Ne ölj!

  

1.

 A lemenő nap vöröslő fénye búcsúzóul végig simogatta a parkban a fák koronáit.  A gyenge nyári szellő halványan meglebegtette a hatalmasra nőtt hársfák leveleit. A templomkert üde zöldjében gyerekek kergetőztek a füvön, kihasználták a világosság utolsó pillanatait az önfeledt játékra.

A férfit idegesítette a gyerekzsivaj. A templom bejáratához vezető régi lépcsősor közepén ült. Tavasztól-őszig, ha az időjárás engedte, minden este, miután becsukta a boltot, itt üldögélt csendesen. Elmerengett a táj szépségén, megpróbált kizárni minden gondolatot az elméjéből. Szeretett volna egyszer kiüresedett fejjel, bamba némaságban létezni.

Róbert évek óta fáradtnak érezte magát. Felesége meghalt a balesetben, amit egy részeg ifjonc okozott négy éve. S neki azt a suhancot minden egyes napon látnia kell! Szabadon járhat, miután letöltötte három éves börtönbüntetését. Róbert hiába fellebbezett, hiába járkált háborgó szívvel a bíróságra és ügyvédekhez, mindenhol zárt ajtókra talált. Aki a balesetet okozta él, megnősülhetett és mostanra gyermeke is született. Úgy jár-kel a faluban, mintha mi sem történt volna. Róbert tudta, zaklatott lelke csak akkor fog újra nyugodni, ha méltóképpen megbüntetheti azt az embert, felesége gyilkosát. A rendőrség és a törvény tehetetlen! Ő majd kezébe veszi a kezdeményezést, cselekedni fog! Napjai nagy részét azzal töltötte, hogy a méltó bosszút kitervelje felesége gyilkosa számára.

Róbert napközben álarcként öltötte magára az előzékeny mosolyt. Erőltette az udvariasságot, az emberekből élt. Hot dog árusként meghallgatta a falubeliek panaszait, osztozott örömeikben. A visszatérő vendégek tartották talpon a boltot. Egy ilyen kis közösségben szájról-szájra terjedt a híre. A hot dog finom és ízletes, a kiszolgálás udvarias.

Halász Róbertet, a hot dog árust megnyerően kedves özvegyemberként ismerték a faluban. A férfi, felesége halála után sem szüntette meg jól menő kis üzletét. A nők keresték a kegyeit. Róbert az utcán udvariasan és visszafogottan előre köszönt a hölgyeknek, beszélgetést sosem kezdeményezett. Az asszonyok különösebben nem érdekelték. A szíve mélyén ma is a feleségét gyászolta.

Az este szürke fátyolként ereszkedett a tájra. A templomkert lassan elcsendesedett. A füvön nyurga kamasz szaladt végig egészen a templomhoz vezető lépcsősorig. A férfi mosolytalan arca felderült, gyengéd tekintettel nézte a gyereket, aki a félhomályban közeledett felé. Egyszerű szabású farmer, viseletes tornacipő, kinyúlt póló, rövid kese haja finom ívű, kedvesen szeplős arcot keretezett. Megállt a lépcső alján, kislányosan csípőre tette a kezét, amint felnézett a férfire.

– Apu, mit üldögélsz itt állandóan? – vékony hangon vonta felelősségre. Érződött rajta a szemrehányás.

Róbert mozdulatlanul figyelte a lányát, miközben felsóhajtott.

– Hát csak üldögélek!

A gyerek fogta magát és felment hozzá, gumitalpú cipője alig ütött zajt. Csendesen leült az apja mellé.

– Remélem eladtad az összes virslit, és nem kell ma este megint a maradékot ennem! Borzasztóan utálom!

A férfi lenézett a lányra, aki kerülte a tekintetét. Elmélyülten fürkészte az előtte levő teret, ami egyre jobban beleveszett a szürkületi sötétségbe.

– Ha már itt vagy, Zsófi, bemehetnénk a templomba! –­ mondta hirtelen. ­– Elmondhatnál egy imát az édesanyádért.

Róbert látta, ahogy a gyerek visszanéz rá, szemében megint az a megbántottság bujkált, amit nem tudott megmagyarázni. A férfi elfordult tőle. Fogalma sem volt róla mit kezdjen egy tizenéves gyereklány érzelmi világával. Egyáltalán nem értett a női lélek rejtelmeihez. Róbert megpróbált a lányának harmonikus gyermekkort biztosítani, annak ellenére, hogy anya nélkül maradt. Volt egy határozott elképzelése arról, milyen a tökéletes gyerekkor, amilyet saját maga is elképzelt fiatalon. Úgy gondolta, minden körülmény adott, hogy Zsófi boldog, kiegyensúlyozott gyerek lehessen. Sokat dolgozott érte, hogy mindezt biztosítani tudja a lánya számára.

– Nekem nem kell templom, hogy gondoljak anyura! – tört ki Zsófiból vadul, majd csontos vállát vonogatva hozzátette. – Úgyis zárva van ilyenkor!

A férfi felemelkedett a lépcsőről.

„Milyen kis duzzogós lett mostanában, képes mindenféle semmiségeken halálosan megsértődni.”

 Róbert kicsit billegőn járt, jobb lába megsérült a balesetben. Határozottan felment a bejárathoz. A hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó komor barnán tornyosult fölé. A nehéz rézkilincs cikornyás díszítésével hívogatta, hogy rajta, próbálja megérinteni. Róbert lenyomta a kilincset, megkönnyebbülve vette észre, nyitva van. Az ajtó megcsikordul a vaspántokon, ahogy kitárta. Hideg levegő csapta meg, beljebb lépett. Egy pillanatra megtorpant, hátranézett a lányára, aki még mindig ott üldögélt a lépcsősor közepén, és kíváncsian várta a folytatást.

– Rajta, lányom! – szólította szelíden. Megvárta, míg Zsófi lassan feláll és leporolja a fenekét, aztán beljebb ment.

A templom mennyezetéről szemet gyönyörködtető, hatalmas üvegcsillárok lógtak lefelé, mint megannyi szikrázó kristály, bevilágították a teret. Fehér fénybe burkolták a színes festményeket a falakon és a boltozatos plafonon. Angyalok serege figyelte mindentudó tekintettel a látogatók mozdulatát. A halál képei sarkallták bűnbánatra a hívőket. A kereszten szenvedő Jézus rogyasztotta hitbuzgó katolikusok lábát, hogy térdre ereszkedve imádkozzanak Őelőtte.

Két sorban a sötétbarnára festett padsorok között Róbert lépteit elnyelte a hosszú, puha vörös szőnyeg. A templom üressége, a kihalt csend dermesztően nehezedett a levegőben.

– Ez valami kísérteties hely! – Zsófi hangja hihetetlenül hangosan csapódott vissza a falakon. A gyerek fejét forgatva, elkerekedett szemmel nézett körül. A hátuk mögötti emelvényen, az orgona mellett árnyék suhant. Róbert hunyorított, hogy jobban lásson.  Egy ideje gondjai voltak a látásával. Odafenn sötét volt, a csillárok fénye titokzatos árnyakat rajzolt a falakra. Az apában most tudatosult, hogy a lánya még talán sosem járt a templomban, sosem vett részt szentmisén.

Saját maga is elkerülte ezt a helyet négy éve, mióta tragikus hirtelenséggel veszítette el imádott feleségét. Rájött, eddig csak a templomlépcsőig merészkedett, eszébe sem jutott beljebb jönni vagy esetleg elmondani egy imát. Elvesztette a hitét akkor, amikor az a részeg suhanc a megengedett sebesség többszörösével belevágódott a kocsijukba, összezúzva az anyósülést és benne Esztert.

A tizedik házassági évfordulójukat ünnepelték a városban, Zsófira a nagynénje vigyázott. Róbert egy csodálatos estéből jutott egyenesen a pokol legalsó bugyraiba.

– Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is – jutott eszébe a bibliai idézet. – Micsoda nevetséges tanítása ez a keresztény vallásnak!

Róbert vad dühvel szorította ökölbe az ujjait. Megtorpant a vörös szőnyeg végén és felnézett az oltár mögé, ahol a szentélyben az örökmécses kiolthatatlan fénye pislákolt. Nézte a keresztre feszített Jézust. Érezte az állkapcsát összerándulni, a szívét újra vad ritmusban dobogni a mellkasában.

Megbocsájtani? Nevetséges! Miért cselekedjen éppen ő jót, amikor mások nincsenek tekintettel embertársaikra? Tönkretették az életét! Miért kéne megóvnia a bűnöst? Miért kéne megbocsájtania?  

Meghalt, akit szeretett!

„Megölte az a senkiházi!” – sikoltotta belül a lelke mélyén a fájdalom. ­Egy huszonéves ittas kölyök. Valaki, akit ismert, akivel előtte minden nap találkozott a kis boltjában. Olyan valaki, aki minden nap ette az ő hot dogját. – „Mindössze három évet kapott! Három évet! Micsoda borzalom, micsoda könnyelműség az emberek közé visszaengedni egy gyilkost! Istenem! Mindenre, ami szent! ­– szeme vadul szikrázva meredt a kereszten függő Krisztusra. – Megölöm, ha addig élek is!”

Elkapja azt a rohadékot! A rohadékot, aki tönkretette az életét.

Róbert hátranézett, hogy lássa, mit csinál a lánya. Zsófi lassan őgyelegve, elmélyülten sétált egyik festménytől a másikig, érdeklődve nézte a szobrokat. Kíváncsi tekintettel megérintett mindent, hogy érezze a tapintását, a márvány hidegségét. Róbert rájött, a gyerek talán imádkozni sem tud.

A lánya most elnézett felé, ilyen messziről is látta, hogy elereszt egy mosolyt, majd meglehetősen hangosan megjegyezte.

– Nagyon fura ez a hely!

2.

 – Járathatnád ezt a lányt rendes ruhában! ­

 Róbertet sógornője rosszalló hangja riasztotta fel a gondolataiból. Eszter húga hetente egyszer meglátogatta őket. Róbert képtelen volt rájönni az okára. Lehet, hogy pusztán kötelességtudatból, elhunyt nővére iránti kegyelettől vezérelve jött el hozzájuk. Még az is lehet, hogy tényleg szereti Zsófit, gondolta Róbert minden különösebb jóérzés nélkül. Amúgy meg állandóan belekotnyeleskedett mindenbe. Miért jó neki, ha beleszól mások életébe?

A nők hobbija, hogy minduntalan kéretlen jó tanácsokat osztogatnak, amerre járnak. Róbert észrevette ezt a boltban is. Betértek egy hot dogra és a pénz mellé tele aggatták mindenféle tanácsokkal. Meg sem kellett szólalnia, anélkül kapta a főzéshez, mosáshoz és gyerekneveléshez szükséges útmutatásokat. Tele a hócipője a szószátyár asszonyokkal. Jelen esetben a sógornőjével. Ennek a nőnek még életében nem volt rendes hosszú távú kapcsolata, egyetlen gyereke sincs, mégis olyan okos, ha gyerekekről van szó! Különösen, ha Zsófiról!

– Rendes ruhában járatom! – vetette oda foghegyről.

 Zsófi lelkesen mesélte nénikéjének, hogy múlt héten, egyik este benéztek a templomba, és szerinte az egy nagyon kalandos és furi hely. A nagynénjének azonnal kedve szottyant körbenézni a falu főterén álló templomban. Róbert különösebb kérlelés nélkül elvitte, hogy megmutassa neki. Hátha újra nyitva találják az ajtót. Szorító remegést érzett a gyomrában. Vágyott vissza a templom belsejébe. Zsófi előtt elhallgatta, hogy azóta minden nap, munka után visszament a templomba. A férfi minden este végigsétált a vörös szőnyegen, egészen az oltárig. Különös módon vonzotta a hely.  Képtelen lett volna megfogalmazni, mi az, ami miatt minden nap újra és újra vissza kellett térnie. Talán a kihaltság, a teljes egyedüllét csábította. Az iszonyú félelem jegessége, ami felkúszott a torkába mindannyiszor, amikor egy árnyat elsuhanni látott a falakon.

A nő csendesen nézelődött a falfestmények és a szobrok sokaságában, amikor teljesen váratlanul kizökkentette Róbertet a gondolataiból egy ilyen semmiséggel, hogy rendes ruhába is járathatná a lányát. Nem értette, hogy jutott eszébe. A sógornője kitartóan folytatta:

– Kicsit hosszabb haj, csinos, nőies felsővel. Nincs szükség arra, hogy ilyen fiúsan nézzen ki tizenhárom évesen! – A férfi elgondolkodva nézett vissza rá. Hihetetlen! Úgy gondolta, Zsófi sokkal fiatalabb. Tizenhárom éves. Valamiért sosem gondolt arra, hogy a lánya egyszer elkezd nővé fejlődni. – Aztán majd csodálkozol, ha a végén leszbikus lesz!

A festményeket nézte, és mint valami gyerek, ő is megérintett sorban minden egyes szobrot, mint azon az estén Zsófi. Róbert elkerekedett szemekkel nézett rá vissza. Alig fogta fel, hogy a sógornője ilyesmiket mondott. Szerette volna megvédeni a lányát egy ilyen igazságtalan bántással szemben.

– Zsófinak van rendes ruhája, szükségtelen úgy kinéznie, mint valami plázacicának. Fiatal még a divatozáshoz! A rövid haj pedig nagyon praktikus, könnyű kezelni. – Jelentette be Róbert ellentmondást nem tűrő hangon.

A férfinek semmi kedve nem volt minden reggel felesleges időt fektetni holmi frizurakészítésbe, esténként meg hosszadalmas hajszárításokkal vesződni. Meg sem fordult a fejében, hogy a lánya egyedül is képes lenne megoldani a feladatot. Gyerek még!  Zsófi tiszta, rendes ruhákat hord, senki nem mondhatja rá a faluban, hogy ápolatlan. Tény és való, hogy nem divatos, de nem is kell annak lennie!

Ezzel Róbert befejezettnek tekintette a témát, egészen más dolgok kötötték le gondolatait.

A templom, az angyalok serege, minden egyes alkalommal elárasztották a férfit emlékekkel. Nyolc éves lehetett, amikor a szülei beíratták hitoktatásra, Róbert minden vasárnap, ünneplő ruhájában megjelent a misén. Gyermekkorában egyszerűnek tűnt minden, olyan könnyű feladat volt jónak lenni. Hinni, aki jót ad, az jót kap vissza. Fiatal felnőttként mélyen hitt, bízott Istenben. Eszterrel templomban esküdtek, csodálatos jövőben reménykedtek. Szép, boldog életet éltek, amikor olyan könnyű hinni abban, hogy Isten egyengeti az útjukat.

Róbert négy éve nem hitt Istenben, nem hitt az igazságszolgáltatásban, nem hitt a boldogságban. Elvették a hitét, a bizalmát, a boldogságát!

Keserves szerepet játszott minden nap a munkahelyén. Mosolyt erőltetett az arcára, mert hot dog árusként nem engedhette meg magának, hogy barátságtalan és mogorva legyen.

Odahaza Zsófi miatt kellett erőt vennie magán, nevetést fakasztani a lánya arcán, letörölni szomorú könnyeit. Nem hagyhatta, hogy Zsófin eluralkodjon a búskomorság. Róbert igyekezett válogatott vidámságokat kitalálni, hogy minden együtt töltött estéjük jókedvűen telhessen. Minden estéjét úgy szervezte, hogy legalább egy órát bohóckodhasson Zsófival, akár egy fergeteges kártyaparti, akár egy társasjáték keretein belül.

Mióta ismét látogatta a templomot, újra elmélyült a hite az Isteni igazságszolgáltatás jogosságában. Nehezen emelte a jobb lábát, miközben lassan odabicegett a sógornője mellé. A nő két finom ívű, díszesen faragott fehér oszlop között elhelyezkedő oltárszobor előtt állt. Megihletett arccal gyönyörködött a részleteiben kidolgozott, faragott és csodálatos színekben pompázó szoborcsoport életszerűségében. Róbert egy darabig nézte a Bibliából kiragadott, Jézus keresztútjának egyik állomásáról szóló jelenetet. A gondolatai nem hagyták nyugodni. Isten házában vannak, következésképpen minden itt kapott érzés és gondolat csak Istentől való lehet.

– Nem úgy van a Bibliában, szemet szemért, fogat fogért? – kérdezte hirtelen a nőt, mintegy igazolást kapva gyilkos gondolataira. – Életet életért!

Ahogy kiejtette az utolsó mondatot, szinte megfagyott a levegő, az amúgy is hideg templomban. Árnyak futkostak a falakon. Róbert már észre sem vette a fény és árnyék különös játszadozásait. Hozzászokott az elmúlt napokban a templom falain suhanó árnyakhoz, amelyeket néha csendes surranó hang kísért.  A nő odakapta a fejét, megborzongott és csendesen válaszolt.

– Nem tudom, nem ismerem a Bibliát!

Róbert figyelme elkalandozott. Szükségtelennek érezte, hogy megerősítést kapjon egy emberi lénytől. Enélkül is pontosan tudta mi az, amit tennie kell. Elfordult és sietősen tovább ment. Fájós lábához mérten a lehető leggyorsabban igyekezett felmenni az oltárhoz vezető lépcsőn és térdre esett a kereszt előtt.

A férfi elvetette az ötletet, hogy megölje a baleset okozóját. Túl könnyű büntetés lett volna annak a senkiházinak. Át kell éreznie ugyanazt a fájdalmat és a kínt, amit akkor okozott! Meg kell tapasztalnia a veszteség érzését, ami örökre a lelkébe ég majd!

Ott a templomban, a kereszt előtt térdelve, Róbert tudta, mit kell tennie! Életben kell hagynia! Életben hagyni és olyan fájdalmat okozni neki, ami élete végéig szüntelenül marcangolja odabenn. Ugyanolyan keserűséget okozva gyilkos szívében, mint, amit ő érzett felesége halála pillanatában és utána minden egyes nap.

A férfi lehajtotta fejét, összekulcsolta az ujjait és halkan mormolni kezdett. Négy év óta először imádkozott. Kezdetben automatikusan hagyták el a szavak az ajkát, értelem nélkül hadarta a régen megtanult imát. Végül teljes hittel, érezve az égi segítséget, csukott szemmel imádkozott a kereszt alatt. Hálával telt szívvel köszönetet mondott az Isteni sugallatért, amivel tudta örökre könnyíteni tud saját lelke kínjain. 

3.

 Életet életért! Elvenni valakitől, akit a legjobban szeret! Nincs annál nagyobb kín a világon. Róbert tudta ezt.

Életet életért! A mondat egyfolytában ott lüktetett a férfi agyában.

Otthon, Zsófi az iskoláról beszélt. Az apja nézett rá álmatagon, nem hallotta a gyerek vidám hangját. Egyetlen mondat suttogott a fülében, a tévé zaja sem tudta elnyomni. Életet életért!

 A boltban, hot dog készítés közben, a ketchup piros lucskossága a kiömlött vért juttatta eszébe. Koncentrálnia kellett, hogy a vendégekre összpontosítsa a figyelmét. Háttérben mégis ott zakatolt folyamatosan a sürgetés. Életet életért! 

Róbert este alig várta, hogy bezárja a boltot. Sietve takarított, oda sem figyelve számolta össze a napi bevételt, majd automatikusan gyűrte a tárcájába a bankjegyeket. Hanyagul a pultra hajította fehér kötényét. Csikorogva lehúzta a rácsot az ajtó előtt, egy mozdulattal rákattintotta a lakatot. Szabadnak érezte magát, olyan boldognak, mint a baleset előtt. A napokban érezte, a lába sem fájt annyira, a sántítása nem zavarta. Sietve indult a templom irányába. A sárgára festett torony hívogatóan intett a férfi felé, falai megcsillantak a lemenő nap fényében, színes üvegablakai, mint megannyi kacér szempár, csábították.

Róbertet hajtotta a belső tűz, a lelkesedés. Minden nap késztetést érzett, hogy bemenjen a templomba és imádkozzon a jó szerencséért. Érezni akarta a bizonyosságot, hogy a cselekedet, amit megtenni készült, helyes és Istennek tetsző. A szobrok, a festmények mind megelevenedtek abban a fél órában, amíg a férfi ott járt a templomban közöttük. Látta az angyalok mosolyát, tudta, helyesen cselekszik. A mennyezetre festett szentháromság az öröm fényét árasztott felé. Hallotta angyalok égi seregét, amint harsonákkal bíztatják. Égi hangot, ami lágyan suttogva ismétli, nemes, bátor a tett, amit megtenni készül.  Ő lehajtott fejjel térdre ereszkedve mormolta az imákat egymás után. Hagyta, hogy az égből jövő angyali hangok elárasszák a templom belsejét és lágyan bíztatva simogassák belsőjét. Jó volt ebben a melegségben, szeretetben égni, lángolni, tudni, minden helyes, amit megtesz hamarosan. S ezen az éjjel a hangok nem hagyták magára, a templomon kívül is vele maradtak és hallotta folyamatos suttogásukat a sötétben. Róbert érezte a bensőséges szeretet, ami egyenesen az angyaloktól származott. Talán maga Isten árasztotta el kegyelemmel. A férfi hitte, isteni látomásban van része, akár a szenteknek. Üdvözült mosollyal az arcán tért haza. Tudta mikor és hol fog megtörténni édes bosszúja. Az éteri suttogás egy percre nem szűnt körülötte.

Furcsa kisbaba, még csak nem is sír!

Róbertnek az első gondolat kavargott a fejében, amikor letette a világoskék takaróba csomagolt csecsemőt az oltár fehér terítőjére.

A kicsi csendesen tűrte, hogy idegen kezek kiemeljék a kocsijából. Mindez történt egy óvatlan pillanatban, amikor édesanyja saját házuk udvarába kitolta és hagyta aludni a gyermeket. A fiatalasszony beszaladt valamiért a házba, otthon, saját udvarában, a babakocsiban szunyókáló csecsemőt teljesen biztonságban érezte. A baba csendes nyugodtsággal viselte az utat a templomig, s most nyikkanás nélkül, apró kezével gyengén kalimpálva csendesen szuszogva nézett a férfire.

Róbert körbenézett a templomban. A fényárban úszó falakon, a félhomályba burkolózó emelvényen megpihentette tekintetét a magasra emelkedő orgonasípok szépségén. Hirtelen nyomasztóan csendesnek érezte a teret. Vége szakadt az angyalok visszhangzó, lelkesítő énekének. A monoton lüktetés megszűnt a fejében.

– Életet életért cserébe! – lehelte bele a hideg csendbe, majd lenézett a csecsemőre.

Az üvegcsillárok szikrázó fénye hirtelen elaludt, átadva helyét a rideg sötétségnek, hogy egy pillanat múlva újra világossággal árassza el a templom belső terét, színpompás fénnyel világítva meg a festményeken sorakozó vidám angyalokat. A hangok ismét felerősödtek, édes bús dallamokkal töltve meg a teret.

Róbert hirtelen úgy érezte sietnie kell. Fejében megfordult, hogy a gyermeket már biztosan keresik, talán tudják, ki az, aki magával vitte. Bensőjét elöntötte a kegyetlen bosszúszomj. Édes borzongás futott végig a testén, boldog mámor lett úrrá mozdulatain.  Felemelte a kést, amit végig ott szorongatott a markában. Pengéjén szikrázva megcsillant a lámpa fénye. Angyalok halk éneke betöltötte a teret. A férfi tisztán látta az elkövetkezőket, ahogy a fehér, gondosan hímzett oltárterítő vörössé változik a kiömlött vértől. Feje fölé emelt karjai megremegtek, ahogy szorította a kés markolatát.

Eljött az idő. Kellemes sóhajtás szakadt fel a mellkasából. Megteszi, amit meg kell tennie! Amire az emberi igazságszolgáltatás nem volt képes. Isten megnyilvánul rajta keresztül. Isten most igazságot tesz általa!

Árnyak mozdultak el a falon. Idős hajlott hátú férfi lépett elé. Fekete, földig érő reverendát viselt, nyakán a félreismerhetetlen fehér sávval. Hangtalanul, mint, aki mindig is itt volt, mégis a semmiből tűnt elő. Az idegen világoskék szeme engesztelő szomorúsággal futott végig Róbert támadásra kész, pattanásig feszült szikár alakján. Ott állt szenvtelen nyugalommal a kést tartó alak és az oltáron fekvő védtelen csecsemő között. Kinyújtotta a kezét a férfi felé, nyitott tenyérrel felfelé.

– Gyermekem! ­ – hangja lágyan simogató volt. ­– Ne bántsd az ártatlant!

Róbert ránézett az idegenre, aki odaállt elé, hogy megakadályozza az Isteni igazságszolgáltatást. A hangok elhallgattak körülötte. A templom hideg levegője lassan áramlott be a tüdejébe. Érezte a falakból áradó dohos, állott szagot. A csecsemő halk nyöszörgése tört át a csend fátylán, hirtelen fakadó éles sírását visszaverték a templom falai. A férfi csodálkozva eszmélt fel a hangra, borzongás futott végig a gerincén, amint felfogta, hogy mire készült.

Róbert, mint aki most ébred kábult bódultságából, kezét lassan leeresztette, reszketőn, könnyes szemekkel nézett a pap gyengéd arcára. Azon az arcon nem volt ítélet. A kés markolatán az ujjai elgyengültek, a szerszám kicsúszott a kezei közül, halkan koppanva esett az oltár elé a puha szőnyegre.

Térdre hullott az idős pap előtt és reszkető ujjakkal markolászta a reverenda fekete szövetét, miközben a szaggatott zokogás rázta az egész testét.

2016.02.28.

Itt is olvashatjátok a novellát és a véleményeket:

https://novus.gportal.hu/gindex.php?pg=36941834