjük lehessen. Andrásnak sem sokat jelentett az egyház, Anna egyszer sem hallotta tőle, hogy templomba akart volna menni, sem karácsonykor, sem húsvétkor. Gitta akkor kelt ki magából legközelebb, amikor Zsombit nem kereszteltették meg. András azt mondta, majd a gyerek eldönti, akarja-e, ha elég idős lesz. A férje minden tekintetben, bármilyen kérdésben melléállt a szüleivel szemben, és Annának mindig jólesett a támogatása.

Kata megérintette a takarón keresztül Anna összekulcsolt kezét.

– Anna, kérlek, ne haragudj rám olyasmi miatt, ami meg sem történt – kérte reszkető hangon, Anna látta a nő szemében megjelenni a könnyeket. – Ne vádolj olyasmivel, amit nem tettem meg! Eltávolítasz minket egymástól, és tönkremegy a barátságunk. Mondd, miért hiszed azt, hogy közöm lenne Andrishoz? Nem adtam okot arra, hogy ezt feltételezd, és szerintem Andris sem tett semmi olyasmit, amivel alátámasztaná ezt az egész rettenetet.

Annából erre kitört a zokogás, vissza akarta fojtani, de nem sikerült, egyre erősebben, rázta egész testét. Hiába fogadta meg, hogy nem fog sírni Kata előtt. Nem akarta, hogy a barátnője így lássa, gyengének, sebezhetőnek, ennyire magányosnak.

Kata átölelte, magához szorította.

– Anna, engedd meg, hogy melletted lehessek, amikor ekkora szomorúság nyomaszt. Hadd segítsek!

Anna egész testében reszketett. Ránehezedett Balázs halála, Kata és András árulása. Irdatlan teherként nyomta, áradt belőle a fájdalom. Nem taszította el magától Katát. Nem lökte el, mert a lelkének jólesett, hogy Kata újra itt van vele, akkor is, ha lefeküdt Andrással. Annát elöntötte az elhagyatottság érzése, szüksége volt valakire, és Katának könnyebben meg tudott bocsájtani, mint Andrásnak.