Összetört életek

9. fejezet

 Anna

Vasárnap reggel félálmos bágyadtságában, Anna boldog mosollyal az arcán nyúlt el az ágyban, odasimult Balázshoz, egy ideig élvezte a pillanat meghittségét, majd felkönyökölt. Gyengéden nézte szerelme csukott szemét, világos szempilláit, mutatóujjával végigsimított az orrnyergén. A férfi nem ébredt fel, hangos szuszogással fordult át a hátára, vastag szája álmában is duzzogósan állt.

Az éjjeliszekrényen megszólalt Anna telefonja. Balázs felsóhajtott, kinyitotta a szemét.

– Bocsánat – suttogta Anna, gyors csókot nyomott a férfi arcára. Megfordult, megnézte a telefon kijelzőjét. – Az anyám.

Balázs becsukta a szemét, átfordult az oldalára, a takaró lecsúszott róla, felfedte izmos fenekének dombját. Anna felvette a telefont, miközben átnyúlt és feljebb húzta a vékony paplant a férfi derekáig.

El nem tudta képzelni, mit akar az anyja vasárnap hajnalban, álmosan szólt a készülékbe.

– Már meg ne haragudj, Anna, de nem tudom szó nélkül megállni azt, amit művelsz! – tört ki az asszonyból a vonal túlsó végéről, Anna összerezzent a rideg hangra. Zavartan Balázs felé pislogott. Honnan tudja az anyja?

– Anya, mi a baj? Nagyon korán van még.

Az asszony beledörrent a telefonba, Annának olyan érzése volt, mintha itt állna a szobában és őt bámulná.

– Mégis hogy képzeled azt, édes lányom, hogy nem jössz haza hétvégére? Nem olyannak neveltelek, aki leszarja a családját és elbulizgat fent Pesten. Akármennyire meg akarom érteni ezt a dolgot, képtelen vagyok! Férjed van, akinek hiányzol.

Anna szíve összeszorult.

– Nem hiányzom neki, anya.

– Persze, hogy nem – csattant fel az anyja. – Mégis ki van itt és ki látja? Mit gondolsz? Én vagyok, aki végignézi, ahogy tönkreteszed azt a szegény fiút. Halvány árnyéka régi önmagának!

Anna lerúgta magáról a takarót, felkelt és kiment a konyhába. Csendesen becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját és leült az asztal elé, keresztbe vetette a lábát, a hűtőre mágnesezett fényképeket nézte. Balázs csináltatott néhány papírképet a közös kirándulásaik alkalmával készített digitális fotókból. Mindegyik képen ők ketten szerepeltek, boldog, vidám nevetéssel, ölelkezve, szerelmes pillantásokkal. Anna végignézett a fényképeken, szívében túlcsordult a szerelem.

– Emlékszel, mennyire utáltad Andrást, amikor megjelent az életemben? Még akkor sem szeretted, amikor terhes lettem – figyelmeztette az anyját.

– Félreértettél.

Anna keserűen felnevetett.

– Félre, mi?

– Túl fiatal voltál Andráshoz. Ő már komoly férfi volt, aki meg akart állapodni, míg te csupán egy egyetemista kislány, aki előtt ott álltak a lehetőségek. Még nem élted ki magad, ez abból is látszik, hogy családanya létedre ott ülsz abban a nagyvárosban, folyamatosan bulizol, ahelyett, hogy hazajönnél.

– Nem kellenek a nagy szavak. Dolgozom, András elfogadta ezt. Megbeszéltük, szükségtelen minden hétvégén hazajárnom. Te vagy az, akinek fáj, hogy nem vagyok otthon, de sajnálom, anya, nem megyek haza!

– Harmadik hete nem voltál itthon! Nem tudom, mi történt köztetek Andrással, nem is érdekel. A ti dolgotok. A férjed elég okos ahhoz, hogy helyrehozza, de felelősséggel tartozol a gyerekedért! Ha Andrásra nem gondolsz, akkor is van egy fiad.

Anna szeme elhomályosult, próbált a hűtőn lévő középső képre koncentrálni, Balázs féloldalas mosolyát, és a színes sárkányt fókuszban tartani.

– Zsombi elvan Andrással.

– Igen, tagadhatatlanul jól megértik egymást – vallotta be az anyja békülékenyebb hangon. – Mégis jobb lenne, ha sűrűbben járnál haza!

Anna lebiggyesztett szájjal a virágmintás viaszosvászon asztalterítőt simogatta. Ha hazamegy, akkor beszél Andrással arról, hogy elhagyja. Talán jobb lenne minél hamarabb túlesni rajta, de nem mert szembenézni a férjével.

– Jövő hétvégén hazamegyek! Komolyan – ígérte csendesen.

A vasárnap délutánt a várnegyedben töltötték. Anna imádta a főváros ezen részét, a csodálatos épületeket, a virágokat és a rengeteg turista ellenére romantikusnak érezte, hogy kéz a kézben sétálhat Balázzsal a műemlékházak, szobrok között. Sosem tudta megunni, mindig rácsodálkozott valami újra, amit eddig nem vett észre, egy apró szoborra, egy díszes ablakkeretre, egy újabb lépcsősorra, ami felfelé vezetett, és meglepte, amikor meglátta. Évszázadok óta ott voltak ezek az apróságok, mégis, mintha csak akkor bukkantak volna felszínre.

Anna meglepett sikkantással jelezte, amikor talált egy várba vezető utat, amit eddig még nem fedeztek fel és arra rángatta Balázst, aki engedelmesen követte a meredek lépcsőkőn át felfelé.

– Tudod, hogy ez a született pestieknek holt uncsi? – Balázs az asszonyra kacsintott.

Anna egy percig sem hitte el neki.

– Talán csak megszokott, de unalmasnak biztosan nem unalmas ez a gyönyörűség – tiltakozott.

A férfi határozott fejrázással jelezte, hogy nem ért egyet.

– Kérdezd csak meg őket egyszer!

– Akkor szerencsém van veled, hogy te is vidékről jöttél – bújt oda hozzá Anna.

A férfi átölelte a derekát.

– Hatalmas nagy szerencséd van, szerelmem, mert normális ember nem viselné el ezt a fokú rajongást a város iránt, amit te érzel. Olyan vagy ilyenkor, mint aki szerelmes Budapestbe, meg ezekbe a lerobbant, régi lépcsősorokba.

Anna felnevetett erre a hasonlatra, de jókedvűen bólogatott.

– Igen, azt hiszem, igazad van, szerelmes vagyok!

Balázs erre forrón megcsókolta a száját.

A nyári napsütést néhány kósza fekete felhő árnyékolta be, feltámadt a szél is. Néha ijesztgetésképpen csendesen szemerkélve eleredt az eső. Annát nem zavarta, a feje köré kanyarintotta vékony, fehér sálját.

A Halászbástyáról nézték a csodás pesti városképet, alattuk a Duna, a Lánchíd és szemben az Országház. Anna akkor sem tudott volna betelni a látvánnyal, ha minden nap erre ébredt volna.

A Halászbástya étterem teraszán pihentek meg, a kocsival a hegy alján parkoltak, órákat sétáltak, mire Balázs megunta, és Annát maga után húzta egy kényelmes kétszemélyes asztalhoz. Üldögéltek, sört ittak.

Balázs elmélázva nézte Annát.

– Nem fogod megtenni – állapította meg csendesen.

Anna értetlenül nézett rá vissza. Ujjaival a söröspoháron megálló párát simogatta, nedves lett a bőre, ahogy végighúzta az üvegen.

– Mit?

 A férfi tekintete megállapodott az Anna nyakában függő szív alakú medálon.

– Sosem fogod elhagyni. – Felemelte a söröskorsót, hatalmasat kortyolt belőle.

– Jövő hétvégén hazamegyek, akkor beszélek vele – tiltakozott.

Balázs letette a korsót, az alja tompán koppant az asztalon.

– Azt hittem, azért nem mégy haza, mert nem akarod befejezni vele.

Anna átnyúlt az asztalon, megfogta a férfi kezét és megszorította.

– Azért nem megyek, hogy veled lehessek. Legszívesebben nem mennék haza soha többé, nem akarlak egyetlen napra sem itthagyni.

Balázs kisfiús mosollyal az arcán megsimogatta az asszony kezét.

– Akkor elkísérlek, szerelmem.

– Nem, Balázs! Ezt egyedül kell megtennem. Bármennyire nehéz, ennyivel tartozom Andrásnak.

A férje megérdemelte az őszinteséget, azt, hogy szemtől-szemben szakítson vele. Az együtt töltött boldog napok emlékére András joggal várhatta el mindezt tőle, és Anna megkövetelte saját magától is, hogy úgy hagyja el Andrást, hogy magyarázatot ad a férje felmerülő kérdéseire. Emellett megpróbálhatják békésen rendezni a dolgokat, csak ők, kettesben, Zsombi miatt, és az elmúlt nyolc év miatt, amit együtt töltöttek.

Balázs összeszűkült szemmel, elkomorodott arccal bámult vissza rá. Anna keze folyamatosan remegett a férfi ujjai között. Reszkető szívvel figyelte Balázs arcának minden rezdülését, a szempilláit, amikor finoman pislogott, a szája vonalát, ahogy lefelé görbült. Félt, hogy Balázs nem érti meg, de a férfi hosszú percek múlva bólintott, bár Anna úgy érezte, nehezére esett megtenni.

– Rendben – simogatta Anna karját gyengéden. – Szeretném, ha túllennénk rajta és végre új életet kezdhetnénk ketten együtt.

Anna elfordította a fejét, elnézte a Dunán közeledő fehér hajót. Megdördült az ég.

– Van egy fiam, Balázs.

– El akarod venni az apjától? Nem elég annak a szerencsétlennek, hogy téged elveszít?

Anna visszanézett a férfire.

– Nem tudom.

– Márpedig én tudom. A gyerek jól megvan az apjával, nem azt mondtad? – Anna bólintott. – A férjednek meg legalább marad valaki, akivel foglalkozhat, könnyebben feldolgozza majd azt, hogy otthagytad. Meg aztán néha elhozhatjuk, engem nem zavar, ha alkalmanként itt lesz.

Anna odahúzta a székét szorosan Balázs mellé, odasimult a férfihez.

– Tetszenél Zsombinak.

– Nekem is tetszene a fiad. Tutira – jegyezte meg komolyan, és megcsókolta Anna arcát. Jólestek a szavai. – Nézd, kétéltű busz! – mutatott a Dunán a hullámok közt vergődő sárga járműre. Annát bántotta, hogy elterelte a témát.

Egymás kezét szorongatva némán nézték, ahogy leszáll az est a városra, szürkületbe borítva a tájat. Felkapcsolódtak odalent az utcai világítás fényei.

Amikor kiléptek a fedett terasz védelméből, csendesen szemerkélt az eső, és ahogy egyre lejjebb haladtak a hegyen, annál jobban elkapta őket a vihar. Nagy cseppekben esett az eső, villámok cikáztak, élesen megreccsent felettük az ég. Az emberek sietősen kerestek menedéket maguknak, színes esernyők bomlottak ki, pillanatok alatt minden szürke és vizes lett körülöttük.

Anna a hajára borította a sálat, vékony topja vizesen a testére tapadt, átázott szoknyája a lába körül csapkodott. Nevetve, jókedvűen, kéz a kézben szaladtak végig az úton a kocsiig.

Balázs kinyitotta Anna előtt az ajtót, majd bevágódott a vezetőülésre.

– Kibírhatta volna, amíg hazaérünk – bosszankodott. – Nem fázol?

Anna a karját dörzsölgette. András a kocsijában tartott egy vastag plédet, felkészült minden eshetőségre, ha lerobbant volna az autó. Egyébként Anna nem tudta, mi fordult meg a férje fejében, amikor évekkel ezelőtt betette azt a plédet. Ha úgy gondolta, poros már, akkor kivette, de azonnal tett a helyére másikat, nehogy elmaradjon.

– Majd otthon segít egy forró zuhany – vigasztalta Balázst.

A férfi beindította a motort, bekapcsolta a fűtést a kocsiban. A meleg levegő használt, alábbhagyott Anna didergése.

Balázs átnyúlt, gyengéden megszorította Anna vizes szoknyáján át a combját.

– Megígérem, hogy sietünk haza. – Kikanyarodott az útra, majd a gázra taposott.

Anna a szélvédőt beborító vastag vízréteget nézte, amin hatalmas foltokban kenődött szét minden egyes hatalmas, sűrű esőcsepp. Az ablaktörlő kattogva járt, egyfolytában, alig látott ki.

Az utat halványan világította meg a reflektorfény, alig szüremlett át az eső szürke fátyolán. Az ég akkorát dörrent, mintha szétrepedt volna felettük az egész égbolt. A vihar közepébe értek.

Balázs érezhetően visszavett a tempóból, ő sem sokat láthatott az előtte levő útból. Anna finoman megsimogatta a férfi vállát, le izmos karjáig, majd vissza és újra az úttestre figyelt. Alig volt forgalom. András el sem indult volna ekkora esőben, megvárta volna az út szélén, hogy csillapodjon a vihar.

Anna az ölébe ejtette a kezét, összefonta az ujjait. Az ablaktörlő ütemes mozgását nézte maga előtt, hallgatta a csendes, álmosító kattogását, ami beszűrődött a kocsi belsejébe. Balázs nem András. Anna nem értette, miért gondol egyfolytában a férjére. András annyira unalmasan kiszámítható, óvatos és szabályszerű. Hiszen éppen azt szerette Balázsban, hogy annyira más, mint András.

Útpadkának koccantak, valami erőteljesen megdobta a kocsit, megcsúsztak a kerekek és kisodródtak az út közepére.

– A rohadt életbe – hallotta Balázs szitkozódását és fél szemmel látta, hogy a férfi magabiztosan megtekeri a kormányt. Hatalmas csattanás, valami erőteljesen a mellkasának nyomódott, kiszorította a levegőt a tüdejéből, majd elsötétült előtte a világ.

András

Az ablakot gyengén verte a nyáresti zápor. András Zsombira húzta a takarót. A gyerek a franciaágy közepén feküdt szétvetett karral, félig tátott szájjal szuszogott.

András az ágy támlájához felállított párnájára dőlt és felhangosította a hírcsatornát.

Nehéz délután állt mögötte az apjával, alig bírta megállni, hogy ki ne pakoljon az anyjának Katáról és Mátéról. Akárhogy tiltakozott az apja, Andrásnak az volt a szilárd meggyőződése, az anyjának joga van tudni egy ilyen fontos dologról. Az még csak hagyján, hogy az öregnek viszonya van, de egy gyerek mégiscsak többet jelent holmi kis félrelépésnél.

András mégsem mondott semmit az anyjának, nem tudta hogy kezdjen hozzá, félt attól a fájdalomtól, amit ezzel a hírrel okozni fog az asszonynak.

A gondolatai minduntalan elkalandoztak, miközben a híreket nézte, peregtek a szeme előtt a képsorok, semmit nem fogott fel az egészből. Nem akart ekkora hazugsággal élni, úgy érezte, nem tud nyugodt lelkiismerettel az anyja arcába nézni.

Becsukta a szemét. Eszébe jutott Kata délutáni Facebook üzenete.

„Ne haragudj, Andris! Sajnálom, hogy elárultam. Sosem lett volna szabad megtudnod! Szerdán elhozhatom Zsombit az óvodából, vagy soha az életben nem engeded őt Máté és az én közelembe?”

András órákig emésztette az üzenetet, legszívesebben azt válaszolta volna, hogy Kata tűnjön el az életükből a fiával együtt. Két oka volt, amiért nem írta vissza kapásból azt, amit szíve szerint szeretett volna. Zsombinak Máté a legjobb barátja, semmiképpen nem akarta elszakítani a gyereket tőle. Emellett fogalma sem volt arról, hová tegye a fiát délutánonként, ha Erzsi mama nem tud rá vigyázni.

Nagyon körültekintően írt vissza Katának.

„Egyelőre maradjon minden a régiben.”

A nő azonnal nyugtázta egy rövid okéval, mellőzve mindenféle mosolyfejet, matricát és egyéb lelkes érzelemnyilvánítást, ami kissé megnyugtatta Andrást. Attól viszont félt, hogy szerdán mi lesz, ha elmegy Zsombiért Katához. Előbb-utóbb mindenképpen szóba kerül a dolog, és beszélniük kell Mátéról és az öregről.

Fáradtan lecsukódtak elnehezült pillái, nehezen vette a levegőt, minden lélegzetvételnél szúrt a mellkasa. Úgy tűnt, örökölte apjától az érrendszerrel kapcsolatos betegségeket. Az a rohadt stressz, meg ezek a váratlan, kellemetlen meglepetések nem tettek jót a szívének.

A telefonja rezegve megszólalt az éjjeliszekrényén. Andrásnak kipattant a szeme, gyorsan a készülék után kapott. Ismeretlen számról keresték, gondolkodás nélkül felvette, csak azért, hogy ne csörögjön tovább, nehogy felébressze Zsombit. A gyerek felé pislantott, aki csendesen szuszogott, rezdületlenül, az ágy közepét elfoglalva. András automatikusan megnézte az időt, kilenc óra tizenegy percet mutatott a digitális óra. Visszafogott hangon szólt bele a telefonba, mert el nem tudta képzelni, ki keresi ilyenkor.

– Elnézést a kései zavarásért – hallott a vonal másik végéről egy határozott mély tónusú férfihangot. – Peller nyomozó vagyok, a Budapesti Rendőr-főkapitányságról beszélek. Értesíteni szeretném, hogy a feleségét, Kovács Andrásné, született Deák Annát – darálta személytelenül –, súlyos autóbaleset érte, a Semmelweis Egyetem sürgősségi klinikájára szállították.

András kezében megremegett a telefon.

– Biztos benne, hogy az én feleségemről van szó? Ugyanis a feleségemnek nincs jogosítványa.

A telefon túloldaláról papírok zörgését hallotta, nyugtalanul felült az ágyon és a takaró végén levő gombokat kezdte csavargatni.

– Igen, uram! – válaszolta a férfi határozott hangon. – A lehető legbiztosabban állíthatom, hogy a baleset életben maradt áldozata az ön felesége. Nem ő vezetett – tette hozzá. – Ide tud jönni?

András gyomra görcsösen összerándult, a szíve fájdalmasan összeszorult, rezignáltan bólintott. Aztán rájött, hogy ezt a vonal másik végén a rendőrtiszt nem láthatja.

– Igen, megyek. – A hangja nem engedelmeskedett, a torka szorítása nem engedett. – Kétszáz kilométerre vagyok, idő kell, míg odaérek.

Miután letette, elhomályosult tekintettel meredt a telefonjára, ami reszketett a kezében. Felállt az ágyról, kiment a konyhába, vett három mély lélegzetet, mielőtt gondolkodás nélkül lerohant volna egy szál alsónadrágban a kocsihoz.

– Zsombi – jutott eszébe a harmadik belégzésnél.

Az anyja rémülten vette fel a telefont. András sajnálta, hogy megijesztette, elhadarta neki, mi történt, és kérte, jöjjön át, vigyázzon Zsombira, mert nem akarta a gyereket felébreszteni, majd Gergőt tárcsázta.

– Józan vagy?

András nem bízott abban, hogy ilyen állapotban minden nehézség nélkül képes lenne végigvezetni az autópályán Budapestig, túl idegesnek érezte magát, hogy egyedül tegye meg az utat a fővárosig.

A barátja hangja erőteljes éberséggel szólt vissza.

– Még jó. Én csak pénteken meg szombaton iszom, barátom, hogy megünnepeljem a hétvégét – közölte kimérten. – Tudhatnád, amióta ismerjük egymást. Mert mi van?

– Pestre kell mennünk. Azonnal.

Gergő belemordult telefonba.

– Te nem vagy százas! Este fél tíz van! Mi a szart csinált megint a nagyságos asszony, hogy azonnal mehetnéked van?

András megköszörülte a torkát. Félt, hogy nem tudja kimondani anélkül, hogy össze ne roppanna. Megbánta, hogy felhívta Gergőt. Régen el kellett volna indulnia, már úton kéne lennie, nem itt bohóckodni a telefonba és hallgatni a barátja gúnyolódását.

– Kórházban van. Autóbaleset. Azonnal oda kell mennem, Geri! Ha nem jössz, akkor elindulok egyedül. Ott a helyem, meg tudom oldani magam is!

– Állj már le! – szólt rá Gergő komolyan. – Tíz perc és ott vagyok nálad!

András felöltözött, mire a szülei megérkeztek. Az anyja jól láthatóan szipogott még, amikor beállítottak és idegesen tördelte a kezét. Megsimogatta András karját, gyengéden nézett rá fel.

– Vigyázz magadra, kisfiam.

– Geri értem jön.

Az öreg megállt az ajtóban.

– Nagyon derék gyerek. – Búcsúzóul megölelte Andrást, erősen, bátorítóan, mintha nem veszekedték volna át az egész délelőttöt. – Hívj fel, amint megtudsz valamit!

András megszorította az apja karját, majd otthagyta őket.

Gergő a parkolóban várta, felkapcsolt reflektorokkal. András bepattant mellé és még be sem kapcsolta a biztonsági övet, mikor a barátja kikanyarodott az útra, miközben a kesztyűtartóban kotorászott. Kivett egy doboz cigit és András orra elé nyomta.

András szó nélkül elvette tőle a dobozt és előhúzott egy szálat belőle. A szája sarkába illesztette, elővette a zsebéből az öngyújtóját, reszketett a keze. Gergő a másik ülésen szintén rágyújtott, miközben félig leeresztette az ablakokat. Andrást megcsapta a nyári eső illata, néhány esőcsepp finoman, hidegen ért a nyakába.

A fertőtlenítő tisztaságszaga émelyítően nehéznek érződött a levegőben, a fehér falak tompán visszaverték az üres, félhomályos folyosókon kongó lépteket.

András az ágy mellett ült egy alacsony, támla nélküli széken. A főorvos megengedte neki, hogy itt maradjon néhány órát. Anna erős nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat kapott, amitől akár tizenkét órát is aludhat egyhuzamban. Nem szenvedett maradandó károsodást. A kocsi bal oldala csapódott a villanyoszlopnak. Hatalmas szerencsének köszönhetik, hogy bár az asszony feje a kocsi hirtelen megálltakor ütést kapott és eszméletét vesztette, de felületi sérülésekkel, kisebb agyrázkódással megúszta.

– A sofőr sajnos a helyszínen életét vesztette – közölte Peller nyomozó kimérten. – Nem tudom, közelről ismerték a fiatalembert?

András kérdőn nézett vissza rá és felvonta a szemöldökét.

– Ezt igazán én sem tudom.

A rendőr egy fényképet húzott elő a zsebéből.

– Kiss Balázs, huszonnégy éves budapesti lakos – nyújtotta át a fényképet. Egy félig szétroncsolt, véres arcképet mutatott, kopasz fején jól kirajzolódott a színes sárkány mesterien megrajzolt képe. András kezében megremegett a fénykép, tágra nyílt szemmel meredt a fotóra. Egy pillanatra megszédült. Peller nyomozó utána kapott, megragadta a karját és a képre nézett. – Elnézést, elég csúnya látvány. A baleset helyszínén készítettük. Ismeri netán?

András megkapaszkodott a fal mellett, vett egy mély lélegzetet. Utoljára megnézte a sárkányt a férfi fején, majd visszanyújtotta a képet a nyomozónak.

– Nem. Nem ismerem.

A nyomozó bólintott, elrakta a képet.

– A baleset körülményeit vizsgáljuk, amint magához tér a felesége, szeretnék feltenni neki néhány rutinkérdést, bár a helyzet egyértelműnek látszik. Rossz látási viszonyok között indultak útnak, a kocsi megcsúszott a vizes úton, kisodródott és a beton hídfőnek csapódott.

András bénultan nézte a nyomozót, alig fogott fel bármit a szavaiból. A tetovált sárkány nem ment ki a fejéből, hiszen Zsombi lerajzolta akkor a balatoni nyaralóban.

– Magammal hoztam a felesége holmiját, hogy átadjam önnek. – A nyomozó lenyúlt maga mellé az egyik székre. András, teljes bénultságában, eddig észre sem vette, hogy valami lett volna ott. – Gondolom ez a táska az övé.

András ránézett a piros kisméretű retikülre, aminek pántja egy aranyszínű vékony lánc volt. Sosem látta ezelőtt. Elvette a nyomozótól a táskát és belenézett. Megismerte Anna piros, nagyméretű pénztárcáját, kicsiny barna plüssmacin lógó kulcscsomóját, amin egy műanyag kulcstartós fénykép lógott Zsombiról.

– Köszönöm!

Az orvos közölte, fölösleges egész éjjel a felesége mellett virrasztania, mert valószínűleg nem fog magához térni, és holnap délelőtt, a vizsgálatok után ő is többet tud majd mondani. Akárhogy küldték, András nem akarta itthagyni Annát. Kért még egy kis időt. Geri türelmesen várakozott a folyosón.

A fehér, agyonmosott ágyneműben feküdt Anna törékenyen, a lapos párnán szétterült hullámos sötét hajzuhataggal. Szeme csukva, András úgy látta, alig lélegzik, miközben a karjának vénájába egy vékony csövön át lassú cseppekben adagolták az infúziós folyadékot. Másik oldalán a szívmonitor, szintén a testéhez erősített tappancsaival és vezetékekkel, egyenletes, monoton csipogással jelezte, hogy Anna szíve folyamatosan dobog.

András megsimogatta az asszony sápadt arcát, még napsütötte arcbőre alatt is ijesztőnek látszott. A homlokán és a bal arcán nem túl mély, felületi horzsolás húzódott végig. Szempillái nem rezdültek, mozdulatlanul feküdt az ágyon.

András gyengéden megfogta Anna kezét, tenyerébe vette törékeny ujjait, végigsimította őket, egyiket a másik után, majd zavartan az asszony másik kezére esett a pillantása. Hiányzott a karikagyűrű az ujjáról.

– Hála Istennek, hogy élsz!

Az arcához szorította Anna tenyerét, becsukta a szemét. Ez a legfontosabb dolog ebben a pillanatban, hogy a felesége él és itt van közöttük. Hogy mi volt, nem számít, hogy mi lesz, majd az élet eldönti.

András felriadt. Valaki finoman megérintette a vállát.

– Sajnálom, uram, mennie kell! A betegnek pihenésre van szüksége – mondta a nővér együttérző, bársonyos hangon.

András szíve összeszorult, ahogy felpillantott.

– Ígérem, nem fogok zavarni – kérte.

A nővér szigorúan megrázta a fejét.

– A főorvos úr megkért, hogy küldjem haza, önnek is pihenésre van szüksége. Nem tud segíteni rajta. A felesége állapota stabil, várhatóan holnapra magához tér.

András gyengéden a paplanra fektette Anna kezét, búcsúzóul megsimogatta az ujjait. Nem nézett a nővérre, amikor megszólalt.

– Nem tudja, hová lett a feleségem karikagyűrűje?

Az ápolónő hangja a háta mögül hallatszott.

– A felesége ékszereit elzártuk. Ha velem jön, akkor átadok minden értéktárgyat, amit nála találtunk, amikor behozták.

András engedelmesen követte a nővért a bejárathoz közel elhelyezett pulthoz. Geri érdeklődve nézett fel a székről, ahol eddig ült és a telefonjával babrált.

A nő a pult tetejére tette a vékony, átlátszó nejlon zacskót. András egy mozdulattal mindent kiborított a nővérpult tetejére és egyenként visszatette a zacskóba a tárgyakat. A két karika fülbevalót, három karláncolt, egy bokaláncot és egy nyakláncot a nagyméretű szív medállal. Gyűrűt nem talált. Értetlenül nézett fel az ápolónőre.

– Biztos, hogy nem volt más?

A nővér megrázta a fejét.

– Sajnálom.

András a zacskót belecsúsztatta Anna kistáskájába, majd gondosan behúzta rajta a cipzárt, a pántot a karjára tekerte. Ránézett Gergőre fáradtan.

– Menjünk.

András emlékezett a lakásra, amikor beköltöztetették Annát. A ház előtt, a sötétben hosszan bíbelődött a kulcsokkal. Kiválasztotta a bajai lakás kulcsait, így maradt a kulcscsomón három, amit bepróbált a kapuzárba. Másodjára eltalálta. Az utolsó két kulcsot az ujjai között tartotta.

Sötét folyosóra értek. Geri azonnal rátalált a villanykapcsolóra és félhomály töltötte be a teret. A földszinti lakás ajtaját fehér rács védte a külvilágtól. Andrást meglepte, hogy elsőre betalált a kulccsal a zárba és az nyikorogva kinyílt, utat engedve ezzel az ajtóhoz.

Kitárta a bejáratot, a sötétben tapogatózott a falon, míg megtalálta a villanykapcsolót. Rányomott, mire a kis konyhát betöltötte a fehér ledizzók fénye. Dermedten megállt az ajtóban, tekintete – amint világosság borította el a konyhát – a hűtőszekrényre esett. Tele volt fényképekkel Annáról és a tetovált fejű fickóról. Mindegyik fotón boldogan összeölelkeztek, vagy csillogó szemmel néztek egymásra.

Gergő bekukucskált a háta mögül.

– Miért nem megyünk beljebb? – érdeklődött, és határozottan előretolta Andrást.

András hallotta, ahogy becsukódik a rács, és azt is, ahogy Gergő bezárja, majd csendesen becsukja az ajtót, ráfordítja a kulcsot. Képtelen volt arra, hogy megmozduljon, teljesen ledöbbentette a látvány. Ez a lakás nem egyszerűen Anna szolgálati lakása, hanem egy férfival közös szerelmi fészke is.

Geri rövidet füttyentett.

– Azt a mindenségit!

András bénultan beljebb ment a hálószobába, ahol a kihúzott kanapén rendezetlenül ott találta az összegyűrt ágyneműt, a szőnyegen idegen férfiruhákat látott szanaszét hagyva.

– Itt akarsz aludni? – csattant fel Gergő mellette. A csendbe belemart a kérdés. András tanácstalanul nézte a szobában uralkodó káoszt, amihez neki semmi köze nem volt. Úgy érezte, talán rossz lakásba érkeztek meg. Ez itt nem lehet Anna otthona. Gergő felmordult. – Ebben az ágyban?

András elkeseredetten megrázta a fejét.

– Úgysem tudok aludni. – A tekintete elhomályosult, minden ködbe veszett, a torka összeszorult.

A barátja tenyere súlyosan nehezedett a vállára. Megszorította.

– Gyere, András! Keressünk valami szállást éjszakára.

– Össze kell pakolnom – felelte zavarodottan.

– Majd holnap összepakolsz. – Újra megszorította András vállát. – Gyere, menjünk innen!

András nem tudta hogy jutott ki a lakásból, a házból. Gergő kocsijában ülve némán bámult maga elé, nézte a kesztyűtartót. Egész bensőjében remegett, cikázott benne az ideg. Mit jelentenek azok a fényképek? Talán jobban meg kellett volna néznie őket, egyesével. Talán megcsalta a képzelete. Lehetetlen, hogy Anna itt Budapesten együtt élt volna valakivel.

– Nem igaz – suttogta maga elé. – Csak álmodom, vagy képzelődöm. Fáradt vagyok és hallucinálok. – András elfordította a fejét, Gergőre nézett, aki az útra koncentrált, ahol az éjszakai Budapest ugyanolyan forgalmas volt, mint otthon egy átlag hétköznap délután.

A barátja megérezhette, hogy figyeli, mert rápillantott.

– Komolyan nem akarod tudomásul venni, hogy a feleséged szemét módon félrekefélt? Nem akarod látni, hogy élte szabad, felhőtlen életét, amíg te otthon nevelted a gyereket?

– Anna nem ilyen. Ő soha nem játszana, véletlenül sem élne kettős életet. Biztos van valami magyarázat erre az egészre.

–  Ne legyél ennyire ostoba, András! Falra mászom ettől a baromságtól. Még mindig védeni próbálod, amikor nyilvánvalóan hülyét csinált belőled! Kíváncsi vagyok, meddig akarta ezt játszani. Mióta nem volt otthon?

András ökölbe szorította a kezét.

– Te tudtad?

Gergő megvonta a vállát.

– Én hetekkel ezelőtt elmondtam neked a véleményemet. Te nem hallgattál meg. De azért kibaszottul sajnálom, hogy bejöttek a megérzéseim.

András felsóhajtott.

– Hát még én.

Egy kis panzióban szálltak meg egy eldugott, szűk utcában. Andrást nem érdekelte, Geri hogy akadt rá, azzal sem foglalkozott, hogy a barátja ismerősként üdvözölte a recepción ülő álmos képű férfit, aki felvette az adataikat és kiadta a két egymás melletti egyszemélyes szoba kulcsát. Az emeletre szűk, sötét lépcső vezetett. Az ajtóban Gergő ránézett Andrásra.

– Próbálj meg aludni! Holnap reggel felhívom Ivettet, lemondom az óráimat, hogy itt maradhassak. Addig gondold át, mik a terveid és hazajössz-e velem.

András bólintott, jólestek neki Gergő szavai és az, hogy miatta lemondja a hétfői összes programját. Rájött, hogy neki is fel kell hívnia Ivettet.

Belépett a kicsi szobába. Felkapcsolta a lámpát. A falak koszosak, repedezettek, a bútorok a régi kommunista idők úttörőtáborainak berendezését idézték. András bizalmatlanul nézte az agyonmosott ágyneműt és kíváncsiságból megszagolta. Felkészült a legrosszabbra, egy izzadtságtól átitatott, spermaszagú huzatra és megkönnyebbült, amikor megérezte az öblítő illatát az orrába kúszni. A biztonság kedvéért a törölközőt is ilyenképpen leellenőrizte és tisztának találta.

Hajnali két óra volt. Ledőlt az ágyra. A rugók fájdalmasan nyikorogtak a súlya alatt. Iszonyatos módon hasogatott a feje, lüktetett, és elfelejtett fájdalomcsillapítót hozni magával. Holnap keresnie kell egy gyógyszertárat, ha nem akarja végigkínlódni az egész napot. Becsukta a szemét, erőteljesen a homlokát masszírozta. Azon gondolkodott, vajon utaltak-e jelek arra, hogy Anna belekeveredett egy titkos viszonyba.

Mikor kezdődhetett? András a halántékára szorította a kezét.  Észre kellett volna vennie? Egyértelmű jel volt az, amikor Anna nem akart minden héten hazajönni? És az, hogy esténként jóformán csak Zsombival beszélt?

Megfordult, a párnába fúrta a fejét. Tudnia kellett volna. Ha igazán szereti Annát, megérzi az eltávolodását és azonnal tesz ellene valamit. A légzése szaggatottá vált. Nyár elején, ahogy véget ért a tanítás, a nyári szünet legelső napján azonnal fel kellett volna költöznie az asszony után. Nem gondolkodni, vacillálni, akkor megakadályozhatta volna. Most együtt élnének Budapesten és akkor nem történt volna meg ez az egész. Anna nem távolodhatott volna el ennyire tőle és most nem lenne eszméletlenül kórházban.

András nyugtalanul a hátára fordult, a kézfejével letörölte a szeméből előbukkanó keserű könnyeket. Nem azon kellene gondolkodnia, mi lett volna, ha a múltban másképp dönt, másként cselekszik. Arra kell koncentrálnia, hogyan lehetne helyrehozni azt, ami elromlott közöttük. Hogyan lehetne helyreállítani a bizalmat, végig kell gondolnia, tudnak-e ezek után együtt élni, vagy sem? Ha igen, akkor hol folytassák a közös életet? Budapesten vagy Baján kezdjék elölről?

Gondolatai közben észrevétlenül nyomta el az álom.

– Nagymami csokis palacsintát sütött reggelire – áradozott Zsombi vidáman, amikor reggel András felhívta az apja telefonszámát és azonnal a gyerek vette fel a telefont.

– Csokis palacsintát? Nagymami teljesen elkényeztet téged, Zsombi!

Elképzelte a gyerek komisz mosolyát, elfacsarodott a szíve. Annyira szerette volna magához ölelni.

– És ma nem kell oviba mennem – lelkendezett –, mert Nagypapi megígérte, hogy elvisz a víkendházba, és amíg ő horgászik, én úszhatok, és addig pancsolhatok, amíg akarok. Nagypapi szerint igazi kis ebihal vagyok! – mesélte Zsombi lelkesen. – És ott fogok aludni este.

– A Dunán?

– Igen! Nagypapi megígérte és azt mondta tök jó lesz, majd meglátom. Csak sok a szúnyog, de ő tudja, mit kell csinálni, hogy ne szeressék a véremet. Nagymami beszélni akar veled. – A gyerek hangja elszomorodott. – Mikor jössz haza, apu?

– Szeretnék minél hamarabb ott lenni veled, Zsombi!

– Én is szeretném, ha itt lennél. Sírtam, amikor nem voltál itt reggel – súgta vékony hangon a telefonba. – Nem szóltál, hogy elmész. – A gyerek hangja vádló volt.

– Sajnálom.

– Hiányzol, apu! Siess haza!

– Nekem is hiányzol. Szeretlek!

– Én is szeretlek, apu!

Zsombi meg sem említette Annát. Andrásnak ez csak akkor tűnt fel, amikor az anyja átvette a telefont a gyerektől.

– Hogy van Anna?

– Nincs magánál. Erős nyugtatókat kapott. Nem tudtam vele beszélni.

– Hogy viseled, kisfiam?

András az ablak előtt állt eddig, a szűk kis utcát nézte, a szemben levő ház ablakait. Ramatyul érezte magát, a feje még mindig rettentően fájt, alig aludt néhány órát, akkor is minduntalan felriadt álmából, mert egyfolytában azt a színes kígyótetoválást látta maga előtt, Annát, aki szerelmesen mosolygott. Valaki másra. Ilyenkor rendszerint riadtan ébredt, dübörgő szívvel, alig kapott levegőt, a légszomj teljesen a mellkasára nehezedett. Valamikor hajnal felé kinyitotta az ablakot, beengedett némi szmogos légáramlatot, de jobb volt, mint a teljesen levegőtlen, forróságtól nehéz falak között.

– Megvagyok, anya! – Csak most esett le neki, hogy az apja telefonszámát tárcsázta és mégis az anyjával beszél. – Te nem dolgozol?

– Betelefonáltam, kértem két nap szabadságot.

András tudta, az anyja munkahelyén sem nézik jó szemmel a váratlan szabadságra meneteleket, főként nyári időszakban.

– Nem lesz ebből bajod?

– Ez legyen az én problémám, neked éppen elég teher nyomja a válladat. Ne foglalkozz az én dolgaimmal! – A hangja határozottan csengett. – A fiamnak szüksége van rám, nincs az az erő, ami arra kényszeríthetne, hogy én most bemenjek dolgozni.

András fáradtan elmosolyodott. Az anyja mindig ilyen szilárdan eltökélt volt, amikor bármi baj felmerült otthon. Eltántoríthatatlanul a család állt neki az első helyen.

– Anya! Jó lenne, ha Zsombi holnap elmenne az oviba. Nem szeretném, ha lógna.

– Andris, figyelj ide! Zsombi nem lóg, rosszul ébredt, hiányoztál neki. Apáddal mindent megpróbáltunk, hogy felvidítsuk.

– Ezért megengedtétek, hogy ne menjen el az óvodába. Teljesen logikus.

– A nagyszülők feladata az, hogy elkényeztessék az unokáikat. Majd, ha hazajössz, lehetsz vele szigorú. Én nem tudok – ismerte be az anyja lágy hangon. – Egyébként mikor jössz?

– Ha minden jól megy, akkor holnap szeretnék.

– Vigyázz magadra, kisfiam!

András bólintott, bár ezt az anyja nem láthatta, de valamiért nem volt kedve megszólalni. Nehezen is tudott volna. Az anyja, rövid telefonbeszélgetésük alatt nem először szólította kisfiamnak. Ritkán tette, mert tudta, hogy András utálja, csak akkor hívta így, amikor annyira aggódott, hogy megfeledkezett magáról.

Az apja vette át a telefont. Andrást megnyugtatta az öreg. A hangja, az a néhány mondat, amit mondott. Nem aggodalmaskodott, úgy, mint az anyja.

– Rendben lesz, Andris, majd meglátod. Zsombiért ne aggódj, stramm kiskölyök. Anyád vigyáz ránk.

András kora délelőtt felhívta a felesége munkahelyét, hogy tudassa a főnökével, hogy Anna baleset miatt egy ideig nem lesz képes ellátni a munkáját. A férfi sajnálkozását fejezte ki és megígértette Andrással, hogy mindenképpen értesíti a fejleményekről.

Ezután indult el, hogy meglátogassa Annát a kórházban. Az asszonyt lekapcsolták az EKG monitorról, csupán az áttetsző infúziós folyadék csöpögött lassan a karjára erősített vastag csövön keresztül a vénájába. Az asszony nem tért magához, de sem az orvosok, sem a nővérek nem aggódtak emiatt, amikor András rákérdezett és azt firtatta, hogy ez normális-e.

– Erős nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat kapott – jött a válasz az egyik ápolónőtől. – Hamarosan felébred a beteg, akkor többet tud mondani a főorvos úr.

– Hazaengedik?

– Várja meg, kérem, hogy mit mond a főorvos úr.

András leült Anna mellé a kényelmetlen kórházi székre és megfogta a kezét, gyengéden simogatta az ujjait, miközben az asszony csukott szempilláit nézte, amik hosszan, sötéten pöndörödtek és összeakadtak.

– Miért csináltad?

András lélegzete elakadt, amikor arra gondolt, hamarosan vissza kell mennie Anna lakásába összepakolni neki néhány ruhát, hogy hazavigye. Az asszonynak a baleset után szüksége lesz pihenésre, semmiképpen nem engedi, hogy munkába álljon. Attól félt, Anna össze fog roppanni, ha megtudja, a szeretője életét vesztette, mert azokon a képeken boldognak, szerelmesnek tűnt. András szíve összeszorult. Olyannak, amilyennek ő már évek óta nem látta.

Anna keze gyengén megmozdult.

András egy pillanatra megmerevedett a székben, majd előredőlt és visszatartott lélegzettel figyelte a nő arcát. Hallgatta az asszony lélegzetvételét, nézte, ahogy megrebbennek a szempillái, de nem nyitotta ki a szemét. Megsimogatta Anna puha, sima arcbőrét, a szeme alatti apró szeplőket.

Az asszony újra sóhajtott, lágyan megemelkedett a mellkasa a takaró alatt. A keze gyengén felemelkedett, majd visszahullott a paplanra. András látta az apró mozdulatot, gyengéden megszorította a nő kezét. Remélte, Anna érzi, hogy itt van mellette.

 – Balázs – suttogta az asszony alig hallhatóan.

András keze megremegett, elengedte Annát. Éppen érthette volna ezt az alig hallható szót úgy is, hogy András, mert majdnem úgy hangzott. De a férfi pontosan hallotta az apró különbséget a két név között.

Csikorogva hátratolta a széket az ágy mellett.

– Mi a lószart keresek én itt? – kérdezte fennhangon Anna arcára nézve miközben felpattant a székről.

– Balázs. – Az asszony újra kimondta, valamivel hangosabban, mint az előbb.

András megfordult és otthagyta. Hatalmas léptekkel ment végig a kórház folyosóján, zihált, a mellkasa hullámzott, a szíve összeszorult, úgy érezte, nincs elég levegője. Eszeveszett tempóban lerohant a lépcsőn. Amikor kiért az utcára, megkapaszkodott a bejárat melletti falba, vett két mély lélegzetet a kipufogógázoktól terhes bűzös levegő szétáradt a tüdejében. Még mindig szúrt valami a mellkasában. A gyomra görcsösen összeszorult, előrehajolt, a tenyerével a térdére támaszkodott. Hányinger kerülgette. Zihált, hogy legyőzze az émelygését, küzdött azért, nehogy fényes nappal, itt az utca közepén dobja ki a taccsot. Ma még semmit nem evett, de a reggeli kávé kikívánkozott a gyomrából.

A fal mellett kapaszkodva felegyenesedett, lassú, mély légzésekkel próbálta megnyugtatni háborgó gyomrát és zakatoló szívét.

András elővette az egyik nagy bőröndöt, egyenként belepakolta Anna ruháit. Mindenképpen szándékában állt hazavinni a feleségét néhány hétre, amint kiengedik a kórházból. Nem akarta egyedül hagyni Budapesten, felügyelet nélkül.

Gergő a konyhában üldögélt az asztalnál, a telefonját nyomkodta.

– Felhívtam Ivettet – jelentette be tudálékosan. – Nem keresett?

András kihúzta az egyik fiókot.

– Beszéltem vele reggel.

– Ő hívott?

András megállt a pakolásban.

– Mit számít az?

– Szóval akkor ő hívott.

András a komód fiókjából bevágta Anna fehérneműit a bőrönd sarkába. Amikor eltűntek a bugyik a rekeszből, András meglátta Anna karikagyűrűjét a fiók mélyén lapulni. Felvette az ékszert és a farmernadrágja zsebének a mélyére süllyesztette. Bevágta a fiókot a helyére, mire megrezzent az egész szekrény. Lecsapta a bőrönd tetejét, berántotta a cipzárt rajta. Legszívesebben hazament volna, itt akart hagyni mindent, semmi kedve nem volt visszamenni a kórházba, hogy megnézze, Anna magához tért-e. Felemelte a bőröndöt, kivitte a konyhába. Gergő fél szemmel nézte, ahogy lecsapta a kőre.

– Aludnod kéne. Kurva feszültnek tűnsz.

András a szekrényről egy zacskóba szedegette a képeket, a lehető legkevesebb figyelmet akarta rájuk fordítani, de az egyiknél megállt, elnézte Anna felhőtlen mosolyát, ragyogó szemét.

– Nem tudok aludni – felelte rekedten.

Gergő kirúgta maga alól a széket, félrelökte a hűtő elől Andrást és folytatta a fényképek leszedését.

– Bevágjuk a kukába ezt a szemetet? – kérdezte ingerülten.

András a falnak támaszkodott, megdörzsölte a homlokát.

– Nem.

A barátja keze megállt a levegőben, hitetlenkedő arckifejezéssel bámult, mint aki nem hiszi el azt, amit hall.

– Akkor mit akarsz vele csinálni? Kirakod otthon a szekrényre? Te tényleg nem vagy komplett!

– Azt akarom, hogy Anna dobja ki. A szemem előtt.

Gergő a zacskóba hajította a maradék képet és az asztalra dobta az egészet.

– Megyünk végre? Nyomasztó ez az egész hely. Lépjünk le, mert esküszöm én is bedilizek, ha még sokáig kell részt vennem a hülyeségeidben.

András elővett egy nejlonszatyrot és bement a fürdőszobába. A polcon Anna piperéi között ott állt a borotvahab, arcszesz, férfi parfüm és tusfürdő. Összeszedte a felesége dolgait, tisztálkodó- és szépítőszereit egymás után rakosgatta a zacskóba. Gergő türelmetlenül állt a bejáratnál.

– Nincs még egy ember, aki mindezt megcsinálná egy ilyen helyzetben, amit te, András. Egy normális fickó kapásból válóperes ügyvédhez menne.

Amikor kora délelőtt megérkezett a kórházba, kezében a piperés zacskóval és egy üveg szénsavmentes ásványvízzel, a folyosón Peller nyomozó kapta el.

– Utólagos engedelmével feltettem néhány kérdést a kedves feleségének a balesettel kapcsolatban.

András pislogott kettőt.

– Magához tért?

A férfi röviden bólintott.

– Elmondtam neki, hogy a sofőr életét vesztette. – András szeme elkerekedett. – Utólag megértem, hogy ön szerette volna megtenni. Talán igaza van. Miután megtudta, kisebb sokkot kapott. Utána egy szót sem lehetett kihúzni belőle, csak fekszik és mered a semmibe.

András nehéz léptekkel közeledett a kórterem felé. Csendesen kinyitotta az ajtót, és megállt az ajtófélfának támaszkodva.

Anna az ágyon feküdt, a kezét összekulcsolta a mellkasán, a szeméből könnyek csorogtak le az arcára, a halántéka felé, nedves foltot hagytak a párnáján. Idegesen rágcsálta a száját, talán észre sem vette, hogy a fogai belemartak a húsába.

András beljebb ment, letette az ásványvizet a kis szekrényre az ágy mellett. Magán érezte Anna pillantását, miközben kipakolt mindent egyesével, és szépen sorba rendezgette a szekrény tetején. Sokáig bíbelődött, nem tudta, mit mondjon, nehezére esett az asszonyra nézni.

Végül minden katonás rendben állt, nem maradt mit rendezgetni, így András megfordult és leült az alacsony kórházi székre. Anna arcára nézett.

Az asszonynak kicsit szétnyíltak az ajkai, látta szabálytalan fehér fogsorát, szempilláin megülni a könnyeket. Ösztönösen nyúlt Anna összekulcsolt keze után, végigsimított az ujjain. A felesége nem húzta el a kezét.

–  Jól vagy?

Az asszony megrázta a fejét, zaklatott zokogásban tört ki, görcsös sírása betöltötte a teret. András elfacsarodott szívvel nézte, nem bírta ki, hogy oda ne hajoljon hozzá és át ne ölelje. Anna a karjába kapaszkodott, az arcát András mellkasába fúrta, remegő hangon ismételgette:

– Belehalok, András! Belehalok!

András megdermedt.

– Nem fogsz belehalni! – A hangja élesen csattant a kórteremben, úgy engedte el az asszonyt, hogy az visszahanyatlott a párnájára.

– Annyira fáj!

András felpattant a székről.

– Még neked fáj? Szerinted én hogy érzem magam?

Anna a párnájába fúrta az arcát, az egész teste rázkódott a zokogástól. András összeszorított szájjal állt felette, meredten nézte. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy odamenjen hozzá, megérintse vagy megvigasztalja, idegesítette Anna szaggatott sírása, mégsem hagyta ott. Elégtételt akart, de csak keserűséget érzett a lelkében.

Amikor a nővér majd’ fél óra múlva rájuk nézett, Anna még mindig hisztérikusan zokogott.

Az ápolónő Andrásra pillantott.

– Azonnal hozok valami nyugtatót a feleségének.

– Nem kérünk nyugtatót. Engedje haza, akkor jobban lesz.

A nővér elkerekedett szemmel nézte Andrást, láthatóan zavartan hol a zsebébe dugta a kezét, hol előhúzta.

– Nem tanácsolnám, hogy ilyen állapotban hazavigye.

András szeme felvillant.

– Szóljon a kezelőorvosának, beszélni akarok vele. Úgy tudom, saját felelősségre elhagyhatja a kórházat.

– Attól tartok, a felesége nincs abban az állapotban, hogy ezt eldönthesse.

– Én leszek az, aki vállalja érte a felelősséget – jelentette be szilárdan.

– De hiszen a felesége nincsen beszámítható állapotban. Úgy gondolom, veszélyes önmagára. – András megrázta a fejét. A nővér a zsebébe dugta a kezét, zavartan pislogott. – A legjobb lesz, ha szólok a főorvos úrnak.